Ahogy végigsétált az első emelet folyosóján Elena Polzina, megállás nélkül csak azon kattogott az agya, hogy a tizenhárom - tizennégy éves iskolatársai hogy különbözhetnek annyira az amerikai tinisorozatok főszereplőitől. Ők érettek, romantikusak, nem beszélnek csúnyán, nem röhögnek folyamatosan gusztustan vicceken, és persze őrülten jól néznek ki. A fiú osztálytársai pedig...Gyerekesek, idétlenek, egyikőjük sem néz ki többnek tizenkettőnél, nem fésülködnek, tornaóra után pedig büdösek...A legjobb szó, hogy éretlenek a lányokhoz képest, és talán soha nem érik utol őket. Elena abszolút nem ilyennek képzelte el a középiskolai életet. Arra számított, hogy a gimnáziumban majd igazi nagylánynak érezheti magát. A tanárok jó arcok lesznek, az osztálytársai menők, és nemsokára a szerelem is utoléri egy Justin Bieberhez egészen hasonló srác képében. Csakhogy egy hónap múlva sem emlékeztette semmi ehhez az idilli, elképzelt világhoz. A tanárokat legkevésbé sem találta jófejnek - különösen a matektanárt, akiről úgy érezte, kifejezetten pikkel a nem reál beállítottságú egyénekre, Julyán kívül még nem igazán tett szert barátokra, és egy hónap alatt még egy Justin Bieberhez hasonló srácot sem látott az iskola környékén. Egyreinkább kezdte úgy érezni, hogy rossz helyre tévedt, ahol sosem valósíthatja meg valódi álmait. Menő lány akart lenni, akit az iskolából mindenki ismer, és felnéznek rá. Aki szép, divatos ruhái vannak, barátkoznak vele a fiúk is, és az alsóbbévesek példaképként tekintenek rá. Nem értette, miért nem valósult meg az álma, amikor már jó ideje rá se néz arra a hülye Markora. Talán sosem fog már kitörlődni a többiek fejéből az a szeptemberi ominózus eset, ő pedig mindörökké népszerűtlen marad? Ebbe belegondolni sem mert. Lehet, hogy nincs igaza, és csak azért nem népszerű egyelőre, mert nem szép. Ugyan vékony, de nem karcsú...Micsoda kitolás a természettől...Mindenki a vékony derekú, formás fenekű lányokat szereti, nem pedig a deszkákat. Ha hazaér, meg is mondja a szüleinek, hogy vegyenek neki bérletet az edzőterembe.A menzára leérve azonnal meg is pillantotta a leghosszabb asztalnál ücsörgő, vihorászó társaságot. Ők voltak az "Elit" asztal, bár ezt a szót a fiatalok csak egymás között használták. Az Elit asztal fix sejtét a diákönkormányzat tagjai alkották, akiket év elején szavazással választott meg saját osztályuk ügyeik szervezésére és rendezésére. "Jövőre egészen biztosan indulok a diákönkörmányzati választáson" - határozta el magában Elena. - "Úgyis megválasztanak" Ugyan nem nagyon érdekelte a dolog, de a népszerűségért pár DÖK gyűlésen eltöltött unalmas percet gond nélkül bevállal. Az osztályképviselőkön kívül még stúdiósok, és azoknak barátai és barátnői ültek az asztalnál. Aki egyszer ehhez az asztalhoz került, az már kijelenthette, hogy valamit elért a gimnáziumi évei alatt. A "közösség" nagy része tizedikesekből és tizenegyedikesekből állt, de néha olyan tagok is csatlakoztak a csoporthoz, mint a tizennégy éves Alexey, akit nyugatias frizurája és széles mosolya miatt imádtak a végzős lányok. Elena átvette az ablakon az ételét, majd indult volna a magányosan üldögélő Yulya mellé, amikor a saját nevére lett figyelmes.
- Elena! - intett oda neki Alexey az Elit asztaltól. Eleinte nem értette, mit ordibál, így gyorsan magára nézett, hogy nem öntötte -e le a pólóját narancslével, vagy nem oldódott-e ki a cipőfűzője. - Gyere! - húzott ki egy mellette lévő székel Alexey. Elena el sem hitte, ami történt. Odahívták az Elit asztalhoz. Sietve bocsánatot kért Yulyától, amiért a mai napon nem fog mellé ülni, majd fülig érő vigyorral áttipegett a másik asztalhoz.
- ...És aztán... - ecsetelte egy pattanásos arcú végzős fiú. Elena mindig kíváncsi volt, miről beszélgethetnek ezen az Elit helyen. - Elvette a hülye picsa a telefonom, és írt anyáméknak, hogy "Tisztelt szülők! A fiuk telefonozott órán, ezért szaktanári figyelmeztetőt kap". A muter persze lebaszott otthon, de én szartam bele, és a következő órára egy laptoppal ültem be a hátsó sorba. - erre kitört a röhögés. - Remélem, azért év végén megadja a négyest egy üveg vodkáért cserébe.
- Elena. - bökte meg a vállát Alexey. - Mesélj erről a Marko haverodról!
- Nem a haverom. - mondta zavartan. Kicsit másra számított. Azt hitte, az Elit asztalnál érdekes dolgokról folyik a szó, és nem a tanárok és a lúzerek cikizése a központi téma.
- Na de mégis...Te beszélgettél vele. - a többiek szintén árgus szemekkel nézett rá. Nem tudta, mit csináljon. Mit kellene mondania erről a Markoról, akit alig ismer? Kicsit fura gyerek, de sosem ártott neki...Persze tisztában volt vele, hogyha ezt ilyen formában előadná, őt is lelúzereznék, és többet sosem ülhetne az Elit asztalhoz.
- Úgy hallottam, intézeti gyerek. - nyögte ki végül. A többiek visítva felnevettek.
- Intézeti gyerek? Hát a saját szüleinek sem kellett? Még ők is utálták? - kérdezgette vihorászva egy szőke fiú.
- Senki nem utálja a saját gyermekét. - mondta tettetett komolysággal Alexey. - Azok a szülők döntenek emellett, akiknek nincs pénzük abortuszra. - erre megint hatalmas hahotázás tört ki.
- Bizony. Az intézeti gyermekek szüleinek nagy része tizennyolc év alatti. Ennek a Markonak is biztosan valami tizennégy éves tinipicsa volt az anyja, akit egy buli hevében jól...
- Butaság ezen nevetni, hiszen ő erről semmit nem tehet. - szólalt meg Elena, de amint kimondta, meg is bánta. Csak remélni merte, hogy nem sokan hallották ezt a menőkhöz abszolút nem méltó benyögését.
- Nézzétek! Most jön a reálos osztály. - súgta nekik gúnyosan Polina, egy hosszú barna hajú nyolcadikos lány. - Ezek aztán úgy öltözködnek, mint valami vidékről szalasztott parasztok. Mindig a reálos osztályokban van a legtöbb nyomi, így nekem is számos előítéletet kellett leküzdenem ahhoz, hogy itt ülhessek. Elég csak ránézni az osztálytársaimra...Kockafej az összes. - a menzaterem ajtaján valóban becsörtetett egy matematika tagozatos lányokból álló banda, akiknek külsején Elena semmi átlagtól eltérőt nem látott, Polina azonban máshogy gondolkozott ezt illetően.
- Stretch nadrág? Ez komoly? Mi ez a haj? Végighaladnak ezek előttem, és azt hiszem, egy tizenkilencedik századi munkásmozgalom közepébe csöppentem. Néha elgondolkozom, hogy ezeknek ennyire nincs stílusuk, vagy csak szimplán csórók. Ki tudja...
Elena végignézett egyszerű csőfarmerén és fekete blúzán, és szívből remélte, hogy ez az öltözet nem számít ódivatúnak, vagy valami annál is rosszabbnak. A többiek kuncogva egymásra néztek, amiből azt gondolta, hogy ő csinált, vagy mondott valami nevetségeset, de a következő pillanatban kiderült, hogy abszolút nem erről van szó.
- Pszt...Itt jön a hősszerelmes. - intette csendre a többieket Alexey pont akkora hangerővel, hogy a menza ajtaján besétáló Marko is jól hallja, hogy éppen róla beszélnek. Polina unottan nézett a kapucnis pulóvert viselő, fülhallgatós fiúra.
- Hagyd már azt a gyereket! Folyamatosan róla van szó, már nagyon unom a fejét.
Alexey ügyet sem vetett évfolyamtársára.
- Fedya. - bökött meg egy szomszédos asztalnál ülő alacsony, szemüveges fiút, akinek pont elérte a hátát - Van kedved szívatni ezt a hülye Markot?
- Miért? - jött a buta válasz. Talán a kérdésen lepődött meg, talán azon, hogy egy Alexey féle menő gyerek tudja a nevét, és még meg is kéri valamire.
- Miért ne? Ma még nem csináltunk vele semmit.
A kis szemüveges Fedya az asztalnál ülő többi hetedikesre nézett, akik szemükkel azt sugallták, hogy tegye meg, mert különben nem lesz jó vége.
- Mit kellene csinálnom? - kérdezte nem túl nagy lelkesedéssel.
- Most ment el kajáért. Mindjárt visszajön az asztalhoz. Amikor ülne le, húzd ki alóla a széket. - suttogta sejtelmesen Alexey, mintha valami komoly bűncselekményre akarná rávenni kis társát.
Fedya amúgy is sápadt arcára félelem ült ki.
- Muszáj?
- Nyomás!
Fedya félénken a terem végén álló magányos asztalhoz sétált, az elit asztaltól pedig többen is felálltak, hogy videózzák a nagy akciót. Ha Elenának lett volna egy kis bátorsága, talán megkérdi, hogy mire jó ez...Akkor talán minden máshogy történhetett volna.
- Óvoda... - forgatta a szemeit Polina, aki koránál jóval érettebbnek akart tűnni mindig... Egy érett lánynak, akit nem érdekelnek az efféle baromságok, de ugyanakkor részese mindennek.
Marko valóban hamarosan megjelent egy tálcával, és gyanútlanul sétált az asztal felé, amelynek egyetlen széke mögött Fedya nyomkodta a telefonját, mintha észre sem venné a közeledő Markot. Semmi furcsa nem volt abban, hogy valaki ennyire közel állt a székéhez, hiszen az ebédlő mindig egy zsúfolt helyiség volt, ahol az emberek egymás lábán tapostak. "Talán csak barátkozni akar. Ő is elég visszahúzódó fiúnak tűnik" - fordult meg Marko fejében, de hamar el is hessegette a gondolatot, hiszen az elmúlt egy év és egy hónap alatt senki nem mutatta ennek jelét. Miért akarna pont ez a hetedikes fiú barátkozni vele? Biztosan talál jobb társaságot. Ahogy tálcával az ölében a székre ereszkedett, az hirtelen kicsúszott alóla, ennek következtében pedig nem elég, hogy a földre ült, de még a tálca tartalma is az ölében landolt. Ahogy Fedya látta a cipője orra felé tartó levesestányér folyékony tartalmát, futásnak eredet a nagy tömegben, és meg sem állt az asztalukig. Alexey száját eltakarva röhögött, Polina szokásához híven pofákat vágott a tizenéves fiúkhoz méltatlan gyerekesség láttán, Fedya pedig azt hitte, mindjárt elájul félelmében. Mi jön most? Marko idejön és megveri, vagy a konyhás felcipeli Goncharovhoz?
- Hát itt meg mi az Isten történt? - rontott a helyiségbe a nagydarab konyhás nő, aki meghallotta a tányér csörömpölését, és most már a földön ülő leveses ruhájú Markot is láthatta. - Hülye kölykök. Átok egy ilyen helyen dolgozni. - mondta a kelleténél hangosabban. - Ki volt ez?
A teremben ebédelő gyerekek értetlenül néztek egymásra, mintha nem láttak volna az égvilágon semmit az elmúlt öt másodpercben. - Azt kérdeztem, ki húzta ki a fiú alól a széket?
- Az a matamatikus arcú hülyegyerek volt! - mutatott Marko dühösen a terem másik végében ücsörgő Fedyára.
- Ugyan már, ne hallucinálj, Marko! - szólt közbe Alexey. - Fedya végig itt ült mellettünk. Csak nem gondolod, hogy teleportációra képes?
- Itt állt a székem mögött a kis gyökér, világosan láttam! - ordította magából kikelve.
- Ne nevettess Marko...Egész idő alatt beszélgettem vele. - szállt bele a szívatásba Polina is.
- Mi a franc folyik itt? - üvöltött már a konyhás nő is. - Nem érdekelnek engem a konfliktusaitok, de aki kiborította a drága ételt, szedje is fel, mert elegem van már abból, hogy egész nap takarítok utánatok. Fel akartok menni az igazgatóhoz? Előtte talán megoldódik a nyelvetek.
- Én láttam, hogy Fedya volt az. - állt fel bátran egy kisfiú, aki hirtelen szőke hajával és sötétkék szemeivel egészen úgy nézett ki, mint egy kisangyal egy bűnnel teli világban. Nem lehetett több tizenhárom évesnél, de a hangja mégis egészen komolyan és felnőttesen hangzott, így egy pillanatra még Alexey is elbizonytalanodott. - Végig ott állt Marko széke mögött, mintha csak nyomkodná a telefonját, és amikor Marko leült, kihúzta alóla a széket.- minden szem a kisfiúra szegeződött. Egyrészt azért, mert sokan még abszolút nem látták eddig az iskola épületében, másrészt pedig azért, mert szembe mert szállni azokkal az emberekkel, akiknek nyilván kezük volt a dologban. "Szegény, butuska kisfiú...Még nem tudja, hogy működik a mi iskolánk" - gondolták többen magukban. A konyhás nő pár pillanatra eltávozott, majd egy felmosóval és egy régi konyharuhával tért vissza.
- Gyere, te Fedya! - mosolygott gonoszan. - Most legyél vagány gyerek.
Az egész terem röhögött, ahogy Fedya négykézláb szedte össze a földre borult ételt, de Alexeyt már rég nem érdekelte a sztori ezen része.
- Ki volt ez a kis buzi? - bökött az asztal felé, ahol pár perce még a bátor, szőke kisfiú ült. Elenát rossz érzés fogta el. Ha elmondja a nevét, egész biztosan őt is kicsinálják a menők. - Nem ismered? Hm...Pedig úgy tudtam, hogy évfolyamtársad. Kellene ismerned.
- Savely Pushman. - nyögte ki végre...És már gondolatban el is temette.
