Másfél évvel korábban
Ahogy később Dasha is képes volt megállapítani, Lyonya Morozov abszolút nem tartozott azon férfiak kategóriájába, akire azt mondják a nők, hogy akár külsőleg, akár belsőleg vonzó. Szétszórt volt és határozatlan. Minden irodalom órára késve érkezett, és az első tíz percben mindig úgy viselkedett, mint aki nem biztos, hogy teljesen ébren van. Vasalatlan ingeiről és ódivatú pulóvereiről könnyedén meg lehetett állapítani, hogy valószínűleg nincs felesége, vagy barátnője, aki igényes nő lévén odafigyeljen párja öltözködésére...Bár amúgy sem feltételezte volna senki, hogy van. Vannak emberek, akiket akkor is hajlamos a többi levegőnek nézni, ha nincs is vele konkrét problémájuk, és feltételezik, hogy ezzel mások is így vannak. A pályakezdő Morozovra tökéletesen illett ez a leírás. Egyszerűen unalmas volt, korához képest nagyon is unalmas, ezt pedig a tanulók is igyekeztek vele érzékeltetni. Senki nem tartott tőle egy kicsit sem, inkább egy nevetséges figura volt a szemükben, akinél nem kell házit írni, és lehet vele párhuzamosan szövegelni az óráin, mert úgysem lesz semmi következménye. Még nem volt igazán férfi, inkább egy kamasz fiúra hasonlított mind külsőleg, mind belsőleg. Nem Leonid, hanem egyelőre még csak Lyonya volt, Ljonyácska. Dasha szerelmének mégis ő volt az első tárgya, aki nem rocksztár vagy színész volt, akit szeretett volna kiszakítani az álmaiból a valóságba, hogy megölelhesse, hanem egy húsvér, vele egy térben és időben élő ember, akivel hetente többször is találkozik. Furcsa, idegen érzés volt ez számára, amit nagyon szégyellt, így nem is akarta, hogy bárki számára kiderüljön. Nem is tudta, hogyan alakult ki benne ez az érzés. Lyonyának nem hosszú, fekete volt a haja, mint a kedvenc rocksztárjainak, akikért világéletében odáig meg vissza volt, hanem a legközönségesebb szőkésbarna. A szemei sem kékek voltak, amelyekről Dasha mindig is álmodozott, hanem aprók és sötétbarnák, és egyáltalán nem voltak hosszú szempillái. Amikor szeptember másodikán először belépett az osztályterembe egy kopott farmerben és egy nyolcvanas évek derekán divatosnak számító pulóverben, a fiúk közül páran elnevették magukat, és a lányok is mosolyogva néztek egymásra, hogy "most komolyan egy ilyen lúzert kaptak irodalomtanárnak?", pedig még megszólalni sem volt alkalma. Dashát nem különösebben érdekelte az új tanár úr.
A fiatal, pályakezdő Morozov nagyjából olyan volt, mint amilyenre számított. Félénk, tapasztalatlan, szerencsétlen kis figura. A francia szimbolizmusról tartott órája alapján a Napnál is világosabb volt, hogy szakmailag Popova nyomába sem érhet. Egy újabb gyenge tanár, akinek minden óráját kínszenvedés lesz végigülni. Már nem is volt kedve a bölcsész szakhoz. Ilyen tanárokkal nem lesz benne annyi kitartás, hogy rendesen felkészüljön az érettségire, inkább elengedi ezt az egyetem dolgot. A szülei sem diplomás emberek, tőle sem várja el senki, hogy az legyen. Majd lesz valami...Már úgyis megszokta, hogy minden az irányításán kívül esik, tehát fölösleges bármit is eltervezni. Az elkövetkező irodalomórákon inkább verseket írt a füzete hátsó lapjaira, melyek fő témája természetesen a magány, a kilátástalanság, és a szenvedés volt. Irina Popova azt mondta, hogy a nagy költők szinte mind az első szerelmükhöz írták a legelső verseiket, de Dasha életében egyelőre még nem volt ilyen személy, így lett megszólítottja az egyetlen társa, a magány. Abban az időben fogalmazódott meg benne először, hogy másokkal is megoszthatná a jobban sikerült verseit egy blogon, de aztán szomorúan tudomásul vette, hogy hiába lenne halálfejes fejléce a blognak, és hiába szólna lassú black metal az oldal tetején elhelyezkedő lejátszási listán, valószínűleg senki nem olvasná. Az anyját abszolút nem érdekli az ilyesmi, a nagyanyja csak akkor van náluk, amikor Valeriya legújabb szerelmi csalódásai kapcsán el kell mondania, hogy "ő ezt végig előre tudta", az osztálytárai és iskolatársai pedig azt se tudják, hogy egyáltalán verseket ír, így a színes tollal írt kész és félkész művek egyelőre csak a füzete hátsó lapjait lakták be. Az irodalom Irina Popova személye nélkül már nem túlságosan érdekelte, így hamar beállt azok közé, akik sosem készítettek házi feladatot, a dolgozatokat pedig padba rejtett füzetek, kézre írt puskák, és zsebben tanyázó mobiltelefonok segítségével írták. Csak a félév közeledtével kezdett el tanulni, hogy legalább egy négyest hozzon ki, ha már a reál tárgyak megint lerontják az átlagát. Az utolsó dolgozatuk egy füzetbe írt, kétoldalas műelemzés volt, amelyet Morozov óra végén beszedett. Dasha úgy érezte, elég jól sikerült, és talán lehet esélye a félév végi négyesre, de azon nyomban lelohadt a kedve, amikor hazafelé menet eszébe jutott, hogy az év eleje óta írt versek mind a Morozovnál lévő füzetében lapulnak. Nem az a legrémisztőbb, hogy egyik pillanatról a másikra világos lesz számára, hogy mivel foglalkozott Dasha hónapokon keresztül az óráin, hanem az, hogy ha elolvassa azokat a suicid verseket, megint elküldik ahhoz a hülye iskolapszichológushoz, aki semmit nem képes produkálni az ostoba művigyorán kívül, és persze az egésznek az lesz a vége, hogy behívják az anyját, aki majd részletesen beszámol arról, hogy hogyan is élnek, aztán levonják közösek a következtetést, hogy Dasha egy dezintegrált családból származó dezintegrált gyerek. Mindemellett szívből utálta a konfliktushelyzeteket. Az eddig mindvégig béketűrő Morozov ezek után tuti pikkelni fog rá, mint ahogy a legtöbb tanár szokott azokra a diákokra, akik nem a tananyaggal foglalkoznak az órákon, hanem beszélgetnek, telefonoznak, vagy éppen verseket írnak. Őt amúgy sem kedvelték igazán a tanárok. A legtöbb talán még a nevét sem tudta, hiszen mindig a hátsó sorban ült, és sosem jelentkezett. Egyedül a matektanár jegyezte meg magának, hiszen feltűnően gyenge eredményei voltak, így órán időnként feleltetnie kellett, hogy nehogy év végén bukásra kerüljön a sor. Dasha utált felelni. Mindig remegtek a lábai, izzadt a tenyere, a többiek pedig olykor - olykor el is nevették magukat a rossz feladatmegoldásain. Nem akarta, hogy Morozovnál is ugyanerre a sorsra jusson.
Legszívesebben soha többé nem ment volna be az iskolába. Legszívesebben már most, tizennégy évesen kiköltözött volna egy távoli erdőbe, ahol fenyőfákon, madarakon, és mókusokon kívül senki és semmi nincs, így ő naphosszat írhatja a verseit és regényeit egy faházban, amely pont a völgyre néz. Se a város, se az iskola, se az anyja, se a nagyanyja nem hiányoznának neki, viszont végre lehetne egy macskája. Az anyja sosem engedte neki, hogy macskát tartson, mivel szerinte egy kis lakótelepi lakás nem alkalmas erre. Az erdőben nem lenne ezzel probléma. A természetben akár teljesen meg is szűnhetne a tulajdoni viszony, hiszen a macskák úgyis életrevalóak, és bárhol feltalálják magukat. Persze azért rossz lenne mindig egyedül lenni...Néha jó lenne visszajelzést kapni arról, hogy a virágmagszerű gondolatai termékeny talajba hullanak, és jó lenne valakivel megvitatni ennek a furcsa, idegen, és az erdőtől oly távol lévő világnak a dolgait. Valakivel, aki tapasztaltabb és okosabb, mint ő, de úgy tud szeretni, akár egy gyermek. Ehhez az elképzelt személyiséghez egy komoly arcú, tetőtől talpig feketébe burkolózott rocker fiút társított, bár ő sem tudta megmagyarázni, honnan jön ez a furcsa asszociáció. Az általa látásból ismert rocker fiúk általában a lépcsőház alagsorában bandáztak, cigiztek, és röhögcséltek naphosszat, és bár nem ismerte őket személyesen, volt egy olyan érzése, hogy nem éppen ők alkotják a táradalom krémjét. Persze ez is csak idealista ábrándozás. Azok a dolgok, amelyek izgalommal töltik el, valójában nem is léteznek. A matektanár mindig azt mondta neki, hogy túl sokat ábrándozik. Lehet, hogy igaza van. Ha nem ábrándozna folyton, talán oda tudna figyelni arra, amit csinál, és nem adta volna be azokat a hülye verseket a dolgozattal együtt. Szerette volna megnyomni a visszacsévélési gombot az életen, csakhogy nincs ilyen gomb. Az élet megy tovább, zenél tovább, akár tetszik, akár nem, legfeljebb lehalkíthatod vagy fölhangosíthatod.
Habár sosem öntötte el örömmel az iskola gondolata, hétfőn egyenesen úgy ment be az intézménybe, hogy ez lesz élete egyik legszörnyűbb napja. Szívből remélte, hogy Morozov még nem javította ki a dolgozatokat, és nem aznap fogja megalázni az egész osztály előtt. Ha csak szerdára javítaná ki, valahogy kikéretné magát az iskolából, pl eljátszaná, hogy beteg. Nyilván ebben az esetben is kitudódna minden idővel, viszont nem kellene megélnie azt a szégyent, ahogy a tanár komoly arccal magához hívja, és közli vele, hogy beszélni szeretne a szüleivel, majd olyan hangon, mint ahogyan a szerencsétlenekkel szokás beszélni, hozzáteszi, hogy ő pedig fáradjon fel az iskolapszichológushoz. A csengőszót követve le sem vette a szemét az ajtóról. Remélte, hogy Morozov a dolgozatok nélkül jön be, de nem volt vele ennyire kegyes a sors. A tanár ki sem látszott az ölében sorakozó füzetek mögül. Az ajtót még valahogy sikerült kinyitnia, viszont amikor becsukás céljából a kilincs után nyúlt, pár füzet hangos zuttyanásal esett a földre és nyílt szét előtte. Ha Dasha nem lett volna éppen krízishelyzetben, valószínűleg megjegyezte volna magában, hogy ez az ember egy két lábon járó mém, de jelen helyzetében tudta, hogy akármennyire is szerencsétlen Morozov, hamarosan ő tündökölhet a világ legnagyobb szerencsétlenének szerepében, amely mellett a félénk tanár úr ügyetlenkedése örökké a feledés homályába vész.
- Átlagban véve jól sikerültek a dolgozatok. - szólalt meg Morozov, miután az első padból páran felálltak, és segítettek összeszedni a füzeteket. Dasha tudta, hogy az ő dolgozata valószínűleg nem ebbe a kategóriába tartozik. Habár nem sikerült rosszul, ki tudja hányast adott rá a tanár, miután szembesült vele, hogy az órái nagy részét nem aktív figyeléssel, hanem versírással tölti. A hetes elkezdte kiosztani a füzeteket. "Biztos egyes lesz, így ebből is hármasra fognak lezárni." - könyvelte el magában Dasha. - "Egy életre búcsút inthetek a bölcsész szaknak, és minden egyetemnek, ha tényleg csak ennyire vagyok képes."- Néhány másodperc múlva a hetes a padjához ért, és kiválogatta a füzetrengetegből Dasha és a padtársa füzetét. A padtársnő sietősen lapozott a füzetében, majd örömében felugrott, amikor látta, hogy ötöst kapott a műelemzésre. Dasha még mindig nem nyitotta ki a sajátját. Ő sosem várta a dolgozatok kiosztásának időpontját, és kiosztáskor sem estek ki a szemei, hogy mielőbb láthassa a jegyét. Már hozzászokott, hogy valamit mindig elszámol, valamiről mindig megfeledkezik, vagy éppen a tanárok nem foglalkoznak azzal, hogy egy csendes, mindig háttérbe húzódó, nem éppen a kiemelkedő eredményeiről híres diáknak pontokat vadásszanak. "Ha az óra végéig sem nézed meg, akkor is be lesz írva a naplóba" - zakatolt a realistább énjének hangja a fejében. Dasha bizonytalan mozdulattal maga felé húzta a füzetet, és félve kinyitotta középtájt. Körülbelül ide írhatta az elemzést. "Ötös" - állt a kétoldalas fogalmazás alján Morozov bizonytalan, kisfiús írásával. Biztosan rosszul látja. A tanárok olykor nagyon csúnyán tudnak írni, pláne, amikor már a harmincadik unalmas, kiskamaszos stílusban írt fogalmazást javítják. Egészen biztosan valami más gömbölyű számot akart írni, mondjuk kettest, vagy jobb esetben hármast.
- Olya. - bökte meg a még mindig önfeledt örömmel csicsergő padtársát, akivel év eleje óta két szót nem váltott. - Ez milyen szám?
- Ötös. - válaszolta tágra nyílt szemekkel Olya, mint aki ezek után azon sem lepődne meg, ha Dasha kedvéért az ország összes birkáját feliratozni kéne, hogy nehogy tehénnek nézze őket. Tehát ötöst kapott. Morozov megfelelőnek találta az elemzését. Biztosan nem vette észre azokat a béna verseket. Sietve a füzet hátuljához lakozott. A színes tollal írt gondolatfoszlányok érintetlenül terpeszkedtek a lapon, nyilván nem látta őket a tanár. Miért is lapozott volna hátra? Ez már nem alsó tagozat, hogy ellenőrizni kelljen, mivel is foglalkoznak pontosan a tanulók órán. Dashának nagy kő esett le a szívéről. Nem elég, hogy végül nem szégyenült meg az osztály előtt, ahogy számított rá, hanem még ötöst is kapott. Bár biztosan sokan kaptak ötöst...Morozov egy laza arc. Az órái sem éppen minőségiek, ironikus is lenne, ha sokat követelne.
Az óra további részében nem figyelt. Fogalma sem volt, hogy melyik irodalomtörténeti korszakkal haladtak tovább, egyszerűen nem érdekelte, amiket Morozov magyarázott. Irina Popova mondandója bezzeg mindig lekötötte. Az ő órájára sosem volt lusta készülni, pedig ő sem vett különösebben tudomást a jelenlétéről, ahogy a többi tanár és diák sem. A tanóra végeztével a diákok hamar elhagyták a termet, mivel senkinek nem volt beszélnivalója Morozovval, aki csengetés után öt perccel is a projektort próbálta szétszerelni, és amúgy is siettek testnevelés órára. Dasha komótosan pakolászott. Egyenként becsúsztatta a füzeteit a táskájába, kiszedte a padjából a mandarin héját és a papírszebkendőket, megbizonyosodott róla, hogy megvan még a pénztárcája és a mobilja, majd végre az ajtó felé vette az irányt. Ki nem állhatta a tesi órákat. Már inkább hat irodalom óra ezzel a szerencsétlen Morozovval, mint egy testnevelés óra Filatovval, aki még az értelmesség illúziójára is képtelen.
- Te vagy Darya Orlova, ugye? - szólította meg valaki, miközben elhaladt a tanári asztal előtt. Dasha ijedten megfordult. Nem szokták mások csak úgy megszólítani.
- I-igen. - dadogta az asztal mellett álló Morozovnak. Azonnal világossá vált számára, hogy hiába könnyebbült meg az imént, a tanár megtalálta a verseket, és most le fogja tolni, hogy mit képzel magáról, hogy ezzel foglalkozik az órákon. Bár minden rosszban van valami jó: Legalább nem mindenki előtt égeti le.
- Te írtad azokat a verseket a füzetedbe? - kérdezte meglepően kedves hangon. Mondhatta volna azt, hogy egy délután az iskolában felejtette, és valaki összefirkálta, azonban élesben mégis inkább egy határozott "igen" csúszott ki a száján.
- Bocsánat. - tette hozzá. - Néha írogatok. Amikor ezeket írtam, éppen csak az irodalom füzetem állt rendelkezésemre.
- Nem kell bocsánatot kérni, nekem tetszenek. - mosolygott biztatóan. Dasha alig hitte el, amit hall. Ebben a tanévben talán most csillant meg először mosoly az arcán. Eddig csak a nagyanyjának volt bátorsága megmutatni a verseit, de ő csak annyit mondott rájuk, hogy ennyi idősen minden lány írogat, és inkább tanuljon ki tisztességesen egy szakmát, mert művészkedésből nem lehet megélni.
- Hát...Köszönöm. - mondta mosolyogva, majd gyorsan kilépett a teremből. Elmagyarázhatatlan örömöt érzett. Olyan típusú örömöt, amit csak kizárólag akkor lehet érezni, amikor valaki igazán megérti. Morozov most igazán érti, hiszen elolvasta a legmélyebb gondolatait, és még tetszettek is neki. Természetesen jobban örült volna, ha a képzelete által teremtett feketébe burkolózott rocker fiú lép ki az álmaiból, és mutat érdeklődést az alkotásai iránt, de nem akart elégedetlenkedni. Nem éppen hétköznapi dolog, hogy valaki megérti. Az ilyesmiért hálás kell lenni a sorsnak.
Először szerdán vette észre, hogy valami megváltozott. Azon kapta magát, hogy várja az ötödik órát, ami irodalom. Maga sem tudta, hogy miért van ez, hiszen nem is emlékezett, hogy mit vettek legutóbb, és amúgy is ritkán csigázza fel bármi is.
- Dasha, gyere velünk papírt gyűjteni, még kell egy személy a csapatunkba! - vágódott le mellé Olya a negyedik óra utáni szünetben, pedig alapjáraton nem sűrűn szólnak egymáshoz.
- Az nem lehet. - rázta a fejét Dasha, pedig máskor bárhova szívesen elment volna, ami helyettesíti az iskolában való rohadást.
- Miért?
- Irodalom óra lesz.
- És?
- Tudod, érettségi tárgy. Nem akarok lemaradni. - válaszolta rövid tétovázás után. Olya kerek szemekkel nézte a mindig kettesekkel - hármasokkal döcögő, hirtelen megtáltosodott padtársát, majd a hétfői jegyes értetlenkedésével összevetve elkönyvelte, hogy valószínűleg végleg megbolondult, így nem faggatózott többet. A várva várt ötödik órán a romantika lírájáról volt szó, és Dasha azon kapta magát, hogy meglehetősen érdekli, és ezúttal a színes tollakkal jól átlátható jegyzeteket készít versírás és rajzolgatás helyett. A többiek körülötte majd elaludtak a tanterem kinti havazással dacoló melegétől és Morozov monoton hangjától, aki legalább annyira unhatta ezt az anyagrészt, mint a diákok többsége. Jövőhét hétfőre egy összehasonlító elemzést kellett megírni, amihez Dasha az óra végeztével azonnal ki is vette az iskola könyvtárból a szükséges irodalmat. Szombaton mással sem foglalkozott, csak azzal, hogyan lehetne tökéletes a hétfőn leadandó elemzése. Megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra, hogy végre valamit kifogástalanul megcsináljon. A szobája padlóját mindenütt jegyzetek és könyvek borították, ő maga pedig a földön ülve próbált széles rálátást szerezni mindenre, nehogy valami fontos szempontot kifelejtsen.
- Dasha! - lépett be a szobájába Valeriya, aki a hajszárítót szerette volna elkérni, és már az ajtóban feltűnt neki, hogy lánya szobájából ezúttal nem szűrődik ki semmilyen borzalmas zene. Az ajtót kinyitva csodálkozva nézett végig a számára eddig totál ismeretlen papír és könyvkupacon, majd felvett egy könyvet a szőnyegről, melyre éppen sikerült rálépnie. "9. osztály irodalom szöveggyűjtemény" - olvasta a címét magában. - Te tanulsz? - szegezte a kérdést Dashának. Kilenc iskolai éve alatt még nem látta ezt a lányt tanulni.
- Igen. - válaszolta, mintha mi sem lenne természetesebb. Valariyának hamar világossá vált, honnan fújhat a szél.
- Bukásra állsz, mi? Meg akarnak húzni, erre pár nappal évzáró előtt őrült tempóban nekiállsz tanulni.
- Már lezártak. Négyesre. - nyújtotta oda az ellenőrzőjét az anyjának. Valeriya pár percig nézegette a kis füzetet, majd megszólalt:
- Miért nem tudsz másból is így tanulni? Ha a reál vagy természettudományi tárgyakban lennél ilyen jó, fényes karrier állna előtted mérnökként, vagy orvosként.
- Én az irodalmat szeretem. Nagyon jó az új tanárunk. - válaszolta szűkszavúan, miközben maga sem tudta, mióta gondolja pontosan Morozovról, hogy jó tanár.
- Jól van. - Valeriya levette a hajszárítót a polcról és kiment. Általában nem sokat beszélgettek az anyjával. Nem volt sok közös témájuk, a folyamatosan náluk dekkoló nagyanyjával pedig még annyi sem...Pedig annyira szívesen mesélt volna valakinek arról, hogy ismét visszanyerte érdeklődését az irodalomban, miután az új tanár megdicsérte a verseit. Elvégre ha egy hozzáértő megdicséri, biztosan lehet benne valami. Lehet, hogy nagyon is tehetségesnek számít, és fejlesztenie kellene magát.
A következő megmagyarázhatatlan elváltozást hétfőn tapasztalta, azalatt a tizenöt perc alatt, amit Morozov arra jelölt ki, hogy olvassanak el figyelmesen egy William Wordsworth balladát, majd gondolkozzanak a tankönyvben lévő kérdéseken. Dasha kivette a könyvet a táskájából, de ami előtt kinyitotta volna, olyan dolgokra lett figyelmes, amelyek sokkal érdekesebbnek bizonyultak, mint Morozov kérése: Maga Morozov. Ami alatt a diákok olvastak, ő a laptopján írt valamit, így Dashának volt ideje figyelmesen áttanulmányozni minden vonását, ahogy eddig tette azon jóképű srácok esetében, akik a metrón pár megállót vele szemben ülve utaztak. Ahogy az éppen csak felkelő nap megvilágította az asztalát, és ezáltal félig őt is, kifejezetten szépnek tűnt. Nem helyesnek, hanem szépnek. Minden második fiút helyesnek lehet nevezni, a szépségnek viszont súlya van. A szépség művészeti tökéletességet jelent, Morozov arcvonásai pedig nem álltak távol ettől. Széles járomcsontok, egyenes orr, mélyen ülő, mindig fáradtnak tűnő barna szemek, világos, gyér szemöldök, és hófehér bőr, amely egészen finommá és gyermekivé képes tenni egy eleve rokonszenves személyiségvonásokkal rendelkező embert. Biztos volt benne, hogy ezek a ronda, utoljára talán a nyolcvanas években divatosnak számító pulóverek is csak neki állnak jól. A nagyanyja is ilyeneket hordott néha, de ő úgy nézett ki bennük, mint a töltött galamb. A mindenki más szerint nevetséges, ódivatú szemüvege is legalább ennyire passzolt hozzá. Amikor a laptopján nézett valamit, rendre levette, amin persze a többiek mosolyogtak, de Dasha ezeket a pillanatokat szerette a legjobban. Ilyenkor világosan látszottak a barna szemei és az a néhány szeplő, amelyek a nap hatására olykor - olykor megjelentek az arcán. Eddig ezt hogy nem vette észre? Fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy feltűnjön neki, hogy ez az ember mennyire passzol az ideáljához? El is határozta, hogy ezentúl, ha a naplójába ír róla, egész egyszerűen csak Lyonyaként fogja emlegetni. Nem mintha eddig írt volna róla bármit is, de érezte, hogy ha esetleg majd ír róla, nem tudja a "Morozov tanár úr" jelzővel ellátni.
- Olya, tudnád röviden ismertetni, hogy miről szól a mű? - szakította félbe Dasha álmodozását, miután letelt az olvasásra szánt tizenöt perc. Olya segélykérően fordult felé:
- Te! Miről szól ez a szar?
- Nem tudom, azt se tudom, hányadik oldalon kellett kinyitni a szöveggyűjteményt.
- Remek. Te, a nagy irodalom fan...- ezzel Olya kijelentette, hogy ő rosszul van, és most inkább kimenne. Morozov természetesen megengedte, holott az összes többi tanár jól ismerte már ezt a kifogást. Dasha egy kis lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem olvasta el a balladát, de mit csináljon, ha most pillanatnyilag számára Morozov személye mindennél érdekesebb? Ahhoz, hogy a tananyaggal foglalkozzon, a tanárnak először ki kellene mennie a teremből, ez pedig egy igencsak érdekes elvárás lenne
Minél többet meg akart tudni Morozovról, avagy az ő Ljonyácskájáról, hiszen tulajdonképpen nem tudott róla semmit. Néhány tanáruk a fél életét elmesélte már az évek során, mások meg egy leheletnyi személyes információt nem hagytak terítéken magukkal kapcsolatban. Mi más is segíthetne az embernek ilyen esetben, mint a közösségi oldalak? A közösségi oldalak profiljai a tulajdonosuk helyett is beszélnek...Mármint, ha megtalálják őket, csakhogy Dasha ezt az embert sehol nem találta. Se Facebook, se Instagram, VK-n pedig többszáz profil volt Leonid Morozov néven. Már csak az extrabarátságos iskolaigazgató, Goncharov profiljában bízhatott, akinek többezer ismerőse egyaránt tartalmazta az iskolában tanuló diákokat, a már elballagott diákokat, az iskolában tanító tanárokat, a már nyugdíjas tanárokat, és a kedves szülőket, tehát ha valaki olyan embereket akart keresgélni, akiknek az elmúlt harminc évben bármi közük volt a moszkvai 05-ös számú gimnáziumhoz, az ő profilja ideális táptalajnak minősült. Rövid ismerősök közötti keresgélés után meg is találta Leonid Morozov profilját. Összesen két képe volt fent, azokat is három éve töltötte fel. Az egyik az alvó keverék kutyájáról készült, a másik pedig valami magashegyi tájról, amin ő csak hátulról látszott. A névjegyből kiderült, hogy huszonnégy éves, a Moszkvai Állami Egyetemen végzett, és hogy minden létező macskás - kutyás csoportban benne van. Ha Dasha nem kedvelte volna annyira, a profil alapján kapásból kijelentette volna, hogy ennyire unalmas huszonévest még életében nem látott, de mivel az elmúlt héten minden gondolata körülötte forgott, jelen esetben ezt a titokzatosságot is vonzónak találta. Vajon ha bejelölné, visszajelölné? Sok tanár nem szereti, ha a diákok ismerősnek jelölik a különböző közösségi oldalakon. Vajon Lyonya is ilyen típus, vagy inkább olyan, mint Goncharov, aki előszeretettel haverkodik mindenkivel, ha alkalma adódik rá? Eddigi tapasztalatai alapján világos volt számára, hogy Ljonyácskája is az erősen introvertált emberek csoportját erősíti, de bízott benne, hogy ha látja, hogy az a diákja jelölte ismerősnek, aki olyan jó verseket ír, talán visszajelöli. Érezte, hogy olyan jó lenne vele beszélgetni, csak azt nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan miről szeretne vele tárgyalni. Gyakran voltak ilyen érzései. Ha meglátott egy jóképű fiút vagy egy szép lányt, rögtön személyiségjegyeket társított hozzá, és elképzelte, hogy milyen jól lehetne vele beszélgetni. Kár, hogy vele soha senki nem akart beszélgetni. Olya is csak akkor szólt hozzá, ha le akart másolni valami házit, ami kivételesen megvolt Dashának, vagy dolgozatírás során szorult segítségre.
A következő héten valami megmagyarázhatatlan inditatásból igyekezett csinosabban öltözködni. Amikor tizenkét - tizenhárom éves kora körül elkezdett nőiesedni, rászokott, hogy bő pulóverekbe és formátlan farmerekbe rejtse adottságait. Ruhatára fő színei a fekete, a sötétkék, és a szürke voltak, hiszen a haja önmagában is éppen elég színkavalkádot biztosított a megjelenéséhez. Neki így tetszett, nem különösebben zavarta, hogy a nagymama gyakran ráaggatta a "fiús kislány" jelzőt, Valeriyának pedig az egyik legnagyobb bánata volt, hogy a közös érdeklődés hiányában nem tudtak időnként anya - lánya nagybevásárlásokat rendezni. Életében először egy februári reggelen kezdte el zavarni a kinézete, amikor a tükör elé állt, és felismerésszerűen beléhasított, hogy egy fiatal értelmiségi férfi aligha figyel fel egy fiús, leginkább punkokra emlékeztető, koránál jóval fiatalabbnak tűnő lányra. Persze a logikus énje magát az egész felvetést abszurdnak tartotta. Miért tetszene egy tanárnak a diákja? Ha létezik is ilyesmi, normálisnak semmiképpen nem nevezhető. Dasha soha nem tudott róla, hogy bárkinek tetszene. Se gimnáziumban, se általánosban, de még csak óvodában sem akadt olyan fiú, aki szerelemvallás jeléül legalább a haját meghúzta volna. Az emberek többsége átnézett rajta, tudomást sem vett a létezéséről. Ennél az állapotnál még az is jobb, ha az ember közutálat célpontja, mert annak a személynek legalább nagyon is tisztában vannak az egzisztenciájával. Ha Dasha egyik napról a másikra eltűnne, az osztályból talán észre se venné senki. Lehetséges, hogy Olyának egy hét múlva feltűnne dolgozatírásnál, hogy nincs kiről lesnie, de magát a személyét egészen biztosan nem hiányolná senki. Talán még otthon sem zavarna be, ha nyoma veszne. Sőt...Valeriya végre megvalósíthatná az álmát, hogy kiköltözik Angliába. Mindig azt mondja, hogy csak a család miatt nem hagyta még itt az országot a jobb megélhetés reményében. - Miközben ezeken gondolkozott, kipróbálta, milyen a haja kontyba tűzve. Egészen meglepte az eredmény. Komoly, nőies keretet adott az arcának. Így egyáltalán nem egy tizenöt éves vadóc kislánynak nézett ki, hanem egy komoly, igényes nőnek. A nagymamától az egyik születésnapjára kapott egy sminkkészletet, de sosem használta, mert nem értett különösebben a sminkeléshez. No meg örült, ha reggelente felkelni sikerült, nemhogy még kifesse magát, vagy a haját rendezgesse. Kinyitotta a fiókját, kikotorta az aljáról a sminkkészletet, és kiemelt belőle egy vörös rúzst. Egy rúzst mindenki tud használni, nem kell hozzá különösebb tehetség. Nagyjából elégedett volt az eredménnyel, habár nem igazán hasonlított önmagára. Egy komoly, érett nő nézett vissza rá a tükörből. A következő napokban, hetekben egyre több újítást kipróbált magán. Elkezdte azokat a szoknyákat és blúzokat hordani, amiket még a nagynénje hozott évekkel ezelőtt Párizsból, és otthon a magassarkúban járkálással is próbálkozott több - kevesebb sikerrel. Igyekezett nőies lenni, holott fogalma sem volt, milyen egy igazi nő, vagy egy anya. Amióta az eszét tudta, Valeriya egyedül nevelte, őt pedig az édesanyja ugyancsak egyedül nevelte fel. Valeriya reggeltől késő délutánig a szalonban dolgozott, utána pedig vagy a barátnőivel találkozott, vagy valami társkeresőről megismert ficerékkel ment vacsorázni, hogy letesztelje, megfelelnek-e az igényeinek (sosem feleltek meg). A tipikus "unatkozó nyugger" nagymama még nála is elrettentőbb példa volt, mivel nagyjából két dolgot szeretett csinálni: Ráakaszkodni mindenkire, és szappanoperákat nézni. Se főzni, se sütni nem tudott, veszekedni, meg tanácsokat osztogatni viszont annál inkább, így otthon rendszerint állt a bál, és nem volt valami barátságos a légkör. Dasha velük szemben próbált ideális nő lenni, de mint hónapokkal később levonhatta, nem túl sok sikerrel. Morozovval azóta sem beszélt egy szót sem, és VK-n sem jelölte vissza, pedig azóta is naphosszakat róla álmodozott.
Júniusban elérkezett az utolsó irodalom óra időpontja, és valamennyi diák remélte, hogy ezúttal már nem vesznek semmit, hanem kimehetnek az udvarra, vagy csendben beszélgethetnek / telefonozhatnak a teremben. Dasha nem szerette ezeket az alkalmakat, mert rendszerint nem volt mit csinálni, csak ült egy helyben, mint egy szerencsétlen. Totál fölösleges az utolsó héten bejárni.
- Gyerekek. - kezdett a mondandójába Morozov, aki ha mást nem is, legalább egy kis bátorságot gyűjtött munkája első hónapjaiban. - Átlagban véve nagyon meg vagyok elégedve veletek, nagyszerű osztály vagytok. - mosolygott. - Sok olyan személy jár ide, akiket igazán tehetségesnek tartok. Remélem, még sokra viszitek az életben, és valóra válthatjátok az álmaitokat.
- Búcsúzkodik, ez jó jel. - dőlt hátra vigyorodva Olya. Dasha azt hitte, hogy ijedtében megáll a szíve. Ez tényleg búcsúnak hangzik. Most mi lesz vele? Mi ad célt az életének, ha az az egyetlen ember is itthagyja, aki képes volt benne értékelni valamit?
- Sajnos jövőre már nem én foglak tanítani titeket, de nagyon köszönöm ezt az egy évet. Nagyon sok tapasztalattal gazdagodtam, és remélem, ti sem bántátok meg, hogy engem kaptatok tanárnak. - vigyorgott.
- Nem a francot. Semmi újat nem tanultunk. - kommentált mindent halkan Olya. Dasha úgy érezte, menten sírva fakad.
- Igazából ennyit szerettem volna mondani. Utolsó óra van, hazamehettek.
- Na végre. - hangzott több sorból is, majd elkezdtek a diákok pakolászni. Dasha csak ült egy helyben, és azon gondolkozott, hogy most vajon mihez kezdjen. A félévzáró óta nem beszélt vele egy szót sem, és ha most nem mond neki valamit, akármit, valószínűleg már soha nem lesz rá lehetősége. A diákok lassan mind elhagyták a termet, csak Morozov ült az asztalnál, és állítgatott valamit a laptopján. Dashának égett az arca, miközben elsétált az asztala előtt, és belekezdett a mondandójába. Ebben az égető helyzetben az volt az egyetlen pozitívum, hogy egy személy sem maradt a teremben, aki végigröhögné ezt a szerencsétlenkedést.
- Nagyon sajnálom, hogy nem tanít tovább minket. Remélem, legalább az iskolából nem megy el a tanár úr. - csak remélni tudta, hogy nem látszik az arcán a hallottak hatására és a szociális helyzetből adódó kétségbeesettség, és nem túl vörös, vagy éppen túl sápadt a képe. Tudta jól, hogy nem ezt kellene mondani, sőt, leginkább nem kellene mondani semmit, csak szépen hazamenni, mint minden normális ember, de úgy érezte, hogy ha nem mond semmit, ugyanúgy bánni fogja, mint eddig, amikor nem megfelelően reagált valamilyen őt ért ingerre.
- De, sajnos igen. Pár határterülettel arrébb költözöm. - mosolygott, abszolút nem érzékelve, hogy ez valakinek nagyon fáj. Oroszországban különböző határterületeken lakni területileg körülbelül annyit tesz, mintha külön országokban laknának az illetők. - Családi okokból. - folytatta, miután látta, hogy Dasha nem igazán elégszik meg a kapott információval, mert nem tágít az asztaltól. - A Novosibirsktől nem messze lakó nagynéném beteg, és nincs ki gondját viselje. Ha ő nem jön Moszkvába, én megyek hát oda. - mosolygott. - Kicsit sok már nekem ez a város, a vidéket viszont szeretem.
- Hát nekem is. - suttogta halkan Dasha, így nem volt benne biztos, hogy a Ljonyácskája ezt hallotta. Szépen, fokozatosan kezdte tudomásul venni, hogy a jövőben nem igazán látják majd egymást. Nem tudta pontosan, hogy hol van az a Novosibirsk, mert az irodalom kivételével kb semmihez nem érett, de a nevéből úgy sejtette, hogy valahol Szibériában lehet. Hülye ez a Morozov, hogy odamegy. Ő aztán biztos a kisujját sem mozdítaná az apjáért, akit nem is ismer, vagy az anyjáért, aki semmit nem foglalkozik vele, vagy a nagyanyjáért, aki folyton csak generálja a feszültséget. Nagynéni, nagybácsi...Ilyeneket max évente egyszer lát, amikor karácsonykor eszükbe jut, hogy van egy unokahúguk.
- Hát akkor szervusz, Dasha. - nézett vissza az ajtóból az ő Ljonyácskája. - Remélem, folytatod a versírást. Kár lenne a tehetséged veszni hagyni. - Dasha is elköszönt, bár ő nem tudott mosolyt erőltetni az arcára. "Minek folytatni? Csak téged érdekelt, Ljonyácska, csak te tudtad értékelni, csak te értetted a lelkemnek egy - egy kis cafatkáját, amely annyira beteg volt, hogy csak így tudott megnyilvánulni" - mondta magában, majd ő is fogta a táskáját, és kivánszorgott az ajtón.
