Szégyen

❄ 
7 hónappal ezelőtt
Ekaterina Kuznyetsova szívből rühellte a családi összejöveteleket, amelyek kivétel nélkül minden augusztus végén megrendezésre kerültek a Moszkva melletti kicsiny faluban, melyben egykor nem kevés aggódás közepette kereste a női ruhába öltözött Vitaliy, aki később egy disznóólból került elő. Nagymamának ez a mániája: A vidéki nagycsalád. Ekaterina már nem egyszer felajánlotta, hogy inkább jöjjenek Moszkvába, hiszen a kertjük tökéletes otthont nyújthat egy családi sütögetésnek, de a nagyszülőket nem olyan egyszerű kirobbantani vidékről. Szerintük mindenkinek jót tesz egy kis természetközeli kiruccanás, így legalább egyszer egy évben köteles az egész nagycsalád egy este erejéig a falusi vendégszeretetet élvezni. Ekaterinának semmi kedve nem volt szép ruhát felvenni azért, hogy majd a nagyszülők valamelyik ronda keverék kutyája ráugráljon, nem volt kedve kocsival keresztülvergődni a városi dugón csak azért, hogy majd egész este azt hallgathassa, hogy melyik számára ismeretlen szomszéddal mi történt a közelmúltban, és legfőképpen, semmi kedve nem volt találkozni férje öccsével, Mishával, és annak feleségével, Marinával, akik folyamatosan csak a gyerekeikkel dicsekedtek.
- Mi lenne, ha csak hárman mennétek? - lépett oda Ivanhoz, miután szomorúan megállapította, hogy mindennek tetejébe még a kedvenc kék ruháját is kihízta. Hiába, neki nincs ideje fitnesszterembe járni, mint a többi ráérős nőnek, akik pár órát dolgoznak hetente, a gyerekeiket meg mindig rásózzák valakire.
- Mi? - nézett rá Ivan ijedten. - Te értesz az emberekhez. Én mihez kezdenék órákon keresztül anyám hülyeségeivel? - hangzott a rá meglehetősen jellemző válasz. Ekaterina egy percig sem gondolta komolyan, hogy férje beleegyezik ebbe a felvetésbe, de valahogyan feltétlenül a tudtára akarta adni, hogy a háta közepére kívánja az egészet. A folyosóról a nappali felé nézve Vitaliyt pillantotta meg, ahogy éppen a tükör előtt babrált a nyakkendőjével. Érthető, hogy egy nyakkendőt sem tud normálisan megkötni, hiszen alig jár valahova. Ha éppen nincs az iskolában, folyamatosan csak a szobájában poshad, és csak Isten tudja, mivel foglalkozik. Mi lesz ezzel a gyerekkel érettségi után? Természetes, hogy ottmarad a nyakukon. Mi más történhetne? Soha nem lesz képes megállni a helyét Ekaterina nélkül. Ivan persze rendre megjegyzi, hogy "nem ártana hagyni azt a gyereket kicsit önállósodni", de neki fogalma nincs a gyereknevelésről, hiszen mindig Katya volt vele többet. Honnan is tudná, hogyan kell bánni egy aspergeres gyerekkel? Ha hagynák önállósodni, nem járna többé iskolába, szökőévente egyszer fürdene, és talán senkivel nem lenne hajlandó többé kommunikálni. Hosszasan nézte, ahogy a tükör előtt szerencsétlenkedik a nyakkendőjével. Milyen nagy fiú lett...Már tizenhét éves. Magas, vékony srác, világosszőke hajjal, karakteres vonásokkal, és szokatlanul világoskék szemekkel. Abszolút nem lenne csúnya, ha nem lenne ennyire...retardált. Durva kifejezés, de erre nincs más szó. Az a viselkedés, amelyet kicsi kora óta produkál, egyszerűen nem normális. Miért nincsenek barátai, miért ennyire zárkózott, miért nem érdeklik a lányok, és miért nem jár bulizni meg fesztiválozni nyaranta, mint mindenki másnak a gyereke? És legfőképpen, miért ő mindig mindenkinek a céltáblája? Az óvoda és az általános iskola egy pokol volt az alacsony végzettségű szülők neveletlen, viselkedni néptelen hülyegyerekei miatt, de ki gondolta volna, hogy Moszkva egyik legjobb gimnáziumában is ugyanez vár Vityára? Habár nem panaszkodott, Ekaterina pontosan tudta, hogy itt sincsenek barátai, és egyesek ugyanúgy piszkálják, mint az általánosban, csak itt nem úgy, hogy elveszik a cuccait, vagy leszólják a ruháit, hanem sokkal kegyetlenebb módszerekkel.
- Kinéztem egy jó szakot Vityának a Kazani Állami Egyetem biomérnöki karán. Humán mikrobiológia. Ebben van a jövő. - szólalt meg tőle szokatlan lelkesedéssel Ivan, miközben a szekrényében végignézve ő is megállapította, hogy az unalmas pedagógusra emlékeztető kockás ingein kívül neki sincs mit igazán felvenni. Katya már hozzászokott, hogy a férje néha teljesen témához nem illően nekiáll beszélni dolgokról. Feszültebb napjain az is megfordult a fejében, hogy az Ivan családját jellemző lappangó idiotizmus Vityán üthetett ki a legintenzívebben.
- Kazanba? - nézett rá a szemöldökét felvonva. - Semmiképpen nem mehet koleszba. Azt akarod, hogy ott is kicsinálják?
- Hát akkor meg albérlet. - vonta meg a vállát Ivan. - Azért mindegyik annyira nem drága, Vitya meg nem olyan típus, aki luxuskörülményeket óhajt.
- Albérlet? Egy albérletet valahogy fenn is kell tartani. Ha albérletben él az ember, főznie kell, mosni, takarítani, bevásárolni, egyedül intézni minden ügyét, ez a gyerek meg semmire nem képes.
- Ne beszélj így előtte, a másik szobában van. - nézett a folyosó felé Ivan, de látta, hogy már nincs ott. Valószínűleg azóta sikerült megkötnie a nyakkendőjét, és visszament a szobájába még egy kicsit gépezni. - Eddig az volt a problémád, hogy nem mehet orvosira, mert nem tud normálisan kommunikálni másokkal, ezért kerestem neki egy olyan szakot, aminek a munkaköre nem igényel ilyen képességeket. - magyarázta tovább. Ekaterina válaszként csak sóhajtott egyet. Misha és Marina gyerekei már minden bizonnyal ezer éve tudják, hogy hogyan tovább gimnázium után, az ők hülyegyerekeik helyett meg még mindig ők döntenek el mindent. Pont ezt utálta hallgatni ezeken az idióta családi összejöveteleken. Azt, hogy egy egyszerű házaspárnak milyen nagyszerű gyerekei lehetnek, ő pedig ismert pszichiáterként nem volt képes megnevelni a sajátjait.
- Szerinted tetszene neki? - fordult fáradtan Ivan felé. - Mármint ez a bioakármi szak.
- Persze. Miért ne tetszene?
- Mondjuk azért, mert úgy általában véve nem érdekli semmi az olyan hülyeségeket leszámítva, mint a busmanok nyelvjárása, az elmúlt évben történt vidéki gyilkosságok, vagy éppen a sárgarépák fajtája?
Ivan úgy nézett, mint aki életében először hall ezekről, és valószínűleg valóban először hallott ezekről, hiszen nem ő nevelte Vitaliyt pólyás kora óta, hanem ez a feladat mindig is inkább Ekaterinára hárult. Katya gyakran gondolt arra, hogy Vitya talán egészen más lenne, ha egyenlően kivették volna a részüket a gyereknevelésből, és a férjét nem folyamatosan csak a hülye kutatásai érdeklik. Nehéz egyedül nevelni egy gyereket. Pláne egy olyat, aki látványosan nem olyan, mint a többi.
- Hát majd megszokja. - vonta meg a vállát Ivan. - Én sem mindig csak azt tanultam, ami érdekelt.
- Vitaliy nem szokott csak úgy megszokni dolgokat. Gőzöd sincs, milyen egy aspergeres gyerek.
- Nincs neki semmi baja, csak szakmai ártalomból dobigálsz rá mindenféle diagnózisokat. Vannak ugyan furcsaságai, de kinek nincsenek? Jól tanul, és a visszahúzódósága ellenére egész kedves gyerek. Mi kell több?
Ekaterina egy óráig sorolhatta volna, hogy pontosan mit várna el tőle. Elsősorban szeretett volna büszke lenni rá. Szerette volna, ha nem lóg ki ennyire a többiek közül, ha neki is vannak barátai, ha ugyanazok a dolgok érdeklik, mint minden normális vele egykorút, mint pl a lányok, a tanulmányai, a jövője, nem pedig azok a hülyeségek, amikről beszédesebb napjain órákat képes áradozni minden családtagját az őrületbe kergetve. Szerette volna, ha idősödve nem kell attól tartania, hogy az esetleges halála bekövetkeztével teljesen életképtelenné válik, vagy ha addigra be is érik a feje lágya, nagy valószínűséggel egy magányos és megkeseredett emberként fog tovább élni, mert ilyen "különös" személyiséggel nem éppen könnyű társat találni.
- Indulunk már? - lépett be a szobába Daniil egy koptatott farmerben és egy Iron Maiden pólóban. Ekaterina nyár eleje óta könyörgött neki, hogy vágassa le a haját, de ez augusztus utolsó napjaira sem jött össze, mert most éppen a rocker korszakát éli, aminek elengedhetetlen kelléke a vállig érő haj, ami önmagában nem is lenne gond, ha időnként megmosná.
- Vegyél már egy másik pólót, tudod jól, hogy a nagymama rosszul van ezektől a sátánista hülyeségektől. - szólalt meg fáradtan Ekaterina, miután alaposan végiggondolta mindazon lehetőségeket, amik egy zsákfaluban élő vénasszony szájából elhangozhatnak egy rocker unoka láttán.
- De anya, az Iron Maiden nem is sátánista. - válaszolta Daniil megértve a lényeget. A Kuznyecov család fiatalabbik fia immáron két éve igyekezte kimaxolni a sztereotipikus kamasz szerep összes pontját, de annak ellenére, hogy Ekaterina nem tudta eldönteni, hogy a tavalyi rapper korszaka volt rosszabb, vagy ez a mostani rocker - metálos, még így is ezerszer egészségesebbnek érezte a viselkedését, mint Vityáét. Az ő életéből mintha kimaradt volna a kamaszkor. Ő sosem lázadozott, sosem feleselt a szüleivel, amit mondtak neki, arra rábólintott, maximum esze ágában nem volt megcsinálni. Mintha teljesen hiányzott volna belőle az önazonosságtudat. Daniil örökös lázadozó volt, akire sosem illett igazán a "jó gyerek" jelző, mégis kevésbé féltette, mint az örökké csendes,  saját kis világában élő Vitaliyt. Tudta, hogy neki előbb - utóbb beérik a feje lágya, remélhetőleg még  mielőtt kitalálja, hogy tetoválás meg piercing kell neki, Vitaliy esetében viszont egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valaha változni fog.
- Akkor úgy fogalmazok, hogy semmi olyat nem vehetsz fel rokonlátogatáskor, ami sátánistának néz ki. - válaszolt Ekaterina kicsit belefáradva a gyereknevelésbe. - A hajaddal pedig csinálj valamit, mert úgy nézel ki, mint valami huligán. Ha iskolakezdésig nem vágatod le, én fogom lenyesni a nagyollóval. - ahogy ezt mondta, azt az emléket látta maga előtt, amikor még fiatal, szép, és jóval türelmesebb anyukaként kéthavonta centisre vágja a fiúk haját. Már akkor is annyira különbözőek voltak. Daniil akkor még nem akart huligán lenni, így magától ült le a kisszékre, hogy új frizurát kapjon, Vityát viszont rendszerint fél óráig üldözte a lakásban, mert semmilyen változást nem volt hajlandó eltűrni se magán, se a környezetében. Legalább ezen már túl vannak. Daniil motyogott valami olyasmit, hogy nem hagyják kibontakozni a személyiségét, meg, hogy csak neki vannak ennyire béna és ódivatú szülei, mert bezzeg az egyik osztálytársának még a raszta hajat is engedi az anyja, majd végül rávett egy kockás inget a pólójára és összefogta a haját. Pont úgy nézett ki, mint egy 2000-es évekből ismert Disney sorozatban a főszereplő lúzer haverja, de legalább annyira nem tűnt igénytelennek.
      Ekaterina ahányszor az orosz vidéken járt, mindig az járt a fejében, hogy egy Vitaliy féle autistának tökéletes élettér lenne ez a környék, mivel itt harminc év alatt nem változott semmi, és harminc év múlva se fog. Tornácon ücsörgő sasszemű nyuggerek, akik úgy néznek az idegenekre, mintha menten képesek lennének vasvillára hányni őket, utcán rohangáló háromlábú kutyák, akiket folyton csak kerülgetni kell az autóval, romos épületek környékén bandázó fiatalok, akikről húsz méterről lerí, hogy sosem fognak innen kitörni, kultúrhelyként megjelölt kocsmák, árokparton fetrengő részeg biciklis, kerítések tetején szemlélődő lomha macskák, úton bármikor átrohanni kész gyerekek, és még sok minden, ami Ekaterina első látogatásakor is éppúgy jelen volt, mint most.
- Daniil, majd ne nyomkodd a telefonod az asztalnál, Vitaliy, te pedig tudod a dolgod. Ha beszélsz valakivel, a szemébe nézel, és semmiképpen nem tereled át a témát a vidéki gyilkosságokra, mert a nagymama legutóbbi beszélgetésetek után is két hétig baltával az ágya mellett aludt. - adta az utolsó instrukciókat, miután leparkoltak a jól ismert kékre mázolt kerítés előtt. - Te pedig, könyörgöm, ne politizálj az asztalnál. - fordult a férjéhez.
- Miért politizálnék? Nem is értek hozzá.
- Hát épp ez a baj. - csapta be a kocsiajtót Ekaterina, majd a kapu felé indult, amelyen belül a nagyszülők két csúf keverékkutya már torkaszakadtából ugatott. Ő maga nem volt túlságosan állatbarát. Egy törpespiccet, vagy egy bársonyos bundájú perzsamacskát talán még eltűrt volna maga mellett, de azt, hogy miért tart valaki ilyen agresszív, háromlábú korcsokat, elképzelni sem tudta. Megnyomta a csengőt, amit pár másodperc múlva egy "nyitva van" kiáltás kísért a hátsó kertből. Már el is felejtette, hogy errefelé az emberek direkt ki akarják raboltani magukat. Rettegnek mindentől, de az ajtó, az ablak, és persze a kocsiajtó nyitva van egész nap. Amint kinyitotta a kaput a két kutya azonnal kiszúrta őt magának. Szimatolva ugrálták körül, nedves orrocskájukat a szandáljából kikandikáló lábujjaihoz nyomták, és megállás nélkül csóválták a farkukat, miközben a szaguk két méterről is érződött. Régebben a látogatásai előtt mindig szólt, hogy lehetőleg zárják addigra be valahova a kutyákat, de miután ezt rendre figyelmen kívül hagyták, kénytelen volt eltűrni a családi összejöveteleken Vasya kutya és Bella kutya társaságát, miközben azon gondolkozik, hogy kinek jut eszébe két ilyen ronda korcsnak emberi neveket adni, és miért nem hívják őket egyszerűen Bodrinak vagy Foltosnak.
- Nahát! Megjöttek! - pillantotta meg őket Nadya nagymama, amint egy tál süteménnyel a hátsó kertbe igyekezett. Azon nyomban letette az ételt a tornácon álló műanyag asztalra, majd tárt karokkal rohant Katya felé. - Hogy te még mindig milyen csinos vagy! Ivan, igazán figyelhetnél rá, hogy egyen többet. Aztán a fiúkat miért nem külditek gyakrabban hozzánk? Nastya és Ilya már két teljes hete itt vannak, a tieiteket meg alig látom, pedig ti laktok közelebb! Olyan, mintha csak két unokám lenne.
- Majd karácsonykor jövünk, igaz? - bökte meg Ivan Katyát, mire az majdnem félrenyelt.
- Hát, ez még nagyon sok mindentől függ. - mosolygott zavartan, de legszívesebben ráüvöltött volna a vényasszonyra, hogy mégis hogyan képzelni, hogy ilyen ötletekkel áll elő augusztus végén. Nem szerette Nadya mama színészkedését, hiszen a napnál is világosabb volt, hogy nem igazán szereti őt. Mindig egy buta városi tyúknak tartotta, aki főzni és takarítani sem tud, pedig ez csak a házasságuk elején volt jellemző. Három férfival élve megtanulta, hogy ilyen téren csak magára számíthat. A hátsó kertbe érve elsőként Ivan testvérét, Mishát pillantotta meg, amint a grillsütővel babrált. Misha és Ivan olyan testvérek voltak, akiken nem különösebben látszott, hogy testvérek. Ivan magas, sovány alkat, visszahúzódó természettel, és szemében örökös elgondolkodással, Misha viszont alacsony, pocakos, nem túl okos, de örökké vidám. Nem sokkal távolabb tőle egy lány ült az asztalnál gyönyörű, egyenes, barna hajjal, és üdvözlő jellegű mosollyal az arcán. Mellette egy magas, szintén barna srác pakolta a salátákat az asztalra. Csak nem az ikrek, Nastya és Ilya nőttek ekkorára? Hiszen Vityával egyidősek, de legalább húsznak néznek ki. Ilya hangja mély és férfias, Nastya pedig kifinomult stílusával olyan, mint egy úrihölgy. Ilya azonnal felállt, és elvette az otthonról hozott csokis sütit Ekaterinától. Micsoda kedves fiú...A sajátjai bezzeg mindig megvárják otthon, amíg egyedül kipakol. Marina, Misha felesége illedelmesen végigpuszilgatott mindenkit, majd az ikrekhez fordult:
- Menjetek, segítsetek Nagyapának a húsokkal.
Ilya és Nastya azonnal felpattant és Daniilt is hívták magukkal. Vityáról megint megfeledkeztek. 
- Hogy telt a nyár? - kérdezte mosolyogva Ekaterina, ahogy leült az egyik műanyagszékre. Gondolta, ezzel az egyszerű kérdéssel nem lehet mellélőni.
- Elrepült. Sajnos családi nyaralásra idén nem is került sor, mivel a gyerekek alig voltak itthon. Nastya nyár elején tette te a nyelvvizsgáját...
- Angolból?
- Nem, az angol emelt már tavaly nyáron megvolt. Most franciából ment vizsgázni. Természetesen elsőre sikerült, nagyon ügyes lány. Most a németre készül, jövőre muszáj az is meglegyen. Tudod, a nemzetközi kapcsolatok szakon fontosak a nyelvek.
Ekaterina csak bólogatott.
- A Moszkvai Állami Egyetemre megy?
- Mi? Nem, dehogy. Itt gyengék a képzések. A Standfordi Egyetemre megy Amerikába. Évente elég kevés külföldi diákot vesznek fel, tehát nagyon rá kell feküdnie az érettségi tárgyakra, de neki menni fog.
- Biztosan drága lehet. - tűnődött.
- Szerencsére nem a család számlájára megy. Nastya végigdolgozta a nyarat, ahogy az egyetemi éveit és végig fogja. Össze tud keresni annyit, hogy finanszírozza a kiadásait.
- És Ilya? - kérdezte. A lelke mélyén kicsit reménykedett abban, hogy nem arányosan oszlott meg az életképesség az ikrek között.
- Tudod, Ilya más típus. - mosolygott Marina. - Neki mindig a művészet volt az élete, így nem is erőltettük a gazdasági vagy politikai vonalat.
- Persze. Nyilván nem kell mindenkinek egyetemre mennie.
- Ó, őt már fel is vették, pedig még az érettségije sincs meg. - nevetett Marina.
- Ez hogyan lehetséges?
- Egy zongoraversenyen hallotta játszani a Moszkvai Állami Konzervatórium igazgatója, és az volt a véleménye, hogy ha törik - ha szakad, Ilyát fel kell venni. - nevetett. - Nem tudom, hogy ez mennyire legális, de nagyon örültünk neki. - Persze emellett még kell neki egy másik diploma, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy felkapott lesz. Majd még eldönti, mit fog párhuzamosan végezni.
- A jog lenne a megfelelő. Én mondtam neki. - ült le Misha is az asztalhoz.
- Az már önmagában is nagyon kemény, nem hiszem, hogy lehet párhuzamosan csinálni. - idézte fel Ekaterina azt, amit az ismerőseitől hallott.
- A zongorázás javítja a koncentrálóképességet. Egészen biztos vagyok benne, hogy Ilyának nem lesznek ilyen problémái. - mosolygott Marina. - Ügyes fiú ő is.
- Persze. Látszik rajta. És nagyon kedves is.
- Valóban igazi úriember. Ő és Nastya is már két hete itt vannak a nagyszülőknél, és segítenek a ház körül. Nadyának mostanában nagyon fáj a lába, már nem bír annyira a teendőkkel, mint pár évvel ezelőtt. Még szerencse, hogy itt van neki Nastya és Ilya.
Ekaterina félt attól, hogy elhangzik az "És a ti fiaitokkal mi van?" kérdés, de ami végül történt, még ennél is rosszabb volt. Nem hangzott el semmilyen kérdés. Ezek szerint Marináék biztosra veszik, hogy a fiúkkal "semmi nincs". Egyáltalán nem is nézik ki belőlük, hogy esetleg hasonló utakon járnának, mint a sajátjaik. Miért van ez? Elvégre mégis Ekaterináék az értelmiségiek, és Marináék azok, akik bármiféle végzettség nélkül fogtak bele egy vállalkozásba. Parasztok! Egész egyszerűen paraszti származásúak, és ez az arcukra van írva. Miért van az, hogy az ilyen egyszerű emberek gyerekeiből ilyen nagyszerű fiatalok lesznek, a sajátjaik pedig, akiknek mindig mindent megadtak, csak egy helyben topognak? Hol van itt az összefüggés? Misháék gyerekei naphosszat magukra voltak hagyva a nagyszülőknél, sosem ültek le velük tanulni, sosem voltak külön tanáraik, és még csak elit gimnáziumba se jártak, erre Nastya amerikai egyetemre felvételizik, Ilyából pedig kitudja, milyen híres zongorista lesz pár éven belül. Körülnézett, hol lehetnek a sajátjai. Vitya az asztal sarkánál ült egy tál sós sütemény társaságában. Mivel nem kérdeztek tőle semmit, nem szólt senkihez, csak az előételnek szánt sós ropogtatni valókat pusztította módszeresen. Már Daniil is visszatért. Az asztal alatt nyomkodta a telefonját abban a tudatban, hogy senki nem látja. Néha látszott az arcán, hogy alig tudja visszatartani a röhögést. Nyilván a hülye haverjaival küldik egymásnak a mémeket még most is. Ezt csinálták egész nyáron, legalább most visszafoghatná magát pár óra erejéig! Elhatározta, hogy nem fog szólni semmit a fiúknak az unokatestvéreik sikereiről. Így nem lehet gyereket nevelni. Meg amúgy is, maguk is kommunikálnak velük, legalábbis Daniil biztosan. Ha van egy kis eszük, mérlegelik, hogy kicsit máshogy kellene hozzáállni a jövőhöz, meg úgy általában az élethez. Persze azért sajnálta, hogy ő sosem dicsekedhet a fiaival. Ő is szerette volna mosolyogva elújságolni a kollégáinak és a rokonoknak, hogy a fiúk tanulmányi versenyeket nyernek, hogy sportversenyeken vesznek részt, hogy már megtalálták az ideális egyetemet maguknak, és hogy már a munka világával is ismerkednek, de sajnos sosem tudott ilyenekről beszámolni. Vajon ha lányok lennének, rendesebbek lennének? A lányok mindig szorgalmasak, kedvesek, és céltudatosak. Mindig egy kislányt szeretett volna, akinek vehet szép ruhácskákat, együtt járhatnak színházba meg kiállításokra, és ha netán érzékeny lelkű nőként azt a pályát szeretné választaná, amit ő, sok mindenben tudna neki segíteni. Egy kislánnyal soha nincs annyi gond.
      Este kilenc felé szépen megköszönték a vendéglátást, és elindultak hazafelé. Mivel Ivan ivott egy kicsit, Ekaterina vezetett, és ezúttal neki kellett kerülgetnie a háromlábú kutyákat és a haza nem találó teheneket.
- Apa, ezt nézd meg! - kuncogott Daniil, miközben az apja kezébe nyomta a telefonját. A képernyőn Daniil volt látható egy macskával...Vagyis egy macska Daniillal, mivel fel volt cserélve az arcuk. Ivan elnevette magát.
- A sütiset is mutasd meg. - szólt Vitaliy. Úgy látszik, ezt a hülyeséget kivételesen együtt eszelték ki. A képen Daniil arca helyén egy csokis keksz volt, a tálcán lévő csokis keksznek meg Daniil arca volt. Fél szemmel Ekaterina is odanézett.
- Elég meredek egy alkalmazás. - mosolygott Ivan.
- Beállítom profilképnek. - röhögött Daniil. Ekaterina eddig bírta tartani a fogadalmát.
- Fiúk, tudjátok, Nastya hányadik nyelvvizsgáját fogja most októberben megcsinálni? - mély hallgatás következett. - A harmadikat. A már meglévők közül az angol emelt szintű.
- Ügyes. - biccentett Daniil.
- És nektek mikor lesz végre meg az angol közép? Vitya, neked kiváltképp aktuális lenne, egy éved van még a középiskolából. Az egyetemen nem lesz erre alkalmad.
- Nem szeretem az angolt. - vonta meg a vállát Vitya.
- Ti semmit nem szerettek, aminek értelme is van.
- Jaj, Anya. Te is tudod, hogy Nastya milyen stréber. Felesleges minket hozzá hasonlítanod. - forgatta a szemeit Daniil.
- Aki akar valamit az életben, az ilyen stréber. - jelentette ki Ekaterina, miközben kikerült egy jókora tehénürüléket, majd hozzátette: -  Az iskolátokban semmi diákmunkát nem ajánlanak? Nastya egész nyáron dolgozott, hogy az amerikai egyetemen tudja a kiadásokat fizetni. Nektek is jó lenne ilyesmit betervezni, mert ilyen eredményekkel állami szakokra nem fognak titeket felvenni, annyi biztos.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nem is tanulnak rosszul. - kelt a védelmükre békés hangon Ivan.
- Ezt is csak azért mondod, mert ötödik osztályban néztél bele utoljára az ellenőrzőjükbe. Csak négyesek, hármasok, a beírásokról nem is beszélve. Én égek a külön angol tanár előtt, hogy már megint nem mentek órára, és nekem mondják el szülői értekezleten, hogy Vitaliy soha nem tudja, hogy hol tartanak, Daniilra meg ötször rá kell szólni minden órán, hogy ne szövegeljen, dolgozatoknál meg azért, hogy ne a padtársa feladatlapját nézze.
- Új év, új esélyek. - bámulta Ivan az ablakból a naplementét, majd hátrafordult a fiúkhoz. - Ugye, idén jobban odafigyeltek majd a tanulmányaitokra? Anyátoknak nagyon fontos.
- Nem nekem fontos. - nevette el magát hisztérikusan Ekaterina. - Az ő érdekük.
- Holnap majd leülünk a gép elé, és nézünk valami jó kis reálos szakot, lehetőleg Moszkvában. Rendben, Vitya? - folytatta Ivan. Vitaliy csak kedvtelenül bólintott. Igaz, hogy villámgyorsan meglátta az összefüggéseket matematikából és fizikából, de egyik sem érdekelte túlzottan. Most éppen a kriminológia érdekelte, fél évvel ezelőtt viszont a Távol - keleti irodalom érdekelte olyan szinten, hogy minden létező kortárs kínai, korai, és japán író életrajzát kívülről fújta és a könyveiket is beszerezte, amennyire beszerezhetőek voltak Moszkvában. Egyik napról a másikra száznyolcban fokos fordulatot tudtak venni az érdeklődési körei. Az ilyen fordulatok mindig az első napokban voltak a legnehezebben elviselhetőek. Ilyenkor úgy érezte, hogy hűtlen a pár napja még körülrajongott tudománnyal szemben, az új pedig annyira lekötötte minden figyelmét, hogy mással foglalkozni sem tudott. Egyszerre okozott számára leírhatatlan örömöt és mély lelkiismeret furdalást, de ezt nem látta át senki. Ő mindenki szemében csak Vitya volt, a hülye témáival.