Testvérek

Testvérek is gyűlölhetik és megvethetik egymást. Ilyesmi előfordul, bármilyen borzasztóan is hangzik. De az ember nem beszél róla. Jobb eltussolni. Jobb nem is tudni róla.

2015. Február 8. Csütörtök
17: 50 volt. Vakha örömmel vette tudomásul, hogy nem késett el. Még van tíz perce Ibrashkának, hogy kihozza a kis cókmókját, és most már valószínűleg nem kell egy percet sem várnia. Ez a gyerekszáj...A múlt héten a kis négy éves felháborodottan adta elő Mirzának, hogy Vakha sosem bír időben érte jönni, az óvónénik pedig azokat a gyerekeket, akikért nem jönnek 18:00 -ig, kirakják az utcára. Ebből nagyjából annyi volt igaz, hogy Vakha egyszer öt percet késett, mert valami közbejött, Ibrashkának meg bent kellett várnia. Az igazi verziót természetesen csak azután mondta el, miután Mirza ötször elküldte a francba az öccsét, mert miatta várt a gyerek öt percig a kinti hóviharban. Vakha ezen nem sértődött meg, csak jót röhögött, hogy bátyja annyira szánalmas, hogy hisz egy négy évesnek. Egyikük sem akarta szépíteni a dolgokat, egyszerűen nem bírták egymást. Amíg az apjuk élt, féltek nem jó testvérként mutatkozni, hiszen mindketten nagyon tisztelték. Mirza már akkor sejtette, hogy az öreg jobban szereti a hét évvel fiatalabb öccsét, mint őt, de nem mutatta ki a kicsi iránti utálatot. Shamil mindig azt tanította, hogy legyenek jó testvérek...Talán jó testvérek lettek volna, ha kicsit is hasonlítanak. Mirza leginkább azt várta el Vakhától, hogy legyen  férfiasabb, hozzá hasonlóan harcos természetű, Vakha pedig csak egy kis kulturáltságot várt el a bátyjától. Gyakran visszhangzottak a fülében az apja szavai: "Ketten vagytok testvérek, muszáj szeressétek egymást" Nagyon tisztelte az apját, de mégsem tudta megérteni ezt a "ha nem tudunk elfogadni valamit, addig erőszakoljuk magunkat, amíg el nem fogadjuk" mentalitást. Ő nem volt ilyen. Szeretett önálló döntéseket hozni, és a saját feje után menni. Ebből a szempontból Mirza mindig engedelmesebb gyerek volt. Aztán, ami után Shamil meghalt, eluralkodott a pokol. Az anyjuk elől már semmit nem titkoltak, az pedig magát hibáztatta, hogy nem tudott szerető testvéreket nevelni. Aztán amióta kiköltöztek Moszkvába, őt sem látták. Amit nem lát, az nem fáj. Azt hiheti, hogy ahogy idősebbek lettek a "gyerekek" megértek. Dehogy...A testi növekedés néha nem függ össze a szellemivel. Vakhát bántotta ez a dolog, hiszen sokszor egyedül érezte magát a világban, és ilyenkor jó lett volna legalább az az illúzió, hogy a családjára bármikor számíthat, de ha már ennek az ellenkezője alakult ki, nem tudott mit tenni. Itt valamit régen elszúrtak...Talán eredendően pocsék mindkettőjük természete. Csak azt remélte, hogy Ibrashka és Dzhokhar majd jobb testvérek lesznek.
     Közben kitotyogott Ibrashka a kis overáljában, és Vakha nyakába ugrott. Mozgásán látszott, hogy nem rég kelt fel, és még nagyon álmos hangulatban van. Mirza már egy csomószor elmondta Vakhának, hogy ne hagyja, hogy a gyerek ölelgesse, mert sosem lesz kemény, de ő nem hitte, hogy úgy kell bánni egy kisfiúval, mint valami vadászkutyával. Előle is sokáig titkolták a világ kegyetlenségét, és csak akkor szembesült vele, amikor megölték az apját. Valamivel jobb lett volna, ha már előtte számít erre? Akkor talán természetes lett volna egy szülő korai halála? Hát nem. Az a gyerek sem lesz érettebb, aki sok horrorfilmet néz, de ugyanakkor a neki való műsorokat nem ismeri.
- Vigyelek, tökmag? - kérdezte. Mirza bizonyára dührohamot kapott volna, ha látja, hogy kisfia nem a két kis hótaposós lábával megy haza.
- Nem kell. Majd megyek melletted. - mondta álmosan. Talán már nagyfiú, és önálló akar lenni. Vakha nem szólt semmit, csak kézenfogta Ibrashkát, és elindultak. Máskor a kisfiú megállás nélkül szövegelt, de most kifejezetten szomorúnak látszott.
- Van valami baj, vagy csak fáradt vagy? - kérdezte Vakha a tőle telhető legkedvesebb hangon.
- Hát, nem tudom. Mit jelent az, hogy "korcs"?
Vakhát eléggé meglepte a kérdés.
- Keveréket jelent. Miért? Valaki ezt mondta rád? - túlságosan is előre látta a dolgokat. Ezt a szót valóban főleg állatokra használják, azon belül is kutyákra, de úgy sejtette, hogy ezúttal sokkal negatívabb ennek a jelentése.
- Igen. Egy nagyobb fiú  az oviból.
- Melyik?
- Ha elmondom, megvered? - Ibrushka kissé elmosolyodott, mint aki most, ebben a pillanatban vágyik valami akcióra.
Vakha csak a szemét forgatta, miközben magában megállapította, hogy Mirza teljes gőzzel neveli a gyerekbe a "kultúrát".
- Miért vernék én meg óvodásokat? Inkább menj oda ahhoz a gyerekhez, és mondd meg neki, hogy ne használjon emberekre olyan szavakat, amiket kutyákra szokás.
Ibrasha rövid gondolkodás után megszólalt.
- Kutyákra használják ezt a szót? Akkor azért mondta, mert olyan vagyok, mint egy kutya?
Vakhának fogalma nem volt, hogy vezesse be a rasszizmus témát egy négy éves gyereknek. Ibraska még olyan kicsi. Ő nem értheti, hogy a nemzetek miért utálják egymást, és miért baj, ha valakinek a szülei különböző nemzetiségűek. Nem számított arra, hogy ennek a problémája már az óvodában előjön. A mai gyerekek tényleg egyre gonoszabbak. Vajon mitől van bennük ennyi gyűlölet?
- Nem, kicsit sem hasonlítasz egy kutyára. - mosolyodott el. - Bizonyára a nemzetiségedre értette, hiszen abból neked kettő van, mint ahogy a keverék kutyának két fajtája. - jobban nem tudta elmagyarázni. Ibrashka csak nagyokat pislogott.
- Akkor az a baj, hogy anya orosz, vagy az, hogy apa csecsen?
"Baj? Te jó ég, hol tartunk...Abban mi a baj, hogy mindketten egyszerű emberek voltak, egyiket sem érdekelte a másik nemzetisége és vallási hovatartozása? Megértették egymást, és ennyi...Már van két gyerekük." - Vakhában akkor tudatosult, hogy Ibraskának talán még nehezebb lesz a helyzete, mint neki. Az oroszok körében hülye csecsen lesz, a csecsenek körében meg hülye orosz. Szép életkilátások. Az anyjára is éppen elégszer használták ezeket a kifejezéseket, hogy "igénytelen" meg hogy "csodálkozni fog majd, ha eladja az ura két kecskéért" meg persze az örök klasszikus mondat, miszerint "az orosz nép lassan veszélyeztetett lesz, addig vegyül a vérük". Ezek szerint szegény négy éves Ibrashkának a "korcs" jelző jutott. Ilyen alapon az egy nemzetiségűeket hívjuk kékvérűeknek?
- Egyik sem baj. Legyél mindkettőre büszke. - hagyta annyiban a témát. Ha Ibrashka olyan tíz évvel idősebb lett volna, talán elmagyarázza az egész orosz - csecsen ellentétek, a két háborút, a migránsokat stb, de egy óvodás gyereket fölösleges terhelni ilyenekkel. Hadd higgye még pár évig, hogy az élet szép és a "korcs" szót max kutyákra mondják.
     Amikor hazaértek, Mirza már várta őket az ajtóban. Látszott, hogy nem kimenni készült, hanem csak ott állt, és alig várta, hogy feltűnjenek, és tehessen valami nem túl kedves megjegyzést.
- Na végre. - dünnyögte, mire felértek a lépcsőn. - Nem tudjátok jobban szedni a lábatokat?
Vakha unottan nézett rá, mint aki kb erre számított.
- 18:00 - ra mentem a gyerekért, ahogy év eleje óta csinálom.
- Siethetnétek jobban. Tudod jól, hogy hamar neki kell fogjunk edzeni. - ennek a hallatára Ibrashkának sírásra görbült a szája, és két lépést hátrált.
- Minek erőltetsz szegénynek olyan dolgokat, amit nem is szeret csinálni? Csak négy éves.
- Éppen azért, mert négy éves. Még nem tud dönteni semmivel kapcsolatban, csak az apja tudja eldönteni, hogy mi a helyes. Gyerünk Ibragim, öltözz fel! - parancsolt a kisfiúra, aki kelletlenül bevonult a másik szobába a sporttrikójával és a rövidnadrágjával együtt.
 - Tehát azért, mert négy éves. - elemezgette Vakha. - Én meg lassan tizennyolc vagyok, mégis belepofázol minden lépésembe.
- Mert a bátyád vagyok. Apád helyett apád kell legyek, ez így van rendjén. Remélem, hogy ezzel megint nem erre a továbbtanulás dologra célzol. - mondta kissé idegesen.
- De, pontosan arra célzok.
- Akkor vedd tudomásul, hogy nem. Tizenhét éven keresztül nem csináltál semmit, pont az hiányzik nekünk, hogy pár évig még dekkolj egy egyetemen, és utána munkanélküli legyél. Felejtsd el! Ahogy leérettségizel, mész dolgozni...Úgyis elég szarul állunk anyagilag, ha nem látnád. - mutatott körbe a lakáson, ami összesen 4 szobából állt. Egy konyhából, ami össze volt vonva az ebédlővel, egy hálószobából, egy nagyon aprócska nappaliból és egy fürdőszobából. Vakha és Ibruska általában a nappaliban aludtak, míg a többiek a rendes hálószobában. - Majd fogsz segíteni az edzőteremben, el tudom intézni, hogy ott dolgozhass.
- 5:00 - ös átlaggal minden vágyam. - válaszolta flegmán.
- Ne legyél már annyira beképzelt...Az igazság az, hogy nem akarsz dolgozni, holott állandóan pampogsz, hogy kicsi a lakás. Ha összekaparunk valamicske pénzt, vehetünk egy saját lakást, és nem kell bérelnünk ezektől a hülyéktől. Ma is voltam egy idősebb nőnél, aki egy ennél sokkal nagyobb lakótelepi lakást szeretett volna kiadni. Egészen kedves volt, amíg meg nem hallotta a nevem. Utána már folyamatosan kamuzott, hogy nem is biztos, hogy kiadja a lakást, mert lehet, hogy visszaköltöznek a lányáék Németországból, meg mittudomén...Egy szóval - kell egy saját lakás, mert a gyerekeknek sem jó, ha egy lyukban nőnek fel. Csak annyi a probléma, hogy a kettőnk fizetéséből semmire nem telik, így nem ártana, ha felhagynál a hülye terveiddel és inkább dolgoznál. Nem fog a pénz csak úgy az ölünkbe hullani.
Vakha nem akarta elmagyarázni, hogy miért gondolkozik konkrétan a pszichológiai pályán. Mirza úgysem értené meg, hiszen olyan, mint azok a bunkó rasszista emberek...Ő sem lát tovább az orránál, és képtelen előre gondolkodni. Lehet, hogy amíg az egyetem tart, minden változatlanul szar lesz, de utána sokkal jobban fog keresni, mint Mirza edzőként. Ha Ibrusha és Dzhokhar nagyobbak lesznek, talán majd az ő példáját követik, és nem az apjukét. És persze személyes vonzódása is volt e pálya iránt. Már rég óta foglalkoztatta az emberi lélek, attól függetlenül, hogy e láthatatlan emberi rész fogalmát egy ronda, undok kígyóhoz hasonlította. Érdekelte, hogy mitől lesz valaki elutasító és antiszociális, és mitől nagymenő, és hogy természetes-e, hogy a megértés gyakran agresszióval párosul. Gyerekként még csak megérteni akarta a világot, hiszen annyira visszás volt, ami körülöttük folyt, később pedig rájött, hogy néhány embert képtelenség megérteni. Ha az ember valamit képtelenségként titulál, az érdeklődése általában fennmarad. Ez nála is így volt...Csendes szemlélőként akarta megérteni a többieket, hogy azok ne is sejtsék, hogy bármi velük kapcsolatos is érdekelheti.
   Pár perccel később Ibrashka jelent meg rövid gatyában és edzőtrikóban. A karja libabőrös volt, és ahogy végignézett a szobán, nagyot ásított.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte Mirza komoly hangon. - Nem tudtad felhúzni a gatyádat, vagy mi van?
A kisfiú segélykérően nézett Vakhára, miközben azon járt az esze, hogy ha az anyja itthon lenne, biztos megmondaná a Papának, hogy ne kínozza ezzel a hülye boxszal. A Mama mindig mindenről megmondja a véleményét, de ha Vakha megszólal, Mirza úgyis leordítja, úgyhogy fölösleges ránézni ennyire bánatos szemekkel.
- Nem látod, hogy ragad le a szeme? - bökte meg Mirzát.
- Kit érdekel? Ha nem csináljuk, sosem fog megedződni. - válaszolta határozottan. - És ő nem lesz olyan hülye mint te, hogy feladja.
- Ha valaki felad egy olyan dolgot, amit világéletében utált csinálni, azt inkább szabadulásnak hívják. 
- Fogd már be! Mit értesz te ehhez, amikor csak a könyveket bújod? A saját gyerekeidet majd úgy neveled ahogy akarod, de az enyémmel ne próbálkozz! Én vagyok az apja, csak én tudom, hogy mi jó neki...- hadarta ingerülten. - Gyerünk Ibragim! - állt föl, és pár lépéssel már a kisfiú mellett termett. - Mutasd meg mit tudsz, és akkor talán a hülye nagybátyád is észhez tér!
A kis Ibrashka félszegen kezdett bele az akciójába, de Mirza hamar leállította.
- Állj! Ne legyél ennyire bátortalan! Ezerszer megmondtam már, hogy a legérzékenyebb pontokra célozz, vagyis az orra, állkapocscsontra, nyakra. Úgyis kivédem.
- Éppen ellenkezőleg. Az ilyen helyekre mért ütések veszélyesek lehetnek. - szólt bele Vakha, mire Mirzától megint kapott egy "elegem van belőled" pillantást.
- Meg kell tanulnia megvédeni magát. - magyarázta. - Tudod, milyen emberek élnek errefelé. Bármikor beleköthetnek.
Vakhának eszébe jutott, hogy ma az óvodában is beszóltak Ibrashkának, de egyelőre nem akarta elmondani. Mirza még nagy felhajtást csinálna ebből is, holott csak egy hülyegyerek volt, aki azt se tudja, mit beszél.
- Szerinted hányszor kötöttek belém? Sokszor. Meg tudtam védeni magam, de értem vele valamit? Nem. Bármilyen konfliktusba is keveredünk, úgyis mi leszünk a mocskos bevándorlók, nem a másik fél.
Mirza rövid gondolkodás után rávágta:
- Mert gyenge voltál. Ha lenne kiállásod, eleve nem mertek volna beléd kötni. Belém nem kötöttek soha. - jelentette ki büszkén. Vakha lesajnálóan végignézett a pólón keresztül is jól látható kidolgozott felsőtestén.
- Mirza...Neked egy rakat izmod van, nem kiállásod. Hülye lenne az, aki így beléd kötne. De ha pár kilóval kevesebbet nyomnál, nehogy azt hidd, hogy kímélnének a rasszista megjegyzésektől. Az oroszországi kaukázusiak, cigányok, belső - ázsiaiak csak akkor szerezhetnek nagyobb népszerűséget, ha megmutatják, hogy ők is képesek normális életet élni. Vagyis dolgoznak, tanulnak, nem élnek úgy a fővárosban, mint valami harmadik világbeli  bennszülött törzs.
- Ez baromság. Az ember csak akkor vihet véghez bármi pozitívat, ha megtanulja félelemben tartani az ellenfeleit. Akkor nem mernek kikezdeni vele. A fiammal senki nem fog majd kikezdeni, mert aki beszól neki, azt jól elgyepálja. Igaz, Ibragim? - bökte meg a kisfiút olyan erővel, hogy az majdnem elesett. Amikor sikerült ismét stabilan állnia a szőnyegen, alig láthatóan bólogatott. Kissé könnyes volt a szeme. Talán unta a boxolást, vagy talán nem bírta az apja és nagybátyja közti folyamatos feszültséget. - Igen, a kisfiam egyszer még az olimpiára is kijut, majd meglátod! - veregette meg a vállát. - Te is kijuthatnál, ha anno nem lettél volna annyira lusta. Akkor most büszke lennék rád. Erre most ki vagy? Egy folyamatosan kötözködő hülyegyerek, aki képtelen tisztelni az időseket. Ha élne apád, vele is ilyen pofátlanul feleselnél? Kötve hiszem...
Ibraska letörölt egy könnycseppet az arcáról, majd Vakhához rohant, és a nyakába ugrott. Kis orrát szorosan a nyakába fúrta, és olyan szorosan ölelte, hogy alig kapott levegőt.
Mirza erőltetett nevetéssel vágta le a box kesztyűt az asztalra.
- Hát öcsém...Én ezt feladom! - egy ideig úgy tűnt, végre abbahagyja a háborgást, de ami után visszatért a nappaliba egy pohár vízzel, újra kezdte. - Tudod, mit csinálsz te? - ragadta meg Vakha vállát, mire Ibrashka ijedten elengedte, és leugrott a térdéről. - Aljas, sunyi módon teljesen ellenem fordítod a gyereket. Azt sugallod neki minden mozdulatoddal, hogy "apádra nem kell hallgatni, mert csak egy hülye idióta". Itt mindenki azt csinál, amit akar, és úgy hisztizik, ahogy akar. Mivel én is ezt teszem már évek óta, te is megteheted". Mi ez, ha nem uszítás?
- Mirza, nem mondtam semmi rosszat rólad a gyereknek. - mondta még mindig higgadt hangon, annak ellenére, hogy bátyja éppen a vállát szorongatta erős kezeivel. Már érezte, hogy valószínűleg most szakadt el nála a cérna. A veszekedéseik általában pár pofonnal végződtek, természetesen Mirza részéről. Ha Sveta, Mirza felesége ilyenkor itthon volt, általában visítozott, sőt, néha a szomszédok is bekopogtak, hogy ők már nem bírják ezt az üvöltözést, és kihívják a rendőrséget.
- Akkor mégis mi benne ez a nagy lázadási hajlam? - kérdezte tőle, egészen közel hajolva az arcához.
- Hát elvégre félig csecsen. Az lenne fura, ha nem lenne lázadási hajlama.
 Gondolta, ha már úgyis kap egy pofont, előtte poénkodik egyet legalább. A pofont meg is kapta, ugyanúgy, mint a "barom, pofátlan, és kezelhetetlen" jelzőket. A cirkusz mára is megvolt. Káromkodva vette tudomásul, hogy reggelre megint be fog dagadni a szeme, Goncharov meg már megint megbámulja, mint valami főállású gyerekvédő. Amikor a kagylónál hideg vízzel megmosta az arcát, akkor vette észre, hogy Ibrashka csak most mászik ki az asztal alól. Minden műsorban arról volt szó, hogy mennyire árt a gyereknek a szülők veszekedése. A "szülő" fogalom még egyelőre egy férfit és egy nőt jelent...De milyen traumát élhet át az a négy éves gyerek, aki folyamatosan két jó kondícióban lévő kaukázusi férfiember veszekedéseit, ünnepnapon meg verekedéseit nézi végig?
Ibrushka arca olyan volt, mint egy ijedt egéré. Ami előtt még Vakha bármit mondhatott volna, kis unokaöccse szorosan átölelte, és ezt suttogta a fülébe:
- Ha majd híres bokszoló leszek, először téged foglak megvédeni. - Vakha elmosolyodott, majd Ibrusha folytatta: - Én nem szeretem Apát.
- Na! Hogy mondhatsz ilyet az édesapádra? - kérdezte szelíden, miközben megsimogatta szőkésbarna haját.
- Mert folyton bánt téged...Anyával meg kiabál.
- Ugye anyukádat nem veri meg? - Vakha agyán tulajdonképpen csak most futott át, hogy Mirza akár erre is képes lenne, ha éppen rájön a napi "mindjárt szétrobbanok".
- Nem. - rázta a fejét Ibrashka. - Vele csak kiabál, mert nem keres elég pénzt.
Vakha sóhajtott, miközben Ibrashka haját simogatta. Igaza van a tökmagnak. Meg kell őt védeni...Elsősorban saját magától, ha már csatlakozott ehhez a Marko féle bosszúbrigádhoz. Ő sem tudta, hogy mit csinál, de valamiért jónak érezte, ha megteszi. Legalább addig is nem kell itthon lennie, és valamivel levezetheti a rengeteg feszültségét. Amikor kicsi volt, mindig mindenen elbőgte magát, mint Ibrashka...Aztán az apja halála után megedződött. Rájött, hogy az ismerősei kegyetlensége nem is hasonlítható össze a világ kegyetlenségével. Aztán pedig felfogta, hogy mindenki kegyetlen. Mintha egy kegyetlenségi hullám járná át az emberek kígyólelkét. Ha csatlakozik Marko bandájához, ő is kegyetlenné válhat...Kissé el is hitte, hogy neki annak kell lennie. Milyen legyen az az ember, akit már korán megedzett az élet, és az iskolában sem tudták befogadni? Természetesen bosszúálló és kegyetlen.

Madárraj rikolt a sötét égen, néma az ember, és izzó várakozás

❄
Semmi sem a miénk, csak a látszat, azért ragaszkodunk hozzá oly erősen

2015. Február 8. Csütörtök
Nikolay úgy érezte, hülye ezekhez a párkapcsolat témákhoz, hiszen soha még csak próbálkozni sem mert a lányokkal. Amikor a környezete elkezdte csúfolni és dagadtozni, felfogta, hogy ilyen téren valószínűleg egy örök vesztes, és nincs olyan lány, akit egy kicsit is érdekelne.
- És ezek után mi történt? - kérdezte végül, hogy elterelje saját gondolatait.
- Úgy éreztem, hogy az egész életem romokban hever. És tudod, mi a legdurvább? Hogy totál félreismertem Elenát, és ebben az egészben hittem. Én hülye elhittem, hogy még lehet köztünk valami, holott Alexey is megmondta, hogy egy örök vesztes vagyok, akire soha senki nem lesz kíváncsi. Utálom Alexeyt, de ebben igaza volt. Vannak a mázlisták, akiknek minden jár, és vannak, akik azt se tudják, miért kellett megszületniük. Ez volt kilencedikben...A következő évben pedig ismét kilencedikes lettem, mert megbuktam két tantárgyból is. Egyszerűen nem állt rá az agyam a tanulásra. Nem bírtam semmire koncentrálni, csak Elenára és a hozzá kapcsolódó dolgokra. Imádtam azt a lányt, de ő mégis cserbenhagyott a lehető legaljasabb okból kifolyólag. Aztán a következő évben Masha is lelépett, nekem pedig nem maradt senkim - Nikolay kimondhatatlanul megsajnálta, és arra gondolt, bárcsak előbb találkoztak volna. Kissé furcsa volt ez neki. Marko végig tudott a hozzá hasonlóan kiutált évfolyamtársairól, mégsem kereste soha a társaságukat. De nem csoda, hiszen nagyon össze lehetett törve lelkileg.
- Végül Elena összejött Alexeyel? - kérdezte.
- Nem. - rázta meg a fejét Marko. - Talán azért utált annyira, mert a lelke mélyén tudta, hogy neki sem sikerül felszedni.
- De egy időben együtt volt valakivel, nem?
- De. Egy osztálytársával, Mihrannal...Azért utálják egymást Alexeyel annyira. Megfenyegetett, hogy ha mégegyszer azon kap, hogy Elena után caplatok, totál kicsinál. Nem voltak együtt valami sokáig...Most meg állítólag Daniil Kuznyecovba szerelmes.
- Vitaliy öccsébe? Ezért akarjuk Yakhromába vinni? - Nikolaynak kezdett világos lenni minden. - Mennyire komoly a kapcsolatuk?
- Semennyire. Daniil nem ismeri személyesen Elenát, Elena viszont a barátnőinek folyamatosan Daniilról áradozik. Mint egy sztárról...Hát nem undorító?
Közben egy lepukkadt lakótelepre értek. Olyan jellege volt, mint ahol már évek óta egy lélek nem járt, csak estéknént birtokolják a környéket a rockerek, punkok, és egyéb társadalmi kivetettek. Hamarosan be is tértek egy lépcsőházba, ami szintén nem volt valami jó állapotban. Valószínűleg már jó régen épülhetett, és nem volt sok lakója. Nikolay nem tudott több értelmes dolgot hozzáfűzni ehhez az Elena témához, így inkább terelte a szót.
- Miért van tele horogkeresztekkel az egész lépcsőház? - a falon és a lépcső korlátján valóban különböző nagyságú, rajzolt horogkeresztek díszelegtek, ha éppen nem trágár rapzenékből vett idézetek voltak felvázolva az említett felületekre. Mivel Marko nem válaszolt, Nikolay újból megkérdezte: - Kik laknak itt, valami neonácik?
- Nem neonácik, csak kemény fiúk.  Majd megbarátkoztok, csak ne szólj egy szót se Bataevről.- ezzel becsengetett az egyik lakásba, ahonnan halk rockzene szűrődött ki. Pár másodperc múlva egy tizennyolc - tizenkilenc év körüli fiú nyitotta ki, akinek különös kinézetén Nikolay igencsak meglepődött.
- Marko! - mosolyodott el, bár ez a mosoly inkább vicsorgásra hasonlított. - Azt a kutya fasza! De rég láttalak! Hoztál magaddal egy hájpacnit is? - biccentett Nikolay felé röhögve. Igencsak rendhagyó külsővel rendelkezett. Hidrogénszőke, ég felé meredő, oldalt borotvált haja volt, tarkójára pedig a híres "россия для русских" idézet volt tetoválva. Teste többi részét is efféle, látszólag értelmetlen tetoválások borították. Jobb felkarján egy vicsorgó medve, bal alkarján egy meztelen nő, akinek melleit csak két horogkereszt takarja. Nikolay meghökkenten nézte a tetoválásokat. "Mégis milyen félkegyelmű tetováltat magára ilyesmit?"
- Fogd be, Vova! - szólt rá parancsolóan Marko. - Nikolay velem van, és ha egy rossz szót is szólsz rá, velem gyűlik meg a bajod! - Nikolay nem hitt a fülének. Megtörtént, amire évek óta várt. Valaki megvédte. Marko rászólt a punkra, hogy ne szólítsa hájpacninak. Végre valaki megmondta azt, amit éveken keresztül senki nem mert mondani az osztályból, ha Alexeyék, vagy éppen egy aktuális rosszakarója piszkálta. Annyira boldog volt, hogy legszívesebben Marko nyakába ugrott volna örömében. Azt hitte, már sosem lesznek barátai, erre találkozott Markoval, aki képes őt megvédeni...
- Inkább bent kellene beszélnünk. - folytatta halkabban, mire Vova kitárta az ajtót.
- Úgy, úgy! Inkább húzzatok be! Még meghallja az az állandóan itt dekkoló vén szipirtyó, aki napjában háromszor kopog be, mert "túl hangos a zene". - ezzel bevágta maga után az ajtót. A kicsiny lépcsőházi lakás Nikolayt a saját házukra emlékeztette, csak az sokkal rendesebb, és kulturáltabb volt. Itt úgy tűnt, a lakók kicsit sem foglalkoznak a renddel, és a jó közérzetet teremtő tisztasággal. A polcokon ujjnyi por állt, a konyhában pedig alig lehetett megmozdulni a sok mosatlan edénytől.
- Na, mi van? - ült le Vova egy szakadt fotelbe, miközben lábait lazán felrakta az előtte lévő legalább száz éves, kopott asztalra. - Már megszoktam, hogy csak akkor keresel, ha pénz kéne...Pedig nekünk sincs honnan legyen. Engem és Pashát minden lehetséges munkahelyről kibasznak két napon belül. - "Hát ilyen külsővel, és viselkedéssel nem is csoda" - állapította meg magában Nikolay, miközben Vova megint megszólalt: - Na, nyögd már ki, mi kéne!?
- Igazából két makarov. - mondta Marko magabiztosan.
- Valóban? Nekünk olyan nincsen.
- Ne szórakozz velem! A múltkor mondtad, hogy majd azzal kívántok lövöldözni a buzikra, meg a K - kategóriás állampolgárokra. - Nikolay meglepődött Marko agresszív hangvételén, de a "K - kategóriás" szó hallatán méginkább meglepődött.
- Bocs, de mi az a K- kategóriás állampolgár? - kérdezte félénken.
- Haha, Marko...A barátod tényleg hülye. - röhögött Vova hátradőlve a fotelben. - Nem tudja, mi az a K- kategóriás állampolgár. Mondd csak, hájpacni! Hol élsz te? - Marko egy fenyegető pillantást vetett Vovára, majd tőle szokatlanul kedves hangnemben elkezdte magyarázni Nikolaynak:
- A K - kategóriás állampolgár a skineheadek körében egyenlő a kaukázusival.
- És a CNB kategóriás állampolgár egyenlő a cigánnyal, négerrel, és a jóizlés legfőbb ellenségével, a buzival. - szólt közbe Vova harsányan röhögve, miközben Nikolay a különböző kategóriákat próbálta helyretenni a fejében.
- Ne térjünk el a tárgytól! Hol vannak a Makarovok?
Vova flegmán széttárta a karját:
- Kérdezd a mi kis feketeseggűnket.
-Pashát?
- El is felejtetted már, ki a feketeseggű? Hát nem csoda, mivel teljesen le vagy kopva rólunk. Hát persze, hogy a Pasha. - röhögött. Nikolay úgy érezte, mintha saját értelmi szintje körülbelül a felére esett volna ennek a punknak a hatására, plusz mintha a házban uralkodó cigarettafüst és alkoholszag is egyre csak butítaná. Markon látszott, hogy szintén türelmetlen. - Amúgy is...Minek kell nektek az a kettő darab makarov? - megint az az irritáló, groteszk vigyor bukkant elő, amitől Nikolayt kirázta a hideg.
- Semmi közöd hozzá. Hol van Pasha? - kérdezte komoly hangon, miközben mereven nézett maga elé, hogy Vova tudtára adja, hogy nem szórakozni jött ide.
- De veszélyes vagy mostanában. A másik szobában van.
Marko bármilyen beszédbeli reakció nélkül felállt, és a másik szobába indult, miközben intett Nikolaynak. Ő gyorsan utána ment, mivel nem akart ott maradni a punkkal. Talán félt tőle, talán a primitívségétől undorodott...Maga sem tudta, hogy pontosan mi kavarog a lelkében, de bízott benne, hogy ebből az egészből csak jó sülhet ki. Ami előtt még bekopogtak volna, egy fekete hajú, félig - meddig ázsiai kinézetű fiú lépett ki a szobából. "Nem, ő nem lehet ennek a nacionalista állatnak a barátja, hiszen látszólag van benne ázsiai vér is. Ezt a bizonyos Pashát máshol kell keresni." - villant át Nikolay agyán, de ahogy a fiú kilincset szorító kezeire nézett, észrevette, hogy az ő alkarját is Vováéhoz  hasonló tetoválások díszítik. Pontosabban egy fordított kereszt, és valami német nyelvű szöveg, amiről fogalma sem volt, hogy mit jelent, de volt egy érzése, hogy nem valami pozitívat. Ránézésre sokkal visszafogottabbnak tűnt, így nem nagyon tudta elképzelni, hogy ő őrzi azokat a feltehetően engedély nélkül itt lapuló fegyvereket. Ki tudja, mit takar egy látszólag kedves arc...
- A makarovok kellenének. - mondta Marko. Látszólag semmi kedve nem volt beszélgetni. Szinte parancsolóan nézett Pashára, hogy adja oda őket most azonnal, vagy megbánja.
- Nincs ám az ingyen. - vágta rá vigyorogva.
- Nem tudom fizetni. Szerinted mégis mennyi pénzem lehet, amikor egy árvaházban élek születésem óta?
Pasha előhúzott két fegyvert a fiókjából, de nem adta azonnal oda őket. Húzta az időt, mintha direkt a két fiatalt akarná idegesíteni.
- Nem lesz baj. Okos fiú vagy te, Marko... - veregette meg a vállát. - Az anyagiakat majd megoldod. Kirabolsz pár bankot, leütsz pár idős nénit...Én még egyiket sem próbáltam, de biztos jó muri lehet. - abban a pillanatban Marko ökle nagyot csattant Pasha arcán, holott az szinte egy fejjel magasabb volt. Elkapta a pulóvere nyakát, majd egészen közel húzta magához.
- Ha félig szutykos ázsiai lennék, nem lenne ekkora pofám. - suttogta hozzá egészen közel hajolva.
- Vigyed, te szarházi! - lökte el magától Pasha, majd a kezébe nyomta a fegyvereket. - Nem tehetek róla, hogy anyámat megerőszakolták.
Nikolay ügyelt, hogy nehogy megszólaljon, hiszen Vova azonnal leugatja. Tehát Pasha anyját megerőszakolta egy ázsiai, feltehetően azért utálja ennyire a Moszkvában is szép számban élő ferdeszeműeket. Nikolayéknak eddig is voltak belső - ázsiai szomszédaik, hiszen az országba újonnan érkező bevándorlók előszeretettel telepedtek le olcsó helyeken. Sokat nem tudott róluk, és a kultúrájukról, de nem tűntek ellenszenves embereknek. Valamilyen szinten meg is értette őket, hiszen az oroszon kívül más nyelvet nem beszélnek, természetes, hogy orosz területen próbálnak letelepedni, ha már a saját országukban szegénység, vagy egyéb problémák vannak. Sokan mondták, hogy nem szívesen adják ki a házaikat közép - ázsiaiaknak és kaukázusiaknak, mert képesek egy egész ault betelepíteni a lyuk nagyságú kis szobákba. Az ők szomszédaik nem ilyenek voltak. Tisztességes módon éltek a kicsiny lépcsőházi lakásban, a szülők dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak. Annyit tudott róluk, hogy a többségük muszlim, és tiszteletben kell tartani a szokásaikat és hagyományaikat, mert különösen érzékenyek erre. Ez nem is jelentett neki gondot. Az ott lakók szegények voltak, de becsületes emberek. Gondja inkább az iskolájába járó újgazdag kölykökkel volt. A szülei olykor kérdezték, hogy miért nem barátkozik akkor a környékbeli gyerekekkel, hiszen az ők blokkjukban is volt néhány vele egyidős srác. A válasz egyszerű volt. Az osztálytársai annyira elvették az önbecsülését, hogy már abszolút nem mert kapcsolatokat teremteni. Ahogy mosolyogva ránézett valaki, már úgy érezte, hogy biztos ezt gondolja - "Te jó ég, de dagadt disznó"...Pedig legtöbbször szó sem volt ilyesmiről.
- Amúgy tényleg...Minek kellenek azok a Makarovok? - jelent meg a hátuk mögött Vova, miközben rágyújtott egy cigire. Arcán ezúttal nem látszott flegmaság, csupán őszinte érdeklődés, és talán nyomaiban egy kicsi félelem, elvégre nem gyakori, hogy végzős diákoknak csak úgy random szükségük van két fegyverre. Marko már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Nikolay közbevágott:
- Nem biztos, hogy használjuk...De jó, ha van.
- Egészen biztosan használ vesszük. - jelentette ki Marko, amin Nikolay egy kissé meglepődött, de nem bánta. Szerette volna az első lövést ő elsütni.
- Figyi, Marko...- torlaszolta el az ajtót Vova, mintha azt akarná megakadályozni, hogy kimenjenek. - Remélem, nem vetted komolyan, amikor anno azt mondtuk, hogy ezekkel akarunk lövöldözni a buzikra. Utálom őket, de sosem ölnénk embereket...Még életfogytiglant kapnék, holott köztudott, hogy mi a tervem az életben...Tudod, egy rocker boltot akarok nyitni és tetoválószalont.
Marko bólintott, miközben ellökte az ajtótól.
- Te vicceltél, én nem viccelek. Nem vagyok annyira gyáva, mint te, hogy elhamarkodott kijelentéseket tegyek. Ha valamit eldöntöttem, azt véghez is viszem. Évek óta érik ez bennem...Egyre világosabban érzem, hogy így kell történnie.
- Mégis mi? - vitte fel a hangját, már szinte ijedtem - Mi van veled, meg vagy bolondulva? - ezt már nem hallotta, mert Nikolayt magával húzta, és rácsapta az ajtót. A legkevesebb az volt, hogy csalódott Vovában. Soha nem szerette, de egy valamiben felnézett rá - hogy keménynek, és lázadónak tűnt. Kiderült, hogy ez sem igaz...egy gyáva alak, akinek csak a szája jár. De ő komolyan gondol mindent...Megteszi...Elviszi őket a pusztába, és halálra lesznek kínozva, csak még azt kell eldönteni, hogy milyen módszerekkel.
- Marko. - szólította meg félénken Nikolay, ahogy robogtak le a lépcsőn. - Talán nem kellene ezt ennyire komolyan venni.
 Marko betette a táskájába a fegyvereket, mielőtt kiléptek volna az utcára, majd vállánál fogva szembe fordította magával Nikolayt. 
- Ide figyelj, Nikolay! Te hozzám tartozol! Ha megtagadod az eszménket, többet az életben nem látsz. Ha lelépsz, tönkreteszem az életed, ami a súlyod miatt eddig is szar volt. Egy barátod sem lesz, mint ahogy eddig sem volt. Tudom, hogy te hű vagy hozzám...Talán te vagy az egyetlen, aki igazán bízik ebben rajtam kívül. Vitaliy és Dasha nem érdekelnek. Rángatható emberek, akiket ki kell használni egy ilyen akcióban. Vakha meg végképp nem érdekel. Ahogy végeztünk a menőkkel, neki is vége. Megértetted?
Nikolay bólintott, bár könnyes volt a szeme.