❄
Semmi sem a miénk, csak a látszat, azért ragaszkodunk hozzá oly erősen
2015. Február 8. Csütörtök
Nikolay úgy érezte, hülye ezekhez a párkapcsolat témákhoz, hiszen soha még csak próbálkozni sem mert a lányokkal. Amikor a környezete elkezdte csúfolni és dagadtozni, felfogta, hogy ilyen téren valószínűleg egy örök vesztes, és nincs olyan lány, akit egy kicsit is érdekelne.
- És ezek után mi történt? - kérdezte végül, hogy elterelje saját gondolatait.
- Úgy éreztem, hogy az egész életem romokban hever. És tudod, mi a legdurvább? Hogy totál félreismertem Elenát, és ebben az egészben hittem. Én hülye elhittem, hogy még lehet köztünk valami, holott Alexey is megmondta, hogy egy örök vesztes vagyok, akire soha senki nem lesz kíváncsi. Utálom Alexeyt, de ebben igaza volt. Vannak a mázlisták, akiknek minden jár, és vannak, akik azt se tudják, miért kellett megszületniük. Ez volt kilencedikben...A következő évben pedig ismét kilencedikes lettem, mert megbuktam két tantárgyból is. Egyszerűen nem állt rá az agyam a tanulásra. Nem bírtam semmire koncentrálni, csak Elenára és a hozzá kapcsolódó dolgokra. Imádtam azt a lányt, de ő mégis cserbenhagyott a lehető legaljasabb okból kifolyólag. Aztán a következő évben Masha is lelépett, nekem pedig nem maradt senkim - Nikolay kimondhatatlanul megsajnálta, és arra gondolt, bárcsak előbb találkoztak volna. Kissé furcsa volt ez neki. Marko végig tudott a hozzá hasonlóan kiutált évfolyamtársairól, mégsem kereste soha a társaságukat. De nem csoda, hiszen nagyon össze lehetett törve lelkileg.
- Végül Elena összejött Alexeyel? - kérdezte.
- Nem. - rázta meg a fejét Marko. - Talán azért utált annyira, mert a lelke mélyén tudta, hogy neki sem sikerül felszedni.
- De egy időben együtt volt valakivel, nem?
- De. Egy osztálytársával, Mihrannal...Azért utálják egymást Alexeyel annyira. Megfenyegetett, hogy ha mégegyszer azon kap, hogy Elena után caplatok, totál kicsinál. Nem voltak együtt valami sokáig...Most meg állítólag Daniil Kuznyecovba szerelmes.
- Vitaliy öccsébe? Ezért akarjuk Yakhromába vinni? - Nikolaynak kezdett világos lenni minden. - Mennyire komoly a kapcsolatuk?
- Semennyire. Daniil nem ismeri személyesen Elenát, Elena viszont a barátnőinek folyamatosan Daniilról áradozik. Mint egy sztárról...Hát nem undorító?
Közben egy lepukkadt lakótelepre értek. Olyan jellege volt, mint ahol már évek óta egy lélek nem járt, csak estéknént birtokolják a környéket a rockerek, punkok, és egyéb társadalmi kivetettek. Hamarosan be is tértek egy lépcsőházba, ami szintén nem volt valami jó állapotban. Valószínűleg már jó régen épülhetett, és nem volt sok lakója. Nikolay nem tudott több értelmes dolgot hozzáfűzni ehhez az Elena témához, így inkább terelte a szót.
- Miért van tele horogkeresztekkel az egész lépcsőház? - a falon és a lépcső korlátján valóban különböző nagyságú, rajzolt horogkeresztek díszelegtek, ha éppen nem trágár rapzenékből vett idézetek voltak felvázolva az említett felületekre. Mivel Marko nem válaszolt, Nikolay újból megkérdezte: - Kik laknak itt, valami neonácik?
- Nem neonácik, csak kemény fiúk. Majd megbarátkoztok, csak ne szólj egy szót se Bataevről.- ezzel becsengetett az egyik lakásba, ahonnan halk rockzene szűrődött ki. Pár másodperc múlva egy tizennyolc - tizenkilenc év körüli fiú nyitotta ki, akinek különös kinézetén Nikolay igencsak meglepődött.
- Marko! - mosolyodott el, bár ez a mosoly inkább vicsorgásra hasonlított. - Azt a kutya fasza! De rég láttalak! Hoztál magaddal egy hájpacnit is? - biccentett Nikolay felé röhögve. Igencsak rendhagyó külsővel rendelkezett. Hidrogénszőke, ég felé meredő, oldalt borotvált haja volt, tarkójára pedig a híres "россия для русских" idézet volt tetoválva. Teste többi részét is efféle, látszólag értelmetlen tetoválások borították. Jobb felkarján egy vicsorgó medve, bal alkarján egy meztelen nő, akinek melleit csak két horogkereszt takarja. Nikolay meghökkenten nézte a tetoválásokat. "Mégis milyen félkegyelmű tetováltat magára ilyesmit?"
- Fogd be, Vova! - szólt rá parancsolóan Marko. - Nikolay velem van, és ha egy rossz szót is szólsz rá, velem gyűlik meg a bajod! - Nikolay nem hitt a fülének. Megtörtént, amire évek óta várt. Valaki megvédte. Marko rászólt a punkra, hogy ne szólítsa hájpacninak. Végre valaki megmondta azt, amit éveken keresztül senki nem mert mondani az osztályból, ha Alexeyék, vagy éppen egy aktuális rosszakarója piszkálta. Annyira boldog volt, hogy legszívesebben Marko nyakába ugrott volna örömében. Azt hitte, már sosem lesznek barátai, erre találkozott Markoval, aki képes őt megvédeni...
- Inkább bent kellene beszélnünk. - folytatta halkabban, mire Vova kitárta az ajtót.
- Úgy, úgy! Inkább húzzatok be! Még meghallja az az állandóan itt dekkoló vén szipirtyó, aki napjában háromszor kopog be, mert "túl hangos a zene". - ezzel bevágta maga után az ajtót. A kicsiny lépcsőházi lakás Nikolayt a saját házukra emlékeztette, csak az sokkal rendesebb, és kulturáltabb volt. Itt úgy tűnt, a lakók kicsit sem foglalkoznak a renddel, és a jó közérzetet teremtő tisztasággal. A polcokon ujjnyi por állt, a konyhában pedig alig lehetett megmozdulni a sok mosatlan edénytől.
- Na, mi van? - ült le Vova egy szakadt fotelbe, miközben lábait lazán felrakta az előtte lévő legalább száz éves, kopott asztalra. - Már megszoktam, hogy csak akkor keresel, ha pénz kéne...Pedig nekünk sincs honnan legyen. Engem és Pashát minden lehetséges munkahelyről kibasznak két napon belül. - "Hát ilyen külsővel, és viselkedéssel nem is csoda" - állapította meg magában Nikolay, miközben Vova megint megszólalt: - Na, nyögd már ki, mi kéne!?
- Igazából két makarov. - mondta Marko magabiztosan.
- Valóban? Nekünk olyan nincsen.
- Ne szórakozz velem! A múltkor mondtad, hogy majd azzal kívántok lövöldözni a buzikra, meg a K - kategóriás állampolgárokra. - Nikolay meglepődött Marko agresszív hangvételén, de a "K - kategóriás" szó hallatán méginkább meglepődött.
- Bocs, de mi az a K- kategóriás állampolgár? - kérdezte félénken.
- Haha, Marko...A barátod tényleg hülye. - röhögött Vova hátradőlve a fotelben. - Nem tudja, mi az a K- kategóriás állampolgár. Mondd csak, hájpacni! Hol élsz te? - Marko egy fenyegető pillantást vetett Vovára, majd tőle szokatlanul kedves hangnemben elkezdte magyarázni Nikolaynak:
- A K - kategóriás állampolgár a skineheadek körében egyenlő a kaukázusival.
- És a CNB kategóriás állampolgár egyenlő a cigánnyal, négerrel, és a jóizlés legfőbb ellenségével, a buzival. - szólt közbe Vova harsányan röhögve, miközben Nikolay a különböző kategóriákat próbálta helyretenni a fejében.
- Ne térjünk el a tárgytól! Hol vannak a Makarovok?
Vova flegmán széttárta a karját:
- Kérdezd a mi kis feketeseggűnket.
-Pashát?
- El is felejtetted már, ki a feketeseggű? Hát nem csoda, mivel teljesen le vagy kopva rólunk. Hát persze, hogy a Pasha. - röhögött. Nikolay úgy érezte, mintha saját értelmi szintje körülbelül a felére esett volna ennek a punknak a hatására, plusz mintha a házban uralkodó cigarettafüst és alkoholszag is egyre csak butítaná. Markon látszott, hogy szintén türelmetlen. - Amúgy is...Minek kell nektek az a kettő darab makarov? - megint az az irritáló, groteszk vigyor bukkant elő, amitől Nikolayt kirázta a hideg.
- Semmi közöd hozzá. Hol van Pasha? - kérdezte komoly hangon, miközben mereven nézett maga elé, hogy Vova tudtára adja, hogy nem szórakozni jött ide.
- De veszélyes vagy mostanában. A másik szobában van.
Marko bármilyen beszédbeli reakció nélkül felállt, és a másik szobába indult, miközben intett Nikolaynak. Ő gyorsan utána ment, mivel nem akart ott maradni a punkkal. Talán félt tőle, talán a primitívségétől undorodott...Maga sem tudta, hogy pontosan mi kavarog a lelkében, de bízott benne, hogy ebből az egészből csak jó sülhet ki. Ami előtt még bekopogtak volna, egy fekete hajú, félig - meddig ázsiai kinézetű fiú lépett ki a szobából. "Nem, ő nem lehet ennek a nacionalista állatnak a barátja, hiszen látszólag van benne ázsiai vér is. Ezt a bizonyos Pashát máshol kell keresni." - villant át Nikolay agyán, de ahogy a fiú kilincset szorító kezeire nézett, észrevette, hogy az ő alkarját is Vováéhoz hasonló tetoválások díszítik. Pontosabban egy fordított kereszt, és valami német nyelvű szöveg, amiről fogalma sem volt, hogy mit jelent, de volt egy érzése, hogy nem valami pozitívat. Ránézésre sokkal visszafogottabbnak tűnt, így nem nagyon tudta elképzelni, hogy ő őrzi azokat a feltehetően engedély nélkül itt lapuló fegyvereket. Ki tudja, mit takar egy látszólag kedves arc...
- A makarovok kellenének. - mondta Marko. Látszólag semmi kedve nem volt beszélgetni. Szinte parancsolóan nézett Pashára, hogy adja oda őket most azonnal, vagy megbánja.
- Nincs ám az ingyen. - vágta rá vigyorogva.
- Nem tudom fizetni. Szerinted mégis mennyi pénzem lehet, amikor egy árvaházban élek születésem óta?
Pasha előhúzott két fegyvert a fiókjából, de nem adta azonnal oda őket. Húzta az időt, mintha direkt a két fiatalt akarná idegesíteni.
- Nem lesz baj. Okos fiú vagy te, Marko... - veregette meg a vállát. - Az anyagiakat majd megoldod. Kirabolsz pár bankot, leütsz pár idős nénit...Én még egyiket sem próbáltam, de biztos jó muri lehet. - abban a pillanatban Marko ökle nagyot csattant Pasha arcán, holott az szinte egy fejjel magasabb volt. Elkapta a pulóvere nyakát, majd egészen közel húzta magához.
- Ha félig szutykos ázsiai lennék, nem lenne ekkora pofám. - suttogta hozzá egészen közel hajolva.
- Vigyed, te szarházi! - lökte el magától Pasha, majd a kezébe nyomta a fegyvereket. - Nem tehetek róla, hogy anyámat megerőszakolták.
Nikolay ügyelt, hogy nehogy megszólaljon, hiszen Vova azonnal leugatja. Tehát Pasha anyját megerőszakolta egy ázsiai, feltehetően azért utálja ennyire a Moszkvában is szép számban élő ferdeszeműeket. Nikolayéknak eddig is voltak belső - ázsiai szomszédaik, hiszen az országba újonnan érkező bevándorlók előszeretettel telepedtek le olcsó helyeken. Sokat nem tudott róluk, és a kultúrájukról, de nem tűntek ellenszenves embereknek. Valamilyen szinten meg is értette őket, hiszen az oroszon kívül más nyelvet nem beszélnek, természetes, hogy orosz területen próbálnak letelepedni, ha már a saját országukban szegénység, vagy egyéb problémák vannak. Sokan mondták, hogy nem szívesen adják ki a házaikat közép - ázsiaiaknak és kaukázusiaknak, mert képesek egy egész ault betelepíteni a lyuk nagyságú kis szobákba. Az ők szomszédaik nem ilyenek voltak. Tisztességes módon éltek a kicsiny lépcsőházi lakásban, a szülők dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak. Annyit tudott róluk, hogy a többségük muszlim, és tiszteletben kell tartani a szokásaikat és hagyományaikat, mert különösen érzékenyek erre. Ez nem is jelentett neki gondot. Az ott lakók szegények voltak, de becsületes emberek. Gondja inkább az iskolájába járó újgazdag kölykökkel volt. A szülei olykor kérdezték, hogy miért nem barátkozik akkor a környékbeli gyerekekkel, hiszen az ők blokkjukban is volt néhány vele egyidős srác. A válasz egyszerű volt. Az osztálytársai annyira elvették az önbecsülését, hogy már abszolút nem mert kapcsolatokat teremteni. Ahogy mosolyogva ránézett valaki, már úgy érezte, hogy biztos ezt gondolja - "Te jó ég, de dagadt disznó"...Pedig legtöbbször szó sem volt ilyesmiről.
- Amúgy tényleg...Minek kellenek azok a Makarovok? - jelent meg a hátuk mögött Vova, miközben rágyújtott egy cigire. Arcán ezúttal nem látszott flegmaság, csupán őszinte érdeklődés, és talán nyomaiban egy kicsi félelem, elvégre nem gyakori, hogy végzős diákoknak csak úgy random szükségük van két fegyverre. Marko már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Nikolay közbevágott:
- Nem biztos, hogy használjuk...De jó, ha van.
- Egészen biztosan használ vesszük. - jelentette ki Marko, amin Nikolay egy kissé meglepődött, de nem bánta. Szerette volna az első lövést ő elsütni.
- Figyi, Marko...- torlaszolta el az ajtót Vova, mintha azt akarná megakadályozni, hogy kimenjenek. - Remélem, nem vetted komolyan, amikor anno azt mondtuk, hogy ezekkel akarunk lövöldözni a buzikra. Utálom őket, de sosem ölnénk embereket...Még életfogytiglant kapnék, holott köztudott, hogy mi a tervem az életben...Tudod, egy rocker boltot akarok nyitni és tetoválószalont.
Marko bólintott, miközben ellökte az ajtótól.
- Te vicceltél, én nem viccelek. Nem vagyok annyira gyáva, mint te, hogy elhamarkodott kijelentéseket tegyek. Ha valamit eldöntöttem, azt véghez is viszem. Évek óta érik ez bennem...Egyre világosabban érzem, hogy így kell történnie.
- Mégis mi? - vitte fel a hangját, már szinte ijedtem - Mi van veled, meg vagy bolondulva? - ezt már nem hallotta, mert Nikolayt magával húzta, és rácsapta az ajtót. A legkevesebb az volt, hogy csalódott Vovában. Soha nem szerette, de egy valamiben felnézett rá - hogy keménynek, és lázadónak tűnt. Kiderült, hogy ez sem igaz...egy gyáva alak, akinek csak a szája jár. De ő komolyan gondol mindent...Megteszi...Elviszi őket a pusztába, és halálra lesznek kínozva, csak még azt kell eldönteni, hogy milyen módszerekkel.
- Marko. - szólította meg félénken Nikolay, ahogy robogtak le a lépcsőn. - Talán nem kellene ezt ennyire komolyan venni.
Marko betette a táskájába a fegyvereket, mielőtt kiléptek volna az utcára, majd vállánál fogva szembe fordította magával Nikolayt.
- Ide figyelj, Nikolay! Te hozzám tartozol! Ha megtagadod az eszménket, többet az életben nem látsz. Ha lelépsz, tönkreteszem az életed, ami a súlyod miatt eddig is szar volt. Egy barátod sem lesz, mint ahogy eddig sem volt. Tudom, hogy te hű vagy hozzám...Talán te vagy az egyetlen, aki igazán bízik ebben rajtam kívül. Vitaliy és Dasha nem érdekelnek. Rángatható emberek, akiket ki kell használni egy ilyen akcióban. Vakha meg végképp nem érdekel. Ahogy végeztünk a menőkkel, neki is vége. Megértetted?
Nikolay bólintott, bár könnyes volt a szeme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése