Vedd el a szeretetet, helyébe lép a gyűlölet
2015. Február 8. Csütörtök
A csütörtöki tanítási órák hosszúnak tűntek, ugyanis mindenkinek a fejében csak az elkövetkező bosszú járt. A tizenegy tag már meg volt...Marko az egész szervezését rábízta Vakhára, míg ő úgy tervezte, hogy másnapra Alexey nevében megírja a meghívókat egy "állati jó bulira" ami a kerület egyik legnevesebb szórakozóhelyén kerül megrendezésre. Vitaliy fejében csak az járt, hogy valahogy muszáj figyelmeztetnie Daniilt, hogy ne menjen el , de mindezt anélkül, hogy a valódi ok kiderülne. Nem tudta, mit csináljon...Akármilyen is volt az öccse, akárhányszor kinevette a többiekkel együtt, és lehülyézte, nem akarta, hogy ilyesfajta veszélynek legyen kitéve. Számára még mindig úgy tűnt, hogy Marko egy nem teljesen normális ember, aki bosszúvágyából kifolyólag bármire képes. Nikolay odavolt érte, és valósággal istenítette, de ő nem bízott benne. Mindig sok idő kellett, hogy valaki a bizalmába férkőzzön, de Marko valósággal taszította.
A 11. a osztály utolsó órája tánc volt, amin a márciusban elkövetkező szalagavatóra készültek. Már mindenki bent volt a tornateremben, és a padon ülve, tízóraijukat fogyasztva várták a tanárt.
- Szüleid nem akadtak ki, hogy nem akarsz táncolni? - ült le Nikolay Vitaliy mellé, aki "felmentettként" a pad szélén ült, és a forrócsokiját iszogatta. Már a múlt hónapban megbeszélte a tánctanárral, hogy nem fog részt venni a szalagavatón, ő pedig látva Vitaliy szétszórt, esetlen mozgását, bele is egyezett.
- Nekik mindegy. Daniil jövőre ballag, majd megnézik őt, ahogy táncikál. - felelte. Nikolay leült mellé.
- Mázlista, akinek testvére van...Ha valamit nem akarsz, majd Daniil megcsinálja helyetted, és ők örömüket lelik benne. Nálunk nem így van. Egykeként, nekem mindent muszáj kipróbálni, és megcsinálni, hogy a szüleim mondhassák el, hogy "pont olyan vagyok, mint a többi". - a padon ülő vihogó lányokra nézett. - Elegem van már ebből a hülye táncból. Pár hete mondtam otthon, hogy nem akarom, de Anya hallani sem akart róla. Azt mondta, évek óta csak az egyetlen fia szalagavatóját várja, így táncolni fogok, és punktum. Elhívja majd az egész rokonságot...Egy horror lesz...
- Ha annyira ragaszkodnak hozzá, csak kibírod.
- Kibírom, persze. A lépéseket is tudom, csak annyi a gubanc, hogy nincs táncpartnerem. - Vitaliy ismerte ezt az érzést, hiszen ezért nem táncolt. Tudta, hogy ha beállna, nem akarna vele egy lány sem táncolni, ezért meg se próbálta. Abban a pillanatban belépett Boris Blinov, a tánctanár, így valamennyien elhallgattak.Végignézve a többieken eléjük állt, és mosolyogva megkérdezte:
- Hölgyek, és urak! Hogy mennek a lépések? Gyakoroltatok, vagy majd egymás lábujjára léptek élesben is? - célzott a múlt órán történtekre, amikor néhány fiú ügyetlensége miatt állandóak voltak a felvisítások és a hangos nevetések. - Most komolyra véve a szót...Mindenkinek van párja, és tudja, kivel fog táncolni a szalagavatón? - nézett végig a társaságon, akik sietve a párjuk mellé álltak, nehogy Blinovnak eszébe jusson bárki mellé is beállítani Nikolayt. Szegény a tömegből kizárva állt egyedül, de nem akarta felemelni a kezét, hogy nincs párja, mert még úgy jönne ki, hogy ő akarja rásózni magát valakire. Helyette valaki más emelte föl a kezét, akire senki nem számított.
- Tanár úr...A táncpartnerem lesérült, és valószínűleg nem lesz teljesen rendben a lába a szalagavatóig. Inkább kiállok. - jelentkezett Polina, az egyik ultramenő lány, akinek táncpartnere, (egy ultramenő fiú) síbaleset során lesérült, így nagyon úgy tűnt, hogy nem tud kivel táncolni a szalagavatón. Blinov a szemüvege mögül Nikolyara nézett, aki félénken állt a tornaterem közepén, és imádkozott, hogy nehogy Polina mellé kerüljön, aki mellett csak újabb megaláztatás érné.
- Nem kell kiállnod. Ott van Nikolay. - szólalt meg Blinov, aki nem is értette, hogy a két fiatal, eddig miért nem egyezett meg, hogy együtt táncolnak, hiszen ez olyan egyértelmű. A fiúnak sincs párja, és a lánynak sincs...Miért ne táncolhatnának együtt? Hiszen osztálytársak, nem ma látták egymást először. Polina sötétbarna fürtjei mügül elképedten, és ijedten nézett Nikolayra, majd a tanárra. Nagyon úgy tűnt, eddig nem vette észre, hogy a nem éppen kedvelt osztálytársa ugyancsak pár nélkül maradt.
- Tanár úr...Én biztos vagyok benne, hogy a táncpartnerem eddig meggyógyul. - hangja egyik pillanatról a másikra szinte könyörgő lett. Mintha csak azt mondta volna " Tanár úr, kérem...Nem táncolhatok egy ilyen ronda, kövér fiúval..." Persze egy jó hírben álló, kitűnő tanuló, szép úrihölgy, mint Polina, ilyen szavakat nem vállal be. Helyette ezt mondta: - Tegnap beszéltem vele, azt mondta, már sokkal jobban van. Nagyon bízom benne, hogy tud jönni a szalagavatóra. - Blinov unottan dörzsölgette az orrnyergét.
- Én is bízom benne, Polina, de addig is táncolnod kell valakivel, hogy ne felejtsd el a lépéseket...
- Én nem felejtem el! - hangja már szinte hisztérikus volt, annyira meg akart szabadulni nem kívánt táncpartnerétől.
- Polina. - nézett szelíden a szemébe, mintha csak tanár lévén egy hisztis kislány szintjére akarna lealacsonyodni. - Azt mondtam, hogy táncolj vele a próbákon és a szalagavatón, nem azt, hogy menj hozzá feleségül. - erre a kijelentésre hangos röhögés tört ki, Polina volt az egyetlen, aki el sem húzta a száját, és mérges volt a többiekre, hogy miért nevetnek.
- Jajj Istenem! - sóhajtotta, amikor látta, hogy tánctanárával nem lehet ellenkezni, én unottan Nikolay mellé sétált. Végre mindenkinek megvolt a párja, Blinov azonban nem kezdte el a tanítást, hanem leült a padra, és unottan az egymással szemben ácsorgó gyerekekre nézett.
- Mint az oviban. Öt perc ment el azzal, hogy mindenki megtalálja a párját, és végre eltudjuk kezdeni a gyakorlást...Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit ciki és kellemetlen? Az öt éves kisfiam is érettebben viselkedik, mint ti, végzősök. - Nikolay titokban örült, hogy a tanár megpróbálja megvédeni, de a többséget nem gondolkodtatta el ez a beszéd. Polina még mindig durcás volt, mint egy kisgyerek, aki nem akt kapta karácsonyra, amit akart, néhány gyerek meg viccből részvétet kívánt Polinának. Blinov felállt a padról, és a tornaterem egy mindenki által jól látható szegletére sétált. - Akkor folytassuk a bécsi keringővel, amit már múlt órán elkezdtünk. Valaki vállalja, hogy bemutatja, amit már eddig elsajátított? - kérdezte, és felvont szemöldökkel a gyerekekre nézett. Nem kellett őket sokat kérlelni. Egy fiú és egy lány azonnal jelentkezett, kiment a tömeg elé. és bemutatta a múlt órán tanultakat. Polina gondterhelten nézte őket, majd a mellette álló Nikolayhoz fordult.
- Látod, milyen ügyesek? Nagyon remélem, hogy te nem fogsz szégyenben hagyni, ugyanis eljön az egész rokonság. - Nikolay erre már nem is akart reagálni. Elhatározta, hogy ma már semmin nem zavartatja magát, mert már csak két nap, és ő lesz fölényben. - Ja, és még valami: - folytatta a lány. - Próbálj meg majd rendesen felöltözni, így is elég ciki, hogy egy jetivel táncolok.
Nikolay már úgy érezte, sosem ér véget ez a táncóra. Amikor végre kicsöngettek, felkapta a kabátját, és azonnal rohant a kapuhoz, hogy minél hamarabb elhagyhassa ezt a förtelmes épületet, és az undorító osztálytársait. Kint nagy pelyhekben hullott a hó, alig látott valamit a folyamatosan arcán landoló hópelyhektől. Már éppen betért volna az utcasarkon, amikor valaki megérintette a vállát. Marko volt az. Nagyon megörült neki, mivel már két napja ugyanaz ez az érzés kerítette a hatalmába, ahányszor meglátta Markot. Életében először érezte, hogy valaki a barátjának tekinti, és ragaszkodik hozzá. Végre valaki, aki nem nézi le, nem gondolja rondának, és csúfolni valónak. Ilyenre is csak egy olyasvalaki képes, aki hasonló, vagy még durvább dolgokat élt át.
- Minek, ha úgysem öljük meg őket? Ne pazaroljuk erre az időt! Még ezen kívül is rengeteg kitervelnivalónk van.
- Megfélemlítés képpen. Sosem lehet tudni, hogy mi fog történni...Lehet, hogy ellenünk fordulnak már az első pillanattól. Undorító férgek ezek. - Nikolay megállt a járdánál, és szembefordult vele. Értette, hogy Marko miről beszél, de voltak kétségei.
- Honnan szerzünk fegyvert?
- Megvannak a kapcsolataim. - kacsintott rá. - Van egy hely, ahonnan egészen biztosan sikerül minden szükségest beszereznünk. - Nikolay hirtelen kezdte egy gengszterfilmben érezni magát, és meglepő módon tetszett is neki ez a helyzet. "Marko egy igazi menő csávó, de nem úgy menő, mint a többiek. Ő olyan, mint egy maffiavezér, aki mindenben jártas, de ugyanakkor egy jó ember, hiszen őt is felkarolta."- Nikolay jelenlegi képe ilyen volt Markoról. Végre valahára úgy érezte, hogy van egy ember, akihez ragaszkodik, és akire felnézhet. Eddig a szülein kívül senkihez nem ragaszkodott, ami nem is csoda, hiszen kortársai egyfolytában csak a "kövér, rusnya, dagadék" jelzőkkel illették. Mindig úgy érezte, hogy a csend hangosabb, mint az ő kiáltása, de most minden megváltozott, hiszen megismerte Markot, aki teljesen másképpen néz rá. Barátjának tekinti, és emberszámba veszi.
- Ugye nem haragszol, hogy Vakhát is belerángattam ebbe? - kérdezte félénken, miközben Marko irányításával elindultak egy eddig nem ismert városrész felé. Marko nem válaszolt, de arcáról pontosan le lehetett olvasni a véleményét. - Tudod, nekem ő gyerekkori ismerősöm. Ha hiszed, ha nem, őt is eléggé megszívatta az élet.
- Nálam jobban senkit nem szívatott meg az élet. - felelte komoran. Nikolay nem nagyon tudta, mit értsen ez alatt. Annyit tudott Markoról, hogy árva, és egy intézetben él gyerekkora óta. Vakháról sokkal többet tudott, hiszen régebb óta ismerte. Tudta, hogy a gyerekkora gyakorlatilag a túlélésről szólt. Először is, volt egy elég komoly betegsége, másodszorra, az apját a szeme láttára ölték meg a szeparatisták... A moszkvai sikertelen beilleszkedésről, és a hülye bátyjáról, aki az egész családját az albérletbe költöztette, nem is beszélve. Mirza még azt se mondja meg neki, hogy le kellene szoknia a cigiról, mert kiújulhat a betegsége. Sajnálhatta volna, de Vakha Markoval ellentétben nem volt az az ember, aki elvárja, hogy bármilyen mértékben is sajnálják. Ő sosem panaszkodott. Ha reggel Nikolay nem kérdi meg tőle, hogy hogy vannak a szülei, az el sem mondja, hogy az apja meghalt. Ellenben Marko...Folyamatosan hangoztatja, hogy milyen szerencsétlen, csak nem tudja, miért.
- Miben áll az, hogy megszívatott az élet? - végre rászánta magát, hogy megkérdezze. Késztetést érzett, hogy jobban megismerje Markot. Ritkán érzett ilyet, hogy egy ember ennyire érdekli, mivel az őt körülvevő emberek nagy részét szürkének, és tucatnak látta. Markoval más volt a helyzet. Meg akarta ismerni, tudni akarta, hogy mi játszódik a lelkében.
- A szüleim születésem után rögtön lemondtak rólam, és benyomtak ez árvaházba. - kezdett bele. - Azt se tudom, kik ők, de egy tippem van. Gyáva, undorító emberek, akik egy gyerek felnevelésére sem bírják rászánni magukat. Születésemtől fogva abban a szutykos intézetben élek. Egyesek azt mondják, hogy az árvaházi gyerekeknek nagyobb a lelkük de ugyanakkor visszahúzódóbbak. A francokat...Ott is megvan a két csoport. A kutyák és juhok csoportja. A kutyák a nagymenők, akik a trendet diktálják, a juhok meg az agymosott idióták, akik ész nélkül követik őket, és félnek a haragjuktól.
Nikolay rövid gondolkozás után megszólalt:
- És vannak emberek is?
- Igen. - hangzott a válasz. - Én az vagyok, és talán te is. Mi mások vagyunk...Egy valódi érzelmekkel megáldott faj. Az állatok nyomunkba sem érhetnek. - Nikolayt büszkeséggel öntötte el, hogy Marko a nézetei szerint embernek tekinti. Ez már jelenthet valamit. Nem tekinti birkának, mert annál erősebb egyéniség.
- És nincs senki ott, aki jófej? Úgy értem, visszafogottabb? - kérdezte.
- Csak volt. Volt egy lány, Masha, aki valamelyest befogadta a mondandómat. De aztán nevelőszülőkhöz kerül, és a főváros másik végébe költöztek. Egyesek azt mondják, az új szülei vallásosak, így Masha is megtért. Én már nem beszélek vele. Túlságosan elrugaszkodott tőlem.
- Miért?
- Ha valaki vallásos, már nem vevő bizonyos eszmékre. Olyan, mintha agymosáson menne keresztül. Egyszer beszólt nekem, hogy a zene, amit hallgatok, sátánista. Mégis mi köze van hozzá? Olyan emberek követik az állítólag létező Istent, akik a való életben undorító férgek. Akkor én inkább követem a Sátánt. Legalább nem verek át másokat. - Nikolaynak kissé fájtak ezek a szavak, ugyanis az anyja vallásos volt, és egy időben még őt is hordozta a templomba. Nem mintha különösebben érdekelte volna a vallás, de azért bízott valami emberek feletti erőben, aki a sorsokat irányítja. Bár igaz...Az ő sorsát a teremtő (már ha van) elszúrta, hogy ilyen külsőt és nyámnyila természetet adott neki. Sátánizmus...Sátánizmus...Mintha egyszer - kétszer hallott volna erről. Valami amerikai baromság, mint a többi divateszme, de ilyesmiket ebben az országban nem illik hangoztatni.
- Te direkt utáltatod meg magad az emberekkel. - csúszott ki a száján hirtelen. - Provokálod őket. Ellenben én születésemtől fogva arra várok, hogy elfogadjanak. - mondta, mintha a kettőjük személyiségét elemezné. Markot olyannak látta, aki mindenkit eltaszít magától, magát pedig olyannak, akiben minden ütés / karcolás / sérelem megmarad.
- Így igaz. - mondta. Nagy meglepetésére nem háborodott fel ezen a hirtelen kijelentésen. - Néha el kell taszítani az embereket azért, hogy ne bántsanak. - Nikolay úgy érezte, ebben a mondatban kissé több van puszta közhelynél.
- Téged ki bántott? - kérdezte. Azt is megkérdezhette volna, hogy "Ennyire ki bántotta meg", hiszen világosan látszott rajta már évek óta, hogy teljesen össze van törve.
- Leginkább egy lány. - válaszolta.
- Az a lány, akiről beszéltél?
- Nem. Elena Polzina. - válaszolta hidegen, míg Nikolay fejébe felismerés szerűen ugrott be, hogy Marko elsőnek Elenát akarja megleckéztetni. Na de egy olyan embert, akit igazából szeret?
Kilencedikes volt, amikor Elena hetedik osztályosként az iskolába került. Ezelőtt sosem fűzték gyengéd szálak lányhoz, éppen ezért ismeretlen volt számára a szerelem érzése. Először az évnyitón pillantotta meg, és meggyőződése volt, hogy sosem látott még ennyire szép lányt. Tizenhárom éves kislány...Egy átmenet a gyermek és a felnőtt között. Nem gyerek már, de még nem is nő. Leginkább az egyszerűsége fogta meg, és tévesztette meg egyszerre. Haját nem engedte ki, mint a többi lány, mindig csak egy egyszerű copfban hordta. Arcán egy leheletnyi smink sem volt, mivel nem volt mit sminkeléssel takargatnia. Hibátlan vonásai voltak. Hosszú, egyenesen vágott szőkésbarna haj, mogyoróbarna szemek, és ami Markot a leginkább megfogta - a komoly, arcának karakterességet adó tekintete. Nem olyan szétszórt és semleges, mint a többi kislányé, hanem valami egészen más... Eddig azt hitte, a szerelem érzése kizárólag csak a menőkhöz tartozik, akik nyolcadikos, sőt hetedikes koruk ellenére is kézenfogva járkáltak az iskolában, és az összes létező közösségi oldalon beállították, hogy "kapcsolatban vannak". Szánalmasnak tartotta, amikor tizenhárom éves kislányok összevesztek egy fiún, vagy éppen fiúk verekedtek össze egy lány miatt. Úgy gondolta, ilyen jellegű dolgok vele sosem történhetnek meg, és ez az álláspontja megmaradt egészen szeptember elsejéig, amikor az udvaron megpillantotta Elenát az iskolai ünneplőjében. Egyedül állt, a többiektől elszigetelten, ezért szinte biztos volt benne, hogy ő sem örvend túlságosan nagy népszerűségnek. Érezte, hogy ő más...Talán olyan, mint ő. Rocker és társadalomgyűlölő. De lehet, hogy egészen más téren képviseli a különleges emberek típusát. Talán egy olyan téren, amiről eddig Marko még nem is hallott. Álmodozva nézte, amikor kiszemeltjéhez odafutott egy vele egykorú kislány, aki valószínűleg egy évfolyamtársa lehetett. Ahogy egymás nyakába ugrottak, a nevetgélésük és visítozásuk egészen Markoig elhallatszott.
- Vannak az osztályotokban helyes fiúk? - kérdezte totál extázisban a kis szőke lány, aki megzavarta az elmélkedését. Kis szeplős, fogszabályzós lány...Rontja a látképet a kis rondaság.
- Ezek még kis pisisek. - vigyorgott Elena. - Mindenki tudja, hogy a fiúk sokkal később érnek, mint a lányok. Ezek még videojátékokkal játszanak, és szünetekben összeverekednek. Nekem normális, érett fiú kell, pl egy kilencedikes, vagy egy tizedikes. - Markonak megdobbant a szíve, hiszen ő akkor éppen kilencedikes volt. Olyan boldogság öntötte el, amit azelőtt talán még sosem érzett. Van egy különleges kislány, aki csak rá vár. Rá, aki nem olyan, mint a többi fiú.
Aznap Masha vacsorakor mellé ült, és mosolyogva maga felé fordította.
- Egész nap annyira viccesen viselkedtél. - nevetett. - El vagy gondolkozva, mint egy filozófus, ha hozzád szólnak, csak morogsz...Csak nem szerelmes vagy?
- Dehogy. - vágta rá azonnal, Masha azonban nem tágított.
- Hogy hívják a lányt? Ki vele! - bökdöste játékosan. Pont Elenával egyidős volt, de a viselkedése és a kinézete miatt az emberek többsége sokkal fiatalabbnak nézte.
- Még nem tudom. - mondta, és remélte, hogy Masha hanyagolja a témát, és inkább az iskoláról kezdenek el beszélgetni. Közben már mindenki felállt az asztaltól. Ez az árvaházban általában így működött, ha Marko leült. Akkor érdekes módon mindenkinek sürgős dolga akadt. A fiúknak akkor jutott eszükbe, hogy még nincsenek kész a matek házival, a lányok pedig csoportosan akkor indultak fürdeni.
- Szép? - kérdezősködött tovább Masha.
- Ő a legszebb a világon.
- Akkor miért nem hívod el randizni?
- Tessék? - ilyen Markonak meg sem fordult a fejében. Úgy gondolta, hogy majd távolról csodálja, míg ő is meglátja, és bele nem szeret.
- Tudod, mozi, meg ilyenek. A lányok odavannak az ilyesmiért.
- Ő különleges, nem egy tömegpicsa, aki beéri egy mozival. - vágta rá kissé gorombán. - Ő egy különleges lány. - Masha rövid ideig gondolkozott, majd ismét megszólalt.
- Tudok egy nagyon romantikusat: vigyél neki egy szál rózsát. Ettől minden lány elolvad, akár tömeg, akár nem.- Marko nem értett hozzá, ezért inkább Mashára bízta, elvégre egy romantikus, tipikus szeretetre váró lánynak tűnt, akinek érteni kell az ilyesmikhez.
Másnap iskola után Masha elé jött, hogy ő is lássa a nagy akciót. A hetedikeseknek már nem volt több órájuk. Elena és a tegnap látott barátnője a lépcsőn ültek, de Marko nagy elkeseredésére nem voltak egyedül. Ott ült a közelükben pár feltételezhetően nyolcadikos fiú is. Ilyen távolságból nem látta tisztán, hogy velük beszélgetnek-e, vagy csak a közelükben ülnek, és egymással diskurálnak.
- Melyik Elena? - kérdezett rá Masha elég hangosan, miközben a tömegtől távol ácsorogtak.
- A sötétebb hajú.
Masha hosszasan elnézte.
- Kedvesnek látszik. Mire vársz? Add oda a virágot, és hívd el pizzázni! Ő mondta, hogy kilencedikes pasit akar. - Masha folyamatosan a karját szorongatta, úgyhogy kezdte már úgy érezni, hogy a tizenhárom éves kislány nála is izgatottabb. Nagy hevességében szinte belelökte a tömegbe.
- Nem megy. - mondta lehajtott fejjel. - Ha meghallják mások is, kiröhögnek, és egy hónapig ez lesz a téma.
- Persze, mert irigy kutyák. - mondta határozottan Masha. - Ezeknek a hülye nyolcadikosoknak még életükben barátnőjük sem volt. A mi sulinkban is felfuvalkodott hólyag az összes...- Marko tudta, hogy nincs miért irigynek lenniük rá, hiszen az iskola egyik legnépszerűtlenebb tanulója...Masha azonban rendes, hogy próbálja megnyugtatni, pedig ő is tisztában van az iskolai helyzetével, hiszen sokat beszélgetnek erről. Úgy érezte, hogy ennyi biztatás ellenére nem tudja megtenni, hogy ne adja oda a virágot.
- Jól van. - erőltetett egy halvány mosolyt az arcára. - Odaadom. - Masha szinte ujjongott, amikor Marko végre elindult. Már csak egy lépésre volt Elenától, de a lány nem nézett rá, még mindig csak a másikkal vihogott valamin.
- Khm....Elena. - szólította meg. - Elena értetlenül nézett rá, hiszen még soha nem látta, és fogalma nem volt, hogy ez az idegen fiú honnan tudja a nevét. - Ezt neked hoztam. - nyújtottá át a vörös rózsát. Látszott Elenán, hogy még neki sem volt különösebben ilyenben része, hiszen fogalma sem volt, hogy mit kezdjen, csak udvariasan elmosolyodott. A körülötte ülő fiúk vihogni kezdtek, az egyik még a telefonját is előkapta, hogy videózza az eseményeket.
- Elena, vagy ki is vagy! - szólt hátulról egy magasabb fiú. Bizonyára nyolcadikos, vagy kilencedikes lehetett. - Ne foglalkozz vele, ez egy igazi köcsög!- erre Markonak más sem kellett. Felrohant a képcsőn a fiúhoz, a földre teperte, és teljes erejéből ütni kezdte a fejét. Néhányan a földön fekvő fiú segítségére siettek, és megpróbálták leválasztani róla Markot. Fél perc múlva már legalább öt fiú ugrált egymáson, legalább nyolc gyerek röhögve videózta, és a közelben lévő összes lány sikítozott, mintha őket akarnák megtámadni. A verekedésnek a portás vetett véget, amikor teljes hangból üvöltve kirontott az ajtón.
- Meg vagytok bolondulva? - ordította a maga stílusában, miközben végre sikerült leválasztani Markot a fiúról, aki nagy idegességében majdnem a portásnak is behúzott egyet. - Ó, hogy megint te. - szaladt végig az agyán felismerésszerűen az információ, ugyanis az utóbbi két évben már annyiszor szedte le Markot más gyerekekről, és cipelte Goncharov irodájába, hogy azt meg se tudta számolni.
- Ez a barom tönkretett mindent! - üvöltötte magából kikelve a másikra mutogatva, miközben az egy zsebkendővel próbálta elállítani az orrvérzését. A portás gúnyosan mosolygott, majd megszólalt. - Menjetek csak az igazgató úr irodájába. A tanév első napján már hiányolt titeket, de úgy látom, a második nap bepótoljátok a látogatást.
Így került Marko Filipov és a provokáló fiú a tanév másik napján Goncharov irodája elé. Marko könnyes szemmel és kivörösödött arccal ült, a fiú pedig az tőle távol eső széken az orrvérzését próbálta elállítani. Nagyon emlékeztette arra az esetre, amikor Vakhával ült ugyanitt, mert a szituáció kb ugyanez volt. Egymástól lehető legtávolabb helyezkedtek el, az egyik az orrával volt elfoglalva, a másik pedig a könnyeivel küszködött. Aztán behívták őket...Vakha nekiállt sajnáltatni magát, ez a birka Goncharov mindent elhitt, és megint Marko maradt a történet negatív szereplője. De ezúttal mi lesz, amikor ez a fiú, ezerszer rosszabb, mint Vakha? Beégette egy lány előtt, és tönkretette a burjánzó kapcsolatát. Életében először volt szerelmes, de világosan érezte, hogy ebből sem lehet semmi, hiszen a szerelem is csak a menőknek adatik meg.
Pár perc múlva Goncharov sétált el mellettük komótos mozgással, majd az ajtót kinyitva észrevette őket. Először Markora nézett, akit már jól ismert, majd a másik fiúra, akit még életében nem is látott.
- Ugye nem...Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy már első nap összeakasztottátok a bajszotokat? - kérdezte unottan, holott nyilvánvaló volt, hogy ez történt. - Gyertek be! - nyitotta ki az ajtót, majd leült az asztalához. Marko rutinosan helyet foglalt vele szemben, a fiú pedig állva maradt. Goncharov rágyújtott egy cigarettára, majd a gyerekekre nézett: - Na meséljetek! - a fiú rövid idő múlva megszólalt.
- Megütött. Én csak álltam, ő meg megütött.
- Mert leköcsögöztél egy lány előtt! - ordította Marko, miközben majdnem ismét elindult felé.
- Sss. - intette csendre őket Goncharov. Marko utálta ezt benne. sosem tudott megfelelő indulattal reagálni az eseményekre. Ha a gyerekek elkezdték hibáztatni egymást, rágyújtott egy cigire, vagy éppen susugott valamicskét, amiről fogalma sem volt, hogy mire jó.
- Miért köcsögözted le? - fordult a fiú felé.
A fiú arcán felháborodottság látszott.
- Na de igazgató úr! Ő ütött meg. Miért érdekes, hogy mit mondtam neki? - Goncharovot nem érdekelte ez a nem hétköznapi stílus. Már hozzászokott, hogy a legtöbb szülő úgy beszél a tanárokkal, mintha a csatornából rángatta volna ki őket...Persze, hogy a gyerekek eltanulnak mindent, hiszen a szülő szava szent. ha azt mondják, hogy a tanár hülye, akkor a tanár hülye. Ha azt mondják, hogy az igazgató a legnagyobb hülye, akkor az igazgató a legnagyobb hülye. Ilyen egyszerű ez.
- Nézd, egy konfliktus nem nem robban ki csak úgy. Kell egy kiváltó ok. Ha leköcsögözöl valakit, csak van rá okod...Ha meg nincs, akkor nem kell leköcsögözni.
- Mindenki utálja, így köcsögnek szólítják. - mondta határozottan a fiú. Látszott, hogy volt benne idegesség.
Goncharov megigazgatta a pár milliméteres szakállát.
- Tudjátok, én jót szórakozok rajtatok. Évről évre egyre jobb okaitok vannak a verekedésre. Marko, te tavaly miért is verted meg Vakha Bataevet? - fordult Markohoz. Ő nem válaszolt. - Segítek. Azért, mert nem tartottad túl nagyra a származását. Most meg az iskolatársaid miért köcsögözött le? Mert mindenki leköcsögöz. Remek okok ezek, minden értelmes ember így gondolkodik. - mondta iróniával a hangjában. - pont abban a pillanatban nyitott be az igazgatóhelyettes, Anna Komarova. Kb Goncharovval egyidős, hosszú évek óta egyedülálló nő volt, és rendszerint Goncharov helyett diktált mindent. - Tudjátok mit? - fordult a gyerekekhez. - Szívesen elbeszélgetnék veletek, hogy miért vagytok ennyire ferde felfogással megáldott, éretlen kölykök, de erre se időm, se energiám. - a gyerekek értetlenül néztek rá. - Szevasztok! - szólalt meg ismét, utalva arra, hogy elmehetnek. Szinte egyszerre nyitották ki az ajtót, és el is tűntek. Miután becsukódott az ajtó, Komarova kerek szemekkel nézett rá a szemüvege mögül:
- Aleksandr, neked gyerekhiányod van?
Goncharov megvonta a vállát, mert tulajdonképpen az volt. A felnőtt lánya Amerikába ment férjhez, a kisebbik lánya pedig éppen nagyban kamaszodik, mert egész nap az apjához sem szól.
- Talán. Miért kérded?
- Mert úgy bánsz ezekkel a semmirevaló kölykökkel, mintha a sajátjaid lennének. Az előbb két fiú öszzeverekedett, ha nem vetted volna észre...Erre mit kapnak a kis nyavalyások? Csak szelíden megdorgálod őket, de egy igazgatói intőt ki nem osztanál. Erről a Marko gyerekről meg nem is beszélve... Én már egyenesen kirúgtam volna a helyedben.
- A kirúgás nem jó semmire. Nevelnünk kell a gyerekeket. - válaszolta bármilyen indulat nélkül, miközben egy újabb szál cigarettára gyújtott rá, aminek a szagától Komarova majd megbolondult.
- A nevelésre ott vannak a szülők. Ez nem az iskola feladata. Mellesleg már a gyerekek is hülyének néznek, hogy nem adsz soha intőt. Úgy érzik, bármit következmény nélkül megcsinálhatnak, mert úgy viselkedsz, mint egy szenilis nagypapa, nem mint egy iskolaigazgató. Mellesleg...Hogy várhatjuk el a gyerekektől, hogy ne a budiba zárkózva dohányozzanak, ha te is az irodában dohányzol, nem törődve mások egészségével. - köhögött az igazgatóhelyettes asszony. - Te, meg a drága kölykeid...Egyik sem különb, mint a másik. - Goncharov sok tekintetben nem bírta Komarova stílusát, de a munkájában soha sem csalódott. Nem volt férje, nem volt gyereke, így idősödő irodalomszakos tanárként mindenre ráért, nem kellett neki semmit kétszer mondani. Elvégre nem kell együtt élni vele, csak csak az iskolában kell elviselni.
- Igazából én szeretem ezeket a kis srácokat. - szólalt meg, miután eloltotta a cigarettáját, és kinyitotta az ablakot. - Épp ezért akartam tanár lenni...Mert szeretem a gyerekeket, és mindig velük akartam foglalkozni. Szerintem az a fogalom, hogy "rossz gyerek" nem is létezik. Inkább csak pocsék szülők vannak. Az lenne az igazságos, ha mindnyájan valami vizsgát tennének le, mielőtt gyereket vállalnak, hiszen néhányan nem alkalmasak erre a feladatra.
- De ilyen vizsga nincsen, tehát mindenki szabadon szülhet egy csomó gyereket, akiket nem bír megnevelni...Ebből kiindulva neveljük fel mi őket?
- A "felnevelés" túlzás, de pl, hogy a tehetségük elvesszen, azt nem hagyhatjuk. És természetesen azt se hagyhatjuk, hogy erkölcsileg rossz útra tévedjenek. Itt van ez a Marko, akinek nincs senkije. Az életben el fog veszni, ha innen kirúgjuk. Itt még nagy ember lehet belőle, ha jól tanul, de máshol, ahol nem nézik el ezt a viselkedést, nem.
- Akkor pátyolgasd csak a drága gyermekeidet. - mondta Komarova, miközben az asztalán pakolászott. - Nekem most sietnem kell. - éveken keresztül még sosem hallotta az igazgatóhelyettestől, hogy bárhova is sietnie kell. Perpillanat vagy hanyagolni akarja a témát, vagy a társkeresőn végre megismerkedett valakivel, és hozzá siet. Erre már nem mert rákérdezni, ugyanis a tanév első napján már önmagában is elég harapósnak bizonyult.
Masha este szorosan átölelte Markot, mintha csak a fájdalmat akarná átvenni tőle.
- Csak egy lány volt. - mondogatta. - Találsz még száz ilyet. - Marko dühösen eltolta magától.
- Nem csak egy lány volt. Egyre tisztábban látom, hogy szenvedésre vagyok ítélve. A körülöttem élők mindent tönkretesznek, de ne aggódjon senki! Egyszer majd olyan bosszút állok, hogy még a hírekben is fogok szerepelni. - Masha látta Markon, hogy már nagyon fáradt, így bizonyára nem tud józanul gondolkozni.
- Nem akar neked rosszat senki. Ez csak egy hülye gyerek volt, akinek nincsenek érzései. - nyugtatgatta, és közben titokban remélte, hogy hamar elfelejti Elenát, így majd talán pár év múlva, amikor már ő is idősebb lesz, összejöhetnek.
Marko nem tudta a fejéből kiverni Elenát, holott tudta, hogy a szeptember másodikán történteket a lány már bizonyára elfelejtette, ahogy őt is. Minden nap látta, ahogy elhaladt a termük előtt a barátnőivel viháncolva. Menő lány, aki az iskolában jól érzi magát...Nem csoda, hogy észre sem vesz egy magafajta szerencsétlen srácot. Masha egyre csak arra biztatta, hogy ha nem viszonozza a lány, ő se foglalkozzon vele, de nem akarta feladni. Erőszakosan magáénak akarta, hogy mutassa meg a sok utálójának, hogy neki is lehet egy szép és jóravaló barátnője...És persze ő is el akarta hinni, hogy joga van a boldogsághoz. Elena azonban úgy tűnt, hogy észre sem veszi, de mivel kb erre számított, nem is ez volt a legrosszabb. Rövidesen az egész iskola arról kezdett beszélni, hogy a lúzer Markonak tetszik a gyönyörű és menő Elena. A szeptemberi verekedésről készült felvételek bejárták a youtubeot és a közösségi oldalakat, aminek az lett a következménye, hogy az utcán néha olyan emberek is utána mutogattak, akiket életében nem is látott, és feltehetően nem is egy iskolába jártak. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor félév táján az egyik nyolcadikos fiú feltűnően elkezdett közeledni Elena felé. Marko először a menzán szúrta ki őket. A zselézett hajú, csőfarmert és feliratos pólót viselő fiú folyamatosan Elenáék közelében ült, és nem vicces vicceivel szórakoztatta a lányokat. A három - négy főből álló hetedikes lánycsapat nagy részén látszott, hogy majd kicsattannak az örömtől, amiért egy nyolcadikos fiú keresi a társaságukat, de Elenát láthatóan abszolút hidegen hagyta a dolog attól függetlenül, hogy a fiút nem érdekelte a többi csúnyácska lány, csakis ő. Marko ökölbe szorított kézzel nézte, ahogy a zselézett hajú fiú egyre közelebb próbál húzódni Elenához. Elment az étvágya, már nem bírt tovább enni. Eltolta magától a tányérját, és kiment a menzáról, hogy ne lássa se őket, se a sok rajta röhögő szempárt. Akkor érezte konkrétan életében először, hogy undorodik az egész iskolától és egyszer még bosszút fog állni. Ahogy sietett fel a lépcsőn, valaki megérintette a hátát. Kissé megijedt, mert nem hallotta senkinek a lépteit, bár lehet, hogy csak azért, mert túlságosan is belebonyolódott a gondolataiba. Ahogy megfordult, egy ismerős állt vele szemben, és ennek az embernek a jelenléte méginkább idegességgel öntötte el.
- Mit akarsz? - kérdezte Vakhát. - most csak arra vágyott, hogy minél hamarabb elhagyhassa az épületet, és az utcára érve fülébe dughassa a fülhallgatóját, amin max hangerőn fog üvölteni a metál.
- Én a helyedben nem csinálnám. - mondta nyugodt hangon.
- Mit?
- Kiűzném Elenát a fejemből. - válaszolta. - Az a nyolcadikos csávó, aki legyeskedik körülötte, Alexey Krupin. Az egyik évfolyamtársam...Mindenkit kicsinál, aki keresztbe tesz neki...És aki nem, azt is. - Marko nem tudta hova tenni, hogy Vakha figyelmeztetni próbálja. A tavaly év eleji ominózus eset óta egymáshoz sem szóltak. Ez bizonyára valami trükk lesz.
- Nem érdekel, ki az. Felőlem az angol herceg is lehet, de ami az enyém, azt el nem veszi. Te pedig. - nézett szigorúan a szemébe. - Ne próbálj csak azért keresztbe tenni nekem, mert neked nem adatik meg a boldogság. Mindenki látja, hogy Elena engem akar, azért nem foglakozik Alexeyel.
Vakha erre elnevette magát, Markonál meg csak kicsin múlt, hogy be nem húzott neki, mint anno egy éve.
- Én csak figyelmeztetni próbáltalak. - mondta szinte védekezően, hiszen megérezte, hogy Marko mennyire ideges. Nem számított arra, hogy különösebben fog örülni a társaságának, de ismervén Alexeyt úgy érezte, muszáj felvilágosítania, hogy milyen.
- Nincs szükségem semmiféle figyelmeztetésre. - mondta határozottan. - Lesz még a barátnőm Elena, ezt most megmondom. - ezzel a kijárat felé vette az irányt, és hátra sem nézett. Érezte, hogy Vakha bizonyára röhög, aki egy hozzá hasonlóan népszerűtlen gyerek, de még így is lenézi. Amikor egy éve megütötte, egy pillanatra azt érezte, hogy megtört. Most nem érezte ezt. Bosszantotta, hogy lelkileg mennyit erősödött, ő pedig mennyire megtört. Amit mondott, csak szerette volna elhinni. A lelke mélyén tudta, hogy Elena soha nem lehet a barátnője, mert az iskola népszerűségi listája olyan, mint az indiai kasztrendszer. Menők csak menőkkel jöhetnek össze, számkivetettek csak számkivetettekkel, de azok gyakran még egymást nem találják meg.
Az otthonban Nataliya nevelőnő megállt Masha asztala mellett, amikor az készítette a házi feladatát. Sosem kellett neki a háziban segíteni, hiszen nagyon okos lány volt, és már régóta nagy álma volt, hogy egy jobb iskolába kerüljön, mint amibe jelenleg járt, Egy város széli művészeti iskolát nézett ki magának, de az nagyon messze volt, így nem volt megoldható a minennapi bejárás.
- Mutasd csak az arcod! - parancsolt rá szelíden. A fiatal nevelőnő szerette a kislányt, hiszen tipikus példamutató gyerek volt, sosem volt vele probléma. Masha ránézett, és pontosan tudta, hogy miről van szó. - Neked ki van festve a szemed? - vizsgálgatta a szemhéján lévő kék szemfestéket. - Ugyan minek? Ilyen fiatalon? Szép kislány vagy te mindenféle kenceficék nélkül is. Vagy tán szerelmes vagy, és egy fiúnak akarsz tetszeni? - Masha nem válaszolt, de magában pontosan tudta a választ. Őrülten szerelmes volt.
Marko másnap egyenesen a 8.b terme felé tartott. Még a kabátját és a sapkáját sem vette le...Úgy érezte, muszáj megtalálnia ezt a sunyi Alexeyt, aki az ő kiszemeltjét próbálja elcsábítani. Hamar megtalálta a termet, és minden fenntartás nélkül berontott. A bent lévők értetlenül néztek rá, hiszen sosem járt be más termekbe. Mindig csak a saját termükben gubbasztott a sarokban, és nem volt hajlandó beszélni senkivel. Alexey a tanári asztalon ült, mellette pedig a magas fiú vihorászott, akivel Marko év elején összetűzésbe keveredett. "Alexey legjobb haverja...Viktor, vagy hogy is hívják. A szemétláda..." - ezek jártak a fejében, miközben az asztalhoz tartott anélkül, hogy Alexey észrevette volna.
- Viktor, látogatód érkezett. - nevetett a hátsó sorból egy fiú, és Markora mutatott.
- Mit akarsz, te szarházi? - szólt hozzá lekezelően Viktor, mire már az egész osztály felfigyelt, és síri csend lett. Néhányan érezték, hogy akció lesz, így előkészítették telefonjaikat a videózáshoz.
- Rohadtul nem téged kereslek. Alexeynek lenne mondanivalóm. - erre mégnagyobb vihogás támadt. Marko nem értette, hogy miért. Talán Alexey és Elena már együtt vannak? Vagy csak a múltkori eset jutott egyeseknek az eszébe.
- Hát igen, Marko. - vigyorgott Alexey, miközben előhúzta vadonatúj telefonját a zsebéből. - Vannak itt érdekes dolgok. - a telefonon bekapcsolt egy felvételt, és Marko kezébe nyomta a készüléket. A többiek már látszólag tudták, hogy mi van a videón, mert kíváncsian lesték Marko reakcióját. A pocsék minőségű videón ő maga volt látható, amint Vakhának ecseteli, hogy Elena egy napon úgyis az övé lesz. Valaki bizonyára utánuk lopakodhatott, hiszen a szeptemberi eset után nyilvánvaló volt, hogy tetszik neki Elena. Alexey egy laza mozdulattan kivette a kezéből a telefont, miután vége lett a videónak, és visszacsúsztatta a zsebébe.
- A tiéd Elena? - nézett rá gúnyosan. - Egy egész város fog tapsolni, ha ez összejön, barátom...- nevetett. - Tudod, vannak a menők, és vannak az örök vesztesek. - Marko fölöslegesnek érezte, hogy Alexeynek essen, pedig szíve szerint megtette volna. Ha megteszi, mi történik? Megint Goncharov irodájába kerül, akit jó szokásához híven megint nem fog érdekelni semmi, így két perc után visszaküldi őket órára. Nem fogják innen kirúgni, pedig minden vágya...Goncharov mintha direkt idegesítené azzal, hogy nem rúgja ki...Nem volt rá jellemző ez a viselkedés, de egész egyszerűen a röhögő társaságot maga mögött hagyva kiment a teremből. Tudta, hogy ez a videó is órákon belül kikerül VK-ra / Facebookra / Youtubera és még franc tudja milyen menők által használt közösségi oldalakra. Tehetetlennek érezte magát ezzel szemben. Egyszer volt az iskolában egy lány, akiről nem kívánt fotók kerültek ki a netre, mire a szülei rendőrségi ügyet indíttattak. Érte ki tenné ezt meg? Hiszen szülei sincsenek, akik mellette kiállnának. Barátok? Azok soha nem is voltak. A világ kutyákból és juhokból áll...Primitív állatokból...Selejtekből...
Egy hétre rá olyan dolog történt, amire álmában sem számított volna, mégis az egész hátra lévő rövid életére kihatott. A menzán megszólította Elena, de nem volt éppen boldog arca. Idegesnek, és gondterheltnek tűnt.
- Marko, ez olyan kellemetlen. - ült le vele szemben az asztalhoz, mire néhányan oda is néztek.
- Mégis mi? - Marko hangja olyan szelíd volt, hogy még sajátmagát is meglepte vele. Mintha próbálna segíteni Elenán, miközben ő szorul hatalmas lelki segítségre.
- Ez az egész. - dörzsölte meg az orrnyergét. - Nézd, nem tudom, mi szokás ebben az iskolában és mi nem, de én nem szoktam hozzá, hogy egyfolytában rólam beszéljenek. - Marko hosszasan elnézte szép arcát, és hosszú haját, ami most kivételesen ki volt engedve.
- Sajnálom...Tényleg. Hogy tehetném ezt jóvá?
- Úgy, hogy végre kopj le rólam. - jelentette ki határozottan. Markonak ez volt élete legszívbedöfőbb mondata, amit hallott. Nem is tudta hirtelen, hogy mit reagáljon. Szemébe könnyek gyűltek, és ugyanakkor mérhetetlen nagy haragot is érzett.
- De...de neked nem jön be Alexey. Azt mindenki látja. - nyögte ki végre.
- Akkor is...Nem caplathatsz egyfolytában utánam. Ez így nem jó.
- Miért?
Elena kissé lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát a mondandója miatt.
- Marko...Te az iskola kiutáltja vagy. Én meg népszerű akarok lenni. Ha folyamatosan loholsz utánam, ez nem jöhet össze.- abban a pillanatban Marko egész Elenáról alkotott véleménye megváltozott, pláne az egyediségét és a különlegességét illetően. Úgy érezte az egyik pillanatról a másikra, hogy undorodik tőle, és egy másodpercet sem bír tovább annál az asztalnál ülni. Idegesen felállt, az asztalhoz csapva betolta a széket, és kiviharzott a menzáról. Ekkora lélekbeli villámcsapás még soha nem érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése