2015. Február 8. Csütörtök
6: 47- volt. Az utakon még teljes volt a sötétség, autók is alig jártak. Nikolay sietve lépett ki az egyik mellékutcából. Markoval 8:00- ra beszélték meg a találkozót az iskola előtt, de előtte még valaki mással is akart találkozni...Pontosabban azt a valakit is magával akarta rángatni a Markoval való találkozóra, hiszen szent meggyőződése volt, hogy ha még emlékszik rá, akkor itt a helye. "Biztos nem jött el, hiszen nem emlékezhet rám" - ismételgette magában, ahogy haladt az úton, és teljesen biztosra vette, hogy az általa VK- n meginvitált személy nem jött el, hiszen ott sem válaszolt.
Amikor az iskola utcájába ért, egy bőrdzsekis, fekete sapkás fiút pillantott meg, ahogy éppen a kerítésnek támaszkodva szívta a reggeli cigaretta adagját. Ahogy közeledett felé, annak felderültek élénkbarna szemei, elmosolyodott, és a földre dobva eltaposta a leégett cigarettát.
- Nikolay! Lehet téged is errefelé látni? - nevetett.
- Vakha! Te honnan ismertél meg, amikor hat éves korunk óta nem láttuk egymást? -nevetett a másik is, majd bármennyire nem férfias, egymás nyakába ugrottak. Nikolay szorosan magához ölelte Vakhát, aki vagy az erős szorítástól, vagy a meglepettségtől még levegőt venni is elfelejtett pár másodpercig. Amikor végre leakadtak egymásról, csak akkor látta Nikolay hogy gyerekkori barátjából milyen szemrevaló srác lett. Abszolút nem olyan, mint ő, vagy Vitaliy. A vonásai megférfiasodtak, azonban néhány részlet a gyerekkori babaarcból még megmaradt. A gyermekien fehér bőre, nagy, sötétbarna szemei, szabályosan félhold íves, sötét szemöldöke. Nikolay nem haverkodás céljából kereste fel régi ismerősét, de ahogy meglátta, mégis kicsúszott belőle minden jóindulatú, és érdeklődő kérdés. Eleve, pár perccel ezelőtt még arra számított, hogy el se jön, így nem volt alkalma még végiggondolni, hogy adagolja be neki azt a bizonyos dolgot, aminek a kapcsán megkereste.
- Mi van veled? Egyáltalán mióta élsz te Moszkvában? - kérdezte mosolyogva, mielőtt rátért volna a lényegre.
- Tulajdonképpen öt éve, mióta elkezdtem a gimnáziumot.
- Leléptél Grozniyból?
- Sajnos muszáj volt. - Vakha leült a kerítés alsó, kő részére. - Egy halál az a város a szó szoros értelmében, arról nem is beszélve, hogy lehetetlen a normális megélhetés. Alig van munkahely, meg nem szétlőtt gimnázium. Anya azt mondja, tipikusan az a hely, ahonnan az életben nem lehet "kitörni". Mirza öt éve a fejébe vette, hogy szerencsét próbál Moszkvában, hátha itt talál munkát, én meg vele mentem, hátha felvesznek egy jobb gimibe, hogy ne a Grozniyi tizenegy osztályosban keljen nyomnom érettségiig...És hát felvettek...Azóta itt rontjuk a levegőt. - az "itt rontjuk a levegőt" mondatot kissé iróniával teli hangon mondta, célozva arra, hogy csecsen származása miatt még mindig előítéletek övezik, hiába van vége a háborúnak már jó pár éve.
- Hihetetlen, hogy öt éve egy gimnáziumba járunk, és még nem találkoztunk. - nézett fel a hatalmas, szürke épületre Nikolay. - Olyan nagy ez a suli, és olyan nagy létszámúak az osztályok. Az emberek nem is ismerik egymást, csak az osztálytársaikat, vagy azokat a diákokat, akikkel a faktokon össze vannak vonva. Amúgy... öt éve kivel élsz, amióta itt vagy Moszkvában?
- Eleinte csak Mirzával, majd Mirzával, és a feleségével, majd velük és a két gyerekükkel...Mindezt öt év alatt.
Nikolay elnevette magát.
- A bátyád nem csak hét évvel idősebb nálad?
- De. Ő döntött úgy, hogy tizenkilenc évesen megnősül, és abba a mikroszkopikus nagyságú albérletbe még két gyereket is akar. - mondta ő is nevetve. Arra nem tért ki, hogy gyakorlatilag ő neveli Ibruskát és Dzhokhart, mert a szülők reggeltől estig dolgoznak.
- Tehát ti is szűkösen éltek. - nézett rá megértően Nikolay, hiszen ő is tudta, milyen egy kicsi, lépcsőházi lakásban élni, nem olyan bazi nagy kertes házban, mint Vityáék. - Szüleid Groznyban maradtak? - kérdezte. Emlékezett még Vakha apjára, aki a szakállát leszámítva nagyon hasonlított a fiára, és az anyjára is, aki vékony, sápadt arcú nő volt, és mindig hijabot viselt.
- Apa már tíz éve meghalt. - sóhajtotta.
- Sajnálom. Valami betegségben, vagy...
- A háborúban. - mondta ki helyette. - A szeparatisták ölték meg.
- Isten nyugosztalja. - mondta Nikolay. Nem mintha különösebben vallásos lett volna, de tudta, hogy ilyenkor valami ilyesmit szokás mondani.
- Nem hiszek Istenben.
- Mármint melyikben nem? - nézett rá Nikolay. Tudta, hogy Vakha családja muzulmán vallású, így kissé meglepődött, hogy legfiatalabb sarjuk kerek - perec kijelenti, hogy ateista.
- Egyikben sem. Nézz rá erre a társadalomra! - nem kellett nagyon magyarázni, Nikolay pontosan tudta, hogy mire céloz. Tizenhét év alatt neki is volt bőven tapasztalata, hogy milyen társadalomban él. Egy olyan ördögi világban, ahol csak a külsőségek számítanak, utána pedig az anyagiak, és csak utána a belső értékek...Már ha van ilyen... Ebben az elfertőződött világban az is megkérdőjelezhető, hogy valaha léteztek-e egyáltalán belső értékek. Pár másodpercig hallgattak, majd Nikolay témát váltott:
- Csomószor láttam a nevedet az iskolaújságban a diákolimpiák kapcsán. Ez még évekkel ezelőtt volt...Tulajdonképpen akkor tűnt fel, hogy valahonnan ismerős vagy, csak sokáig nem jöttem rá, hogy honnan. Végül milyen sikereket értetek el azon a diákolimpián?- nem mintha különösebben érdekelte volna a sport, de tudta, hogy az ilyenfajta dolgok Vakhának gyerekkorában mennyire fontosak voltak, így gondolta, megkérdezi. Mirza gyerekkorától fogva boxolt, és elég komoly versenyeken ért el helyezést, így a versenyszellem egy idő után Vakhára is ráragadt. Mindig azt mondta, hogy ebben a sportban Mirza szintjére szeretne eljutni, de most, hogy Nikolay a diákolimpia felől érdeklődött, abszolút nem látszott rajta a régi lelkesedés.
- Végül nem indultam a diákolimpián. - mondta. Arcán nem látszott a dologgal kapcsolatban semmi érzelem. Se elkeseredettség, se düh...Úgy beszélt róla, mintha az egész egy ismerősével történt volna, pl a szomszéddal vagy egy osztálytársával.
- De...Gyerekkorod óta az volt minden vágyad, hogy profi boxoló legyél. - lepődött meg Nikolay. - Ez egy jó lehetőség lett volna , hogy más iskolák tanárai is felfigyeljenek rád. - Vakha bármilyen arckifejezés nélkül rágyújtott még egy cigire. A box már rég nem jelentett neki semmit...Vagyis, pontosabban csak egy valakire emlékeztette lépten - nyomon: Mirzára. A bátyjára, aki időközben boxedző lett, és éjjel - nappal az edzőteremben dekkolt, hogy mindenféle tehetségtelen, de gazdag kölyköket tanítson. A bátyjára, akihez illett ez a sport, hiszen őmaga is erőszakos, és vad természetű volt.
- Igen, Barkov, a tesitanárunk valóban engem választott ki a diákolimpiára, de végül Evgeniy Loktev ment helyettem. - mondta végül, anélkül, hogy bármit is elárult volna az okokról.
- Evgeniy? De hát ő jól boxol? - Nikolay hitetlenkedve gondolt a szőke, nyurga fiúra. Nem volt a rosszindulatú, csak éppen egy deka izom nem volt rajta, így nem tudta elképzelni, hogy ellenfeléhez egy újjal is hozzáérjen.
- Nem boxol jól. -rázta meg Vakha a fejét. -Kifejezetten nem, épp ezért lett az iskolai csapat az utolsó.
- Akkor mire volt jó ez az egész? Miért nem mentél te, aki tehetséges is? Ezt már végképp nem értem.
Vakha nagy levegőt vett, amiből Nikolay pontosan tudta, hogy most egy hosszabb magyarázat következik.
- Egy héttel a diákolimpia előtt még úgy volt, hogy én megyek. Már minden le volt szervezve, amikor az egyik tanóránkra benyitott a titkárnő, hogy szóljon, az igazgató úr személyesen engem keres. Más gyerek ilyenkor megijed, de én nem féltem Goncharovtól. Kedves, jóságos öregúrnak látszott. Igaz, hogy egy kissé elzüllött utcazenész kinézete volt, de mindig úgy éreztem a sok öltönyös, nyakkendős okostojás képű iskolaigazgató mellett, ez teszi őt egyedivé. Félelem nélkül mentem fel az igazgatói irodába, de nagy meglepetésemre nem ő fogadott, hanem a helyettese. Goncharov azon a héten éppen szabadságon volt, így szerintem a mai napig nem tudja, mi is történt akkor. Az igazgatóhelyettes le sem ültetett, ahogy beléptem, rögtön közölte, hogy nem indulhatok a diákolimpián, mert nem fogja az iskola leégetni magát azzal, hogy hatszáz echte orosz gyerek mellett egy csecsent küld.
Nikolay felháborodottan nézett Vakhára.
- Ez már nem rasszizmus? Mit mondtál Barkovnak?
- Hogy lesérültem, és válasszanak helyettem valaki mást.
- Én a helyedben elmondtam volna minél több embernek, hogy mindenkinek meglegyen a véleménye egy ilyen rasszista picsáról. - Nikolay körülnézett, hogy hallja-e valaki, hogy az az igazgatóhelyettes asszonyt ilyen jelzővel illette. Nem volt a közelben senki.
- Kiknek? Ugyan kiknek? - nevetett kínosan. - Egy olyan generációnak, ami csakis a TV-ből "kulturálódik"? Az osztálytársaim hetedik osztály óta megvannak győződve róla, hogy a látszat csal, és én igazából egy terrorista vagyok.
Bármilyen komoly is volt a téma, Nikolay elnevette magát, ugyanis Vakhára nézve pont nem a "terrorista" jelző jutott eszébe...Aztán abbahagyta a nevetést, mert eszébe jutott a találkozásuk eredeti oka, amiről lassan már ideje lett volna említést tenni. Vakha sem lehet az iskola népszerűségi listájának az elején...És ezt mindig is sejtette.
- Figyelj...Igazából pont ezért kerestelek fel.
- Mármint?
- A ránk irányuló gyűlölet miatt...Gondolom, te is utálod ezeket a fölöttünk álló, agyatlan, nagyképű hülyegyerekeket.
- Jelen élethelyzetemben egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány embert nem utálok...De mire akarsz célozni?
Nikolay egy kissé elbizonytalanodott, hogy hogy adagolja be ezt az egészet. Vakha nem tűnt egy buta srácnak, és olyannak sem, aki odavan a szélsőségesen nacionalista, és rasszista Marko Filipovért.
- Páran elhatároztuk, hogy bosszút állunk minden eddigi sérelmünkért.
- Hogy? Fogkrémet kentek a budi kilincsére?
- Ez nem vicces. Még nem tudom pontosan, mit találunk ki, de komoly lesz, véresen komoly.
- És kik vannak benne ebben a " mozgalomban"? - kérdezte Vakha, de már pontosan sejtette, honnan indul ez az egész, és iskolaszerte ki képes ilyeneket kitalálni. Nikolaynak muszáj volt ismertetnie a tagokat.
- Egyelőre én, és Marko vagyunk biztos tagok. Van még egy osztálytársam, Vitaliy, de az ő helyzete még bizonytalan.
Vakha nem tudta már visszatartani a röhögést. Annyira tudta, hogy ez az egész agyatlanság Markotól indul, és ezekszerint a hülyegyerek még további tagokat is toborzott. Az ők viszonyuk sosem volt felhőtlen. Hetedik osztály első napján Marko a menzán egy összeszólalkozás után leöntötte őt egy tányér borscsal, mire Vakha úgy pofánvágta, hogy annak betört az orra. Az ezt követő fél órában mindkettőjüknek Goncharov irodájában kellett dekkolniuk. Marko egy évadnyi kioktatást kapott arról, hogy ne provokáljon egyfolytában másokat, Vakha pedig arról, hogy legközelebb próbálja meg diszkréten kezelni a konfliktusait. Végül mindketten megúszták Goncharov azon laza életfelfogásával, hogy "szeptember van, ilyenkor még a gyerekek nagyon nyári hangulatban vannak", Nem kaptak intőt, vagy hasonlót. Az igazgató már ezt megunta. Megunta, hogy amióta Marko idekerült (akkor egy éve), csak neki kell intőket kiosztani, most meg itt van ez a Vakha, vagy hogy is hívják, aki feltételezhetően egy olyan rossz gyerek, mint Marko. Megunta már a sok hülye gyereket, elhatározta, hogy idén nem fog foglalkozni senkivel, csak a jó képességű, normális gyerekekkel, akik nem csak melegedni járnak Moszkva egyik legjobb gimnáziumába. Amúgy is, ez csak egy orrtörés, ami hamar rendbejön...Nem halt meg senki, nem történt semmi különös, nem is kell vele foglalkozni. Amikor otthon Vakha elmesélte az esetet, Mirza szabályosan közölte, hogy "te hülye vagy, öcsém", de ő nagyon büszke volt magára. Úgy érezte, végre sikerült megvédenie magát, ráadásul elég "kemény gyerekhez" méltó módon, ha ellenfelének még az orra is betörött. Másnap látta Markot a suliban. Orrán hatalmas tapasz volt, ugyanis a törött orral nemigen lehet mást csinálni. A lépcsőn lefelé menet sokan kiröhögték, utánakiáltottak piszkálódó beszólásokat. Vakha hirtelen nagyon megsajnálta...Kezdett lelkiismeret furdalása lenni, hogy őmiatta van minden, és ha előző nap nem reagál ennyire agresszívan, most Markot nem piszkálnák a többiek. Menzán odament hozzá, és leült a mellette lévő üres székre. Érdekes módon, rajta kívül, Markohoz viszonyítva öt méteres körzetben nem ült senki. "Nagyon sajnálom. Ideges voltam, mert céklák landoltak a gatyámon, de semmi baj, fátylat rá." - próbált egy mosolyt magára erőltetni, de Marko ideges tekintete láttán elbizonytalanodott. "Mirzának, a bátyámnak is párszor eltört az orra, de teljesen rendbejött. Abszolút nem látszik rajta semmilyen elváltozás..." - a mondatát már nem tudta befejezni, mert Markonak megrendült a karja, és a következő pillanatban Vakha már a földön találta magát egy hosszú vércsíkkal az orra előtt. "Ti csecsenek azt hiszitek, hogy annyira kemények vagytok?" - ordította Marko. "Semmivel nem különb a fajtátok a miénknél! Úgy látom, nektek is van véretek...". A következő fél órát szintén az igazgatói irodában töltötték. Goncharovval szemben ültek. Marko bekötött orral, harciasan nézett rá, mintha bármelyik pillanatban kész lenne ráugrani, Vakha pedig egy törülközőt szorított az orrához, amit az egyik szánakozó szakácsnőtől kapott. Goncharov hosszasan nézte őket, majd végül megszólalt: "Marko, te mit szólnál, ha egyszer kirúgnálak?". A válasz hamar jött, és meglehetősen egyszerű volt : " Akkor nem járnék iskolába". Goncharov unottan nézett rá: " Na látod, ezért nem rúglak ki, mert többet egy iskolának nevezett intézménybe se tennéd be a lábad, és végül nem lenne belőled senki, holott egy jó képességű gyerek vagy. Na de térjünk a lényegre: Mit kell mondani annak, akit szánt szándékból orrbavágsz?" Marko kapásból rávágta: " Hogy húzzon vissza Grozniyba a mocskos bevándorló" Goncharov erre nem számított. " Marko fiam, te rasszista vagy?" - kérdezte. Marko büszkén bólintott, mintha ez akkora dicsőség lenne. " És volt valami egyéni törés az életedben, ami miatt ennyire utálod az oroszországi kissebbségeket, vagy csak úgy?" Marko elgondolkozott. "Csak úgy...Ez így alakult." - válaszolta. "Nos...Attól tartok, ez ellen nem tudunk tenni semmit." -mondta, majd Vakhához fordult. - "Te azért jól vagy?"- Vakha bólintott. Nem akarta bevallani, hogy bitangul fájt...Az ütés is, meg az is, hogy ennyire nem voltak vevőek a bocsánatkérésére. Pár napig mindketten tapasszal az orrukon járkáltak, majd ahogy mondani is szokás, egy csont beforr, de a lelki sebek nem, így istenigazából sosem tudtak bocsánatot kérni egymástól. Néha összefutottak a folyosón, olyankor Marko beszólt valamit Vakhának, aki természetesen azonnal reagált. Egy szóval, mát négy éve elég hűvös viszonyuk volt, ezért nem volt elragadtatva Marko állítólagos bosszú ötletétől. Ezt ki is fejtette Nikolaynak.
Nikolay szomorúan nézte az iskola mellett munkába siető autókat. Már kezdett beindulni a forgalom.
- Akkor...Gondolom, nem számíthatunk rád. Pedig annyira szerettem volna, hogy csatlakozz hozzánk. Így járnánk a legjobban.
- Markoval semmit...Vagyis, nekem nincs semmi gondom vele, de tudom, hogy én lennék az első, akin bizonyos dolgokat megbosszulna. Én járnék a legrosszabbul, nem a menők.
- Ez butaság. - jelentette ki Nikolay. - Tizenhárom éves korotok óta mindketten megkomolyodtatok, így egészen biztos vagyok benne, hogy többet nem áll fenn ez a pofozkodós probléma...És persze ez a nemzeti ellentét sem. Azóta sokat csillapodtak a kedélyek. Ráadásul szerintem Marko rendes fiú, csak sokaknak a zord énét mutatja.
- Ehhez kétség sem fér, de...
- Legalább csak hallgassd végig, mit tervezünk. Ígérem, hogy bármit kitalálunk a diákok ellen, hozzád egy újjal sem nyúlunk. Ezt most megígérem.
Vakha elmosolyodott.
-Ha nem forog kockán az életem, akkor rendben. Meghallgatom a tervet, hogy képben legyek, de nem csatlakozok semmihez, az fix.
Nikolay elégedetten vigyorgott. Tudta, hogy előbb utóbb úgyis sikerül rávennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése