A kezdet

" Gyomvirágnak lenni"

2015. Február 7. Szerda
A második emeleten található biológia előadó vidám nevetéstől volt hangos. Nevetéstől, amely oly jellemző erre a korosztályra, és esetenként nagyon idegesítő is tud lenni. Vitaliyt konkrétan kirázta a hideg ettől az undorító röhögéstől. Ezt kapta meg osztálytársaitól, ha testnevelés órán nem tudta elkapni a labdát, ha elsőre nem értette meg a feladatokat, ha furán fejezte ki magát, vagy ha fény hatolt be a terembe, és Vitaliy ijedten elfordult. Valósággal félt az osztálytársaitól, annyiszor kiröhögték, és megszégyenítették már. Minden reggel szorongás töltötte el, ahogy arra gondolt, hogy ma is be kell mennie az iskolába, ma is végig kell hallgatnia az osztálytársai bunkó megjegyzéseit, és ami a legrosszabb, ma sem fogja megvédeni senki, hiszen az embereket álltalában nem érdekli a másik.
    Félve ment be a biológia előadóba. Tudta, hogy már ott lesznek a tizenegyedik b-sek, akikkel összevont órájuk lesz. A szemében a b- sek sokkal bunkóbbnak számítottak, mint az osztálytársai. Két évvel ezelőtt kezdődtek el a faktos biológia órák összevonva a b-sekkel, akik közül egyes tagok rendkívül nagy élvezetet láttak Vitaliy idegesítésében. Alexey, az egyik fiú hamar rájött, hogy Vitaliy kölönösen reagál az éles hangokra, erős fényekre, így a felelései közben rendszerint fémtárgyakkal verték vissza az ablakon beáramló fénysugarakat egyenesen a szemébe, és jót röhögtek, hogy a mindig fáradt Yermakova tanárnő nem veszi észre. Alexey most egy pad tetején ült aktuális barátnőjét átkarolva, és körülöttük még legalább öt ember viháncolt.
- Megjött Vitaliy! - kurjantotta el magát, amikor az húzószkodva belépett a terembe. - Nélküle nem is jók a biosz órák. - erre mindenki elnevette magát, hiszen tudták, mire gondol Alexey: Ha nem lehet Vityát idegesíteni, unalmas az egész óra. Vitaliy igyekezett figyelmenkívül hagyni Alexey beszólását, és  az első padsorban található helye felé tartott, de mielőtt leült volna, valami olvadt  fehérséget pillantott meg a székén. Két félig elolvadt hógolyó volt az, egy elázott zsömle, és egy menzás kajából kiszedett virsli. Felnézett. Alexeyék kajánul vigyorogtak, ő pedig bármilyen indulat nélkül eltakarította a dzsuvát a székéről, és leült. Amikor kisebb volt, és panaszkodott a szüleinek, hogy az iskolában piszkálják, az apja mindig azt mondta, hogy idiótákra nem éri meg energiát pazarolni. Ő tökéletesen  megfogadta ezt a mondatot, hiszen soha, a legkisebb mértékben sem foglalkozott Alexeyékkel vagy másokkal. Sosem szólt vissza, sose védte meg magát...Engedte, hogy az iskolatársai bármit csináljanak vele. Felállt a széke mellől, és egy szalvétában a kukához vitte az átázott zsemlét és a virslit.
- Vitaliy! Te pazarlod az ételt? - kapta el Viktor, Alexey egyik legjobb haverja a kuka felé menet.
- Bizony Vitaliy...- helyeselt Alexey. - Nem sajnálod a szegény afrikai gyerekeket, akik éheznek?  - dehogy nem sajnálta. Azt is tudta, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem csak Afrikában nagy az éhinség, hanem még Oroszországban is vannak olyan területek, ahol nem jut megfelelő minőségű és mennyiségű táplálékhoz a lakosság...De akkor is....Mit csináljon egy ehetetlenre ázott zsömlével és egy virslivel?
- Nikolay bezzeg nem éhezik. - nézett Viktor a hátsó sorban ülő kövér fiúra, aki abban a pillanatban is hamburgert zabált, és előtte volt egy kis doboz puding, amit csak ezután akart megenni. Nikolay volt az osztály másik tanulója, akit mindenki cikizett, és sosem védte meg magát. Viktor ezen megjegyzését is nagy röhögés fogadta, mire Alexey kivette Vitaliy kezéből a virslit, és a széken ülő Nikolay felé dobta, akit természetesen nem  talált el.
- Jesszusom, ti hány évesek vagytok? - vihogta Alexey barátnője, mire a pasija leállította magát.  Alexey minden hónapban valami más tizenöt éves forma csajjal jött össze, idősebbel semmiképp, mert túl érettek lettek volna hozzá. A jó kiállása érdekében muszáj volt egy szemleges, viháncoló kis liba az oldalára.  Vitaliy mindig csodálkozott, hogy tudják a többiek megkülönböztetni Alexey exeit, amikor szerinte az összes egyforma. Tizenöt éves, többé - kevésbé csinos, viháncolós és végtelenül buta. - Na jó. Lassan csengetnek, nekem mennem kell. - mondta a lány, egy gyors puszit nyomott Alexey arcára, és kitipegett a teremből. Pár másodperc múlva a bilológia tanár jött be helyette, és iszonyat életuntan végignézett az osztályon. Szokásához híven fáradt volt, látszott rajta, hogy semmi kedve nincs tanítani. A gyerekek elcsendesedtek, mindenki megállt a helye mögött. Yermakova teljesen rálátott a két padsor közötti üres "folyosóra".
- Nikolay, mit keres egy virsli a padod alatt? - kérdezte unottan.
- Kiesett az egyik hotdogjából. - nyögte be Alexey, mire ujból mindenki röhögni kezdett.
- Alexey, fejezd be! Nikolay meg szedje fel, amit leejtett! - mondta, mire Nikolay felvette a virslit a földről, a többiek meg halkan kuncogtak.  - A mai órára giliszta boncolást beszéltünk meg. - folytatta. - Ha senkinek nincs semmi ellenvetése, kezdhetjük is!
- Tanárnő, én elfelejtettem gilisztát hozni. - jelentkezett Alexey.
- Akkor kérj valakitől, aki kettőt hozott!
- Tanárnő, én is elfelejtettem. Ha majd Alexey kap egyet, elfelezhetjük? - kérdezte Viktor, mire megint kitört a hangos röhögés.
- Akkor Alexey boncol, te pedig nézed, és jegyzetelsz. - hagyta annyiban Yermakova, de látszott rajta, hogy majd kicsattan a dühtől, hogy a fiúk már megint nem voltak képesek felszerelést hozni. Ennyi erővel fölösleges faktra járni, úgysem fog sikerülni az emelt szintű érettségi.
- Vitaliy! Hoztál gilisztát? - fordult előre Alexey.
- Csak egy van nálam. - felelte naivan, és megmutatta a kis befőttes üveget, amiben a már elpusztult giliszta lebegett alkoholban.
- Na, akkor azt nekünk adod! - vette el Viktor Vitaliytól az üveget, és a padjába dugta. Vitaliy kétségbeesetten nézett a kezére, ahol az előbb még ott volt az üveg. " Most hogy fog dolgozni?"
    Már húsz perc eltelt, amikor Yermakova az első sor felé pillantva észrevette, hogy Vitaliy nem csinál semmit.
- Vitya, te miért nem dolgozol? - kérdezett rá csodálkozva.
- Nem akarja bántani a döglött gilisztát.- hangzott hátulról, mire megint kitört a nevetés.
- Nincs gilisztám.- mondta szégyenkezve. Yermakován látszott, hogy egyre idegesebb lesz. Amúgy sem volt soha egy nyugodt típus.
- Miért nem szóltál óra elején, mint Alexey és Viktor? És különben is, elegem van, hogy nem készülök fel normálisan az órákra! Ti egyáltalán miért jöttetek biológia faktra, ha egy rohadt gilisztát beszerezni nem tudtok? Felesleges hogy az ember aki tanítson. Ilyen egy végzős osztály. Valahányszor ide bejövök,  a kisegítőben érzem magam. - fakadt ki, majd idegesen odavetette Vitaliynak, hogy akkor ő is csak írja az elhangzottakat.
    Az óra nagynehezen eltelt. Alexeyék végig a háta mögött röhögtek, ha éppen nem a gilisztát dobálták egymásra. Még hátra volt egy órája, testnevelés, de elhatározta, hogy ő már oda nem megy be. Semmi kedve nem volt megint az osztálytársai kritikáit hallgatni, meg a hőbörgéseket, ha valakivel egy csapatba kerül. Lement a szekrényéhez, kivette a kabátját, és hazaindult. Nem vette észre senki, hogy meglépett...Az élő példa rá, hogy léteznek "láthatatlan" emberek is, akiket csak akkor vesznek észre, ha valamit elszúrtak.
     Érdekes módon, ahogy kilépett az utcára, és megérezte a jól ismert, nagyvárosi szmog szagát, kezdett felszabadulni, és jól érezni magát. Élvezte, hogy nem ismer senkit az utakon, így nincs ki bántsa, hiszen az életét élő utca népe sem tud róla semmit. Messziről szimpatikusnak tűntek neki az emberek. Szerette a karakteres arcukat, élettörténetet eláruló megjelenésüket, a punkokat, rockereket, rasztákat...Egy szóval mindent, ami egy kicsit is feldobja az orosz főváros hangulatát, és nem emlékezteti az iskola szürkeségére.
 14: 00 volt. Tudta, hogy ilyenkor még senki nincs otthon, tehát egy darabig egyedül lehet. Nagyon szeretett egyedül lenni. Ilyenkor végre önmaga lehetett, és nem kellett másoknak megfeleljen. Ahogy belépett a lakásba, még a kabátját sem vette le, és a fűtést sem kapcsolta be, máris a konyhaasztalra tette a laptopját és a könyvtárból szerzett könyveit, és nekiállt legújabb hobbijának. Mindig különös hobbijai voltak...Hol a vonatokba, hol az atomfizikába, hol a sárgarépák fajtájába bonyolódott bele teljesen...A lényeg, hogy ezek a dolgok kevés vele egykorú gyereket érdekeltek, többek között ezért is érezte magát magányosnak közöttük. Mindig úgy érezte, mintha nem is egy világból jöttek volna...Nem létezik, hogy ugyanahoz a fajhoz tartozzanak.
     Alig fél óra múlva hazaérkezett Ekaterina, és eléggé meglepődött, hogy Vitaliyt otthon találta az asztal felé görnyedve. Éppen csak ebédelni jött haza, hiszen fél négyre vissza kellett mennie a rendelőbe, de már fáradt volt, és ideges.
- Hát te? Ilyen korán itthon? - kérdezte, miközben lepakolta a cuccait az előszobában, és besétált a konyhába.
- Elmaradt a tesi. - füllentette. Tudta, hogy anyja a lógáson kiakadna.
- Értem. Ez mi? - kapta fel az asztalról az egyik könyvet, ahogy közelebb ért Vityához. - "A bantu néger nyelv nyelvtana"...- olvasta a címet, majd lenézően visszadobta az asztalra. - Úr Isten Vitaliy, már megint mivel foglalkozol? Az eszem megáll...Bantu néget nyelv...Miért ma hallok én erről a fajról először?
- Az emberek többségét nem érdekli ez, így persze, hogy nem hallanak a vele kapcsolatos dolgokról...Mindenesetre, nekem nagyon tetszik a nyelvük. Különleges, nincs is hozzá hasonló.
- Tehát a bantu nyelv érdekel. - elemezte az anyja. - Mi lenne, ha valamelyik világnyelv iránt mutatnál akkora érdeklődést? Pl: angol, német, francia...Ha majd a munkahelyeden levelet kell írni egy külföldi cégnek, közlöd a főnököddel, higy sajnos nem tudsz angolul, csak bantu négerül? Más veled egykorú gyereket a lányok, a sport, és a bulik érdeklik téged meg a...nem is tudom megjegyezni, milyen törzs.
- Talán azért, mert az agyi kapacitása éppen egy törzslakóénak felel meg. - jelelt meg Daniil a konyhaajtóban. Vitaliy észre sem vette, hogy hazaért, pedig ezekszerint végig hallgatózott.
- Daniil, tudod, hogy nem erről beszélek, csak annyit akartam kihozni az egészből, hogy a bátyád figyelmét túlságosan sok fölösleges dolog köti le az érettségire való készülés helyett.
-Én meg arra célzok, hogy olyan sötét, hogy még a fociban sem tudja, melyik kapu felé kell célozni. - vigyorgott kajánul Daniil, és direkt  Vitaliy felé pillantott, hogy lássa a reakcióját. A bátyja teljesen semleges arccal ült. Daniilra sosem tudott haragudni, hiszen a testvére volt. ...A testvér az egy más kategória. Egy testvér nem lehet rosszindulatú, csupán egy tévhitben élő gyerek, akit a menőség világa pillanatnyilag elcsábított, de majd megjön az esze, hiszen okos fiú. Vitaliyt csak egy dolog érdekelte ezzel kapcsolatban.
- Ezt honnan hallottad? - kérdezett rá, mielőtt még öccse kiment volna a konyhából.
- Inkább az lenne a jó kérdés, hogy " honnan nem hallottam". Az egész iskola erről beszél.
- Jól van, Vitaliy nem túl jó a sportokban, de viszont jó a fizikában, amiből ha jól emlékszem, Daniil fiam, te hármas vagy...Itt az élő példa rá, hogy nem mindenki tehetséges adott dolgokban, de viszont tehetséges másban. - próbálta elsimítani a fiai közötti vitát Ekaterina, de Daniil közbeszólt.
- Anya! Az emberek 90%- a hülye a fizikához, de viszont a megfelelő kapura rúgni mindenki tud.
- Szerintem meg a jövőtök a tanulásban rejlik, nem a kapura való rugdosásban, következésképpen hetente kétszer fizikázni fogsz Vityával.
-Ne! - fogta a fejét ijedten, bár nem a fizikázás gondolatától rémült meg, hanem inkább attól, hogy ezt a tevékenységet a "nem menő" bátyjával kell űzze. Abban a pillanatban
csengetés hallatszott.
- Ki a franc lehet ez ilyenkor? - nézett ki az ablakon "rendkívül vendégszeretően" Ekaterina. Fáradt volt, és már elege volt a mai napból. Egy porcikája sem kívánta, hogy bárki vendégségbe jöjjön, itt maradjon egy darabig, neki meg udvariasan kávéval és sütivel kelljen kínálgatni. -Sokolovék fia az, Nikolay. - mondta eléggé csodálkozva, amikor megpillantotta kapujukban a kövér fiút.
- Mit akarhat? - nézett fel a könyvéből Vitaliy. Nikolayal már hat éve osztálytársak voltak, de annak ellenére, hogy a szüleik régi ismerősök voltak, a két fiú hat év alatt kb két szót nem váltott egymással.
- Neked az osztálytársad, biztos nem engem keres. - vonta meg a vállát Ekaterina.
- Lehet, hogy Sokolovéktól akar átadni valamit.
- Ha Natasa vagy Sergey akarna mondani valamit, felhívna. Kinyitod már azt a kaput, vagy én nyissam ki szégyen szemre? - Vitaliy a bejárati ajtóhoz sétált, felvette a csizmáját, hátára terítette a dzsekijét...A lényeg röviden az volt, hogy húzza az időt, mintha csak arra várna, hátha megelégeli Nikolay a várakozást, és elmegy. Nikolay azonban nem tágított, Vitya kénytelen volt kinyissa a bejárati ajtót. Szemét a földre szegezve a kapu felé sétált, és elforgatta benne a kulcsot. Ahogy ez megtörtént, Nikolay szinte azonnal megszólalt. Hangján érezni lehetett az izgatottságot, és hogy egészen idáig rohant, hiszen ki volt fáradva, hangja akadozott.
- Marko üzeni, hogy holnap nulladik órában gyere a suli elé. - hadarta. Nagy izgalmában még köszönni is elfelejtett. - Ja, és még valami: azt mondja, sehol nem lehet elérni téged, hiszen se a facebookot, se a VK-t nem használod, a telefonszámod meg nincs meg senkinek.- Vitaliy megdöbbenve nézett maga elé. El nem tudta képzelni, hogy ki az a Marko, és egyáltalán miért akar találkozni vele. Az emberek álltalában észre sem veszik, nemhogy bárki találkozást óhajtson vele.
- Ki az a Marko? - kérdezett rá végül, mire összeszedte minden bátorságát.
- Mindenki tudja, hogy ki az a Marko. - hangzott a válasz. - Ő is egy ilyen szerencsétlen kiutált gyerek, mint te, vagy én. A Marko Filipov, ha ez mond valamit. - és Vitaliynak mondott valamit. Elég sok mindent.
- Marko Filipov...Az nem az a gyerek, aki tavaj az iskola falára graffitizte, hogy " Fuck Ukraine" és amikor rájött Goncharov, egy órán át sikálhatta?
- Az Fuck Chechenya volt, és még 2009. -ben fújta rá.
- De azóta született egy fuck Ukraine is. Az tavaj, 2014. -ben. Mellesleg meg egyszer - kétszer meghúzhatták, ha 2009. -ben is ide járt. Jó buta lehet, ahogy azt a feliratai is mutatják.
- Egyszer húzták meg, kilencedikben. Mellesleg meg minek kritizálsz olyan dolgokat, amiket nem érthetsz meg? - kapta fel a vizet Nikolay. - Marko igenis egy jó ember, csak kevesen értik meg a lelki világát. - Vitaliy ettől a "lelki világ" fogalomtól rosszul volt. Persze, a lelki világ, ami állítólag mindenkinek van...Az imádott, és féltve őrzött lelki világ, amit az emberek úgy nevelgetnek, mint egy zöldszemű kígyócskát, amiből egyszer csak nagy kobra lesz és összezúz mindent.
- Attól még nem tudom, miért akar velem Marko találkozni. - próbálta magát túltenni az idegességen Vitaliy. Nikolay közelebb ment hozzá, mintha egy nagy titokba avatná be.
- Ma tesi után lejött az öltözőbe, és mondta, hogy téged keres, bizonyos okokból szeretné felvenni a kapcsolatot veled. Én mondtam neki, hogy már nem vagy itt, mire mondta, hogy akkor holnap reggelre kerítselek elő, és nulladik órában legyünk mindketten a bejáratnál.
Vitaliy csodálkozva nézett maga elé.
- Akkor egyedül kell menned. - mondta végül.
- Mert? - nézett rá idegesen Nikolay. Már elege lett belőle, hogy Vityaból mindent harapófogóval kell kihúzni.
- Nem szimpatikus nekem az a fiú. - mondta egyszerűen. Nikolay lekezelően, és idegesen nézett rá.
- Nem is tudom, miért mondtam el neked ezt az egészet. Ugyanolyan vagy, mint a többiek...Mint a menők. Miért ítéled el Markot, ha nem is ismerd?
- Csak nem nézek ki belőle semmi jót.  Bár lehet, hogy tévedek.
- Eléggé tévedsz. -mondta Nikolay. - Akkor végül is számíthatunk rád holnap, vagy nem?
Vitaliy rövid ideig tétovázott, majd egy hasonlóan határozatlan választ adott.
- Még meglátom. Nem értem, ha akar valamit, miért nem mondja el világosan, hogy mi az.
- Gyáva vagy, Vitaliy...Szerinted mi történhet reggel egy iskola előtt? Leszúr, vagy felrobbant?
- Ilyesmi nem. Csak nem szeretem a nem egyenes embeteket. Ha elmondta volna, hogy miért akarja, hogy találkozzunk, tetmészetesen elmegyek, de így igazán nem tudon.
- Jól van. - adta meg magát Nikolay. - Annyit mondott, hogy a kutyák ellen tervez valamit.
- Milyen kutyák? - csodálkozott Vitaliy. Tehát ez a Marko már állatkínzó is?
- Marko az embereket két csoportba sorolja. Vannak a kutyák és a birkák. A kutyák a menők, a birkák meg az egyéniség nélküli követőik.
- Tehát akkor a menők ellen tervez valamit? Alexey, Viktor, és a többiek ellen?
- Okos vagy, rájöttél...- forgatta a szemeit lenézően Nikolay. - Alexey és a bandája szívni fognak, de nem akármilyen módon. Most őszintén! - lépett közelebb hozzá Nikolay. - Sosem vágytál rá, hogy megalázd őket, ahogy ők tették veled, vagy beletaposd a kibaszott fejüket a padlóba? Hogy lásd a szemükben a könnyeket, amiket annyiszor kikényszetítettek a tiedből? Csak azért Vitaliy, mert mi pont ezt várjuk. A kutyákat lelövik, és itt nincs kérdőjel a mondat végén.
    Vitaliy nem bírta tovább, becsapta a kaput. A szeme előtt horrorisztikus képek kavarogtak, és gondolatban nem tudott szabadulni Nikolay vad tekintetétől. Soha többé nem akarta látni azt a kövér, és durva arcot. A kezei remegtek, ahogy a lábai is. Úgy érezte, nem tud már bemenni a lakásba.