Az utcán már sötétedett. A hőmérséklet egyre csak csökkent, de ezt a fiúk és Dasha már megszokták az utóbbi napokban. A gimnázium előtti főúton egyre több autó tűnt fel, amint a munkából hazafelé igyekeztek, és minden helyi lakos tudhatta, hogy hamarosan beáll a jól ismert, késő délutáni dugó. A négy fiatal egymástól a megszokottnál nagyobb távolságra ült az iskola lépcsőjén, miközben a késve érkezett szülők még mindig sűrűn áramlottak be az épületbe.
- Milyen gyanútlanul néznek ránk. - figyelte a befelé tartó embereket Vakha, miközben rágyújtott egy cigire. Részben igaza volt. A többség rá sem nézett a lépcsőn kuporgó négy gyerekre, vagy aki véletlenül rájuk pillantott, csak egy "mit ültök itt a hideg kövön, még felfáztok" pillantással jutalmazta őket.
- De hiszen te nem is csináltál semmit. - válaszolta Vitaliy, anélkül, hogy a szemébe nézett volna. Vitya nem udvariatlanságból, vagy illemszabályok tudásának hiányából nem nézett beszédpartnerei szemébe, hanem, ahogy a szülei mondanák rendkívül nagy pszichológiai tapasztalattal, "Vitya ilyen."
- Éppen elég, hogy mindnyájan benne voltunk. - mondta Vakha, miközben jó szokásához híven befüstölt mindent. Dasha köhögve kapott a szája elé.
- Marko is megmondta, hogy mi öten egyek vagyunk, így mindnyájunknak vállalni kell a büntetést - szólt meg rekedt hangon Nikolay. -Vitaliy miatt.- tette hozzá, miközben szúrós tekintettel nézett Vityára, aki még mindig nem volt hajlandó pillantását viszonozni. Vakha diadalmasan felállt .
- Hagyjátok már ezt az "Egyek vagyunk" dumát! Nem veszitek észre, hogy ez tehet mindenről?
- Vitaliy tehet mindenről! - vitte fel a hangját hisztérikusan Nikolay, és ismét egy könny csordult le kövér arcán.
- No- no. Ez azért nem egészen így van. Elmentél a busszal te is? Akkor te is tehetsz róla, hogy az egész idáig fajult. Ugyanúgy, ahogy én is elmentem, így én is tehetek róla. És Dasha is tehet róla, hiába kussol, amióta itt ülünk.- nézett a lépcsőn kuporgó színes hajú lányra, aki arcát a kezeibe temetve rá sem nézett a fiúkra, és esze ágában nem volt bekapcsolódni a beszélgetésbe.
- Márpedig ezt kikérem magamnak! - állt fel Nikolay. - Én kapjak életfogytiglant, amikor a hülye Vitaliy kezdett el lövöldözni? Bolond az a gyerek, esküszöm. Egy pszichiátriai eset, ahogy az anyjáék is megmondták.
- Pszt! Csendesebben! - nézett körül Vakha, és mutatóujját a szája elé tartotta. - Ha Vitaliy nem kezd el lövöldözni, én már itt se lennék.
- Haver! Itt lennél, ha beindítod a kocsit, ahogy Marko mondja, és végighúzod a csajt az úton.
- Nem élné túl.
- Ezt honnan veszed? Max rámegyünk egy kőre, beveri a fejét, oszt agyrázkódást kap, és két perc múlva kijózanodik.- magyarázta hevesen gesztikulálva Nikolay.
- Hát, apám nem élte túl.
Nikolay kissé zavarba jött, és a pár másodperccel ezelőtti szilárd kiállása helyett
csak ide - oda toporgott. Ez a kijelentés nem tett jót a pár napja amúgy is pocsék lelkiállapotának. Az Apjára gondolt, aki már valószínűleg az iskolai medencében lehet, majd Vakha apjára, aki már évekkel ezelőtt meghalt egy értelmetlen háborúban, és nem láthatta a fiát felnőni. Azon kapta magát, hogy ha már csak szomorú emberi sorsokra gondol, akkor is könnybelábad a szeme, és magától rájött, hogy ennek véget kell vetni.
- Ehhez nekem már végképp semmi közöm.- szólalt meg végül flegma stílusban, de az egész inkább egy betanult szerepként hatott, mintsem a folyamatos okoskodásért való visszavágásként.
- Jól van, vállalom.- nézett fel egy pillanatra Vitaliy, így mélyen ülő zöld szeme találkozott Nikolayéval. Tekintete egyenes, becsületes, és elszánt volt, ami méginkább felidegesítette Nikolayt. Elszántsága Markoéra emlékeztette, de valahogy mégis más volt. Zöld szemeiből áradt a tisztaság és és az egyenesség, mint az őszinte gyermeki szemekből. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy borzalmasan utálja Vityát. Nem elég, hogy megölte az egyetlen barátját, de még van képe ennyire pimaszul szembenézni vele, és büszkén vállalja is a tettét. A tekintete irritáló. Irritálóan őszinte, és folyamatosan azt sugallja, hogy hiába vár rá börtönbüntetés, tisztában van vele, hogy győztesen jött ki ebből az egészből. Irigységében legszívesebben felpofozta volna, de azért mégiscsak az iskola előtt vannak, nem teheti meg. Meg amúgy is...Ha megpofozza, és Vakha netán védené Vityát, és visszaütne, ő ottmaradna. Végül minden bunkóságát összeszedve megszólalt, elvégre az ember szavakkal sokkal jobban tud alázni, mint az erejével.
- Na. Végre valami értelmeset is hallani tőled. Amióta össze vagyok zárva veled, ez az első intelligens gondolatod.
- Nikolay, ha egyikünk is értelmesebb lenne a másiknál, nem mentünk volna bele egy ilyen emberiség ellenes hülyeségbe.- szólt közbe Vakha, mielőtt Vitaliy bármit is reagálhatott volna.
-Kérdeztelek?- förmedt rá Nikolay.- Ha ezt te emberiségellenesnek veszed, szart sem értesz az egészből. - Te pedig.- fordult Vitaliyhoz. - remélem kapsz vagy ötven évnyi börtönbüntetést, és megtanulod, hogy felelj a disznóságaidért.
- Nikolay, ezt majd a tárgyaláson eldöntik. És jobb lenne, ha felmennénk, mert már két perce elkezdődött.- nézett az órájára Vakha. Vitaliy szó nélkül felállt, csak Dasha maradt a legalsó lépcsőfokon ülve. Egész idő alatt meg sem szólalt, csak arcát a tenyerébe temetve ült. Nem lehetett tudni, hogy sír-e, vagy csak fáradt az elmúlt stresszes napok miatt.
- Gyere Dasha, ne kelljen mindig könyörögni.- nézett rá unottan Vakha. Dasha támolyogva felállt...A moszkvai hideg ellenére csak egy vékony tornacipőt viselt, szakadt farmert, és egy együttesek nevével, és kitűzőkkel sűrűn dekorált dzsekit. Színes fürtjeit a szél össze- vissza fújta, szemei pedig teljesen bedagadtak a sírástól.
- Nincs mit aggódj Dasha, mostmár csak Vitaliyt bánthatják.- vetette oda nagyképűen Nikolay.
-Nem érdekel Vitaliy. Nekem
tök mindegy, hogy mi lesz vele...Annyit tudok, hogy Markot már semmi nem hozza vissza.- mondta rekedt hangján Dasha, és ő is elindult az épület felé.
Az iskola épületébe belépve jóleső, meleg levegő csapta meg az arcukat. A folyosók ki voltak világítva, de a dolgukat végző takarítónők kivételével egy lélek nem járt rajtuk. A falon
tablóképek, tanárok képei, és nemzeti jelképek díszelegtek, a fal színe nyugtató zöld volt... Tulajdonképpen egy kellemes hely, csak a négy fiatal látta a legrosszabb börtönnek a folyamatos piszkálódások, gúnyos arcok, és anyázások miatt. Egyszerűen utálták ezt az épületet, herótuk volt tőle. Jelenleg az iskola teljesen kihaltnak tűnt, de csak azért, mert már minden tanár, diák, és szülő a díszteremben volt, amit eddig csak szalagavatókor használtak. Ahogy mentek fel a harmadik emeletre, ahol a hatalmas díszterem volt, elhaladtak a 10.b osztály terme előtt. Az egyik takarítónő éppen egy elszáradt rózsát szedett le az egyik szekrényről, amin hatalmas gyászszalag volt, és a tetején mécsesek.
- Szegény kislány.- dünnyögte a takarítónő, majd kidobta az elszáradt virágokat. Ez a szekrény Elena Polzina szekrénye volt. A nevét még ő firkantotta rá alkoholos filctollal, és a barátnős, bulis képeket is ő rakta rá még pár hete. Vitaliy megállt a szekrénye előtt, és egy könny csordult ki a szeméből, ahogy nézte a képeket, amiken Elena, és a baráti társasága mosolygott.
- Sosem láttam még mosolyogni.- mondta végül. -Pedig szép mosolya volt.
-Ja, szépen tudott velük más szemébe röhögni, és a tudtára adni, hogy egy örök lúzer. Most hogy meghalt, fél Moszkva ki van ugorva a gatyájából miatta, de senkinek nem jut eszébe Marko szekrényén is mécsest gyújtani. Nem is értem, mit állunk itt Elena Polzina szekrénye előtt. Ez olyan menőknek való hely.- hadarta Nikolay.
- Jobb, ha most tényleg sietünk.- mondta Vakha, és továbbment.- Lesz még alkalmunk fent is Elenáról beszélgetni. - mindegyikük tudta, hogy sajnos igaza van. Fent, a tanárok és szülők társaságában még órákat beszélgethetnek Elenáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése