2015. Február 20. 15:40

Az iskola medencéjében csend volt, csupán a bent lévők halk suttogása hallatszott, és a kintről beszűrődő hófúvás. Még húsz perc volt a kezdésig, azonban mindenki olyan feszülten figyelt, mintha bármely pillanatban bejöhetne egy bíró, és két percen belül az ítéletet is közölné…Pedig egyelőre nem bírósági ügyről volt szó, csak egy rendkívüli iskolai tárgyalásról.

                Ekaterina Kuznyecova, Vitaliy édesanyja unottan nézett körbe a teremben ülő szülőkön. Az asszony kinézete elegáns volt, tipikus jómódú, moszkvai nő. Térd alá érő szoknyát viselt, fekete, magas szárú csizmát, és egy műbőr kabátot. Világos, vállig érő haja enyhén hullámosra volt göndörítve, és szemhéját egy leheletnyi kék szemfesték tette széppé.

-          Ivan, nekem ebből elegem van. – fordult unottan a mellette ülő, ugyancsak szülői értekezlet iránt nem túl nagy érdeklődést mutató férjéhez, aki közben a széken kis híján elbóbiskolt. – Nem hiszem el, hogy egy újabb rendkívüli szülői értekezletet kell végigülnünk csak azért, hogy egy okostojás előadását hallgassuk a drogozás és a facebook veszélyeiről. Ma három páciensemet kellett lemondanom emiatt a szar miatt…És amúgy is, kik ezek az emberek? – nézett végig a szülőkön és tanárokon, akik vegyesen elhelyezkedve ültek a hatalmas terembe kihordott székeken. – Vítyáék matektanára úgy néz ki, mint valami takarítónő…Szégyen. És a másik lepukkant nő kicsoda?

-          Katya, egy pillanatra csitulj már! – nézett könyörgő pillantással a feleségére Ivan. – Egész éjjel írtam a szakdolgozatomat, vagy három órát aludtam.

-          Jól van na…Csak nehogy itt aludjál el. – hirtelen ismerős arcok tűntek fel a következő sorban. Sokolovék, akiknek fiuk, Nikolay, ugyancsak ebbe az iskolába járt, és Vitaliy osztálytársa volt. A két család már régebbről ismerte egymást. Még fiatal házas korukban egy blokkban laktak, de amikor megszülettek a gyerekek, Kuznyecovék kénytelenek voltak egy nagyobb lakás után nézni. Sokolovék nem voltak értelmiségiek, ezért is volt furcsa a két család barátsága. Sergey egy egyszerű vízvezeték szerelő volt, míg felesége Natasa bolti eladó. Elég szűkösen életek, de ennek ellenére odaadóan nevelték Nikolayt, sőt, sokak szerint egyenesen elkényeztették a fiút, azért volt az olyan nagydarab. Ekaterina boldog mosollyal üdvözölte őket, azonban Sokolovék közel nem tűntek annyira boldognak, és felhőtlennek. A széksorban közvetlenül mögéjük ültek, látszólag akartak valamit mondani, de egyikük sem tudta, hogyan kezdjenek bele. A mindig csevegő Ekaterina azonban nem bírta a csöndet, és megszólalt:

-          Egy újabb szülői, amin arról hallhatunk, hogy ne bánjunk a gyerekeinkkel, és hogyan óvjuk meg őket a drogoktól, pedofiloktól, internetes zaklatóktól, perverzektől, pszichopatáktól…Kész hiszti…Ilyeneken kell ülnünk, amikor te is családanya vagy, én is…Te is dolgozol, én is…Lenne más dolgunk, gondolom. – fordult egyenesen Natasához, aki még mindig búskomor arccal ült, mintha egy hirtelen hír nagyon lesújtotta volna. Halványan elmosolyodott Ekaterina tinédzseres kifakadásán, de ez a mosoly olyan halovány volt, mintha ott se lenne az arcán. – Csak nincs valami baj? – tette fel a kérdést némileg elbizonytalanodva Ekaterina, amikor látta, hogy Natasa szemei kis híján könnybe lábadtak.

-          Katya, te nem hallottad? – vette halkra a szót Natasa, és körülnézett.

-          Mit? – értetlenkedett, és teljesen hátrafordult, mint ahogy az iskolás gyerekek szoktak tanórán hátrafordulni a tanárok nagy idegességére. A suttogás a fáradt Ivan figyelmét is felkeltette, ő is Natasára szegezte álmos szemeit. Natasa közelebb hajolt hozzájuk, mintha tényleg valami olyasmit akarna közölni, amit társaságban nagyon nem illik.  

-          Azért hívták össze ezt a szülői értekezletet, mert két gyereket megöltek… Az iskolából. – suttogta.

-          Tessék? – nevetett kínosan Ekaterina. Először azt hitte, valamit félreértett, ugyanis el nem tudta képzelni, hogy ezen a végtelenül unalmas környéken ilyesmi történne.

-          Ez nem nevetséges. – nézett komoran maga elé Sergey Sokolov. Eketerina kissé elszégyellve magát kérdezte meg:

-          Itt Moszkvában?

-          Nem. A holttesteket Yahroma közelében találták meg.

-          Yahroma közelében?  - tettetett csodálkozást, és őszinte meglepődést Ekaterina, de valahogy nem tudta komolyan venni ezt a dolgot. Egészen biztos volt benne, hogy a nem túl magas végzettségű Sokolovék, akik elszigetelten élnek egy félig kihalt blokkban, rendesen félreértettek valamit. Ha valóban ilyesmi történt volna, már egészen biztosan hallotta volna valamelyik páciensétől, akik egyfolytában efféle ürességekről beszélnek. Ivant sem különösebben érdekelte az eset, kivette Iphone -ját a zsebéből, hogy lehalkítsa, és tovább bóbiskoljon, amíg el nem kezdődik az értekezlet. Ivant kifejezetten kevés dolog érdekelte, és az a kevés dolog is általában magához kapcsolódott. Abban a pillanatban ült le Kuznyecovék mellé tizenhat éves fiuk, Daniil, aki már előzőleg lefoglalta helyét. Daniil mind külsőre, mind belsőre inkább apjára hasonlított, míg idősebb fiuk, Vitaliy külsőre egyértelműen anyjára, belsőre pedig leginkább senkire, ahogy ezt sok vicceskedő rokontól megkapta. Daniil laza mozdulattal vágta le magát a székbe, és sporttáskájából előhúzta a telefonját, hogy egy játékmenetet befejezzen, mielőtt elkezdődik értekezlet, amin a gyerekeknek is kötelességük volt megjelenni.  

-          Daniil, fiacskám! – szólította meg az anyja, amit a kamasz fiú egy nem túl hízelgő pillantással díjazott. – Igaz a hír, miszerint…Hogy is mondjam…Két iskolatársatok különös körülmények között meghalt Yahroma közelében?

-          Nem csak úgy meghaltak, megölték őket. – javította ki Daniil, mint aki totálisan biztos a kijelentésében. Ekaterina pár másodpercig a kezét tördelve nézett férjére, és Sokolovékra. „Tehát igaz”

-          Engem is lesokkolt. – szólt sírós hangon Natasa Sokolova. – Hihetetlen belegondolni, hogy mik történnek a közvetlen környezetünkben. Ennyi erővel akár a mi gyerekeink is járhatnának így…Az én Kolyám is, amilyen kis gyámoltalan gyerek. Ki tudja, ki tette ezt, és miért...

-          Én ezt eddig hogy nem hallottam? – nézett a fiára Kuznyecova. – Daniil, semmit nem mesélsz…Sosem beszélsz az iskoláról…Ezek fontos dolgok, fiam. Enyhén kellemetlen, hogy mindent mástól tudok meg, a jegyeidtől kezdve a különös esetekig.

-          Anya, erről beszél egész Moszkva. –mosolygott gúnyosan a fiú.

-          Tényleg, még a hírekben is bemondták…- kontrázta Sergey Sokolov. Ekaterina makacsul megrázta a fejét.

-          Mi nem nézünk tévét. Kimutatták, hogy porszívó módjára szívja az agysejteket, úgyhogy se magunkat, se a gyerekeinket nem tesszük ki ilyen veszélynek, hogy a médiából tájékozódjanak. - mondta, és  előrefordult. Rettenetesen büszke volt magára, hogy még egy cikis esetből is képes pozitívan kihozni magát...Egy olyan nőként, aki alig néz TV-t és még a családját is félti a média káros hatásaitól. Aki egy elismert pszichiáter, nem egy bolti eladó, mint Natasa, és a gyerekei jóvágásúak és talpraesettek, nem úgy, mint Sokolovék kövér Nikolayja.
- Vitya még miért nem ért ide?- szakította félbe Ekatetina ábrándozását Ivan. - Már rég vége a francia órájának.
- Nem tudom. - dörzsölte meg a halántékát, mint akit fejfájás kínoz. - Nem értem, miért nekem kell itt ülni, ha valaki más nem tudott vigyázni a gyerekeire, és megölték őket.- abbana pillanatban két rendőr lépett be a terembe, mire néhányan megbámulták őket, a többiek pedig tovább folytatták a diskurálást, mintha az alábbi élethelyzet a legtermészetesebb volna a világon.
- Úgy látszik, nem csak  pletyka. - fordult felesége felé Ivan,  akin úgy látszott, mintha végre valami felkeltette volna az érdeklődését. Ekaterina unottan megnézte az óráját.
- Ha pletyka, ha nem,remélem, hamar végeznek. - még öt perc volt a kezdésig.