Az ottlévők nagy része nem is hallotta Vitaliy halk szavait, aki meg hallotta, csak megbotránkozva nézett hátra, hogy "ki süthet el egy ilyen idióta poént egy megrázó témát feldolgozó iskolai értekezleten". Goncharov azt hitte, rosszul hall, így visszakérdezett:
- Bocsánat Vitaliy, nem értettem. Kint túlságosan zúgnak az autók.
Vitaliy újból megszólalt, ugyanabban a végtelenül nyugodt hangnemben, mint az előbb.
- Én voltam a gyilkos. Én öltem meg Markot és Elenát is. - már mindenki odafordult. Goncharov értetlenül meredt rá, majd beugrott, hogy pár hónappal ezelőtt olvasta egy amerikai pszichiáter könyvét az asperger szindrómáról, aminek egyik fejezetében szerepelt, hogy e szindrómával élőknek mennyire furcsa, olykor morbid humorérzékük van. Igyekezett tekintettel lenni Vitaliy ezen betegségére, de legbelül mégis idegesítette, hogy miért nem képes ezt a szituációt komolyan venni. Tudta, hogy az arsperesek érzelmi intelligenciája ia borzasztóan alacsony, így nem mérik fel a helyzetek súlyát, de akkor is. Miért mondja azt, hogy megölte ezeket a kölyköket, amikor nyilvánvaló, hogy egy újjal sem ért hozzájuk. Már miért ért volna? Vitaliy egy szelíd fiú, miért bántana másokat? Nyilvánvalóan csak humorizálni próbál a maga módján, de ez akkor is idegesítő. Kuznyecovék ugyanezzel a véleménnyel voltak, ahogy szégyenkezve nézték fiukat, ahogy a hátsó sorban még mindig áll.
- Gyerekek...- dörzsölte meg fáradtan az orrnyergét Goncharov. - Ugye még véletlenül sem próbál meg senki gúnyt űzni az egészből? -tette fel szigorúan a kérdést, és direkt Vityára nézett. Vitya szokása szerint megpróbálta kerülni a szemkontaktust, és inkább a bakancsát, és a mellette ülő fiú sporttáskáját figyelte, mintha azok annyira érdekesek lettek volna.
- Miért nem hiszi el senki? - állt fel felháborodottan Nikolay. Erre már mindenki kitágult szemekkel figyeltelte az eseményeket, és kezdett elmúlni az az érzésük, hogy a gyerekek csupán gúnyolódnak. - Csak azért nem hisznek neki, mert egy szőke, zöld szemű, jó tanuló kisfiú? Én mondom, hogy maga a sátán lakozik benne! - a szülők elképedve néztek hol Nikolayra, hol Vitaliyra. Úgy szemlélték őket, mint két bolondot, akik egészen véletlenül kerültek ide, valami elmejavító intézetetből. Sokolovék értetlenül, és aggódva néztek hátra, de nem a gyilkossággal gyanusított Vitaliy aggasztotta őket, hanem inkább az, hogy a mindig szelíd Nikolay hogy lett hirtelenjében ennyire agresszív.
- Én mondtam, hogy drogozik az a gyerek.- súgta férje fülébe Ekaterina. - Sok drogossal volt már dolgom a pszichiátrián...Ez a viselkedés annyira rájuk vall. Feltörő érzelmek, önmaguk nem kontrolálasa. - Ivannak kezdett elege lenni felesége okoskosásából. Ő a társadalmi különbségek ellenére mindig jóban volt Sergey Sokolovval...Nem volt túl értelmes ember, de kedves volt, és iszogatni is lehetett vele, ami mondjuk egy férfinál előny. Fogalma sem volt, Ekatetina miért viselkedik így a Sokolov csaladdal, ezért kissé ráripakodott:
- Katya! Ha már annyira értesz az emberek legbelsőbb gondolataihoz, az mire vall, hogy Vitaliy harmadazorra ismétli el, hogy ő volt a gyilkos?
- Mittudom én. - Ekaterina hamar levette, hogy Ivan direkt provokálni akarja. - Ez olyan Vityás hülyeség. Hogy ölt volna meg bárkit is, amikor egy legyet is fél lecsapni? Ez egy ugyanolyan idióta poén, mint amikor Daniilt fél évesen betette a sütőbe, hogy ne fázzon.
Közben Goncharov leszállt az emelvényről. Nem volt tovább kedve ott álni, hogy mindenki őt nézze, és fésületlen haján röhögjön, inkább tett pár lépést az értetlen gyerekek, és a még náluk is értetlenebb szüleik felé.
- Elárulnátok, hogy mégis miről beszéltek? - szegezte a kérdést egyenesen a két fiúnak. - Vitaliy? Nikolay? Valami hozzáfűznivalótok még van, hogy mi is megértsük, mi folyik itt.
- Egyetértek. - szólalt meg az idősebbik rendőr.- Kicsivel több komolyságot! Ha nem változik az álláspont, kénytelen leszek a fiatalurat letartóztatni. - nézett egyenesen Vityára, aki továbbra is nyugodtan, és egyenesen állt. Most már tökéletes csönd volt. Abbamaradt a pusmogás, a cukorpapírok csörgése, a hátul lévőhöz fordulás, és az elöl
lévőhöz hajolás. Ekaterina és Ivan tekintetükkel azt súgták Vityának, hogy "mondja azt, hogy nem" , de ő nem akart többet hazudni. Ha azt mondja, hogy nem, a rendőrség kis idővel úgyis rájön az igazságra, így hazudni fölösleges... Totál fölösleges.
- Én voltam. - mondta még határozottabban, mint először. Ekatetinát elöntötte az idegesség, így felháborodottan felállt, figyelmen kívül hagyva az őt figyelő szempárokat.- Vitaliy, ne gyerekeskedj! - ordított rá fennhangon, majd a rendőrökhöz fordult. - Önök meg hogy hihetnek neki? Egy tizennyolc éves, matematika tagozatos fiú. Komolyan gondolják, hogy bárkit is meggyilkolna?
- Asszonyom, attól még ölhet valaki embereket, hogy matematika tagozatos.- válaszolta a rendőr némi gúnnyal, és lenézéssel a hangjában, amitől Ekaterina még idegesebb lett.
- Jó. Kérem, hogy ezt az ügyet vizsgálják ki, elvégre azért vannak itt! - fordult a rendőrökhöz Goncharov, mielőtt még nagyobb konfliktus alakult volna ki Vitaliy sértett szülei és közöttük.
- Na de igazgató úr! - förmedt rá Ekatetina. - Ön is elhiszi? Hiszen ismeri Vityát. - nagyon meglepődött, hogy Goncharov, akivel Vitya idekerülése óta jó viszonyuk volt, beveszi ezt a mesét, és felül akarja vizsgáltatni az ügyet.
- Ekaterina, megértem az aggódását. - próbálta nyugtatgatni. - Vitaliy rendes fiú, de ennek utána kell járni. Ha csak a betegségéből kifolyólag mondta azt a sok sületlenséget, úgyis kiderül.
- Egyértelmű, hogy a betegségéből kifolyólag mondta, ez biztos, és nem kell utánajárni.
- Bizonyára így van asszonyom, de a fiát be kell vinnünk az örsre, hogy feltegyünk neki néhány kérdést. - lépett oda hozzájuk a fiatalabbik rendőr.
- Nézze, én egy pszichiáter vagyok, nekem roppant kínos, hogy a fiam ilyesmibe keveredett. Ha nem csinált semmit, akkor is egy életre elvesztem a jóhíremet azzal, hogy az idősebbik fiamat be kellett vinni az örsre, mint egy utolsó rablót, vagy gyilkost.
- Nagyon sajnáljuk, de ennek a végére kell járnunk. - mondta a rendőr és már el is indult a hátsó sor felé. Ekaterina felháborodottan nézett utána. " Micsoda érzéketlen alakok vannak...Egy ilyen eset után mégis kinek a szemében lesz hiteles pszichiáter? "
Közben a rendőr Vityáék sorához ért.
- Velünk kell jönnie az örsre, ahol négy szem közt beszélhetünk. Ennyi ember között nem csodálom, hogy kissé zavart. - a rendőr próbált kedves lenni, hogy a sok kétségbeesett szülő és gyerek megnyugodjon.
- Nem vagyok zavart. - mondta Vitaliy, és kivételesen a rendőr szemébe nézett.
- Úgy érti, az iskolatársai előtt kíván felelni a kérdésekre? - a rendőr kissé csodálkozott, ugyanis még életében nem találkozott olyan gyanusítottal, aki minimum ezer ember előtt akart beszélni a bűntettéről.
- Igen. - mondta határozottan. - Ez mindenki ügye.
- Úgy érti, vannak még érintettek az ügyben?
- Ebben mindenki érintett. Nem csak egy osztály, hanem az egész társadalom.-
- Rendkívül kíváncsivá tett. Akkor el is kezdheti! - szólt a rendőr, és visszasétált Goncharov mellé, az azonban közbeeszólt:
- Mivel tudjuk, hogy sokaknak drága az idejük, és ez egy feltehetően egy hosszú tárgyalásnak ígérkezik, aki akar, nyugodtan elmehet. - ezt követően néhányan felálltak, összeszedték a cókmókjukat, és kifáradtak az ajtón, köztük Nikolay is, ami előtt még bárki utánakiálthatott volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése