2015. Február 20. 16: 00

Kint már teljesen sötét volt, a teremben mécsesek gyúltak. Az óra pontban 16:00-t mutatott, de még nem jött be az igazgató, vagy bármiféle vezetőtanár.
- Na tessék! - háborgott Ekaterina Kuznyecova. - Iderángatják a szülőket és be sem méltóztatnak jönni.
- Katya, fejezd már be! Csak kibírunk pár percet. - nyugtatgatta Ivan, de a felesége továbbra is indulatos maradt.
- Jó, tizenöt percet kap ez a faszi, hogy elmondja hülyeségetét, utána én húzok haza, mert sok dolgom van. Ha nincs jobb elfoglaltságod, te maradj itt! - Ivan szégyenkezve nézett hátra. A nem értelmiségi Sokolovék is képesek kúlultúrember módjára ülni egy teremben, csak az ő többdiplomás felesége  viselkedik úgy, mint egy hiperaktív majom. Amikor húsz éve megismerte, és először vitte el vacsorázni a szüleihez, Ekaterina egy nem jól sikerült mozdulattal magával rántotta az abroszt. Utána, mint kiderült, Ivan szülei és a pétervári rokonság évekig csak úgy emlegette őket, hogy " Ivan és a fura nője", és amikor Vitaliy megszületett, és egy - két évre rá fura viselkedést kezdett produkálni, nemes egyszerűséggel rávágták, hogy fura mint az anyja.
    A teremben hamarosan felkapcsolódott az összes villany, és belépett Aleksandr Goncharov, az iskolaigazgató. Szokásához híven mogorván és arogánsan nézett maga elé, amint a szülők, és tanárok elé sétált. Nyakig érő, ősz haja, és homlokára feltolt napszemüvege inkább  emlékeztette az embereket egy lepukkadt utcai zenészre, mint egy jó hírben álló gimnázium igazgatójára. Ekaterina már néhányszor beszélt vele, főként Vitaliy kapcsán, de sosem tartotta egy szimpatikus embernek. Kissé úgy tűnt neki, hogy Goncharov igazgató úr az iskola versenyeken, érettségiken, és kompetencia felméréseken elért sikereit magának tudja be, nem a gyerekek képességének. Amikor pár évvel ezelőtt kiderült Vitaliyról, hogy valószínűleg Asperger szindrómája van, Goncharov azt tanácsolta, hogy vigyék át egy speciális iskolába, de Ekaterina erről hallani sem akart. A végsőkig hajtogatta hogy az ő fia teljesen normális, és nincs szüksége egy gügyéknek való iskolára, hiszen a tanulmányi eredménye teljesen jó. Éppen azért, mert pszichiáter, nem tudta elfogadni hogy a saját  fiával valami ne legyen rendben. Goncharov pedig megpróbálta kioktatni, hogy milyen iskolára lenne szüksége Vityának. Szégyen gyalázat. Egy pszichiátert kioktat egy belvárosi csöves kinézetű iskolaigazgató? Ekaterina ezt sosem tudta neki megbocsátani.
- Kedves szülők, diákok, és tanártársaim! - szólalt meg határozott, mély hangján, miután az emelvényre lépett, és egy lány megigazította a mikrofont - Sajnálatos okból gyűltünk mi itt össze. Napjainkban egy olyan eset történt, amire még az iskola történetében nem volt példa, így jogosan merül fel a kérdés, hogy mennyire biztonságos a mi iskolánk. Azért hívtunk össze rendkívüli szülői értekezletet, mert az iskola vezetősége úgy érzi, egy ilyen tragikus esetről a kedves szülőknek muszáj tudniuk annak érdekében, hogy jobban tudják  óvni gyermekeiket, és mindnyájan megemlékezzünk Elena Polzináról és Marko Filipovról, akik nagy valószínűséggel gyilkosság áldozatai lettek.
- Daniil! - bökte meg Ekaterina a kettővel  mellette ülő fia hátát. Csak őt tudta megkérdezni a téma kapcsán, ugyanis Vitaliy még mindig nem érkezett meg.- Ismerted őket? - kérdezte suttogva.
- Csak látásból. -vonta meg a vállát. - Elena egész szép lány volt.
- És a fiút?
- Markot? - mosolyodott el. - Hál' Istennek őt is csak látásból. Az iskola szégyene volt az a gyerek.- amint elhangzott ez a pár mondat, Ekaterina megnyugodott. Ezekszerint egyik gyerek halála sem okozott fiában nagy törést, hiszen még csak nem is ismerte őket.
- Az áldozatok osztályainak egy pszichológus fog segíteni feldolgozni a történteket. - folytatta Goncharov. Abban a pillanatban nyílt az ajtó és belépett az négy fiatal. A teremben, az elől lévő székek már foglaltak voltak, így csak leghátul tudtak leülni. Hátravonulásukat Ekaterina kíváncsi szeme követte. Először is, kíváncsi volt, hogy hol lehetett eddig Vitaliy, amikor már félkor véget ért a francia  órája, plusz a franciatanár, Mariya Grekova is már rég a teremben volt. Másodszorra, feltűnt neki Nikolay elcsépelt tekintete.
- Te!- bökte meg Ivant. - Szerintem ez a Sokolovék fia szív valamit.
- Miből gondolod? - nézett vissza rá értetlenül.
- Nézd azokat a karikákat a szeme alatt! És most is olyan, mint aki nem teljesen józan.
- És ha szív, akkor mi van? Nem vagyunk a szülei. - vonta meg a vállát Ivan, és próbált Goncharov beszédére koncentrálni, ami szó mi szó, nem ment valami pörgősen. Úgy tűnt őt is megszavazta a négy fiatal hirtelen érkezése, pláne, hogy Dasha az ajtót sem csukta be rendesen maga után.
- Csak nem örülök hogy Vitya ilyen fiúval barátkozik. A szülei el vannak ájulva tőle, fel sem tűnik nekik, hogy úgy néz ki, mint egy alkoholista drogos. - folytatta tovább Ekaterina.
- Már miért barátkozna vele? Vitya az magának való gyerek, nem barátkozik senkivel.
- Dehogy nem barátkozik. Múlt héten vagy öt napon keresztül Sokolovéknál volt. Valami fizika kiselőadásra készültek Nikolayal. Persze, fizika kiselőadás...Ahhoz szerinted öt nap kell?
Ivan érdektelenül hátradőlt.
- Legalább végre barátkozik valakivel...És lesz egy jó jegyük fizikából. - kacsintott a feleségére ,és megszorította a kezét. Ekaterina mosolygott, de nem tudott megnyugodni. Rossz előérzete volt. Anyai megérzései azt súgták, hogy valami hülyeséget csináltak. Eközben Goncharov továbbra is a semmiről beszélt, anélkül, hogy bármi előre vezető információt is közölt volna.
- A holttesteket február tizenhetedikén reggel találta meg egy helyi paraszt, aki azonnal értesítette a rendőrséget, így hamar azonosították, hogy a két tanuló a mi iskolánkból való. Elena Polzina február tizenegyedike óta volt eltűtként nyilvántartva, miután nem tért haza egy előző napi buliból...Marko Filipovot pedig nem hiányolták az intézetből, ugyanis nevelői szerint máskor is volt már példa rá, hogy napokra eltűnt. A gyilkosok kiléte egyelőre kérdéses, éppen ezért szeretnék megkérni minden kedves diákot, szülőt, és kollégát, hogyha bármi eddig nem ismert információjuk van az esettel kapcsolatban, azonnal jelezzék. - Goncharov befejezte beszédét, és kihúzta magát, hogy a hátullévőket is jól lássa. A tanárok közül volt, aki könnyezett, a szülők közül pedig mindenki döbbenten nézett maga elé. Egy pillanatra mindenkiben felmerült, hogy ez akár a saját gyerekével is megtörténhetne. "Ki lehetett az az idióta?" "Hallatlan! Az ember már a gyerekét is féljen elengedni bulizni?" "Micsoda pszichopata alakok vannak" - suttogták egymás között felháborodva a szülők. Néhányan az imént hallottak hatására meg sem bírtak szólalni, ugyanis sokaknak a lánya jóban volt Elenával, így személyesen is ismerték. Egyesek a szemükkel keresték Elena szüleit, de azok nem éreztek elég lélekjelenlét magukban, hogy eljönnek az értekezletre. Kis idő múlva egy hátsó sorban ülő lány felemelte a kezét, majd szerényen fölállt. Az összes szempár rá szegeződött, többek között Goncharové is. A lány tipikus gimnazista forma volt, de nem tűnt neki ismerősnek. Az igazgató a gyerekeket álltalában név szerint ismerte, akiket meg nem név szerint, azokat látásból.
- Igen?- vonta fel a szemöldökét, ahogy ránézett a lányra. Kb tizenhat éves lehetett, de természetes külseje miatt jóval fiatalabbnak nézett ki a gimnázium legtöbb diáklányánál. Hosszú, középen elválasztott vörös haja dúsan omlott a vállára, az arcán egy leheletnyi smink sem volt. Alkata nagyon vékony volt, és kislányos, és az öltözete legalább olyan egyszerű. Bő, barna pulóver, divatmúlt farmernadrág, és egyszínű, kopott tornacipő volt rajta.
- Én ismertem Markot. - szólalt meg egyedi, tiszta hangján, ami abszolút komoly volt, nem is illett ehhez a kislányos jelleghez.
- Az iskolából? - érdeklődött Goncharov, miközben szórakozottan megtörölte a szemüvegét.
- Nem. Az intézetből. Marko árva, egy intézetben nőtt fel, akárcsak én. - mondta a lány.
- Ó igen...Az intézet, amivel a rendőrség is próbálta felvenni a kapcsolatot. - Mi mindent tudsz Markoról? - nézett rá a lányra. - Mert eddig igen kevés dolgot tudtunk kideríteni róla, Elenával ellentétben. Voltak ellenségei? -
kérdezte Goncharov. Egy külső szemlélőnek
leginkább az lehetett a benyomása, hogy az
igazgató úr túl sok bűnügyi sorozatot nézett, onnan ez a hangnem, de az egyszerű, vöröshajú lányt pont nem érdekelte az emberek nevetségessége, vagy éppen komolysága. Őszintén válaszolt:
- Marko az egész világot ellenségének tekintette. Utált mindenkit, ahogy őt is mindenki utálta. - Goncharov bólintott, ugyanis az említett szituációt kifejezetten eltudta képzelni. Markoval rengeteg fegyelmi probléma volt, amióta a gimnáziumba került, és a tanulmányi eredménye sem volt éppen jó. Hetedik - nyolcadik osztályban az igazgatói iroda szinte mindennapos vendége volt. Valamelyik osztálytársával, vagy felsőbbévessel  nap mint nap összeverekedett, feleselt a tanároknak, nem volt hajlandó semmit írni a dolgozataiba stb.  Egy szóval, a gimnázium minden egyes tanárának elege volt belőle, de ezek szerint ez oda - vissza ment.
- Van esetleg valami tipped, hogy ki utálhatta annyira, hogy fejbe lője? - tette  fel máshogy a kérdést.
- Bárki.- felelte a lány.- Ahogy mondtam, bárki. Marko mindenkit feltudott provokálni az illető számára legérzékenyebb témákkal. Én is mindig attól féltettem, hogy annyira felbosszant valakit, hogy az bántani fogja. Két évvel fiatalabb vagyok nála, és ráadásul lány, mégis úgy éreztem, én vagyok érte felelős.
Goncharov elgondolkozva állt, és két milliméteres szakállát igazgatta.
- Mit gondolsz, Marko ismerhette Elenát? - kérdezte végül.
- Ismerte. - bólintott a lány.
- És nekik milyen volt a viszonyuk?
A lány kissé elbizonytalanodott.
- Nem hiszem, hogy mások érzelmeiről itt kellene fecsegni.- válaszolta határozottan. Goncharov erre nem tudott mit mondani, de értékelte a kis hölgy őszinteségét. Kissé fájó szívvel gondolt bele, hogy egy Marko féle vadember mennyiszer megbánthatta ezt a törékeny kislányt.
- Figyelj csak...hogy is hívnak?
- Masha.
-Masha, ez tulajdonképpen már egy tárgyalás.
Itt annak érdekében beszélsz, hogy  a homályos dolgokra fény derüljön. - mondta szelíden.
- Marko halálosan szerelmes volt Elenába. - nyögte ki végre. A teremben halk koncogás hallatszott több sorból is. Goncharov ideges lett. "Hogy lehet egy haláleset körülményeit tisztázó tárgyaláson röhögni? Micsoda szemtelen, érzelmileg nulla kölykök. Két halott tinédzset szerelmi szálán vihogni csak azért, mert az egyik népszerű és szép volt, a másik meg nem?"- már a fejében volt, hogy kiküldje a kuncogókat, de Masha helyette megszólalt:
- Ne röhögjetek már!  Ha valaki veletek feleannyit is foglalkozna, mint amennyit Elenával foglalkozott Marko, ti már tökéletesen boldogok lennétek.- mondta teljesen higgadtan, de szigorúan, és csodák csodájára egy másodperc múlva egy hangot sem lehetett hallani.
- Gondolom, ezt Elena nem viszonozta.  - folytatta Goncharov.
- Azt nem tudom. Annyit tudok, hogy Marko  mindig ideges volt miatta, tehát valószínűleg nem úgy alakult a kapcsolatuk, ahogy azt
szerette volna.
- Úgy tűnik, nagyon közvetlen viszonyod volt Markoval. Nem mondott az utóbbi időben semmi gyanusat?
- Már két éve alig találkoztunk, mert én nevelőszülőkhöz kerültem a gimnázium miatt és jelenleg a város másik végén lakom. Párszor írtam neki VK-n, meg facebookon, de nagyon elzárkózó volt. Néha összefutottunk az utcán, de csak közhely dolgokról beszélgettünk. Megváltozott. -  sóhajtotta szomorúan.  A leghátsó sorban Vakha a többiekre nézett .
- Úgy tűnik, Markot is szerette valaki. Én igazából hiszem, hogy minden egyes embert szeret valaki.
- Csak engem nem. - mondta alig hallható hangon Nikolay.
- Dehogy nem. Mi barátként mindannyian szeretünk. És a szüleid is szeretnek,..És Isten is szeret, tökmindegy melyik. - mosolyodott el Vakha, de rajta kívül senki nem tudta elhúzni a száját.
- Vitaliy, nem akarod végre bevallani?- fordult Nikolay a mellette elvarázsoltan üldögélő Vityához. - Csak hogy tudjam meg, hány évet
kapok miattad.
- Nikolaynak igaza van...Ne legyél ennyire szerencsétlen.- szólalt meg Dasha is. Vitaliy lassal felemelte a karját, és összeszorított fogakkal várta, hogy Goncharov szólítsa.
- Parancsolj, Vitaliy.- szólította csodálkozva, amikor meglátta, hogy az aspergeres fiú jelentkezik hátul. Meglepődött, amiért mondani akart valamit. A tanártársai mindig affelől panaszkodtak, hogy Vitaliy tudja mindenből a legjobban az anyagot, de nem jelentkezik órán, most meg olyan, mintha valami nagyon életbevágóan fontosat akarna mondani. Kuznyecovék arcán kb ugyanez az arckifejezés ült. Vitaliy felállt, és kihúzta magát. - Hallgatlak - biztatta Goncharov.- Te is tudsz valami plusz előrevezető információt?
- Igen, egyet tudok. - mondta határozottan. -Én öltem meg Elenát és Markot.