Burjánzó eszme (3.rész)

Üvegkalitka fala húzódik köztem és a világ többi része között.

2015. Február 8. Csütörtök

Az emberek nem szeretik azokat, akik mások, mint ők.  Azt mondják rájuk, hogy „furák”. Aki máshogy néz ki, máshogy öltözködik, más zenéket hallgat, az mind fura…De olyan is akad, aki a gondolkodása, természete miatt más, ezért a környezete inkább „értékesnek” nevezi. Dasha egy átmenet volt a két típus között. Magát egy rendkívül érett, értelmes személynek tartotta, de igazából nem volt más, mint egy lila hajú, fültágítós tizenhat éves lány, aki első tetoválását és raszta haját tervezte. Hogy hogyan került egy ilyen neves gimnáziumba, senki sem tudta…Voltak, akik azt mondták, hogy az anyja Goncharov gyerekkori szerelme volt, így az kunyerálta be a lányát a gimnáziumba, de voltak, akik szentül állították, hogy Dasha a felvételi idején még okos volt…Akár okos volt régen, akár nem, annyit mindenki tudott róla, hogy minden félévkor és év végén a legtöbb tantárgyból a kettesért küzd. A szülei egy éves korában elváltak. Az apja lelépett egy fiatalabb nővel valahova az ország másik felébe, és sohasem kereste Dashát, ahogy Dasha sem érdeklődött túlságosan az apja iránt. Bárki kérdezte, mindig azt mondta, hogy „Az apja számára halott” és „a faszfejként” emlegette. Az anyjával élt egy éves kora óta, aki egyik kapcsolatból a másikba menekült. A gyerekkora másból sem állt, csak hol Mikhaillal vacsoráztak, hogy Evgeniyel mentek nyaralni, hol Andrey vitte el őket Franciaországba két hétre.  Egyszerűbben : Amíg kislány volt, mindenhova kísérnie kellett az anyját rózsaszín ruhácskában, két copfba font hajjal, és persze rendesen kellett viselkednie, mert nem volt kire hagyja. Ahogy teltek – múltak az évek, az anyja egyre fiatalabb pasikkal jött össze, és Dasha egyre jobban eltávolodott tőle. Lázadó szellemű lett, és igen kevés tulajdonsága emlékeztette már az embereket arra a rózsaszín ruhás, szőke kislányra, aki órákig képes volt az éttermekben az anyja mellett ülni, és hallgatni a felnőttek unalmas fecsegését. Tizenöt éves korára lilára festette a haját, és fültágítót csináltatott, amin Alexandr Goncharov iskolaigazgató igencsak kiakadt, ugyanis az efféle kirívó kinézetet szigorúan tiltja az iskola házirendje, de nem volt mit csinálni. Nem mondhatta neki, hogy borotválja le a haját, a fülcimpáját meg „szűkítse vissza”. Külseje alapján mindenki azt hihette róla, hogy egy kemény, szókimondó, rocker lány, de ezek közül csak a rocker volt valamennyire is igaz. Dasha egy érzékeny lelkű, és könnyen megbántható lány volt, egy úgynevezett "művészlélek" és ezt az osztálytársai észre is vették, ahogy az iskolába került.  
A fiúk színes haja és ruhái miatt papagájnak csúfolták, a lányok, látva, hogy teljesen más, mint ők, nem barátkoztak vele, nem hívták magukkal bulizni. Pletykálkodtak is, gonosz, undorító pletykákat. Azt terjesztették, hogy az anyja egészen biztosan prostituált, az apja pedig maffiózó volt, azért kényszerült elhagyni a várost, amikor Dasha még egy éves sem volt.
Ezeknek hatására egy idő után Dasha sem akart barátkozni senkivel. Elkönyvelte, hogy ő az osztály kivetettje, és egy ilyen helyzetben megszokott, világgyűlölő ember lett. Az osztályba járó lányokat gonosz picsáknak látta, a fiúktól pedig az égvilágon semmi jót nem várt, pedig nem szüksége lett volna a szeretetre, amit a szüleitől nem igazán kapott meg. Vad természetű, szeszélyes lány lett belőle. Egy idő után direkt nem akart hasonlítani semmiben a korosztályára, éppen azért választotta ezt a furcsa, rocker - punk keverék, előítéletekre roppant alkalmas külsőt. Minden nőiességével felhagyott, viselkedése alapján inkább egy fiú benyomását keltette. Sok ember szerint bunkó volt és közönséges, káromkodott, mint egy kocsis, feleselt mindenkinek...Megítélte mindenki, és nem akart a lelke mélyére látni.

                                                                             ***
Reggel 6:30 - kor a System Of Down - Chop Suey című száma szólalt meg a telefonján ébresztő gyanánt, amitől azonnal felriadt....Bár szó mi szó, csoda, ha valaki ettől a zenétől nem ébred fel ijedten. Dasha álmosan kinyomta a telefonját, vagy inkább ráütött, amolyan "hallgass már, te dög!" stílusban. Lassan kinyújtotta a lábait. A jól megszokott pizsamája volt rajta. Fekete, kopott, halálfejes macskanadrág, és bő, válláról lelógó póló. Zoknit az éjszakai hideg ellenére nem húzott, így takarója alól kilátszottak feketére festett lábkörmei. Körmei rövidek voltak, és lepattogzott róluk a festék, de Dashát ez nem zavarta. Ez hozzátartozott a rocker / moszkvai utcagyerek kinézethez. Csak így érezte magát egyedinek. Lassan, kelletlenül felállt az ágyából, és kis tükrénél ellenőrizte hajfürtjeit. Haja hullámosan omlott a vállára, a lila festék már kopott volt. "Rohadt lila" - mondta magában, miközben egy gubancot próbált kifésülni a hajából. Amikor házilag befestette, még jó ötletnek tűnt, de az utóbbi napokban egyre több ismerőse Tumblr oldalán látott ilyen, és ehhez hasonló hajakról készült képeket kiposztolva, ami némileg felzaklatta. Úgy érezte, így már nem egyedi...Jobb lenne a raszta. Szemét füstösre sminkelte, és felvette bőrnadrágját, egy együttesek nevével tarkított toppot, és végül a kedvenc darabját, a szegecses bőrdzsekit. Tankönyveit lazán beseperte a táskájába, (nem érdekelte, hogy a nagy részük gyűrött, piszkos, vagy éppen valami rágóhoz hasonló nyúlós anyag van a borítójára tapadva) és kiment a konyhába, valami élelemszerzés reményében. Benyitott a hűtőbe, de nem találta a csokis pudingját, se a narancslevét. "Megint valami faszi van itt" - villant át az agyán, és rettentően dühös volt arra, aki a reggelijét megette. Fintorogva nézte a hűtő többi tartalmát. Kolbász, saláta, retek,valami sajt...- inkább becsapta az ajtót, és indult volna vissza a szobájába, de az anyja szobájának ajtaja kinyírt, és egy félmeztelen, sörhasú, ötven év körüli férfi lépett ki. 
- Dasha! - kiáltott fel örömmel. - Ezer éve nem láttalak! - Igor volt az, az anyja volt barátja, akivel Dasha azt hitte, hogy már évekkel ezelőtt szakítottak.
- Üdv. - köszönt meglehetősen hidegen, és legkisebb szándékában nem állt vele beszélgetni, azonban Igor közelebb lépett hozzá. Szájából sörszag áradt, és mozgása kissé tétova volt. "Már ez se lehet szomjas"- állapította meg lenézően, arra célozva, hogy Igor még a hűtőben lévő tartalék sört is megitta.
- Dasha, van egy kis meglepetésem számodra. Édesanyáddal jövő héten megyünk Angliába...És...Találd ki, mi esik a következő hétre! - Dasha tanácstalanul állt. Fogalma sem volt, hogy mi esik a jövő hétre, ami csak egy rém szürke, és unalmas februári hét lesz, de nem is érdekelte. Egy ideje leginkább azon volt, hogy az egymás után következő napokat élje túl, nem azon, hogy előre tervezgessen, és mindenféle jelentéktelen eseményeket várjon. 
- Nem tudom. - felelte. 
- Hát a Londonban megrendezett One Direction koncert. - vigyorgott Igor azzal a bárgyú mosolyával, mintha leginkább ő akarna elmenni arra a koncertre.
- És?
- Van két jegyem. Magaddal hívhatod egy barátnődet is. - Dasha ezen felhúzódott. Ez a pasas idejön két év után, és miután megeszi az összes ehető kaját, azt hiszi, hogy két One Direction koncertjeggyel leveszi a lábáról, mert azt minden tini szereti? 
- Utálom a One Directiont, és nincsenek barátaim. Ennyi. Most már nincs is mivel elcsalogasson a szutykos Angliába, ugye? - Igor meglepődött ezen a stíluson. Legszívesebben lekevert volna egyet ennek a szemtelen kislánynak, de nem tehette, hiszen az anyja ott volt a másik szobában, őt pedig egy ideig még meg akarta tartani.
- Nem akarsz Angliába menni? Esetleg Franciaországba, Németországba? Csak hogy együtt kapcsolódhassunk ki, mint egy család. 
- Hagyjon már békén a hülyeségeivel! Nem akarok menni sehova! Jó nekem itt...- mondta, de az anyja kiszólt a szobából. 
- Dasha, viselkedj már tisztességesen, és fogadd el azt a  koncertjegyet Igor bácsitól! - hangja bágyadt volt, és kissé olyan, mint aki be van rúgva. Úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel...Mintha legalább öt évvel fiatalabb volna, és rászorul, hogy felvilágosítsák a tisztességes viselkedésről.
- Hagyjatok már békén! - mondta ingerülten, és az ajtót becsapva visszament a szobájába. Elege volt...Mindenből elege volt. Úgy érezte, rühelli Igort, rühelli a saját anyját, akit mindenki megdughat, és legfőképpen azt rühelli, hogy Igor és az anyja is egy szürke tömegembernek nézik, aki minden tömeg baromságot ugrálva elfogad. Egy kicsi, jelentéktelen tömegembernek...A szeme könnybe lábadt, ami mindig akkor történt meg, amikor ideges volt, de nem akarta lesírni a sminkjét, ezért inkább nagyokat pislogott, nehogy egy könnycsepp is kicsorduljon a szeméből. Pár percig mozdulatlanul ült a be nem vetett ágyán, majd kopogást hallott az ajtaján. 
- Bújj be! - kiáltott ki rekedt hangon. Arra számított, hogy az anyja az, de Igor lépett be vigyorogva, egy pohár vodkával a kezében. 
- Egy srác keres. - vigyorgott, majd mégbeljebb lépett, és agresszívan megragadta Dasha haját. - Velem pedig így ne beszélj, kislány! Adj hálát, hogy anyád előtt nem pofoztalak meg! - Dasha dühösen arrébb lökte, és kiszabadította haját a kezei közül. 
- Maga egy nem normális, elmebeteg barom! - ordította a képébe, mire egy hatalmas pofont kapott a bal arcára. Dasha a földre esett, és kezét a sajgó arcára szorította. Nem volt mit tenni, elkezdett sírni...Könnyei a szemfestéktől feketén hullottak a ruhájára, majd a földre. 

- Vigyázz a szádra! Belőled is csak egy cafka lesz, mint anyádból, akit csak dugni lehet. Na bőgjél, bőgjél csak! Anyád is mindig bőgött, amikor ott akartam hagyni, és lóvé nélkül maradt volna. - kilődörgött a szobából, és becsapta az ajtót. Dasha feltápászkodott, és a tükörbe nézett. A bal orcája vörös volt, a sminkjét meg teljesen lesírta. Megint sírt, megint nem maradt erős, pedig más annyiszor elhatározta, hogy nem fogja érdekelni semmi. Hiába a sok fekete, a sok halálfej, a zord külső, ha valaki ennyire egy sírós kislány. Jelentéktelen, sírós kislány. Baba. Álegyéniség.- ezek a mondatok és szavak zakatoltak a fejében, amíg kiment a fürdőbe, hogy rendbehozza a sminkjét, és lehűtse égő arcát. A fürdőszobaajtót kulccsal bezárta. Félt, hogy az egyik pillanatban vigyorgó, másik pillanatban totálisan agresszív Igor ismét bejön, és valami szörnyűséget művel. Nem érezte magát biztonságban a saját lakásában. A saját maga és az anyja lakásában, ami régen annyira meghitt, és szeretetteljes volt. Hideg vizet engedett a csuklójára, hogy némileg lenyugodjon, majd megmosta az arcát ugyanazzal a hideg csapvízzel. Most már lassabban lélegzett, és egy kicsivel nyugodtabbnak érezte magát. Ismét kifestette a szemét, majd kiment a fürdőből, és csak akkor jutott eszébe, hogy a hülye Igor azt mondta, hogy valaki várja kint. "Már biztos megelégelte a várakozást, és elment."- gondolta, de azért az ajtóhoz sétált, hogy ellenőrizze. Nagy meglepetésére egy fiú állt ott, aki abban a pillanatban éppen az órájára nézett. Amikor kinyitotta, csak akkor látta, hogy Marko az a suliból. Marko Filipov, akibe évek óta bele van zúgva. A számára tökéletes férfi, akivel világéletében egy szót nem váltott, sőt, eddig azt se tudta, hogy a létezéséről tud, de érezte, hogy ő a hozzáillő. "Marko... Az én Markom...Mintha azért jött volna, hogy megmentsen ettől a pszichopata állattól." - gondolta, miközben kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Marko gyönyörű, barna szemeit. Nagy meglepettségében nem tudott mit, mondani, de Marko nyomban megszólalt helyette. 
- Nálatok távirattal kommunikálnak, vagy mi van? Itt állok öt perce, lehetetlen ide bejutni. - Dasha szerint ez a hőbörgés édes volt. Hangja olyan, mint egy gyereké, a fiú maga meg őrülten helyes. Sötétbarna tincsei kuszán álltak, némelyik fésületlenül a homlokára simult. Ódivatú bőrdzsekit viselt, mint az igazi rockerek, akik nem csak divatból képviselik ezt a stílust, hanem valóban megvan bennük a "rocker életérzés". Legszívesebben a "megmentő" nyakába ugrott volna, de azért mégsem tehette, hiszen életükben nem is beszéltek. 
- Minek jöttél ide? - csúszott ki Dasha száján. Nem tudta, mit mondjon, nem tudott kedvesebben fogalmazni, hiába erőlködött. 
- Gyere ki, nem akarom, hogy az apád hallja. - mondta halkabban. Dashában megint élesen hasító düh futott végig. 
- Igor nem az apám! Ezt felejtsd el! Hogy lenne az apám? - közben kiment a kis bérház udvarára, és becsukta maga mögött az ajtót, miközben Marko barna szemeibe nézett. - Mit akarsz? És honnan tudtad, hogy hol lakom? 
- Fontos volt tudnom. Tegnap követtelek hazáig, valamit sürgősen mondanom kell. - Dashában megállt az ütő. Marko akar neki mondani valamit...Az egyetlen ember, aki megértheti, és akinek a véleményére kíváncsi. Mit akarhat mondani, mi olyan fontos? Ő igazából csak egy szót akart hallani, egy aprócska szót...Hogy szereti, és valami romantikusabb helyen akar találkozni vele. De miért is mondta volna ezt, szegény, szerencsétlen kislánynak, aki olyan aprócska, és gyenge...Sebezhető, mintha a bőre is viaszból volna.
- Mi az? - kérdezte reménykedő hangon. Hallani akarta azt a szót. 
- Dasha, tervezünk valamit, mi kiutáltak. - mondta. Dasha csalódottan hátralépett. Nem mondta neki Marko, hogy szereti...Bár igaz...Miért is mondta volna, ha eddig még csak nem is beszéltek? Nem tudta logikával megmagyarázni, hogy miért, de csalódott volt. Egy másodpercig elkezdett hinni valamiben. Hogy ez a fiú kiragadhatja ebből az elcseszett és mélyen gyűlölt világból, de tévedett.  Lecsüggedten vette tudomásul, hogy csupán valami iskolai bosszúról van szó, amiről nem tudja, mennyire vegye komolyan.
- Mit terveztek? És kik vannak ebben benne? - kérdezte pár másodperc múlva, amikor már megbarátkozott a gondolattal, hogy Marko nem szerelemvallás céljából kereste fel, hiszen ő a kutyának sem kell...
- Többnyire végzősök. Nikolay Sokolov, lehet, hogy Vitaliy Kuznyecov és én. - Dashának nem mondtak sokat ezek a nevek. Az osztálytársaitól és évfolyamtársaitól is igyekezett elzárni magát, a végzősöket még annyira sem ismerte. 
- És nekem ehhez mi közöm?
- Szeretném, ha velünk tartanál, hiszen te is tudod, milyen kiutáltnak lenni...- ő jól tudta, és most extra adag feszültség volt benne. Marko látta az arcán az elszántságot, és a hajlandóságot a dologra. - Jól van. Most induljunk a suliba, majd útközben mindent megbeszélünk. - Dasha szó nélkül követte Markot, még a táskáját is bent felejtette a szobájában. Őszintén megvallva, egy kicsit sem érdekelte, hogy Marko mire készül, leginkább csak annak örült, hogy vele lehet, és a részleteket beszélve együtt mehetnek az iskola felé a felszálló ködben.