A gyilkosság áldozatot, tettest, tanút, gyanúsítottat,
egyszóval mindenkit számtalan váratlan módon változtat meg. Egy "trójai"
vírusprogram, ami megfertőzi a lelket, kapcsolatokat szakít meg,
emlékeket hamisít meg, vagy még rosszabbat tesz velünk.
Vitaliy beszámolója a legkülönfélébb reakciókat váltotta ki. Ekaterina közben kiment a teremből, mert azt hitte, rosszul lesz, Ivan vele ment, Danil pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. A szülők felháborodottan fordultak egymás felé, suttagtak, fészkelődtek..."De hiszen az anyja pszichiáter, az apja meg egyetemi tanár" Még ilyet...Édesem, furcsa egy világban élünk, ha már a gyerekek is ilyenek...Az ártatlan gyerekek" - Vitaliy feje megfájdult a sok suttogástól, jajgatástól, és felszínes mondattól.
- Kérem, nyugodjanak meg. - szólalt meg Goncharov, de ő sem gondolta komolyan, hogy azok a személyek nyugodjanak meg, akik személyesen ismerték Elena Polzinát. Érezte, hogy máshogy kellene bánnia velük, de több éves pedagógiai tapasztalata ellenére nem tudta hogyan. Feldühödött emberek, akik, ha meg lennének a megfelelő eszközeik, akár ölni is tudnának. Arcáról nem sugárzott idegesség vagy zaklatottság, inkább egy fajta sajnálat mindenki felé, mint amikor az ember nézi a híreket, ahol mutatják Gázát, vagy egyéb háborús övezeteket, és úgy érzi, akármilyen jó ember, nem tud tenni semmit. Ugyanígy érzett az öt fiatallal kapcsolatban, akik közül már csak négy élt, és közülük is csak hárman voltak a teremben. Vitaliy volt a legbátrabb, aki az egészet mesélte. Ki se nézte volna belőle, mint ahogy azt se nézte volna ki, hogy bárkit lelő. Világ életében kitűnő tanuló volt, okos, értelmes gyerek. Vakháról ugyanezt tudta elmondani, Dashából pedig a visszahúzódottsága és szerénysége miatt nem nézte ki. Foszlányaiban ismerte a fiatalok érzéseit. Amikor annyi idős volt mint ők, vagy még kisebb, volt néhány osztálytársa, aki strébernek nevezte, de ugyanakkor voltak barátai is, akik mindig megvédték, de ettől függetlenül rosszul esett neki, hogy vannak emberek, akik nem kedvelik. Túlságosan is megértette az ifjú gyilkosokat. Vitaliyról tudott mindent. Az anyja hetedik osztály óta panaszkodott az osztályfőnöknek, hogy a fiát gyakorlatilag terrorizálják az iskolában, a tanárok meg lenézik a betegsége miatt, és nem kezelik a többiekkel azonos képességűként. Párszor próbált beszélni az osztályfőnökével, de süket fülekre talált. Mindig csak nagyvonalúan azt mondta, hogy "Vitaliy furcsán viselkedik, ezért nem szeretik a többiek, és ezzel nem tud mit kezdeni". Ami után ezt harmadszorra játszották el az osztályfőnökkel, de megoldást találni nem tudtak, inkább azt tanácsolta Ekaterinának, hogy vigyék át Vitaliyt egy speciális iskolába, de hallani sem akart róla. Nos...Ez lett a vége. Vakháról hasonlókat tudott elmondani. Emlékezett még a sok szülők által feltett sok rosszindulatú kérdésre, hogy "Hány ponttal került be?" meg hogy "Az iskolában vajon megfelelő -e a közbiztonság?" Képesek voltak ilyesmik miatt felkeresni...Ilyesmik miatt szépen mosolyogva, családdal együtt bemenni az irodájába, és játszani az aggódó szülőt, aki csak a gyermekét óvja. Természetesen az ilyen kérdésekre nem adott kielégítő választ, hiszen nem adhat ki semmiféle adatot a tanulók felvételi eredményeiről, a szülőket pedig igyekezett megnyugtatni, hogy az iskolai biztonság teljesen megfelelő. Mindig felhúzták ezek az emberek. Nem bírta nézni az aggódó arcukat, ahogy anyuka, apuka vele szemben ülnek, apuka valami újságcikkeket nyom az orra alá, hogy "Nézze! Itt is, meg ott is terrorcselekmény történt" anyuka pedig vadul bólogat, hogy "Így igaz, ez így nincs rendjén." Ilyenkor nem tehetett semmit, csak bólintott egyet - kettőt, vagy pedig finoman a tudtukra próbálta adni az egyet nem értését, de a szülők a szelíd, diplomatikus szavakat nem mindig értették. Ők jó szülők akartak lenni, ami a mai világban annyit tesz, hogy hisztérikus, túlaggódó felnőttek, akik fényesre nyalják a gyerekeik seggét. Goncharov igazából azon lepődött volna meg, ha a többiek ezek után befogadják Vakhát. Egyértelmű volt, hogy ebben az esetben a szülők uszítanak, hiszen nem is az akkor tizenhárom - tizennégy éves gyerekek foglalkoztak ennyire intenzíven ezzel a mindent elrontó politikával. Itt a szülők óvták a fiaikat, és a lányaikat talán még jobban, hiszen valamennyi kiscsaj hibája, hogy azonnal beleszeretnek ezekbe a szép szemű, sűrű fekete hajú kaukázusi fiúkba. Ő mindig az előítéletek ellen volt, éppen ezért nem is értette, mire jó ez az egész gyanakvás és hiszti. Úgy látta, hogy egy ilyen tehetséges és okos fiúnak remek lehetőség, hogy egy ilyen jó iskolába került, hiszen így tud legjobban kiemelkedni az előítéletek és általánosítások lehúzó mocsarából. Semmi rosszat nem feltételezett róla, pedig csak látásból és persze a szülők elbeszéléseiből ismerte. Egyszer volt csak az igazgatói irodában a Markoval való verekedés után, de akkor sem beszélt sokat, és amilyen kis védtelennek tűnt, ahogy a törülközőt az arcához szorította, Goncharov meg is sajnálta.Utána többször is feltűnt neki, hogy kék - zöld foltok éktelenkednek a szeme alatt és a felkarján, de úgy gondolta, biztos a boxolás miatt, amit a bátyjával együtt köztudottan keményen űzött egy időben...Arra nem gondolt, hogy Mirza vette át túlságosan a szigorú apa szerepét, miután rámaradt egy tinédzser korú gyerek...Hogy Dasharól mit gondolt eddig, és most mit érzett, miután kiderült ez a dolog? Az jó kérdés, hiszen ő sem tudta pontosan. Dasha minden tanárnak találós kérdés volt, mióta az iskolába került. Senki nem volt pontosan tisztában a képességeivel...Nem tudták, hogy buta-e, vagy csak nem tanul, vagy érzékeny lelkű-e vagy túlságosan is kemény. Ezt Goncharov sem tudta, így leginkább a "kezelhetetlen" szóval illette. Ahogy ez már lenni szokott ilyenkor, a tanárok és a diákok mindenféle pletykákat találtak ki. Voltak, akik azt mondták, hogy csak azért került az iskolába, mert az Anyjának valami viszonya van Goncharovval, holott életükben nem találkoztak, attól függetlenül, hogy Goncharov eléggé szeretett volna elbeszélgetni vele a lánya elviselhetetlen stílusáról és iskolába nem illő kinézetéről. Dasha most is szomorúan és életuntan ült leghátul, mint minden tanórán, csak most éppen egy tárgyalásba torkollott rendkívüli szülői értekezleten volt. Szeme talán szomorúbb is volt, mint máskor, fekete szemfestéke lefojt az arcán, de látszólag nem zavarta. Depressziós, életunt arc...Tipikus Dasha. Ezzel az arckifejezéssel kergette őrületbe a tanárokat éveken keresztül. Utálták ők is, mert semmiből nem tudott semmit, pedig a közvélemény azt tartja, hogy a tanárok nem utálnak egy tanulót sem, csak egyesekkel szigorúbbak...Dehogy nem...Az érzelmeit senki nem titkolhatja, az indulatok pedig szavak nélkül is röpködnek az ember feje felett.
- Tudom, hogy nem könnyű, de kérem, próbálják meg megőrizni a hidegvérüket! - intézte szavait a felbőszült szülők felé, akik olyan tekintettel néztek a teremben lévő Nikoly szüleire, mintha bármelyik pillanatban készek lennének karmolva rájuk ugrani. - Mindnyájunknak az lesz a legelőrevezetőbb, ha csak Vitaliy beszél. - annyira nem tudta, hogy egy ilyen bonyolult, és összetett konfliktusban kinek a pártját fogja, hogy csak ennyit bírt kinyögni, pedig ő maga is úgy érezte, hogy iskolaigazgatóként egy hatásosabb beszéd lenne a feladata. A két rendőr érzéstelen arccal hallgatta az egészet. Számukra csak gyilkos volt, és áldozatok. Pont nem érdekelte őket, az egész lelki háttere, csak arra vártak, hogy Vitaliy fejezze be a beszámolót, és az esetleges segítőivel együtt elvigyék.
- Egy pillanat, és folytathatja a fiatal úr, de egy kérdést muszáj még feltennem. - szólalt meg a fiatalabbik rendőr. - Honnan kerültek magukhoz fegyverek? A jelentésben az áll, hogy mindkét áldozattal egy Makarov típusú fegyver végzett, holott az orosz törvények szerint tizennyolc év alatti személy nem birtokolhat fegyvert.
- Kettő darab Makarov volt nálunk, az egyiket Marko magánál tartotta, a másik Nikolaynál volt. - felelte Vitaliy.
- És ez a bizonyos Marko honnan szerezte a fegyvereket?
- Nikolay szerint valami neonáciktól, de nem tudom a részleteket. Én nem gondoltam volna, hogy megfélemlítést is alkalmazunk, és fegyverek lesznek nálunk, de mint látják, ezt Marko másképp gondolta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése