Nikolay még életében nem örült annyira Vityának, mint amikor 7:50 - kor meglátta a sarkon befordulni.
- Nocsak, Vitaliy! Hát csak ért valamit az az évadnyi okoskodás és a tegnapi kapucsapkodás, ha eljöttél mégis!- kiáltott elé vidáman. Vitaliy nem reagált semmit, Nikolay azonban a nyakába ugrott. Ezt a fura szeretetkinyilvánítási formát már másodszorra alkalmazta egy reggel folyamán, holott máskor egy újjal sem ért volna hozzá senkihez. - Üdv a csapatban, tesó! Meglátod, nem lesz ez olyan rossz...Nekünk biztos nem fog fájni, max a sok idiótának. Jut eszembe, nem ismered Vakhát...Vitaliy, itt Vakha, Vakha, itt Vitaliy. Nem ártana megismerkednetek, mielőtt esetleg valami akcióba lépünk. - nevetett vidáman. Teljesen fel volt pörögve, tőle nem megszokott módon. Rég nem történt vele ennyi pozitív dolog. Kora reggel találkozott egy gyerekkori barátjával, akivel hosszú évek óta nem beszélt, most meg kiderült, hogy tegnap igazából ezt a félkegyelmű Vitaliyt is sikerült meggyőznie. Hihetetlen, hogy egy közös akció mennyire összehozza az embereket. Már csak az tetőzheti a jókedvét, Marko is megérkezik, és bemutathatja neki a két új tagot. Vakha miatt nem aggódott. Bízott benne, hogy értelmes, és előbb utóbb megbékélnek Markoval, ez a félbolond Vitaliy meg majd megszokja a helyzetet.
Pár perc múlva valóban feltűnt Marko a sarkon, Dashaval együtt. Marko nagy beleéléssel magyarázott valamit, Dasha meg megállás nélkül vigyorgott, ahogy lépkedett mellette. Látszólag olyan jókedvűen és közvetlenül beszélt Markoval, mintha már évek óta ismerné.
- Ki az a lila hajú kiscsaj? - nézett a távolba Nikolay.
- Dasha Orlova. - ismertette Vakha, miközben megint eltaposott egy cigit a földön.
- Csak látásból. Tizedikes, irodalom szakos, és sötét, mint az éjszaka. Néha össze vagyunk velük vonva, mint egy évvel idősebb, irodalomszakos osztály...Olyankor hallgathatjuk a hülyeségeit és a világmegváltó gondolatait. Azt mondja, ő egy művész...Nos, egy meg nem értett művésznek biztos elmegy. - közben közelebb értek.
- Marko, ők azok? - kérdezte Dasha mosolyogva. Marko a három fiatalra nézett. Arca elkomolyodott, mandulavágású, sötétbarna szemei vadul tekintettek valakire, akit azonnal felismert.
- Mit keres itt Bataev? - nézett szemrehányóan Nikolayra. - Nem arról volt szó, hogy valami Vitaliyt hozol magaddal?
- Marko, hallgass végig! Vakha velünk van. Ő se rühelli kevésbé a menőket, mint te.
- Te meg vagy huzatva? - lépett közelebb Nikolayhoz. - Nem fogok egy csecsennel együtt dolgozni semmilyen cél érdekében. Ráadásul ez a gyerek egyszer betörte az orromat, és azt kamuzta, hogy nyom nélkül rendbe fog jönni, közben a mai napig úgy néz ki, mint egy balkezes kozákpisztoly. - Vitaliy oldalról megnézte Marko orrát, amit az egy kicsit furcsált, de úgy volt vele, hogy mivel alig egy perce ismeri, és még feltehetően elég sokáig kell együtt dolgozzanak, egyelőre nem üti le.
- Te betörted Marko orrát?- fordult Vakha felé felháborodottan Dasha. Kb tíz perce ismette személyesen Markot, de máris úgy érezte, hogy aki bántja, vagy valaha bántotta, azt kinyírja.
- Ha ennyire zokon veszitek, jobb kézzel is betöröm, és akkor úgy fog kinézni, mint egy jobbkezes kozákpisztoly. - erre Nikolay vihogni kezdett, mire Marko durván oldalba vágta.
-Befejeznéd? Azt kérdeztem, hogy kerül ide, és mégis ki adott rá engedélyt, hogy idehozd? -
Vakha gúnyosan elnevette magát, mert mást nem tudott mit tenni kínjában. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy Markonál nevetségesebb, és szánalmasabb embert még életében nem látott, sőt, biztos benne, hogy nem csak nem látott, hanem nem is létezik.
- Ide engedély kell? Ez valami diktatúra, és te vagy a nagy főnök?
- Téged meg ki kérdezett? Tudtommal jogod sincs, hogy itt legyél.
- Na aztán...És te mi vagy, hogy felvilágosítasz a jogaimról? Vedd tudomásul, hogy azt csinálok, és azt mondok, amit akarok, mert egy szabad ember vagyok.
A két fiú elég gyanúsan kezdett egymás felé közeledni, így Nikolay inkább sietve közéjük állt, mielőtt bármi meggondolatlanság történne.
- Fejezzétek már be! Nekünk össze kell tartanunk, és Vakha velünk marad! - Marko feszülten nézett Nikolayra. "Miért ragaszkodik ehhez a köcsöghöz? Tegnap megmondtam, hogy itt én vagyok az egyetlen főnök, és én döntök el mindent...Miért nem lehet ezt tiszteletben tartani, és megérteni?" - pörgött végig az agyán. Azért kereste fel Nikolayt, mert tudta, hogy befolyásolható, gyenge egyéniség...Dashát ugyanazért, azzal a különbséggel, hogy neki még magyarázkodni sem nagyon kellett, azonnal beleegyezett mindenbe. Vitaliy is elég csendesnek, és rángathatónak látszik, de itt van ez a Vakha, akiről már előre látja, hogy mindennel ellenkezni fog. Hülye kaukázusi paraszt....
- Jó, akkor vedd úgy, hogy szóbaállok veled. -monda kényszeredetten, mert nem tudott mit tenni. Mostanában egyre gyakrabban kerítette hatalmába az az érzés, hogy bizonyos embereket el kéne tenni láb alól, mert egyszerűen nincs más választás.
- Micsoda megtiszteltetés...Marko Filipov szóba áll velem. - mondta iróniával teli hangon Vakha. Marko legszívesebben lekevert volna neki egyet, de most erre se ideje, se energiája nem volt. Intett a többieknek, hogy menjenek be az iskola udvarra, mert itt az utcán nem elég biztonságos az ilyen dolgok megtárgyalása.
Az iskolaudvaron nem volt senki. A füvet és a sportpályát éjszaka esett hó borította, néhol vastag jégréteg kandikált ki a hó alól. Marko intett a többieknek, hogy menjenek a biciklitárolóhoz. A biciklitároló a kerítés melett állt elhagyatottan, már hónapok óta senki nem használta a nagy hó miatt, így nem állt fenn az a veszély, hogy bárki esetleg odamerészkedik.
- Nikolay, jutottál valamire? - kérdezte Marko, miközben felült a korlátra. Hangja nem emlékeztetett egy tizennyolc éves fiúéra, inkább felnőttes, és komoly volt.
- Nincs más ötletem, szerintem rontsunk be az iskolába, és lőjünk le mindenkit. Mindenkit, érted? Senki ne maradjon életben. Szeretném látni a kétségbeesett arcokat, és ki szeretném várni, hogy bocsánatért könyörögjenek. - mondta beleélve magát Nikolay, ugyanazzal az arckifejezéssel, amitől a tegnapi nap folyamán annyira megrettent Vitaliy. Most a szemébe se mert nézni...Egész végig a hóban hagyott kisebb - nagyobb lábnyomokat figyelte. Marko ugyancsak unottan kaparászott egy hosszú bottal a hóban.
- Remek ötlet, Nikolay. - mondta ironikusan. - És van fegyvered?
- Nincs, de majd szerzünk.
- Ez hülyeség lenne. - szólt közbe Vakha.- Pár másodperce rá meghalnak, és még titeket csuknak le. - Marko egy maroknyi jeges havat dobott felé.
- Tudsz jobbat, okostojás?
- Marko...Ez így tényleg nem jó. - mérlegelte Nikolay. - Elvéreznek, mielőtt az egésznek a súlya eljutna az agyukig.
- Ha bárkinek van jobb ötlete, kíváncsian hallgatom. - tárta szét a karját reményvesztetten. Egy pillanatra úgy érezte, nem lesz semmi az egészből...Az egész egy mondva csinált terv...Mint amikor a kisgyerekek csak úgy elterveznek irreális dolgokat, és persze nem lesz belőlük semmi. .
- Annyira szerettem volna ezt az egészet. - mondta, miközben zavartan megdörzsölte az arcát, és a szemeit. - A francba Nikolay...Mégis kéne nekünk egy fegyver.
- Figyeljetek! - állt fel Vakha. - Ha már embereket akartok kinyírni, csináljátok profin.
- Nocsak...Egy muszlim emberek kivégzésére biztat? - vigyorodott el gúnyosan, majd hozzátette: - Ha arra célzol, nem leszek öngyilkos merénylő.
- Azt mondtam, legyél profi, és csináld ésszel! Ha ilyesmit csinálnál, az minden lenne, csak profi, és ésszerű nem.
- Akkor nyögd már ki! Mire gondolsz?
- Ki kéne őket vinni valahova a sztyeppékre, és otthagyni. Ott az Isten háta mögött lenne idejük gondolkozni, hogy ki áll fennebb a táplálékláncban...
Nikolay szeme felcsillant.
- Vakha! Tudtam, hogy veled még sokra megyünk!
Marko igaz, hogy nem bízott Vakhában, de ezt az ötletét többé - kevésbé díjazta, még ha nem is akarta egyből kimutatni, akkor is.
- Jó, de hogy visszük oda őket?...Nem mondhatjuk, hogy jöjjenek velünk kocsikázni az orosz sztyeppékre.
- Épp ez az. Valahogy el kellene csalni őket. - gondolkodott hangosan Nikolay. - De mi a garancia rá, hogy egyáltalán szóba állnak velünk?
- El kell őket hívni egy buliba. - jelentette ki Marko, mint akinek az agyában már elkészült az egész folyamat. Nikolay kínosan elröhögte magát.
- Jó vicc. És szerinted eljönnének, ha életükben két szót nem váltottak velünk?
- Nem a saját nevünkben hívnánk meg őket, te idióta... Mondjuk Alexey, vagy valamelyik másik bájgúnár hülyegyerek nevében. - Nikolay elégedetten mosolygott, mint aki tényleg hisz az egészben, és elképzeli, hogy a következő pillanatban már vadul terrorizálhat másokat, és ő az úr. Vitaliy még mindig viszolygott az egésztől. Soha életében, még szavakkal sem bántott senkit...Nem tudta elképzelni, hogy milyen az arca, és a hangja, amikor dühös, vagy mit szólnak mások ilyenkor.
- Jól van. Bízzátok csak rám. - szólalt meg Vakha rövid töprengés után, mire Vitaliy ismét egy jól mért ütést érzett a mellkasában. Mindig ezt érezte, ha megijedt, nem tudott dönteni, vagy elege volt mindenből. Eddig Vakhában bízott...Első ránézésre egy értelmes gyereknek tűnt, aki talán letudja állítani a többieket, de csalódott benne. Ő is ugyanolyan, mint Markoék, hiába gondolja magát annyival különbnek...Csak az indulatai befolyásolják, és a józan ítélőképessége a háttérbe szorul.
- Ez jól hangzik. - mondta Marko megkönnyebbülten, de Vitaliyban egyre csak gyűlt az idegesség...Úgy érezte, elvetemült bűnözőkkel van egy társaságban, akik valami brutális dologra kényszerítik, de ellenkezni nem mer velük.
- Pontosan kiket kéne "deportálni"?- kérdezte elgondolkozva Vakha. - Túl sok emberrel nem lesz megoldható.
- Nem voltam világos? Az egész iskolát. Minden sátánfajzatot, akik tönkretették az életünket.
- Egy embert mondj! A többit majd megszavazzuk.
Marko rövid gondolkodás után rávágta.
- Elena Polzina.
A többiek meglepődtek, hiszen arra számítottak, hogy Alexeyt, Viktort, vagy valamelyik másik nagypofájú fiú nevét mondja.
- Nem vagyok benne biztos, hogy lányokat is kellene. Őket hagyjuk ki az egészből. - mondta Vakha, mint aki az egészet már magában eldöntötte.
- Szerinted ezek a hülye ribancok nem ugyanannyira hibásak mindenért? Mondtam, hogy itt én vagyok a főnök, és az van, amit én mondok. Elena Polzinát pedig visszük. - Vakha szótlanul hallgatta Marko szavait , majd felírta Elena nevét a telefonjába jegyzetként. Ezután folyamatosan gyűltek a nevek, mígnem tíz ember neve került a listára...Tíz ember, akire már csak elpusztítanivaló féregként néztek.
- Írjad a tizenegyediket! - fordult Marko Vakha felé. - Daniil Kuznyecov. - Vitaliy ijedten felkapta a fejét, és Markora förmedt.
- Na de Daniil a testvérem!
- Itt nem léteznek testvérek, és nem léteznek családtagok...Csak két lélek van...A kutyák és a juhok lelke...És a te drága testvéred a legnagyobb kutya mindközül. Ha egyszer azt mondtam, írd le! - Vitaliy erre nem számított. Hiába nem voltak mindig jó testvérek, és Daniil gyakran a többiekkel együtt gúnyolta és kinevette, úgy érezte, nem teheti ezt a saját testvérével, és ezt valahogy meg kell akadályoznia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése