Hóvihar

❄ 
Másfél hónappal ezelőtt

Egy hosszú szőrű, fehér macska mosakodott a szembelévő blokk bejárata előtt. "Hogy nem fázik?" - tett volna fel magában egy tőle megszokott, világra rácsodálkozó kérdést Anton, de közben rájött, hogy már hónapok óta nem Arkhangelskben van. Moszkvában enyhébbek a telek. Itt is novembertől áprilisig hó borít mindent, mint Északon, viszont úgy látszik, itt nem áll meg az élet. Kivett a táskájában lévő szendvicsből egy kis szalámit, és a macska felé nyújtotta. A macska csukott szemmel a levegőbe szagolt rózsaszín orrocskájával, majd talán indult is volna felé, ha az egyik ablakból nézelődő vénasszony nem kiált rá teljes hangerőből, hogy "Barsik, fúj! Megmondtam, hogy ne fogadj el semmit idegenektől!". A macska, mintha értette volna, pamacsos fülecskéit hegyezve felnézett az ablakba, majd egy gyors mozdulattal az ajtó előtt termett. "Vén picsa" - dünnyögte félig hangosan Anton. Régebben csak magában méltatlankodott ilyenkor, majd részben Vováéknak köszönhetően rájött, hogy végső soron semminek nincs jelentősége, pláne nem annak, hogy egy ilyen vén hülye meghallja-e a szitkozódását, vagy sem. A blokk ablakának becsukódásával és a macska távozásával úgy érezte Anton, hogy a minimális külvilággal tartott kontaktja is elveszett, és már végképp csak a végeláthatatlan csertanovoi panelrengeteg és a hó maradt, mint őt körülvevő elemek. Fogságba esett. Az egyetemen már egy hónapja nem járt. Még év elején elakadt valahol a magas szintű matematika világában, most meg úgy látta, hogy totál értelmetlen elmenni vizsgázni, vagy akár egy beadandót is megírni, mert úgyse sikerülne. Amúgy sem érdekelte ez a szak, csak az apja erőltette, mint mindent, ami a mobilitás illúzióját adja. Lassan el kell mondania nekik, hogy már nem jár egyetemre. És ha már így alakult, valamit kezdenie kellene magával...Mondjuk kereshetne munkát.
Mobiltelefon csörgése zavarta meg a lassan hulló hópelyhek és a kihalt lakótelep sajátos melankóliáját. Délelőttönként olyan ez a környék, mintha mindenki aludna. Tíz órára már mindenki bejut a munkahelyére és az iskolába, a nyugdíjasok is befejezik a bevásárlást és a kutyasétáltatást, majd nyomasztó csend telepszik a szürke épületek falai közé, amely akaratán kívül is sötét dolgokon való agyalásra készteti a gyárilag túlgondolásra hajlamos ember elméjét. Anton kedvtelenül a zsebébe nyúlt. A nagymama nevét írta a kijelző.
- A fenébe. - dünnyögte. Azonnal világossá vált számára, hogy ez most más lesz, mint az előző egy hónap kínos telefonbeszélgetései a szüleivel, mivel a nagymamának nem lehet nehéz vizsgákról, kitalált évfolyamtársakról és professzorokról mesélni, és legfőképpen nem lehet kinyomni, ha hívja. Nem azért, mert ez az arkhangelski parasztasszony egy annyira éleseszű teremtmény, hogy gyanút fog minden turpiszságon, hanem mert az apja számonkérő, az anyja hisztériás, és a nagyapja lekezelő stílusával szemben az ő világra rácsodálkozó naivitása nem ilyen visszajelzéseket érdemel, hanem csupa kedvességet és megnyugtatást, mivel ő egy olyan típusú nagymama, mint aki mesekönyvek hintaszékéből áll fel, nem pedig olyan, mint ez a pár szál haját rikító pirosa festő vén hülye, aki az előbb azt se hagyta, hogy megsimogassa azt a macskát. A telefon kijelzőjén lassan olvadtak a hópelyhek. Anton gondolatban már hallotta az apja hangját, ahogy leüvölti a fejét, hogy még erre se képes vigyázni, és ő aztán nem vesz újat neki, menjen el dolgozni, hiszen a tanulásra úgysem alkalmas. Inkább a füléhez emelte a telefont, mert félt, hogy totál beázik, vagy a nagymama előbb - utóbb megunja, és leteszi.
- Miért nem veszed fel anyádnak a telefont? - szólt bele köszönés nélkül öreges, lassú, tipikus északi hangján, amely a lehető legfenyegetőbb helyzetekben is leginkább régi gyermekkönyvekből felolvasott meseként hangzik, és amelyhez hasonlót Anton hónapok óta nem hallott a fővárosban. Látta maga előtt, ahogy egyszerű, mégis takaros öltözetében ül a hintaszékben, vagy tesz - vesz a konyhában, és az ablakon kinézve a késő tavaszig tartó hó birodalmára, azon gondolkodik, hogy vajon mit csinálhat a kisunokája Moszkvában, amelyre itt az ország peremén az ígéret földjeként tekintenek.
- Nem hallottam. - vágta rá a lehető legegyszerűbb magyarázatot Anton.
- Pedig már reggel óta próbál elérni.
- Órám volt. - mondta, miközben a rövid mondat második felénél már rájött, hogy pár nappal ezelőtt az anyjának azt mondta, hogy vizsgaidőszak van, tehát nincsenek órák pár hétig. Nagy szerencse, hogy a csalódból senki nem volt egyetemista egy pillanatig sem, így egy kukkot sem értenek a felsőoktatási rendszerből. Ha valami humán szakon lenne, nem félne azt mondani, hogy azért hagyta ott az egyetemet, mert mondjuk állami agymosás folyik, vagy éppen ellenkezőleg, már a felsőoktatási intézmények falai közé is beszivárogtak a nyugati liberális eszmék, és azt tanítják a hallgatóknak, hogy a Szovjetuniónak is része van a második világháború kirobbanásában, és akkor az emberek áhítattal hallgatnák, hogy "Hű, milyen intelligens fiatalember, nem is kell az ilyen egyetemre járjon, mert értelmesebb az összes professzornál", de mivel a műszakiról lép le, mindenkinek világos lesz, hogy nem lázadó, hanem csupán egy lusta és buta szerencsecsomag.
- Mindegy. - sóhajtott halkan a nagymama, mintha megsejtett volna valamit. - Mondd, Antoshka...Ugye az ünnepekre hazajössz?
Nem akarta hallani ezt a kérdést, pedig biztos volt benne, hogy elhangzik. December 15. volt. Az ablakokban karácsonyi égők, a boltokban díszek, a főtéren Mikulás ruhába öltözött emberek reklámozták a különböző éttermeket és rendezvényeket a turistáknak...
- Majd csak karácsonyra*. - próbált higgadtan beszélni Anton, közben majd meghasadt a szíve, hogy nem ülhet ott az újévi asztalnál a nagymamája öreg, ráncos kezeit fogva, nem adhatja át neki azt a kis ikont, amit még szeptemberben vett a Boldog Vazul székesegyház épülete előtt, és maga sem tudta, hogy miért lenne könnyebb pár nappal később beszámolni mindenről.
- Miért? Nincs pénzed? Mondtam apádnak, hogy utaljon többet, hiszen kell ételre, meleg ruhára, na meg ugye haza is kell jönni valamiből.
- Dehogy, mama. Van pénzem, csak nem értem, miért kell az újévnek akkora feneket keríteni. Nem is egyházi ünnep. - Anton érezte, hogy egyre nevetségesebbé válik. Eddigi élete során körülbelül annyi köze volt a kereszténységhez, mint a judaizmushoz.
- Na de...Ott leszel egyedül?
- A lakótársaimmal.
- Hát ők nem mennek haza a családjukhoz? - kérdezte a nagymama már - már kétségbeesett hangon.
- Ők moszkvaiak. A családjuk is itt lakik a közelben. - közben Vovára gondolt, akinek az apja és a bátyja is évek óta a sitten ülnek, és Pashára, aki egyáltalán nem tartja az anyjával a kapcsolatot, hiszen az évekkel ezelőtt kijelentette, hogy nem tudja nézni, ahogy iskoláit be nem fejezve, alkalmi munkákból tengődve egy koszos putriban él egy másik semmirekellővel.
- Persze, sokat kell tanulnod. Az az első. - magyarázta meg magának a nagymama. Anton legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Nem értette, hogy miért nem tudta egyszerűen megmondani nekik egy hónappal ezelőtt, hogy otthagyta az egyetemet. Az ilyesmi bárkivel megesik. Mi a garancia rá, hogy az embernek fog is tetszeni, ahová felveszik? Ezen a szakon is volt néhány ember, akik valahol egészen máshol kezdtek évekkel ezelőtt, aztán egyszer csak úgy döntöttek, hogy mégis a műszaki egyetem padjait koptatják tovább. Egyszerűen csak annyit kellett volna mondania, hogy nem teszik, nem neki való, de nem baj, mert jövőre felvételizik valahova máshova. - Ott is annyira esik a hó? - váltott hirtelen témát a nagymama, Anton számára mégis szorosan kapcsolódott az előző gondolatmenetéhez.
- Esik hát, bassza meg. - eddig észre sem vette, hogy szinte teljesen belepték a kabátját az apró hópelyhek, és már lassan a lehangoló betondobozokat sem látja a sűrű ködtől. Amikor tizenöt évvel ezelőtt eltűnt az ikertestvére, akkor is ugyanekkora köd volt, és ugyanilyen hideg. A régió egyik legészakibb pontján éltek egy alig száz fős halászfaluban. A nagyapa a kocsmából visszatántorogva nyitva felejtette a kiskaput, ők pedig játékból világgá indultak. Többre nem emlékezett, de minden arra utalt, hogy valószínűleg eltévedtek a sűrű ködben, majd beállt a hipotermia állapota. Egy szerzetes talált rájuk nem messze a tengertől. Pontosabban csak Antonra, mert Másenka akkor már nem élt. Egyéb részleteket nem tudott, ahogy talán már a többiek is töröltek az agyukból mindent, csak a tragédia utóhatása ivódott bele a mindennapjaikban. Anton lett a mama és a nagymama féltve őrzött porcelánbabája, az édesapa egyetlen reménysége, és az öngyűlölővé vált nagyapa haragjának örök célpontja. Az utóbbi talán azért, mert mind külsőleg, mind belsőleg kiköpött nagyapja volt, így a militáns öngyűlölő öreg saját magát vélte felfedezni a nála több. mint hatvan évvel fiatalabb fiúban. Az apja akarta, hogy tanuljon tovább. Persze nem az arkhangelski egyetemen, mert az sehol nem áll az ország legjobb egyetemeinek listáján, hanem csakis Moszkvában. Az mama és a nagymama féltették. A nagymama szerette volna, ha akad Moszkvában egy régi barát, vagy rokon, aki lehetőleg egy mélyen hívő, normális értékrendű ember, és a szárnyai alá tudja venni Antoshkát, hiszen ő még annyira törékeny és gyámoltalan. Persze nemhogy az összes kritériumnak, hanem az elsőnek sem felelt meg senki. Az összes rokonuk és barátjuk a környező falvakban, a szerencsésebbek pedig a közigazgatási terület fővárosában éltek.
- Hát jó. - sóhajtotta a nagymama annyira elkeseredett hangon hogy Anton egy pillanatig késztetést érzett, hogy eddigi terveit felrúgva mégis vegye meg a jegyet arra a közel huszonnégy órás útra, beletörődve abba, hogy akkora fejmosást kap otthon, mint eddigi életében soha. Ő ilyen. Egy semmirevaló. Ahová a lábát teszi, ott csak rom és pusztulás marad. Mások gyakran dolgoznak egyetem mellett, de neki azt mondták a szülei, hogy nem kell aggódnia, foglalkozzon csak a tanulmányaival, mert ők állnak mindent. Pár hónappal később az egyetemet otthagyta, munkát nem keresett helyette, mindezzel kapcsolatban hazudik a szüleinek, és most ráadásul a nagymamát is végtelenül szomorúvá teszi. Az élet néha igazságtalan. Ha a nagymama által annyira szeretett Isten igazságos lenne, ő fagyott volna meg az erdőben, és nem Másenka. Ha a kislány marad életben, talán most büszke lehetne valakire a család, míg a selejtes fiukról csak egy idealizált emlék marad.
- Ne aggódj, karácsonyra otthon leszek. - próbált egy kis örömöt és magabiztosságot vinni a hangjába, de úgy érezte, mindössze vigyorog egyedül állva a hóesésben, mint valami bolond, de így sem akar ráragadni a pozitív hangulat.
- Hát jó. Megmondom a többieknek. - hangzott ismét, ugyanazon az öreges, bánatos hangon, mint az előbb. Jobbnak látta, ha leteszi mihamarabb, mielőtt még komolyan meggondolja magát, vagy netán férfi létére elerednek a könnyei, amiből a nagymama tudni fogja, hogy valami óriási baj van. - Aztán legközelebb vedd fel anyádnak a telefont. - folytatta volna, de Anton már nem hallotta. Miután visszacsúsztatta a zsebe mélyére a telefonját, a lakótelepen kívül található boltok felé vette az irányt. Nem tudta pontosan, hogy mit akar venni, vagy, hogy egyáltalán akar-e venni valamit, de mielőbb szabadulni akart erről a hangulatát egyre csak rontó, depressziós helyről. Mindenhol csak szürke is fehér...Mintha a színek a lakótelepen kívül rekedtek volna. Menekülni akart valahova, ahol nem esik a hó, ahol már tavasz van, dalolnak a madárkák és kiscicák kergetőznek a mezőn, de csak a forgalmas út másik oldalára vezető jól ismert aluljáróig jutott, ahol két sapkás, nagykabátos férfi osztogatott valami szórólapokat ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel. Anton összegyűrve a zsebébe dugta, amit adtak. Hiába volt benne biztos, hogy egyáltalán nem érdekli a hirdetés, nem akarta úgy kidobni, hogy az osztogatók lássák. Ezt mindig így csinálta, így a kabátjainak zsebei rendszerint tele voltak a legkülönfélébb szórólapokkal, amelyek között egyaránt lehetett találni "Ismerd meg a Bibliát" felhívást Jehova tanúitól, autóiskolák, nyelvtanfolyamok, kutyakozmetikák reklámját, az egyetemek közelében pedig jellemzően diákmunka lehetőségek, vagy előadások hirdetéseit nyomták a kezébe mosolygós felsőbbévesek. Sokszor úgy gondolta, hogy a minden bizonnyal velejéig romlott személyiségének egyetlen pozitív oldala, hogy sose akar direkt megbántani senkit, ez pedig végsősoron egészen különleges, hiszen még az általa legjobban tisztelt emberekben is fellelhető a csúnya visszavágás szikrája, ha éppen valaki keresztbe tesz nekik.
     "Vége a neet életnek, ideje munkát keresni" - fogalmazódott meg a fejében, miközben a Pyaterochkába belépve végre fedett helyre ért. Az apja mindig azt mondta, hogy azért tanuljon, hogy ne kelljen egy életen át hetvenes IQ- val rendelkező emberekkel együtt dolgoznia. Ő persze egyet is értett vele, de ebben a helyzetben mégis mit lehet csinálni? Egy ránézésre közép - ázsiai nőre tévedt a tekintete, aki éppen a vevők által össze - vissza lerakott kosarakat pakolta egymásba. Ezt kellene csinálnia neki is? De hát ő intellektüel. Nem mintha lebecsülte volna az egyszerű embereket, sőt, de tisztán érezte, hogy az ő olyan típus, akinek alkotnia kell, nem utasításokat végrehajtani. Tanácstalanul körbenézett. Egyáltalán hogy kell egy állásra jelentkezni, mondjuk, ha ebben a boltban akar dolgozni? Kit kell keresni? Hova kell benyújtania az életrajzát? Hogy kell egyáltalán egy életrajzot megírni? Sokadszorra is világossá vált számára, hogy a szülei túlféltésének köszönhetően sok mindent nem tanult meg, és ezekben ráadásul Vova vagy Pasha sem tudnak segíteni. Már nem is emlékezett, hogy eredetileg miért tért be a boltba. Biztosan nem azért, hogy az árufeltöltőket nézegesse. A zsebébe nyúlt, hogy nézze meg, van-e nála apró, de a fém helyett csak azt a hülye papírt érezte, amit az imént a kezébe nyomtak. "Kolovrat" - olvasta a gótikus betűtípussal írt szöveget. "Mi a fene ez, valami metál együttes?" - futott át az agyán, aztán az apró betűs részre terelődött a tekintete, miszerint valami általa nem ismert, új szélsőjobboldali párt munkatársakat keres az egyik online lapjához. Magát is meglepte, hogy először Marko jutott eszébe. Furcsa gyerek, mint a bandájukban körülbelül mindenki, de azt meg kell hagyni, hogy korához képest nagyon intelligens és olvasott. Sokat nem tudott róla, de szinte biztosra vette, hogy ugyanolyan kívülálló, mint ő, de valahogy mégis máshogy. Ironikus lett volna, ha azt mondja, hogy valami nem stimmel vele, így még csak gondolati szinten sem akart ilyesmit megfogalmazni. Hirtelen azt sem értette, miért jutott eszébe egyáltalán Marko, hiszen ő még iskolás. Fontosabb dolgok állnak előtte, mint például az érettségi és a felvételi...Már ha töri a fejét az utóbbin, és nem akar tudat alatt egy hozzá hasonló, jobb sorsra érdemes, tizenévesen már tökéletesen kiégett, meg nem érett intellektüel lenni. Nem telt bele sok időbe, mire elhatározta, hogy jelentkezni fog. Mit veszthet vele? Semmit. Ráadásul, az ideális munka talán valami olyasmit jelent, ami az embernek nem teher, hanem szereti is csinálni. Anton szeretett írni, habár soha nem mondta senki, hogy tehetsége lenne hozzá, de nem is érezte szükségesnek. Csupán jó érzéssel töltötte el, ha tudott gyúrni valamit az összekuszálódott gondolataiból, melyek folyamatosan a fejében zakatoltak, és ahelyett, hogy koptak volna, folyamatosan csak rakódott rá valami. Újabb szorongást kiváltó kérdések, újabb fóbiák, újabb bűntudat foszlányok...Csupa kacat. Szeretett volna pénzt keresni, hogy ha végre hazatér karácsonyra, ne csak azt a nyavalyás ikont vigye haza a nagymamának, hanem új sálakat, bundás papucsot, és kesztyűt is vehessen a piacon, meg még talán a nagyapa is kapna valami minőségi italt, hogy ne azokat a sarki boltban vett löttyöket igya, amibe ki tudja, mit tesznek. Visszagyúrta a zsebébe a hirdetést, de ezúttal félbe, majd mégegyszer félbe hajtva, nehogy elmosódjon az elérhetőség, vagy a bármi, ami fontos lehet. Halvány mosollyal az arcán lépett ki a boltból.Vovát és Pashát meg fogja ölni az irigység, ha kiderül, hogy nulla tapasztalattal egy ennyire hozzá illő munkát kapott...És talán egyszer majd a családja is büszke lesz rá. Egyszer, amikor rájönnek majd, hogy a világ nem egészen olyan, ahogyan azt ők hiszik, vagy amilyennek negyven évvel ezelőtt tanulták az iskolában, vagy amilyennek most mutatja minden létező népbutító médium. Akkor majd büszkék lesznek az örökké csak pátyolgatott, lenézett Antoskára, hogy ő értelmes dolgokért küzd, nem pedig olyan baromságokért, mint a diploma, vagy egy munkahely, ahol kizsákmányolják, vagy éppen ő áll be a kizsákmányolók közé.



* A pravoszláv karácsony Január 7. - 8 - án van, tehát újév után.