Magnólia

Az, hogy mit látsz, attól függ, hogy mit veszel észre.

2015. Február 9. Péntek
Roksana karbatett kézzel állt meg Sveta asztala előtt, aki éppen a műkörmeit csinálta egy fiatal lánynak.
- Már megint itt vannak a kölykeid? - szegezte rá haragos tekintetét. Svetának volt egy olyan érzése, hogy ha mindkét kisfia hozzá hasonlóan hófehér bőrű, kék szemű, szőke hajú gyermek lenne, talán megtisztelné őket a "gyerek" kifejezéssel, ahelyett, hogy a "kölyök" szót használja.
Sveta csak sóhajtott egyet:
- Roksana, már ezerszer tisztáztuk, hogy nincs kire hagynom Dzhokhart, nekem meg muszáj dolgoznom.
- És Ibragim? Ő mit keres itt?
- Ma reggel rosszul érezte magát, nem küldhettem óvodába harmincnyolc fokos lázzal. - vonta meg a vállát, de tudta, hogy ennek a kijelentésnek súlyos következményei lesznek. A francba...Nem kellett volna elmondania, hogy Ibrushka beteg. Gyerek, úgysem látszik rajta...
- És erre az a megoldás, hogy betegen behozod a gyereket a kozmetikámba, hogy fertőzzön össze mindenkit? - ordította olyan hangerővel, hogy a terem másik végén is mindenki hallhatta.
- Mondtam már, hogy nincs kire hagynom. Mégis mit tehetnék? Majd nem tüsszög másokra.
Erre Roksana olyan undorral teli arcot vágott, hogy Sveta legszívesebben visszaszívta volna, amit az imént mondott. Hát igen...Még nem szokta meg teljesen, hogy itt váráson nem úgy illik viselkedni, mint falun a rokonokkal és az idős nénikkel. Néha úgy érezte, hogy itt hozzá képest túl civilizált mindenki, éppen ezért értette meg már az első pillanattól Mirzáék helyzetét.
-  Esküszöm, hogy ha nem tudnék az anyagi helyzetetekről, kirúgnálak. - folytatta felháborodottan. - Ez egy szépségszalon, nem gyermekmegőrző. Talán ezt a problémát nem tudod megbeszélni azzal az intelligens férjeddel? 
Sveta nagy zavarában csak a földet bámulta. Amikor nagy ritkán bensőséges viszonyban volt a munkatársaival, elkottyintott ezt - azt, most meg Roksana a vendégek előtt világgá kürtöli...Nem tudta, hogy a vele szemben ülő fiatal lány hallotta-e annak ellenére, hogy a szabad kezével folyamatosan a telefonját nyomkodta, de nagyon remélte, hogy nem.
- Nem is ismered, minek alkotsz véleményt róla?
- Bőven elég, amiket te mesélsz. Hogy miként bánik a testvérével meg a saját gyerekeivel, hogy ideküld dolgozni, és nem érdekli, hogy nincs kire hagynod a piciket. Én már a helyedben rég elváltam volna, csak az ilyentől nem annyira egyszerű. Majd úgy visszaviszi a gyerekeket a saját kis szülőhazájába, hogy soha többé nem látod őket.
- Miért akarnék elválni?
Roksana gúnyosan felnevetett:
- Bocs...Elfelejtettem, hogy te csak szenvedni szeretsz. Szerinted állapot az, ami nálatok van? Más nő szülés után vagy három évig otthon marad a gyerekkel, téged ez az ember meg itt dolgoztat. Az a házasság jó, ahol a nő nőnek tudja érezni magát a férfi mellett, nem rabszolgának. 
    Pár másodperc múlva egy újabb vendég lépett be az ajtón, úgyhogy Roksana kénytelen volt továbbállni. Ahogy Sveta magáramaradt, belegondolt, hogy talán tényleg nem tud eléggé nő lenni, "jó nő" meg pláne nem. Ránézett Roksanára, aki éppen mosolyogva beszélgetett a pár másodperccel ezelőtt belépő vendéggel. Divatos, arcformájához remekül illő frizura, modern ruhák, kifogástalan alak...Ettől lesz nőies egy nő? Ha igen, neki bizonyára esélye sincs. Néha úgy érzete, hogy a szegények és a gazdagok közt nem csak hatalmas anyagi, hanem már - már kulturális és nyelvi különbségek is vannak. Olyan a helyzet, mint a különböző kultúrák esetében. Ha meg akarja az ember ismerni, bizony kitartóan kell tanulmányoznia, de még akkor sem biztos, hogy a sajátosságokat meg tudja szokni és el tudja fogadni. Ha az ember felnőttként kezd el tanulni egy nyelvet, mindig lesz egy hülye akcentusa, ami miatt mások kinézik, és röhögnek rajta. Így van ez a szegények és gazdagok világával is. Ha egy kis faluból kerül fel városra az ember, először mindenre rácsodálkozik, aztán fokozatosan ezeket a dolgokat mind megszokja...De ettől függetlenül tíz - húsz év múlva még mindig lesznek olyan dolgok, amiket képtelen megszokni, mert nem efféle neveltetésben részesült. Ez leginkább a felsőbb réteg mentalitása. Sveta kollégái mint hozzá hasonló sorból származtak, de egy apró különbség volt: Ők gazdag férjet választottak, így megengedhették maguknak, hogy divatosan öltözködjenek, kéthavonta járjanak fodrászhoz, külföldön nyaraljanak, a gyerekeiknek bébisitterük legyen stb...És milyen nőket vesznek el a gazdag férfiak? Talán a legfontosabb, hogy legyen a közvélemény szerint szép. Legyen jó alakja, helyes pofija, szép, hosszú haja...Az nem számít, ha a férje mellett még néhány férfi őt akarja. Ha van egy kis esze, úgyis mellette marad...Vagyis inkább a pénze mellett.

 Sveta kiskorában mindig azt mondta a nagymamájának, hogy neki majd gazdag férje lesz, így nem kell majd a kis faluban élniük, mint a parasztok, hanem élhetnek a nagyvárosban, mint a gazdag emberek...Aztán rájött, hogy a nagyvárosban még savanyúbb az élet, mint falun. Falun legalább mindenki annyira ismeri a szomszédját, mint saját magát, itt pedig a szemben lakókkal talán öt év alatt még nem is beszéltek. Nincs közösség, nincsenek barátok, nincs kommunikáció. A város a magányosok és depressziósok gyűjtőhelye. Azoknak pont jó ez a pénzmániás rohanó élet, hiszen kevesebb idejük marad gondolkozni, és esetleg magukba nézni. Csak rohanás és törtetés...Ez már a gyerekek vérében is benne van. Van, aki felül tud kerekedni a többieken, és le tudja őket nyomni minden tekintetben, és van, aki erre természetéből adódva képtelen. Néhányan úgy élik az életüket, mint egy szerencsejátékot. Csak halmozzák a sikereket, és alig bírnak leállni... Ha akarnak valamit, azt kiharcolják, kikaparják a másikból...Az ilyenekből lesznek a nagy és befolyásos emberek. Politikusok, sztárok, médiaszemélyiségek. De ott van a másik réteg, aki alig kapja meg az életét, már elszúr mindent. Az első kudarc után feladják az álmaikat, bebeszélve maguknak, hogy az a bizonyos dolog nem is volt annyira fontos. És belőlük mi lesz az évek során? Hát jól kereső, tiszteletre méltó személy semmiképp. Ilyen ez az élet. Van, aki véresen komolyan veszi, és van, aki egyszerűen csak elhajítja az összes lehetőséggel együtt.
      Az ember huszonnégy éves korában már gyakran elfilozofálgat a gyerekkorán. A szüleiről, az otthoni szokásokról...Arról, hogy milyen gyereknevelési taktikákat vett át otthonról, és miket mellőzött. Sveta ez alól kivétel volt, ugyanis ő inkább elfelejteni akarta a gyerekkorát. Amikor végre tizennyolc évesen elköltözött otthonról, az első reakciója az volt, hogy megszabadult ettől a bolondok házától. Árva gyerek volt, akit a nagymamája nevelt. Alig volt három éves, amikor az anyja öngyilkos lett, majd az apja is meghalt egy betegségben. Így került öt évesen a nála egy évvel fiatalabb féltestvérével együtt az apai nagymamához. Kseniya, a féltestvére az apjának egy másik kapcsolatából származott. Svetának mindig volt egy érzése, hogy az anyja talán emiatt a gyerek miatt kötötte fel magát, hiszen senki nem viseli jól, ha a férje eltitkolt kapcsolatából születik még egy gyerek. Már nem tudta, hogy Kseniya hogyan került a nagymamához, és miért nem az anyjával élt, de nem is érdekelte igazán. Gyerekkora óta csak arra vágyott, hogy hagyhassa el a nagymama házát, és próbáljon szerencsét Moszkvában. Moszkva...Egy város, ami egy vidéki lány számára annyi jót ígér. Ha már nem tanult tovább, kereshet egy munkát, kicsin önállósulhat, és persze sosem kell látnia azt a hülye Kseniyát. Talán a sors fintora, hogy mindig az alapvetően "jó" de szeretethiányos lányok akadnak össze a "rosszfiúkkal", akikről persze nem tudják, hogy rosszfiúk. Sveta itt ismerkedett meg Mirzával. Tulajdonképpen akkor volt életében először szerelmes, de akkor nagyon. Mirza is annyira újonnan érkezett a fővárosba mint ő, csak egy még idegenebb környezetből, és még nehezebben tudott beilleszkedni. Rokonlelkeknek tűntek...Talán azért is szerette meg annyira. Tizennyolc évesen azt hitte, ő a legtökéletesebb pasi, akit találhat magának. Sportos, jól néz ki, és egyedül neveli a hét évvel fiatalabb kisöccsét...Csak jó ember lehet, ha egy gyerek nevelését komplekt magára vállalta csak azért, hogy a fővárosban jobb körülményeket biztosítson neki, és az anyját kímélje.Aztán persze minden álom egyszer véget ér, és a szegény vidéki lányka rájön, hogy szíve választottja talán nem is az a férfi, akiről mindig is álmodozott. Roksanának talán igaza van...Egy kedves, családcentrikus férj illene hozzá, aki tudja, hogy kell bánni egy nővel. Ő egy érzékeny lelkű lány...Nem az állandó konfliktusokra lenne szüksége, hanem egy kis szeretetre és törődésre.
      Amikor Sveta várandós lett Ibrushkával, mindketten iszonyatosan örültek, hogy lesz egy gyerekük, ráadásul ilyen hamar. Sveta gyerekkori álmai közé tartozott, hogy korán szüljön, és ne negyven évesen keressen magának kétségbeesetten valami pasit, akitől még talán gyereke is lehet. Amikor megszületett Ibrushka, nagyon örültek, hogy kisfiú lett...Valahogy első gyereknek mindig jobb egy fiú, aki majd vigyázni tud a többiekre...És persze okos és erős lesz, így a többiek felnézhetnek rá. Dzhokharral már más volt a helyzet. Őt nem tervezték. Amikor Mirza megtudta, hogy felesége ismét terhes, finoman próbált rá célozgatni, hogy anyagi helyzetükből adódva nem biztos, hogy meg kellene szülni ezt a gyereket. Ő persze hallani sem akart az abortuszról Hogy lehet megölni egy ártatlan kisbabát, akiből még kitudja, milyen nagy ember válhat? Ehhez nem volt szíve. Aztán fél évre rá, hogy Dzhokhar megszületett, rájött, hogy mégis nehéz két pici gyerekkel. Ha Ibrushka egyke lenne, nem lenne semmi probléma. Délelőtt óvodába járna, délután pedig Vakha hazavinné, ők pedig estig dolgozhatnának, hogy normálisan meg tudjanak élni. De ott van Dzhokhar, aki még csak másfél éves...Még nem járhat óvodába, de dolgozni muszáj. Az egyetlen választása, hogy magával viszi a kozmetikába, és ügyel, hogy semmihez ne nyúljon, és semmit ne koszoljon össze. Még két gyerekkel is megoldható az élet, ha Roksanának nincs éppen rossz napja...De mi lesz a harmadik után? Sveta már lassan három hónapos terhes volt, de még mindig nem mondta el Mirzának. Úgysem látszik még egy ideig...Nem olyan alkat. De előbb utóbb mégis el kellene mondani, és meg kellene beszélni, hogy mi legyen. Félt elmondani. Tudta, hogy férje valósággal megparancsolná, hogy vetesse el, hiszen egy harmadik gyerekkel tényleg elképzelhetetlen, hogy fognak boldogulni. Ő nem továbbra sem akart abortuszt. Nem értette, miféle beteg szokás, hogy manapság a nők csak úgy kikapartatják magukból a gyerekeket, és mintha mi sem történt volna, élnek tovább. A nagymama, és a falubéli asszonyok ilyenről még biztos nem is hallottak. Ilyesmi csak a városiak körében divat, akik a karriermániájukkal emberi életeket oltanak ki. Tudta, hogy három hónap után már nem lehetséges az abortusz...Valahogy el kell mondania, csak még végig kell gondolnia, hogy.
- Ibrushka, teszed le azt a hajlakkot! - ordított rá kisfiára, aki valamilyen okból kifolyólag éppen az egyik hajlakkot próbálta kifújni a levegőbe. Ahogy meghallotta anyja hangját, huncutan elmosolyodott, és letette az érdekes tárgyat.
- Unatkozom. - lépett az anyjához, aki még mindig a fiatal lány műkörmét csinálta. Sveta értette a helyzetét. Mégis mit érezhet az a négy éves kisfiú, aki reggel kilenctől délután ötig be van zárva egy fodrászszalonba, ahol csak nők vannak. Ráadásul meg van fázva. Hiába tömi egész évben mindenféle vitaminokkal, az óvodában úgyis elkap valami nyavalyát...Mirza szerint ez azért van, mert nem  sportol rendszeresen, így gyenge az immunrendszere. Micsoda hülyeség...Egy négy éves gyereket mégis minek kellene ilyesmivel terhelni? Előtte az élet. Ha úgy dönt, ráér még sportolni.
- Akkor foglald el magad valamivel, csak ne tegyél kárt se a berendezésben, se magadban. - vetette oda kissé mogorván. - Ezerszer elmondtam már, hogy ne nyúlj semmihez, mert Roksana pipa lesz. Meg vagy fázva, és mindent összefogdosol...Inkább nézd meg Dzhokhart, elvégre az öcséd!
Ibrushka vidáman átfutott a másik szobába. "Milyen érdekes...Ezeken a gyerekeken tényleg csak akkor látszik a betegség, amikor reggel óvodába kell menni." - állapította meg Sveta, miközben fél szemmel figyelte, hogy amíg eljut a másik szobába, véletlenül se rohanjon neki senkinek, és ne verjen le semmit.
- Milyen érdekes nevük van a gyerekeknek. - mosolyodott el a vele szemben ülő lány, akinek a körmeit csinálta. Kb tizenhat éves lehetett, mégis hosszú, magnólia színű porcelán körmöket kért. Csuklóján már ott virított egy picike tetoválás, pontosabban egy kezdőbetű. Végiggondolta, hogy ha neki tizenhat évesen így nézett volna ki a keze, a nagymama ki is rakta volna a lakásból. Az öreg nagyon nem szerette a kihívó öltözködést. Akkoriban nagyon haragudott  rá, amiért nem engedte, hogy fesse a szemét, és miniszoknyát vegyen fel, de most már értette, mire volt ez jó. Ezek a lányok túl korán nőnek fel, de az is lehet, hogy nem is volt gyermekkoruk. Ők nem a mezőn futkároztak gyerekként, hanem az anyjuk ruháit próbálgatták...Tizenhárom évesen nem almát loptak a szomszédból, hanem cigit az apjuktól. Már félig - meddig kezdte ezt megszokni...
- Igen, elég ritkák. - felelte mosolyogva, bár közel nem volt ennyire boldog. Folyamatosan csak a születendő gyermekén járt az esze. Hogy mondja el Mirzának? Hamarosan letelik a tizenkét hét, és ha akarná sem tudná elvetetni...De nem is akarja. Ez gyilkosság.
- De nem orosz eredetűek, igaz? - kérdezősködött tovább a lány. Svetát már kezdte idegesíteni. Eddig meg sem szólalt, csak a telefonját nyomkodta, most meg itt kérdezősködik olyan jellegű dolgokról, amihez a legkisebb köze sincs. Ezek az úri, gazdag kislányok már csak ilyenek, és mindig is ilyenek voltak. Lenézik, akinek nincs diplomája, de ugyanakkor bármilyen fenntartás nélkül hozzászólnak egy egyszerű műkörmöshöz is, ha éppen piszkálódni kell. Látszott, hogy nem barátságos  érdeklődésből kérdi, csupán azért, hogy tudja meg, mivel keveredett ezeknek a kisgyerekeknek a makulátlan szláv vérük.
- Nem. Csecsen eredetűek. - mondta.
- Tehát ezek szerint az apjuk csecsen?
- Jó következtetés.
- Hm...Ez érdekes. - nyomkodta tovább a telefonját a lány. Más kérdése nem is volt. Most telefonnyomkodás közben bizonyára megállapítja, hogy ezek a diploma nélküli műkörmösök mind hülyék, és belőle sokkal értelmesebb felnőtt lesz. Lesz egy jó munkahelye, és  esze ágában nem lesz összeállni mindenféle bevándorlókkal. Vagyis...Ha azok gazdagok, akkor természetesen lehet róla szó, csak jó génjei legyenek.
- Nekem annyira mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű. Elég vegyes ez az ország már évszázadok óta. Él itt mindenféle...A lényeg, hogy rendes emberek legyenek. - még mindig mentegette magát. Megtehette volna, hogy kicsit erélyesebben szembesíti a kislányt, elvégre mégis ő a felnőtt, de úgy érezte, nem válna előnyére, ha ezt tenné. Néha jobb, ha az ember csak játssza a hülye, vidéki kislányt, aki túlságosan is jóhiszeműen látja a világot. A hülyéket és a tájékozatlanokat mindenki szereti. Velük nem akar veszekedni senki, és nem is lenne sok értelme. Tudják a vitatársak magukról, hogy az ők elméleteiket és lexikális tudásukat nehéz überelni, így örülnek is, ha ezt egyesek meg sem próbálják. Így van ez rendjén...De ott a másik szemléleti mód: Mi van, ha az egyszerű vidéki kislány tapasztalatokból szerzett világnézete győzi le ezeket az általánosítások alapján kidolgozott elméleteket? Talán mindenki tudja, hogy ez igenis esélyes, csak nem érdemes megpróbálni.
- Jó persze... - bólogatott a lány, mint akinek már a könyökén jön ki az alábbi "mindenki egyforma" szöveg. - A többi nemzetiséggel nincs is baj, de ezek a csecsenek...Mindig csak velük van a probléma. Sokan köztük iszlamista nézeteket vallanak, és utálják a keresztényeket. Az oroszokat meg vallástól függetlenül is utálják. Ezt mindenki tudja.
- Ez csak egy sztereotípia. - válaszolta még mindig szelíden Sveta.
- De a sztereotípiáknak mindig van alapjuk. Sokszor igenis sok.
- Én sem mondom, hogy teljesen haszontalanok, sőt...Végső soron tök diplomatikusak. Így legalább a hülyék is mindenről eltudják  mondani a véleményüket.
A lány haragosan nézett rá. A körmei éppen abban a pillanatban készültek el. Felállt, lesimította a szoknyáját, flegmán Sveta kezébe nyomta a pénzt, majd egy másik szoba felé tartott. Sveta értetlenül nézett rá.
- A másik irányba van az ajtó.
- Nem érdekel. - tette csípőre a kezét. - Éppen a főnökének készülök bepanaszolni, hogy udvariatlan a vendégeivel.
- Mégis miért? - pont ez hiányzott Svetának, miután Roksana már korán reggel felhúzódott, amiért ismét behozta a gyerekeket. Elege volt mindenből...
- Lehülyézett. - válaszolta.
- Félreérted. Nem rólad beszéltem, csak általánosan. A meggondolatlan emberekre céloztam, akik képtelenek sztereotípiák nélkül élni.
- Engem egy manikűrös ne oktasson ki az erkölcsről. Azt csinálok, amit akarok, és olyan elvekkel élek, amikkel akarok.
A princess rájött, hogy az élet szar, és még egy manikűrös is képes kioktatni...Vagyis, csupán elmondani a véleményét, hiszen ehhez mindenkinek van joga. Ezek után ismét Sveta érzett lelkiismeret furdalást. Ő volt a hülye, amiért összeszólalkozott egy gimnazista lánnyal, aki ráadásul gazdag szülők gyereknének tűnt, nem akármilyen külvárosi suttyónak. Sajnálta már az egészet...Legszívesebben az utóbbi beszélgetést meg nem történtté tette volna.
- Nagyon sajnálom, ha ezzel megbántottalak. - mondta, és remélte, hogy "magnólia körmű kisasszony" meggondolja magát, így nem panaszolja be Roksanának, de ehelyett valami olyasmi történt, amire abszolút nem számított.
- Semmi baj. Csak arra számítottam, hogy legalább itt beszélgethetek valakivel. - mondta a lány, miközben letörölt egy könnycseppet az arcáról. - A szüleim sokat dolgoznak...Sosem érnek rám. Egyedül a sofőrünk volt az, akinek eddig elmondtam a dolgaimat, de apám kirúgatta, mert egyszer miatta késett egy fontos tárgyalásról.
Sveta csak szórakozottan bámult az ajtó felé. "Kétféle magányos ember létezik...Aki azért magányos, mert valóban nincs senkije, és aki azért, mert túlságosan is sokan vannak körülötte, de ezek mind felszínes kapcsolatok. Néha olyanok magányosak, akikről az ember nem is gondolná..."
- Bármikor jöhetsz ide. - mondta végül Sveta. - Én meghallgatlak.
A lány arcára őszinte mosoly ült ki. Mintha ezt a reakciót ő sem várta volna, és még most sem hiszi el teljesen. Mondott valami "köszönöm" félét, majd felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.
Sveta elgondolkozva nézett utána, miközben megállapította, hogy a környezetében egyszerűen mindenki boldogtalan. Létezik egyáltalán olyan ember, aki azt mondhatja magáról, hogy ő igenis boldog? Dehogy...A boldogság kiveszőben van...Olyan, mint egy veszélyeztetett növény. Lehet, hogy totálisan eltűnik a föld színéről, de talán még valaki más fajta hozzáállással megmentheti.