Külső megfigyelő

2015. Február 9. Péntek
- Ezt nem értem. Eddig azt hittem, hogy csak a csórókat és szerencsétleneket röhögik ki az Alexey féle menők, erre az az iskola legújabb szenzációja az, hogy márkás ruháim vannak. - mondta nevetve Savely Pushman az ikertestvérének, miközben fizikacuccukkal a kezükben a szekrénysor felé tartottak. - Legközelebb megmondom anyáéknak, hogy ne vegyenek karácsonyra márkás cuccokat, mert az iskolánkban a homlesz színvonalú öltözködés a divat.
- Nem erről van szó. Aki nem tartozik a menők bandájába, bármit csinálhat, csak röhögés tárgya lesz. - reagált rá Dima, akinek sosem volt sok humorérzéke, így nem tudta különösebben értékeli ikertestvére ironikus felfogását.
- Hé, oligarchák! - vigyorgott szembe velük az egyik eléggé közkedvelt, menő srác, akihez feltételezések szerint már eljuthatott a legújabb hír, miszerint a Pushman testvéreknek Iphoneuk van. - Apuciék megnyerték a lottót, vagy mik ezek az Air Force cipők meg Iphoneok? Honnan van ennyi pénzetek, lopjátok, vagy mi?
- Erről beszélek. - sütötte le a szemét Dima, hogy ne is lássa, ki vágta hozzájuk ezt a megjegyzést. Pontosan tudta, hogy édesapjuk egy tisztességesen dolgozó ember, aki be tudja osztani a pénzt. Ennyi a titok, ezek a rosszindulatú barmok azonban mindent kitalálnak, és híresztelik az egész iskolában.
- Bizony. - vigyorgott szembe vele eközben Savely. - Akkora lakosztályunk van, hogy már lassan egy személyzet is elkéne. Takarító, WC pucoló, meg ilyenek...Úgyis olyan sötétek vagytok az iskolához, hogy ha bementek a tengerbe, azt hiszik olajfoltok úsznak a vízen.
A fiú döbbenten nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy hallucinált -e, vagy ez a kis senki tényleg beszólt neki. Nagy meglepettségében még visszaszólni is elfelejtett, pedig Dima rögtön arra gondolt, hogy a következő pillanatban tizenöt kisportolt menő gyerek fogja lerohanni a testvérét, és rossz esetben őt is.
- Te hülye vagy? - bökte oldalba indulatosan Savelyt, ahogy a lépcsőfordulóhoz értek, ahonnan már nem látta őket senki. - Tudod, hogy ezek mindenkit kicsinálnak.  Úgy akarod végezni, mint Marko Filipov, aki ellen fordították az egész iskolát anno? - Dima a nála két perccel fiatalabb öccse miatt mindig jobban tudott aggódni, mint saját magáért. Tudta, hogy Savely szabadszájú, gátlástalan, ami eszébe jut, azt mondja, és egyszer még nagy gondjai származgatnak ebből a természetből. Néha elképzelte, hogy ha csak a lelkeket lehetne látni, és nem a testet, Savely lelke egészen biztosan egy vidám, csicsergő kismadár lenne, míg sajátja egy csúnya, fekete görcs...De arra sosem jött rá, hogy is néz ki igazából egy görcs.
- Éppen azért szóltam vissza, hogy ne végezzem úgy. Ha már ellenséget keresnek, leljenek méltó ellenségre. - válaszolta sebleges hangon Savely. - És amúgy is...Ha anno Alexey felbőszítette az egész iskolát Marko ellen...Te miért nem álltál a másik oldalon?
- Marko oldalán? - kerekedtek ki Dima szemei. - Csak tizenhárom éves voltam. Ki akar tizenhárom évesen belefolyni ilyen vitákba?
- Tizenhárom, mi? Lehetnél te tizenhat, huszonegy vagy ötvenhét éves, nem foglalnál állást semmilyen vitában.
Dima érezte, hogy egyre feljebb megy benne a pumpa. Megint kezdett eluralkodni rajta az az érzés, amit az utóbbi időben olyan gyakran érzett: hogy Savely miatt nincsenek barátai.
- Miért fogtam volna a pártját, amikor nem is ismerem? - vágta testvére fejéhez a szerinte leglogikusabb magyarázatot.
- Naponta olyan emberek pártját fogjuk, akiket nem ismerünk. Az emberek talán ismerik személyesen az általuk nagyra becsült politikusokat vagy celebeket? Nem, mégis fanatikusan rajonganak értük.
- Az más.
- Dehogy más. Buta eszmékért harcolunk, és agresszívan szajkózzuk a véleményünket, de ha egy embertársunk bajba kerül, le se szarja senki. Hogy miért van ez így? Mert félünk a többségtől.
- Ha annyira a szívügyed ez az egész, miért nem védted meg te? Ha jól emlékszem, te is lapultál anno, mint nyúl az úthenger alatt, most azonban mégis jártatod a szádat, mintha te lennél a humánusság megtestesítője. - tört ki Dimából a rá zúdított okoskodásokra való válaszként.
- Velem más a helyzet. - mondta határozottan Savely.
- Mégis mi? Egyikünk sem különb a másiknál, hiába akarod magadat fényezni. Erre az élő példa, hogy amióta ide kerültem egy barátom sincs, és ahogy látom, te sem vagy ezzel másképp, mert ha akkora társaság venne körül, nem engem untatnál folyamatosan a hülyeségeiddel.
- Úgy értem, hogy én külső szemlélő vagyok. Inkább megfigyelni szeretem a dolgokat, mint átélni.
- Hm...Érdekesen hangzik. És eddig mi érdekeset figyeltél meg? - kérdezte gúnyosan Dima.
- Nem titok, hogy egyikünk sem rendelkezik valami sok baráttal, de mégsem vagyunk olyanok, mint Marko...Sehogy sem tudok rájönni, mi köztünk az alapvető különbség...
Ahogy ezt Savely kimondta valósággal megrettent, hiszen az előbb említett Markot pillantotta meg, ahogy a közös szekrényükre támaszkodva úgy bámulja őket, mintha egyenesen rájuk várna. Amikor kicsi volt és az anyjuk rajtakapta őket valami turpisságon, mindig meghúzta Dima pulóverének az ujját, jelezve, hogy találjon ki valamit, hiszen ő az idősebb és az okosabb. Most meg kellett erőltetnie magát, hogy tizenhat évesen ne tegye ugyanezt. Külső megfigyelőként már eddig is feltűnt neki, hogy amikor megjelenik Marko a folyosón, a gyerekek mintha megzavarodnának. Egy részük sugdolózni kezd, a félénkebb részük nem tudja, hogy rá illik -e nézni, vagy nem, ha nagymenő van a közelben, az tuti nem hagyja a megjelenését szó nélkül...Akármennyire is nevetett eddig a többiek Markohoz való suta viszonyán, azon kapta magát, hogy most ő is ugyanúgy leblokkolt. Már egész közel ért a szekrényhez, és szerette volna kivenni a matekcuccát, de Marko nem mozdult onnan. Savely szemei akaratlanul is megakadtak a fehér fűzős cipőjén. "Fehér fűzős cipő...Ez nem a skinheadek jelképe?" - futott át az agyán, mert anno sokat olvasott a huszonegyed század deviáns csoportjairól. "Meg még ott van a 88, a 14/88..."
- Savely és Dima? - nézett rájuk komoran. Arca annyira érzelemmentes és rezzenéstelen volt, hogy Savely először azt sem tudta, hozzájuk szólt-e, vagy csak magában mondogat valamit.
- Igen. - mondta zavartan, miközben levette tekintetét a cipőjéről és próbált a melankolikus, barna szemekbe nézni. - Mi vagyunk.
Közben megszólalt a jelzőcsengő.
- Láttam, hogy Alexey nem beszélt ma valami szépen veled.
Savely ezzel a megállapítással egyetértett, de hirtelen nem tudott mit reagálni, annyira nem tudta mire venni, ami ebben a pillanatban történik. Úgy tűnik, személyesen őket kereste meg az iskola egyik legutáltabb fiúja, akinek a nevét mindenki ismeri, és ennyire hamar a lényegre is tér. Látta, ahogy a mellettük elhaladó fiatalok egytől - egyig megbámulják őket, miközben bizonyára azon tanakodhatnak, hogy ki lehet ezt az alacsony, szőke, tizedikes fiú, aki szóba áll még ezzel a hülye Markoval.
- Hát igen. - nevette el magát kínosan. - Alexey egy klasszikus bunkó...
A mondatát nem tudta befejezni, mert Marko a kezébe nyomott egy gondosan összehajtott papírt. Mielőtt még megkérdezhette volna, hogy mi az, Marko folytatta:
- Olvasd el, ami benne van, és gondold át.
Savely hirtelen nem tudott mit reagálni. Életében két szót nem váltott ezzel a Markoval, erre most idejön, a kezébe nyom egy darab papírt, és mielőtt kifaggatná, hogy mi ez az egész, eltűnik a lépcsőfordulóban.
- Ez...Ez mi volt? - nézett utána hitetlenkedve Dima, mint aki lehetségesnek tartja, hogy az előbbi pár másodpercben csupán hallucinált, majd kivette testvére kezéből a papírt. Közben megszólalt a csengő, de nem érdekelte őket különösebben, mert tudták, hogy a matektanár úgyis mindig késik. - Mi van ebben? - forgatta értetlenül az összehajtott papírt.
- Nem tudom...Talán nézd meg!
Dima olyan óvatosan bontotta fel, mintha attól félne, hogy a tartalma felrobban, vagy valami soha nem látott vadállat tör ki a kuszán írt sorok közül. Savely mögé lopózott, hogy ő is jól lássa a szöveget.
"Mondjátok, szerintetek jól van ez így? Hogy a hatalmas, erős mindig elnyomja a gyengébbet? Csak azért, mert így volt kezdettől, így kell maradnia örökké? Soha nem fordulhat a kocka, nem lesz vége a lelki terrornak? Jól tudom, hogy ti is pontosan azon mentetek keresztül az elmúlt években mint én, és még néhány ember az iskolából. Minket egyszerűen nem kedvelnek, mert nem vagyunk olyanok, mint a többiek. Kézzel - lábbal próbálhatunk hozzájuk tartozni, nem fog menni, mert mi vagyunk a világ számkivetettjei, akiknek gyötrődés a sorsuk, míg élnek. Nekünk számkivetteknek össze kell tartanunk...Egyek vagyunk, ugyanazok a problémáink és ugyanazok az ellenségeink. Képzeljétek el, szerte a világon hány hozzánk hasonló sorsú tinédzser él, és addig nem fog a helyzetük változni, amíg erőszakosan fel nem lépünk az elnyomók ellen. Egy életre meg kell tanulniuk a barmoknak, hogy nem lehet másokat lekezelni, kiutálni, és tönkretenni az életüket, mert ők maguk is könnyen megüthetik a bokájukat. Csak akkor olvassátok tovább, ha eddig egyetértetek velem! Négy sorstársammal együtt egy kegyetlen leszámolást tervezünk. Ha érdekel benneteket, az interneten elérhető vagyok...Ha azonban nem, most felejtsétek el, amit írtam! Ha nem szálltok be, de viszont vagytok olyan aljasok, hogy továbbadjátok valakinek a szándékunkat, nem lesz hosszú életetek. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többi, aki bárkit kicsinálhat, és kegyetlen gyilkolásra is képes, ha szükségesnek érzi az idejét. Ugye nem akarjátok srácok, hogy a négy éves húgotoknak bármi baja legyen, vagy a burzsuj lakásotok ne álljon sokáig? 
Dimát kirázta a hideg, ahogy a sorokat olvasta, és kétségbeesett arccal nézett a mellette álló öccsére. Eddig sem a bátorságáról volt híres, de az olvasottakat értelmezve kezdte magát egy amerikai tinihorrorban érezni. Kész, most vége...Markoék meg akarnak ölni valakiket, őt pedig gyilkolásra kényszerítik...Nem, ilyen csak a filmekben van...Ilyen nem történhet az ők kis unalmas életükben. 
- Mi ez az egész? Mi a franc ez? - lóbálta Savely előtt a papírt, mintha jó szokásához híven ő tehetne mindenről, pedig csak a feszültségét akarta néhány indulatos szóval levezetni. 
Savely csak röhögött. - Most meg mi van? - kérdezte még idegesebben. "Ez megint röhög...Életveszélyben vagyunk, ez meg csak röhög, mint egy hülyegyerek". - Savely! Ez komoly! Ha nem vetted volna észre, az előbb egy gyerek levélben közölte velünk, hogy ki kívánja nyírni pár iskolatársát, és minket is megfenyegetett. Ezt el sem hiszem. - fogta a fejét Dima. - Tudtad, hogy Amerikában éves szinten fordulnak elő ilyesmik?
- Az Amerika, ahol születésétől fogva azt sulykolják a gyerekbe, hogy mindent lehet, néhány ember pedig hiába él a föld másik részén, szellemiség szempontjából ott érzi magát.- vonta meg a vállát Savely. - Nyugi, majd ő is lenyugszik.
- Hogy a francba legyek nyugodt, amikor az imént halálosan megfenyegettek? Valaki bűncselekményre készül, mi meg nem tehetünk semmit ellene. - a folyosón már nem volt senki, csak az ők hangjuk hallatszott, valamint néhány órára siető tanár cipőjének kopogása. 
- Dehogy készül bűncselekményre. Nem meri megtenni. Te talán megmernéd?
- Hülye vagy?
- Hát épp ez az. Ahogy mi nem mernénk megtenni az elszenvedett szívatások ellenére, ő sem meri. Ilyen egyszerű ez. Inkább menjünk órára, mert még a tanár beír hiányzónak. - azzal Savely elindult a terem felé, Dima pedig rohant utána.
- Talán igazad van, és nem teszi meg...De mi a garancia rá? 
- Akkor szólj valakinek!
- Dehogy...Hiszen te is olvastad, hogy mikre képes, ha beáruljuk. 
- Semmire, csak a szája jár. Meg amúgy is, megtanultam én már vigyázni magamra.
Dima pár másodpercig gondterhelten hallgatott, majd ismét megszólalt, ahogy meghallotta a matektanár terem felé közelítő lépteit:
- Én mégis szólok az osztályfőnökünknek vagy az igazgatónak. Ez komoly dolog, nem lehet annyiban hagyni. - ezzel elindult a matektanár felé, hogy kérezkedjen el az óráról, de Savely a karjánál fogva visszarántotta. 
- Ne! Mégis lehet, hogy komolyan kellene venni a fenyegetését.