Ekaterina számára világossá vált, hogy ez a legrosszabb dolog, ami egy szülővel történhet. Az idősebbik fia egy komoly bűncselekménybe keveredett, ami nem bolti lopás és nem dílerkedés, ami a fiatalok által elkövetett bűncselekmények között a leggyakoribb, hanem GYILKOSSÁG. A fia neonáciktól szerzett fegyverekkel megölt két másik tinédzsert. A mindig jámbor, szerencsétlen kis Vitaliy. Ahogy kezdett részleteiben kirajzolódni előtte a gyilkosság miértje, egy több, mint tíz évvel ezelőtt történt eset ugrott be.
Ritkán fordult elő, hogy Ivannal közösen nyaralni mentek, de ez 2003 júliusában kivételesen megtörtént, ugyanis több, mint egy hetet töltöttek a Fekete - tengeren. Kicsit aggódott előtte, hogy hogy fogja bírni az akkor 5 éves Vitaliy a nagyszülőknél, ugyanis akkortájt egy lépést nem volt hajlandó megtenni az anyja nélkül, de végül elhessegette minden aggodalmát azzal az érvvel, hogy "rájuk fér egy kis pihenés, Vitaliynak meg nem árt kicsit szocializálódni". Az egy évvel fiatalabb Daniilt nem féltette, ugyanis már négy évesen sokkal önállóbbnak és életképesebbnek bizonyult, mint a bátyja. Folyamatosan szövegelt, szerette a társaságot, az óvónénik egyszerűen imádnivalónak tartották az állandó jókedvét és közvetlenségét...Vitaliyról azonban egyreinkább úgy tűnt, hogy egy belső világban él, amit képzeletbeli falakkal választ el a valós környezetétől. Az óvodában nem érezte jól magát a többiekkel. A nevére nem mindig hallgatott, az óvónők kérdéseire nem válaszolt, így Ekaterina aggódott, hogy előbb - utóbb még valaki azt hiszi, szellemileg nem minden stimmel a fiánál. Pedig Vitaliy okos gyerek volt. Míg a kortársait leginkább a játékautók és műanyag dinócskák világa foglalkoztatta, ő már tudott százig számolni, nagy érdeklődést mutatott a különböző gépalkatrészek iránt, és legalább öt verset és mesét el tudott mondani fejből. Ahogy azt Ekaterina pszichiáterként azonnal megállapította, fiából leginkább a szociális készségek hiányoztak, annak fejlesztését pedig fontosnak tartotta, ugyanis az ember társas lény, és egész életében másokkal lesz körülvéve. Ha valaki fiatalon nem tanul meg másokkal együttműködni, akkor már késő...Örökké kirekesztett ember marad. Erre a célra az egy hetes vakációt a nagymamánál pont megfelelőnek tartotta. A nagymamánál mindig sok ember megfordul, ráadásul a Kuznyetsov gyerekekkel egyidős unokák egész nyáron ott vannak, mivel a szüleik nyáron is dolgoznak. Kizárt, hogy Vitaliy egy hét alatt ne barátkozzon össze velük. Felnőtt korban az ember nehezen ismerkedik, de a gyerekek mindig könnyen megtalálják a közös hangot, hiszen az összes egyforma, pláne az óvodás kisfiúk. Csak bosszantani tudják a szüleiket, de azt magas szinten.
Amikor egy hét múlva lebarnulva, kipihenten visszatértek Moszkvába, az első útjuk természetesen a város melletti kicsiny faluba vezetett nagymamához.
- Kicsit aggódok Vitya miatt. Ilyen sok időt még sosem töltöttük távol a gyerekektől. - mondta Ekaterina a férjének, miközben bekanyarodtak az utcába.
- Mégis mi történhetett volna? Anyám vigyáz rájuk. Tudod, hogy imádja a gyerekeket.
- Tudom, persze...De Vitya más. Csak én tudom, hogy kell vele megfelelően bánni.
- Szerintem pont olyan, mint a többi gyerek, csak pszichiáterként mindenkiben a diliset látod. Munkai ártalom...
Ekaterina elmosolyodott. Talán van benne valami, és tényleg csak ő aggódik túlságosan. Ahogy idősödik, kinőheti ezt a sok furcsaságot. Leparkoltak a ház előtt. Annak ellenére, hogy verőfényes napsütés volt, nem látták a gyerekeket az udvaron, így nagyobbá vált a valószínűség, hogy a házban tevékenykednek valamit. Nagymama mosolyogva nyitott ajtót, bár arcán látszottak a fáradság és megviseltség jelei. A konyhaasztalon háromféle sütemény sorakozott: meggyes, barackos, és túrós, a pulton pedig ugyancsak háromféle szörp, amik teljesen ugyanúgy néztek ki, de nagymama állította, hogy mindhárom különböző. A gyerekek sehol...
- Vitaliy! Daniil! Hol vagytok? Hát így üdvözlitek anyátokat? - nyitogatott be Ekateina a különféle szobákba, miután üdvözölte anyósát, és ahogy illik, megkóstolta mindhárom süteményét. A hívásra Daniil vigyorogva futott be a hátsó kertből unokatestvérei kíséretében, majd az anyja nyakába ugrott.
- Képzeld el, születtek kiscicák, megcsípett egy kakas, kétszer is átmásztam a szomszédba, de a néni csak egyszer vett észre...- hadarta a látszólag teljesen összefüggéstelen dolgokat Daniil, miközben az anyja nyakába csimpaszkodott.
- Ez nagyon jó. És hol van Vitaliy?
Az unokatestvérek kuncogva egymásra néztek, majd fejüket rázva állították, hogy nem látták sehol.
- Egy órája még itt volt. - vakargatta a fejét nagymama.
- Egy órája? De hiszen egy óra alatt bármi történhetett. - vitte fel a hangját Ekaterina, de aztán megfékezte magát, ugyanis egy anyóssal határozottan nem jó dolog összeveszni.
- Mi történhetett volna? - kelt nagypapa nagymama védelmére. Az udvarról nem tud elmenni. Egész nap kint vannak a gyerekek. Bújócskáznak, fogócskáznak, kergetik a csirkéket...Vagyis csak hárman. Vitaliy csak ül egyedül, és repülőmodelleket épít hajcsavarokból.
- Na erről beszéltem. - forgatta a szemeit Ekaterina, és kiment a hátsó udvarra. Nagymama egy kis bűntudattal a lelkében követte.
- Vitaliy! Megérkezett anya! Hol vagy? - kiáltozták mindketten, de hiába. Bejárták az egész gyümölcsöst, de egy lélekkel nem találkoztak.
- Nekem ebből elegem van. Hívom a rendőrséget. - vette elő a mobilját Ekaterina.
- A rendőrséget? Mégis miért? Biztos csak elkószált valamerre, és hamarosan visszajön.
- Vitaliy nem hülyegyerek, aki csak úgy gondol egyet, és lelép! - vitte fel a hangját ismét Ekaterina. - Egészen biztosan történt valami. Te is tudod, mennyi idióta alak mászkál mindenhol. Mi van, ha...- a mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis egy ingerült férfihangra lett figyelmes az utca felől. Mindketten odanéztek. A kapu előtt egy tömzsi, bajuszos gazda állt egy kislánnyal kézenfogva. Vagyis, inkább maga után vonszolta, mert az nem igazán akart haladni. Ahogy az falun lenni szokott, az összes szomszéd a kapuból és az erkélyről nézte az eseményeket anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Ekaterina elképedve nézett oda.
- Ez hihetetlen! Egyesek még azt mondják, hogy falun biztonságosabb az élet. Tíz perce vagyok itt. Azalatt eltűnt a fiam, most pedig egy pedofilt látok az utcán végigvonszolni egy gyereket.
- Ha pedofil lenne, csak nem nézné szótlanul mindenki. - tűnődött nagymama, majd közelebb lépett a kapuhoz, hogy jobban lásson át a rácsokon.
- Nadya! - kiáltotta idegesen az ismeretlen az ő nevét.
- De hiszen ez a szomszéd! - fordult Ekaterinához, akinek már erősen az volt az érzése, hogy valamiféle bolondok házába csöppent. A bajuszos szomszéd berobogott a nyitott kapun, és ingerülten magyarázni kezdett:
- Nadya, elegem van a kölykeidből! Tegnap a kerítésről szedtem le őket, ma meg egy a hülye... - mutatott a szőke kislányra. - Bemászott a disznóólba.
Nagymama jobban szemügyre vette a kislányt. Hirtelenszőke haja volt, ijedt, kék szemei, és egy összeszaggatott, rá feltűnően nagy kombinét viselt. A felismeréstől ijedten felsikoltott:
- De hiszen ez Vitaliy! Jaj, a drága kombiném! Hát minek vette fel ez a gyerek a kombinémat?
- Vitya, te normális vagy? Mi ez a ruha? És miért van kifestve a szemed? - társult be a sopánkodásba Ekaterina is, miközben egy zsebkendővel próbálta letörölni a sötétkék szemfestéket gyermeke szemhéjáról.
- Vitaliy? Hát ez fiú? - méregette a bajuszos szomszéd. - Meg sem nyikkan, mióta megtaláltam. Annyit sem mond, hogy "elnézést".
- Kicsikém, kérj bocsánatot a szomszédbácsitól! - könyörgött Nagymama, mire Ekaterina csak lemondóan legyintett. Nem akarta részletezni, hogy Vitaliy nem egészen olyan gyerek, mint a többi. A cselekedeteinek sokszor nincs miértje, nem köszön, nem kér bocsánatot, nem néz az emberek szemébe...Semmit nem csinál úgy, mint egy normális gyerek, és ez talán soha nem is fog változni. Hogy miért vette fel női ruhát, és miért festette ki magát? Ki tudja...Egy ilyen gyerek esetében sosem ehet tudni, hogy mit gondol.
- Jesszusom! Miért öltött magára női ruhát ez az aranyos kisfiú? - rohant oda hozzájuk egy kíváncsi szomszédasszony. - Hiszen ez borzasztó! Már az egész világ ilyen nőnek öltözött férfimutánsokkal van tele! Azt képzelik magukról, hogy nők...Még ilyet... Vigyétek el a pópához ördögűzésre, amíg nem késő! Majd ő megszabadítja szegény kisfiút a gonosztól.
Ekaterina szóhoz sem tudott jutni. Egyrészt, gyermekkorában hallott utoljára ilyen vallásos ostobaságot, másrészt, pár hete olvasott egy cikket a transzvesztitizmus gyermekkori megnyilvánulásairól, amik tökéletesen illettek a mostani szituációra.
- Inkább kihagyjuk. - mondta zavartan, és elrángatta Vitaliyt a kapuból, hogy ne nézze az egész utca, mint valami csodát. Nagymama még egy ideig beszélgetett a két szomszéddal, ő pedig bevitte Vityát a fürdőszobába, hogy vegye le róla a szétszaggatott kombinét, és mossa le rendesen a szétkenődött szemfestéket.
- Az eszem megáll. - dühöngött. - Mi ez az egész? Te kislánynak képzeled magad? - szegezte Vitaliynak a kérdést, de pár másodperccel később rájött, hogy ezt kedvesebben is feltehette volna egy ilyen nyomasztó helyzetben.
- Nem. - válaszolta alig hallhatóan Vitaliy. Ekaterina az ablak felé nézett. A párkányára különféle piperék voltak kikészítve, miközben köztudott, hogy Nagymama utálja a rendetlenséget, így mindig a fiókban tartja őket. Szemfestékek, rúzsok, fésű, hajcsavarok...Vitya valószínűleg elfelejtette maga után elrakni.
- Hát akkor meg mi a francnak sminkelted ki magad?
- Nem én voltam.
- Persze...Talán a Nagymama?
- Daniil és Nastya.
Ekaterina kezében megállt a szemfestéklemosó vattapamacs, ahogy meghallotta fia, és annak unokatestvérének a nevét.
- Mi?
- Játszottam a kertben, amikor Ilya lefogott, Daniil és Nastya pedig rám adták Nagymama ruháját. Én próbáltam elfutni, de megfenyegettek, hogyha visítok, bezárnak a disznóólba. Muszáj volt engedjem, hogy kifessenek, de Daniil nagyon ügyetlen, és megszúrt a ceruzával, mire én elkezdtem sírni...Utána Ilya megharagudott, és bezárt Jeti úr disznóóljába, ahol borzasztóan büdös volt. Szerintem Jeti úr sosem fürdeti meg a malacokat, pedig biztosan örülnének neki.
Ekaterina szóhoz sem tudott jutni. A kisfiából megint hülyét csináltak, pont, mint az óvodában.
- Mégis ki a franc az a Jeti úr?
- A szomszéd. Nagy, szőrös, és ősz hajú. Olyan, mint egy jeti.
Ezzel a jelenséggel eddig is találkozott. Vitaliy hajlamos volt mindenkit elnevezni annak ellenére, hogy pontosan tudta a nevüket.
- Vedd fel a ruháidat! - dobta oda a kád szélére terített pólót és rövidnadrágot. Bántotta, hogy mindig, minden körülmények között az ő fiát piszkálja a többi gyerek. Mégis miben annyira más, mint a többiek? Nem butább, nem csúnyább...Nem alacsonyabb, nem kövérebb... - Miért nem tudod megvédeni magad? Ha majd a fejeden ugrálnak, azt is hagyod? - kérdezte tőle ingerülten.
- Nem szeretem Ilyát és Nastyát. Hangosak, és buták. Daniil is ilyen, de őt már megszoktam, mert a testvérem, és Apa szerint szeretnem kell.
Ekaterina nagyot sóhajtott.
- Hogy fogsz így bárhova is beilleszkedni? Tanulj meg a sarkadra állni, és mondd meg, ha valami nem tetszik, máskülönben a gyerekek mindig hülyét csinálnak belőled!
Vitaliy értetlenül nézett rá, majd leszállt a kád széléről, és a sarkán egyensúlyozva elindult az ajtó felé.
- De hiszen én tudok sarkon állni...Még járni is tudok.
Az anyja tehetetlenül elmosolyodott. "Vitaliy ilyen...Majd hátha kinövi"
***
A iskola folyosón állt, mert nem bírta bent a gyűlölettel teli tekinteteket. Sosem volt róla jó véleménnyel mindenki, de ennyien egyszerre még nem utálták. Ivan szintén gondterhelten dörzsölte az arcát. Mint aki azt hiszi, hogy csak egy rossz álom az egész, és éppen felébredni próbál.
- Valami baleset volt. Egészen biztosan csak valami baleset volt. Vitya sosem tenne ilyet. - mondogatta egyre hisztérikusabb hangon.
- De képes lenne. - hallatszott Ekaterina monoton, sírós hangja.
- Már hogy lenne képes? Egészen biztosan azt hitte, hogy nincs töltve a fegyver, és csak hülyéskedtek.
- Nem ismered a saját fiadat, mert mindig csak a hülye tanulmányaiddal vagy elfoglalva. - támadt rá a férjére idegesen. - Mivel kicsi kora óta csak én foglalkozom vele, veled ellentétben én ismerem a személyiségét. A gimnáziumban is éveken át szekálták, épp úgy, mint az óvodában, vagy mint alsó tagozatban.
- De hiszen sosem mondta.
- Ő nem szeretett beszélni ilyenekről. Azt hittem, nem is érdekli, közben csak belemerült a hülyeségeibe, hogy ne kelljen foglalkoznia a való élettel. Az ilyen jellegű sérelmek mindenkiben megmaradnak. Nem lehet kitörölni őket az emlékezetből.
- Gondolod, hogy direkt volt? - kerekedtek ki Ivan szemei.
- Évente több ehhez hasonló eset történik szerte a világban. Egy - egy gyerek úgy dönt, hogy bosszút áll a régmúlt sérelmeiért, és végez pár osztálytársával. Elena és Marko...Bizonyára ők voltak Vitaliy legnagyobb ellenfelei. Ők piszkálhatták a legtöbbet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése