A gránátalma magvai

 2015. Február 10. Szombat
Habár Ibrashka még csak négy éves volt, olyannyira hozzászokott az edzőterem hangulatához, mint más vele egykorú gyermek az óvodához, vagy a kortársaival való játékhoz. Már év eleje óta minden szombaton köteles volt itt dekkolni, mivel a szülei hétvégenként is dolgoztak, így nem tudták kire hagyni. Az igazat megvallva, jobban is szerette az itteni felnőttek társaságát, mint az óvodástársaiét. Itt mindenki szerette, pláne a férfias testfelépítésű női edzők, akiknek az izmaik mögött épp olyan lélek bújt meg, mint bárki másnak az előnyös, vagy éppen előnytelen testében. Ők mindig ölbe kapták, "kis vasgyúrónak" szólították, és néha diétás müzlit is vettek neki az edzőterem büféjében. Persze nem csak a nők voltak kedvesek, hanem Volodya bácsi is. Ha az apja éppen nem ért rá, ő gyakorolt vele. Izmoktól dagadó, nagydarab ember volt, a karján tele tetoválásokkal, mégis kedvesebbnek találta őt, mint a saját apját. Egy szóval, sokkal jobban szeretett itt lenni, mint otthon, vagy az óvodában. Itt nem bántotta soha senki, és nem is érezte azt, hogy bárki is ebben mesterkedne. Nem szólították feketeseggűnek és nem rúgott bele senki, ha elment mellettük. Az óvodában ennek az ellenkezője gyakran megtörtént, de nem merte elmondani az apjának, hiszen tudta, hogy nagyon ideges lenne, ha kiderülne, hogy a sportoló fiacskája ennyire szimpla helyzetekben sem tudja megvédeni magát. Hiába tudta pontosan, hogyan kell ütni - rúgni, ahogy meglátta reggelente a nála két fejjel magasabb Mishát, inába szállt minden bátorsága. Ennek az oka talán az lehetett, hogy Misha nála sokkal jobban szeretett bunyózni. Titokban mindig arra gondolt, hogy talán neki kellene fárasztó edzéseken részt venni minden nap, és nem is neki...Az élet nem igazságos. Senki nem azt kapja, amit megérdemel. Őt is gyakran megverik a nagyobb fiúk az óvodában, pedig nem csinált semmi rosszat. Pontosabban, nem is szól senkihez...Vakha mindig azt mondja, hogy a verekedés a kisgyerekek konfliktusmegoldó normája, és a nagyoknál sokkal rosszabb minden, mert ők szavakkal bántják egymást. Ibrashka nem teljesen értette ennek a jelentését, ne biztos volt benne, hogy az utóbbi ezerszer tűrhetőbb, mintha megvernék.
    Mirza önelégülten nézte kisfiát, miközben az a terem másik végében apja hátizsákjával babrált valamit. Az ő fiacskája...Szinte tökéletes gyerek. A világos haját és szürkészöldes szemeit egyértelműen az anyjától örökölte, míg a rátermettségét egyértelműen az apjától...Csak ne lenne olyan kis nyámnyila. Egy sportoló nem lehet ilyen. Márpedig Ibrashkából egyértelműen olimpikon lesz...Ahogy belőle is lehetett volna az, ha nem rondít bele gyerekkorába a háború, és öccséből is lehetett volna az, ha nem olyan lusta, hogy abbahagyja a sportot. De nincs semmi veszve, hiszen itt van Ibrashka, aki tehetséges gyerek...Olyan felkapott MMA harcos lesz belőle, hogy húsz év múlva nem a bevándorló családoktól és nyuggerektől hemzsegő lépcsőházi lakásban fognak élni, hanem a Rublyovkán.
- Apa, ki ez a bácsi? - futott oda hozzá Ibrashka egy 4x4 cm-es fényképpel a kezében, amit valószínűleg az apja pénztárcájában találhatott. Habár Mirza meg sem nézte a képet, pontosan tudta, hogy ki van rajta, és átkozta magát, amiért tíz év elteltével is magánál tartja az apja képét. Mintha az ember és a szülei között valamiféle láthatatlan kötelék lenne, ami miatt nem tud haragudni rájuk, bármit is tettek a múltban, vagy tesznek a jelenben.
- Miért érdekel az téged? Nem volt jó ember.
- Miért? Mit csinált? Talán lopott? - kérdezte Ibrashka olyan hangerővel,  hogy az egész edzőteremben kínos csend állt be pár pillanatig.
- Dehogy...Ne beszélj már hülyeségeket!
- Egyszer az oviban az egyik gyerek szétvágott kisollóval egy kaszáspókot, mire az óvónéni azt monda, hogy jó ember ilyesmit nem tesz. Ezek szerint a bácsi is...
- Nem mindegy neked, hogy mit csinált, és ki volt? Miért érdekelnek olyan emberek, akiket nem is ismertél?
- Csak úgy. Az emberek érdekesek.
Abban a pillanatban egy fekete kabátos, sapkás alak lépett be az edző terembe. Amikor levette ázott, hópelyhes sapkáját, csak akkor tűnt fel Mirzának, hogy Vakha az. "Ez meg mit keres itt?" - futott át az agyán, de hiába kérdezte volna meg Vakhát, ő sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi vitte ide. Megfogadta, hogy nem fog szólni senkinek a tervéről...Mirzát úgysem érdekelné, ha egy évre tűnne el, az sem...Inkább örülne, hogy megszabadul tőle. Ahogy Ibrashka meglátta őt, mosolyogva felugrott, és olyan örömmel futott felé, mintha évek óta nem látta volna. Mirza csak a szemeit forgatta. Bezzeg hozzá sosem rohan ilyen örömmel, de még csak rá sem mosolyog az a gyerek...Mégis mit szerethet annyira ebben a hülye Vakhában? Minden nap kiakasztja valamivel...A legutóbbi érthetetlen húzása az volt, hogy elkezdte a kicsiket csecsenül tanítgatni, mondván, hogy elvégre az orosz mellett az is anyanyelvük. Tiszta értelmetlen...Mégis mi haszna van azon kívül, hogy totál összezavarodnak, és kusza, kevert szókinccsel fognak beszélni? Ki látott még ilyet, hogy óvodás gyerekeknek nyelveket tanítsanak, amikor még az országuk hivatalos nyelvén sem tudnak normálisan beszélni? Saját maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért van ez, de taszította minden, ami a gyermekkorára emlékeztette. A szülei emléke, az anyanyelve, az öccse, a muzulmán vallás, a konzervatív társadalom...Anno azért költözött a fővárosba, hogy új életet kezdhessen, nem azért, hogy Grozniyból magával hozza minden keserűségét. A bevándorlókról már úgyis mindenki az előbbit ellentét feltételezni, aminek sajnos alapja is van. Ő utált bevándorló lenni. Utálta, hogy pár árnyalatnyival sötétebb a bőre, hogy két szemöldöke kis híján összeér, hogy a haja és a szemei is sötétek, amiből mindenkinek egyértelmű már az első ránézésre, hogy valószínűleg nem "helyi", és semmilyen téren nem indulhat másokéval egyenlő esélyekkel. Ezzel ellenben úgy vette észre, hogy idegesítő öccse kifejezetten élvezi ezt a szituációt. Ő mindig azon van, hogy mindenben olyan legyen, mint mások, Vakha pedig azon, hogy még véletlenül se hasonlítson semmiben másokra. Nincs jóban az osztálytársaival, nem akar tartozni semmilyen közösséghez, nem akar dolgozni...Az egyetlen megfelelő szó, amit talált erre a viselkedésre, az volt, hogy "tipikus migráns". Mindig úgy érezte, hogy amennyi tiszteletet kivívott évek alatt, azt Vakha egy másodperc alatt lerombolja egy - egy hülye megnyilvánulásával. Első gimnáziumi évében lekevert neki egyet az egyik tanár, mert a május 9.-ei ünnepségen nem volt hajlandó énekelni az orosz himnuszt. A már nyugdíjas, de iskolai ünnepségeken előszeretettel résztvevő tanár megkérdezte, hogy miért hallgat, amikor mindenki énekel, mire ő kijelentette, hogy nincs miért énekeljen, amikor nem orosz nemzetiségű, és ráadásul nem is kíván olyan ünnepségeken részt venni, mint a Szovjetunió győzelme, mert a szovjet vezetés ezt követően deportálta a nagyszüleit a kazah sztyeppékre, mindössze a nemzetiségük miatt. A nyugdíjas történelemtanár, aki anno még a háborúban is részt vett, ezen kis híján infarktust kapott, így lekent egyet a szemtelen gyereknek. Amikor Mirza ezt egy fogadóórán megtudta, nem győzött bocsánatot kérni a tanári kartól, a további fogadóórákat pedig hanyagolta, nehogy valami hasonló szörnyűséggel is szembesítsék. Ezen kívül még arról tudott, hogy öccse az első tanítási napon is hozta a formáját, és egy veszekedés következtében összeverekedett egy Marko nevű gyerekkel.  Többek között ezekért tartotta magát Mirza egy kulturált, nem európainak kinéző európai embernek, az édestestvérét pedig egy tipikus, hülye migránsnak. Milyennek is írja le a média a bevándorlókat? Agresszívnak, kötekedőnek, integrálódásképtelennek...Vakha ennek pont eleget tett világéletében. Teljes mértékben rászolgál az előítéletekre.
- Nézd, mit találtam Apa pénztárcájában! - mutatta Ibrashka a képet Vakhának, amikor végre abbahagyta az ölelgetését. - Apa nem mondja el, ki volt ő.
"Na, már csak ez hiányzott...Megjelenik ez a gyerek, és kezdődik a cirkusz" - gondolta magában Mirza.
- Ő volt a nagyapád. - válaszolta kedvesen Vakha.
- És most hol van?
- Már nem él. - jelentette ki érzelmektől mentes hangon Mirza. - Az utolsó leheletéig küzdött a terroristák ellen.
Vakha kínjában elröhögte magát:
- Mégis meddig akarjuk ezt a kamut elhitetni a környezetünkkel? Ha megkérdik, mi lett Apával, egyfolytában csak azt kell mondanom, hogy a terroristák így, a terroristák úgy...Minta elvárnánk, hogy ezáltal valami általános "jóember" skatulyába helyezzenek.
- Idióta. Ki is nyírlak, ha nem ezt mered mondani bárkinek is...Ennyivel tartozol nekem, amiért eltartalak.
- De csak eltartasz. - azt már nem tette hozzá, hogy egy gyermekkorában árván maradt fiú néha egy kis szeretetet is igényelne. Csak annyit, hogy néha kedvesen szóljanak hozzá az esetleges nézeteltérések ellenére is. Még mindig nem tudta, hogy pontosan miért jött ide. Az órájára nézett. Kereken egy óra múlva találkoznak az Oblaka környéki eldugott mellékutcában, ahonnan a megfelelő papírokkal nem rendelkező tinédzserek szokták megközelíteni a szórakozóhelyet. Ott majd lecsapnak rájuk. Marko azt mondta, hogy fegyvereket is kapnak.
- Amúgy beadtam a papíromat a Lomonoszov pszichológiai szakára. - közölte Mirzával, kihasználva a helyzetet, hogy ennyi ember előtt úgysem meri megütni. Mirza gúnyosan vigyorgott:
- Akkor holnap szépen írsz egy levelet, hogy mégsem gondolod komolyan.
- Ilyet nem szokás. Már csak akkor járhatsz jól, ha nem vesznek fel.
- Miért vennének fel? Egyszerű munkás családból származol, nincsenek kapcsolataid, senkid nem értelmiségi...
- Rossz megközelítés. A kérdés inkább az, hogy miért ne vennének fel? Meglesz hozzá a pontszámom.
- Ezerszer elmondtam már, hogy nem akarom, hogy egyetemre menj. Csak én és Sveta dolgozunk ebben a családban. Ha nem állsz érettségi után munkába, éhen halunk. Mondtam már, hogy van szabad állás az edzőteremben.  Jóban vagyok a főnökkel, tuti szívesen lát téged is, amíg meg nem tapasztalja, hogy mekkora bunkó vagy.
- Márpedig én egyetemre megyek. Nem akarok hülye maradni, mint te.
Mirza legszívesebben agyonütötte volna, de kénytelen volt megfékezni magát a munkahelyén.
- Na, most már takarodj innen. - jelentette ki viszonylag indulatmentesen. - Egyáltalán miért jöttél ide?
Végre meg tudta fogalmazni magában a választ. Látni akarta mégegyszer a családját, mielőtt elmegy, hiszen bármi történhet...Nem tudhatja, hogy viszzatér-e még. Csak rá akarnak ijeszteni egy kicsit a menőkre, de bármi, bárhogy végződhet.
- Hogy felidegeljél, azért jöttél ide, mi? Retardált. - legyintett Mirza, majd odament egy fiatal lánynak segíteni, akinek lövése nem volt, hogyan működik a futógép. Akára indulhat is...Elmondta Mirzának, amit akart, és látta a kis Ibrashkát...Többet itt nincs szükség rá.