Az évfolyamkirándulás

❄ 
9 hónappal ezelőtt

Szerda 7:00 Moszkva
A már rég várt május 20. gyönyörű, napfényes, meleg reggelre virradt. Ideális nap arra, hogy 05-ös gimnázium tizedik évfolyama megkezdje a már fél éve tervezett kalugai tanulmányi kirándulást...Mármint egy átlagos, barátokkal és jó kapcsolatokkal rendelkező gimnazista számára biztosan várva várt négy nap lenne, mely rendkívül sok közösségi és kulturális élményt foglal magába. Az esti sütögetések, a fiúk hülyeségei, az éjszakai túrák, a titokban piálás, a lányok nyafogása, amiért feltörte a lábukat az új túrabakancs, az idétlenebbnél idétlenebb játékötletek a tisztáson, a késő esti felelsz vagy merszezések, és minden egyéb, ami valamennyi gimnáziumi osztálykirándulásra jellemző. Ha Marko a következő négy napra gondolva lecsukta a szemeit, a felsorolt képek helyett inkább a hatalmas embertömeg, a várható szekálások, és az Alekseyhez és Viktorhoz hasonlóan irritáló lények ugrottak be, mintsem a gimnazisták meghódítására váró kalugai táj.
- Minek viszed azt a vackot is magaddal? - nézett Masha gúnyosan Marko MP4 lejátszójára, miközben az bedobta koszos, igénytelen kirándulótáskájába.
- Humanoidok...Másképp nem bírnám elviselni őket. - mondta kedvtelenül. Masha vigyorgott, mint mindig, amikor gyerekkori barátja valami mizantróp megjegyzést tett. Nem érti meg...Már ő sem ért semmit. - Kinek jutott eszébe egyáltalán évfolyamkirándulást szervezni? - hőbörgött tovább Marko. - Az osztállyal végigsínylődni négy napot nem elég? Nem, jöjjön csak az egész pereputty! Nem is értem, miért nem hívtuk magunkkal az összes alsóbbéves osztályt és a szakácsnőket is...
- Ezekre az osztálykirándulásokra nem is kötelező menni. - szólalt meg ismét Masha. - Csak azért mész el, hogy előtte, meg utána is egy hétig pampoghass.
- Ide kötelező. - jelentette ki határozottan Marko, mint aki nagyon megelégelte, hogy a sajátos életfilozófiáján viccelődnek. - Goncharov kitalálta, hogy ha már leégette magát az iskolánk sportok terén, akkor ráhajtunk a természettudományi tárgyakra. Ahogy hazaérünk, dolgozatot fogunk írni Kaluga flórájából és faunájából, nekem meg semmi kedvem még egy egyest kapni. Amúgy is bukásra állok biológiából.
Ez Masha számára nem volt túlságosan meglepő információ, ugyanis tizenegy év alatt még nem látta Markot tanulni. A fejében fészket rakott hülyeségeken kívül semmi nem érdekelte már jó ideje.
- Ha ez neked ekkora trauma, jó lenne végre nyitni mások felé, mert maguktól sosem fognak megkedvelni az emberek. - vetette oda hidegen, mert tudta, hogy a következő lépés az lesz, hogy Marko kifejti, hogy mennyire utálja az osztályát, mennyire utálja az egész iskolát, mennyire utálja ezt a várost, ezt az országot, úgy egészében mennyire utálja az egész világot, mert a szívtelen emberek nem értik meg a problémáit, amiket még ő maga sem tud megfogalmazni. Marko tudta, hogy hiába vitatkozik egykori legjobb barátjával, veszekedésük négerek harca az alagútban, ugyanis teljesen különböző világban élnek, teljesen különböző értékrenddel. Masha világéletében nyitott,barátságos lány volt. Talán pont ennek köszönhető, hogy az egész intézetből csak ő barátkozott az örökké mufurc és magának való Markoval. Talán kissé tetszett is neki, de ez Markot a legkevésbé sem érdekelte. Habár eleve zárkózott személyiség volt, az Elenához fűződő lelki trauma óta igyekezett minden érzelmekkel kapcsolatos dolgot a lehető legtávolabb tartani magától. Nem érdekelték a lányok, nem érdekelték az osztálytársak, akkor sem, ha bántották, nem érdekelte a jövője, hogy hol fog dolgozni érettségi után, és legfőképpen más emberek, és azok érzései nem érdekelték. A világ már rég cserbenhagyta, talán itt lenne az idő, hogy ő is cserbenhagyja a világot...Már ha egyáltalán van kit...A szüleit tizenhét éve nem látta, barátai pedig sosem voltak, tehát az esetleges halála is csak annyira fájna az emberiségnek, mint amikor eltaposnak egy jelentéktelen kis hangyát.
    Ahogy a gimnázium elé ért, nagyjából az a látvány fogadta, amire számított. Felhőtlenül vidám, felpörgött gimnazisták, búcsúzkodó szülők, csomagokból előkerülő focilabdák, méregdrága fényképezők, és gitárok, amelyeken néhány magát őstehetségnek képzelő félrészeg tizedikes fog szerencsétlenkedni esténként, miközben a tábortűz körül ülőket csipkedik a lónagyságú kalugai szúnyogok...És egyesek ezt szórakozásnak nevezik. Egy év múlva ezeket a fiatalok már túl lesznek az érettségin, izgatottan várják majd, hogy kiderüljenek a ponthatárok, tervezgetni fogják a jövőjüket, hogy melyik egyetemet jelöljék első helyre, majd évek múlva mire szakosodjanak, mikor álljanak be a munka világába, vagy éppen mikor házasodnak össze a párjukkal. Marko számára fekete alagút volt a jövő. Egyelőre fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen érettségi után, már ha egyáltalán sikerül. Továbbtanulásban nem is gondolkodott, hiszen nyilvánvaló, hogy ezekkel a jegyekkel nem vennék fel sehova. Vova úgyis azt magyarázta, hogy tele van zsidókkal a felsőoktatás, így minden egyetemen fehérgalléros bűnözőket képeznek. Fontolgatta, hogy Vováékhoz költözik. Ők voltak az egyetlen barátai. Vova a társadalom peremére csúszott fiatalok mintapéldánya volt. Alkalmi munkákból tartotta fent a város legtrágyább részén található lyuknagyságú albérletüket. Nála érdekesebb figura már csak Pasha volt. Az anyját tinédzserként megerőszakolta valami barom, a valláskárosult szülei pedig nem engedték, hogy elvetesse, így született meg Pasha, aki szintén már tizenhat évesen elszökött otthonról. Neki talán még érettségije sem volt. Nemrégiben felvette a kapcsolatot valami távoli végzős gimnazistával, akivel úgy döntöttek, hogy szeptembertől megosztják az albérletet. Valami Anton...Összesen ennyit tudott róla Marko, de már határozottan érezte, hogy nem szimpatikus neki. Nem akarta, hogy Vováék valaki mással is összehaverkodjanak. Ők együtt egy család. Egymás testvérei, szülei, és nagyszülei egy személyben. Nem kellenek ide új tagok, akik hatására Marko neve ebben a közösségben is feledésbe merül.
- Aki nincs itt, tegye fel a kezét! - üvöltötte el magát Goncharov a busz előtt. A buszok között halk kuncogás hallatszott, míg Marko csak a szemeit forgatta. Most nyilván minden ott lébecoló szülő megnyugodott, hogy milyen jófej tanárokkal teli iskolába jár a gyereke, és nyilván az osztálykirándulás is remek hangulatban fog telni. Ez a Goncharov volt az összes tanár közül a legnagyobb pojáca. A többi legalább nem próbál tetszelegni a tanulóknak meg az idióta szüleiknek.
- Ahogy számolom, mindenki itt van, minden osztályból. - lépett oda az igazgatóhoz Anna Komarova, a helyettes. Róla sem volt Markonak sokkal pozitívabb vélemény, pedig Goncharov ellentéte volt minden tekintetben. Fogadni mert volna, hogy pár percen belül el is kezdenek veszekedni.
- Jó, akkor minden osztály fáradjon be a saját buszába, és indulás. - intett Goncharov, de Komarova közbeszólt:
- Akkor nem csapatonként fognak ülni a buszon?
"A csapatok. A lehető legrosszabb pedagógiai módszer" - állapította meg minden életkedvétől megfosztottan Marko, miközben várta, hogy mikor jelöl ki önjelölt vezérük négy csapatkapitányt, akik majd beválasztják a csapatukba a többieket. Titokban reménykedett, hogy Goncharov reflexből rávágja, hogy "nem, nem lesznek semmilyen csapatok", különben megint át kellene élnie azt a szégyent, hogy utolsónak választják be.
- Ja, de. - hangzott a válasz. Markonak végleg elment a kedve mindentől. Eddig legalább az anyatermészet iránti szeretet miatt várta, hogy este végre megpillantsa a kalugai tájat, de mostanra végleg világossá vált számára, hogy ez a kirándulás is maga lesz a pokol. Minden évben volt valami többnapos kirándulás ebben az időszakban, de az utóbbi kettőre már nem ment el...Meg is kapta a tanároktól, hogy deviáns, és nem is próbál beilleszkedni.
Közben a körülötte álló, már korán reggel izzadságszagú diákok hangosan veszekedtek, hogy kik legyenek a csapatkapitányok. "Óvoda" - forgatta a szemeit Marko. "- És ezek jövőre végzősök".
- Aleksey, kérlek, vezesd te a Zöldszemű sáskák csapatát. - fordult Goncharov a mindvégig első sorban parádézó fiúhoz, aki tettetett meglepődéssel vette át a zöld rovart ábrázoló papírzászlót. Marko ebben a pillanatban megállapította, hogy az óvodán belül már egyenesen a kiscsoport hangulatát idézi ez az egész kirándulás kezdés. Zöldszemű sáskák? Ez a Goncharov évről évre hülyébb. - Viktor, te leszel a Közönséges barnamedvék csapatkapitánya. - fordult ezúttal az igazgató Aleksey legjobb haverjához. - Megfelel?
- Teljes mértékben. - válaszolt a fiú vigyorogva. - Közönségesnek úgyis elég közönségesek vagyunk. - erre kitört a nevetés.
 - Ki vállalja a Szelíd orchideák csapatvezetését? - hadonászott az igazgató egy orchideát ábrázoló papírzászlóval a kezében. Egy Marko számára ismeretlen, de mások számára egészen biztosan nagyon is közismert lány jelentkezett, majd átvette a zászlót. - És végül...A Szavannai antilopok csapatkapitánya ki szeretne lenni?
- Nikolay szerintem teljesen megfelel erre a célra. - nézett gúnyosan Aleksey a többiektől valamivel távolabb ácsorgó Nikolayra, aki a kirándulásra választott piros rövidnadrágjában és csíkos pólójában a szokottnál is kövérebbnek tűnt. "Édes Istenem, ez komolyan nem tudja, hogy a vízszintesen csíkos cuccok kövérítenek?" - hallatszott a tömegből valamelyik lánytól, amire persze megint kitört a pusmogás. Marko nemrég látott valami gimis sorozatot, amelyben a kiközösített tanuló se külsőleg, se belsőleg nem különbözött áttörően a többiektől, csak kicsivel csendesebb volt...Mekkora baromság...Csak ezeket közösítik ki. Az olyanokat, mint ez a kövér Nikolay, meg az autista osztálytársa, Vitaliy. Akik egyszerűen gyárilag lúzerek, és ez ellen semmit nem tehetnek.
- Nem lehet, Aleksey, a matek tagozatról már van csapatkapitány. - magyarázta Goncharov. - Humán tagozat! - üvöltötte el magát. - Tudjuk, hogy művészek vagytok, de ne vonjátok már ki magatokat minden alól! - rövid pusmogás után a színjátszókör vezetője vette át a rajzolt antilopot ábrázoló zászlót. Egy pillanatig sem kellett biztatni a csapatkapitányokat, hogy válasszák meg a csoporttársaikat, Aleksey rögtön a tömeg élére állt a sáskás zászlóját lengetve, őt pedig a többi nevetgélő csapatkapitány követte. Marko tudomásul vette, hogy mi következik. A körülötte álló tömeg szépen lassan el fog szivárogni mellőle, ki - ki a saját csapatához, míg egyedül csak ő marad a busz előtt. Goncharov persze szólni fog, hogy valaki kimaradt, mire a csapatok úgy tesznek, mintha nem hallanák, hogy nehogy rájuk sózzák a kiutált diákot. Végül Anna Komarova cseppet sem kedves közreműködésével egy csoporthoz csatlakozik, viszont ők cseppet sem örülnek neki, és egész út alatt szívatni fogják...Persze nem úgy, ahogy általában egymást szívatják a fiatalok, vagyis úgy, hogy mindenki nevessen. Nem, Markot úgy fogják szívatni, hogy csak ők nevessenek, ő pedig minél kellemetlenebbül érezze magát. Nem tévedett. Három perc múlva már valóban csak ő, a kövér Nikolay, az elmebeteg Vitaliy és egy sötét hajú, magas srác álltak a busz előtt. Marko már szinte el is feledkezett az utóbbi kis tetűről. Alig ismerte fel, ugyanis az interakcióikban gazdag nyolcadik osztály óta rengeteget változott. Akkor még szinte egy teljes fejjel kisebb volt Markonál, úgy festett, mint egy igazi kis mitugrász, most pedig egy nála magasabb, izmos, értelmes tekintetű srác állt mellette. Vaha Bataev. Egy igazi tetű. Persze nem csak azért, mert bevándorló, és azokat amúgy is mindennél jobban utálja, hanem ettől függetlenül is egy görény. Nikolay egy szerencsétlen, Vitaliy egy alulszocializált elmebeteg, aki képtelen bárkivel normális kommunikációt lebonyolítani, Vakhát azonban nem tudta hova tenni. Eddigi tapasztalataiból kiindulva a legkevésbé sem tűnt szerencsétlennek. Nikolay vagy Vitaliy sosem mernének megütni egy embert, Vakhának viszont ez nem volt probléma. Bár az agresszióra való hajlam nyilván a származása miatt van, mert a Kaukázus lankáin egyszerűen ilyenek az emberek. Mintha valami átmenetet képeznének emberek és állatok között. Mindenesetre ő semmiképpen nem olyan ember, aki nem tudja megvédeni magát. A kommunikációja sem furcsa, és követhetetlen, mint Vitaliyé. Keveset beszél, de amit mond, az semmiképpen nem röhögésgeneráló. Értelmesen, mindig nyugodtan, és lényegretörően fogalmaz, talán azt is lehet mondani, hogy egészen kedves. Markot pont ez bosszantotta. Megnyugtatta volna, ha legalább annak a gyűlöletnek a felét érzi maga felé irányulni, amelyet ő táplál a fiú iránt nyolcadik osztály óta, de semmi ilyet nem tapasztalt. Vakha sosem produkált olyan jellegű érzelmeket, amelyek Marko mindennapjainak szerves részei voltak. Mindig bosszantóan nyugodt volt. Ez a viselkedés általában azokra az emberekre jellemző, akik orbitálisan beképzeltek, vagy csak simán sok hülyével vannak körülvéve, így egy idő után már immunisak lesznek minden sületlenségre. Marko végignézett az arcokon. Nikolay irtó szerencsétlen képet vágva úgy tett, mintha a táskájában keresne valamit, és észre sem venné, hogy már megint milyen helyzetbe került, Vitaliy meg csak arra koncentrált, hogy nehogy szemkontaktusba kerüljön valakivel. Tiszta diliház. Vakha arcáról bezzeg semmit nem tudott leolvasni. Ez a gyerek mindig ugyanolyan. Mintha mindent egy írtalan törvényrendszer szerint csinálna, amelyből életében egyszer csúszott ki: amikor a menzán megpofozta Markot. Utána semmi. Jó pontot nyerhetett volna a Marko-utálók körében a pofozkodásával, mégsem vált soha egy pillanatig sem a banda részévé. Eleve, ő miért kiutált? Tízezerszer normálisabban néz ki, mint a kakadufrizurájú Aleksey, meg a festett szőke Viktor haverja.
Ahogy Marko ezen filozofált, hirtelen villant át az agyán a következő felismerés: Biztos Alekseynek, vagy valamelyik másik ecsetfejűnek a beépített figurája. Csak eljátssza a kiközösítettet, hogy Marko közelébe férkőzhessen, és minden róla begyűjtött információt átad a suli menőinek, akik így Markot a legérzékenyebb pontjain támadhatják. Masha szerint Marko túl sok konteót olvas, és nem kellene ilyen naiv hülyének lennie, Marko pedig úgy gondolja, hogy elsősorban azok a naiv hülyék, akik elhiszik, hogy egy szép világban élünk telis-tele rendes emberekkel. Pasha rengeteg konteót tudott mindenféléről. Háttérhatalmakról, árnyékkormányokról, alsóbbrendű fajokról, akik csak rosszat hoznak mindenhova, ahova csak beteszik a lábukat, na meg persze a cionista zsidókról, akik mindezek mögött állnak. Masha szerint Pasha és Vova nem egészen normálisak, de ha ebbe az iskolába járna, belátná, hogy teljesen olyan az egésznek a berendezkedése, mint a világ valós helyzete. Pár idióta irányít többszáz főt, vannak besúgóik, és persze akad kevés ember, akik ellent mernek mondani nekik, viszont nekik ezért keményen meg kell fizetniük. Marko pont ilyen, és íme ennek az eredménye: Senki nem akarja a csapatában látni. A Szelíd orchideák csapata tanakodik, hogy ki a legvállalhatóbb a kimaradt négy tanuló közül, Alekseyék pofákat vágnak, amikor meglátják, hogy kik maradtak ki, a Közönséges Barnamedvék csapatkapitánya jól hallhatóan odasúgja egy csoporttársának, hogy "mindegy, csak ne a Vityát, mert az fogykos", mire a másik szintén jól hallhatóan a következőt válaszolja: "Miért, a Nikolay jobb? Az olyan kövér, hogy nem is tud futni", a Szavannai antilopok csapata pedig mára már feladták a játékot, ugyanis valamennyi tagjuk inkább az árnyékben nyomkodta a telefonját.
- Gyerünk gyerekek, mind a négy csapatba jut még egy - egy valaki. - sürgette őket Goncharov. Bizonyára nem tudatosult nála, hogy ezekkel a diákokkal senki nem akar egy csapatban lenni, azért állnak itt.
- Jó, akkor legyen Bataev. - jelentette ki Aleksey, mielőtt még bárki bármit mondhatott volna, majd gúnyosan a többi csapatra nézett, tudatva velük, hogy nekik már csak az abszolút selejt maradt. "Na, megmondtam, hogy a beépített emberük" - gondolta magában Marko. A Szavannai antilopok csapatkapitányát öt csapattársa próbálta befolyásolni döntésében, mire végül Vityára mutatott: "Te ott". Bizonyára nem ismerte, így magas termetéből és sportos öltözetéből gondolhatta, hogy biztosan jó a sportokban és a csapatjátékokban. Ha tudná, mekkorát tévedett...A Szelíd orchideák csapatkapitánya úgy döntött, Marko helyett inkább Nikolayt választja a csapatába, így végül csak Marko maradt a parkoló előtti füves területen.
- A rohadt életbe! - fogta a fejét Viktor, a Közönséges barnamedvék csapatának vezetője, amikor az orchideás csapat döntése után nyilvánvalóvá vált, hogy az ők csapatukba kerül Marko.
- Valami probléma van, Viktor? - nézett rá értetlenül Goncharov. Ez az ember semmiből nem ért semmit.
- Semmi probléma nincs, igazgató úr, csak az arcomra szállt egy szúnyog. - a többiek kuncogni kezdtek, Goncharov pedig annyiba hagyta a dolgot, hogy a program következő pontjára térhessen.
- Ahogy a napirendben már láttátok, csak késő délután érkezünk meg. A buszon a csapatok quizt fognak kitölteni a Kalugai Nemzeti Park flórájával és faunájával kapcsolatban. A feladatlapok estére kiértékelésre kerülnek, és a legjobban teljesítő csapat biológiából szorgalmi ötöst kap. Megéri igyekezni, lehet, hogy valakinek ezen múlik az év végi jegye. - mondta, miközben fél szemmel Markora nézett. Még mindig figyelmeztetni próbálja, hogy tanuljon? Fölösleges, hiszen épp úgy tojik nagy ívben az iskolára, ahogy az egész életre. Tanuljon az, aki része akar lenni ennek az aljas táradalomnak. - Este közös sütögetés. - folytatta Goncharov. - Ugye nem kell ezúttal is elmondanom, hogy az alkohol, valamint bármiféle tudatmódosító szer használata komoly magaviseleti következményeket von maga után? - nézett végig szigorúan a csapatokon. Alekseyék magukban kuncogtak. Senki nem tudta, hogy alkoholt hoztak-e magukkal, vagy éppen valami mást, de az tény, hogy nagyon örültek neki. - Otthon a szüleitek felügyeletével azt csináltok, amit akartok, de a tanáraitokat ne hozzátok kellemetlen helyzetbe. - folytatta. - Viktor a csapata felé fordulva elhúzta a táskája cipzárját. Két üveg vodka és néhány üveg sör virított ki belőle.
- Csak azok kapnak, akik oda - vissza tudják a Kalugai Nemzeti Park flóráját és faunáját. - mondta Goncharovot utánozva. Erre némelyekből kitört a röhögés. Goncharov persze nem vette észre, hanem tovább magyarázott az esti szalonnasütögetésről. Aleksey leguggolt Viktor hátizsákja mellé, kivett egy sört, és megbontotta. Az  őt körülvevő diáktömeg miatt az igazgató nem látott belőle semmit.
- Hülyék. - forgatta a szemeit Polina unottan. - Ha észrevesz még az indulás előtt, egy igazgatói figyelmeztető kíséretében hazaküld.
- Már megint itt fontoskodik. - legyintett Viktor, majd leguggolva tovább itta a sört.
- Ebben az iskolában minden lány ilyen. Szerintem titokban valami felvételikövetelmény az idiotizmus. - szállt be Aleksey is arra várva, hogy Polina oldalba könyökölje, ahogy ilyenkor szokta.
- Bezzeg Elena...- sóhajtotta Viktor úgy, hogy a húszméteres vonzáskörzetében mindenki hallja, beleértve Markot is. Nyilvánvaló, hogy csak provokálás céljából monda, hiszen a gimnázium íratlan törvényeinek elsőszámú szabálya, hogy sose kezdj ki az iskola menőjének aktuális kiszemeltjével.
- Hát igen. Ha itt lenne, biztosan Marko sem lenne olyan mufurc. - tette hozzá valaki a tömegből. Marko semmin nem lepődött meg. Pontosan erre számított, ezért nem akart eljönni. Mégis miért lenne ez a négy nap másabb, mint az összes többi? Maximum a felé közvetített gyűlölet érzete lesz intenzívebb, mivel innen nem tud hazarohanni, hogy a nap további részében külföldi youtuberek erősen mizantróp társadalomkritikáival erősítse azt a kevés önbecsülését, ahogy hétköznaponként általában szokta. A busz előtt várakozás megerősítette benne azt a hipotézist, miszerint három jól érzékelhetően kiközösített személy van az évfolyamukon: A kövér Nikolay, a zavarodott Vitya, és ő, aki csupán az igazságérzete miatt került erre a sorsra. Hármukkal senki nem kommunikál, nem akarnak velük egy csapatba kerülni, nem akarnak a buszon melléjük ülni, és ráadásul mindannyian olyan hülyék, hogy egymás társaságát sem keresik összefogás céljából. Amint felszálltak a buszra, Nikolay két ülést is elfoglalt a busz hátuljában, hogy a csipszeknek és a kóláknak is legyen hely, Vitaliy pedig előre ült a tanárok mögé, Anna Komarova nagy bánatára. Őket leszámítva mindenki párosával foglalt helyet, kivéve Vakha, aki szintén egyedül ült valahol a busz hátsó felében. Szerencsére még voltak szabad ülések a buszon, így Marko gyorsan levágta magát az egyikre, mielőtt még szólt volna Goncharov, mint egy óvodásnak, hogy üljön csak le Vakha mellé. Amikor elindultak, hátrapillantott. Nikolay már zabált, Vitaliy látszólag teljesen el volt merülve a gondolataiban, Vakha pedig még most is képes volt a bioszkönyvét olvasgatni, hogy a teszten jó eredményt érjen el a csoport. Marko ezt nem értette. Kinek akar ez a szemét ennyire bevágódni? A tanároknak, vagy a csoporttársaknak, akik őt is utólag választották be? Esetleg csak tisztában van azzal, hogy kaukázusiként lényegesen hülyébb, mint az oroszok, így többet kell tanulni, ha akarja tartani a szintet? Marko ezt sem értette, ahogy azt sem, hogy miért nem tudnak ők kiutáltak összefogni. Az olyan emberek, akik minden klikkből kipottyantak, miért nem keresik egymás társaságát? Méghogy a szerencsétlen emberek empatikusan viszonyulnak az embertársaikhoz...Hozzá aztán életében nem szólt se a bolond Vitaliy, se a dagadt Nikolay, de lehet, hogy ez jobb is így. Az sem érné meglepetésképpen, ha kiderülne, hogy ezek a kiutáltak a világ legmaguknakvalóbb emberei.

Szerda 17:00 Kaluga
A Kalugai Nemzeti Park flórájának és faunájának megismerése pont olyanra sikeredett, amilyenre Marko számított: A túra végére nyakig sárosan, izzadtan, és fáradtan ültek vissza a buszba, és el lehetett mondani, hogy ezt a programot is Goncharov igazgató úr élvezte egyedül. Persze egy évfolyamprogram elviselhetetlenségének is vannak stádiumai. A gúnyosan mosolygó réteghez azok tartoztak, akiknek nem tetszett a Zöldszemű sáskák csapatának szánt zöld, a Közönséges barnamedvéknek szánt barna, a Szelíd orchideákat illető rózsaszín, és a Szavannai antilopok csapatát jellemző sárga mez, amit a túra során mindvégig magukon kellett hordaniuk. A keményebb kritikusok csoportját azok alkották, akiknek feltörte a bakancs a lábukat, akik eltévedtek az erdőben, vagy csak szimplán unták már a biológiatanár lelkes szövegelését a különféle gusztustalan rovarfajtákról. Volt egy hangosabban háborgó réteg, amely magába foglalta a patakba beesőket, a baseball sapkájukat elhagyókat, és az innivalójukat táskájukba beöntő középiskolás entitásokat, majd következtek azok, akik háborogni sem mertek az őket ért sérelmek miatt, vagyis azok, akik nem saját ügyetlenségük okán estek be a patakba, hanem belökték őket, vagy éppen azok, akik nem a nyirkos idő velejárójaként koszolták össze a nadrágjukat, hanem valamelyik évfolyamtársuk ment "véletlenül" nekik, melynek következtében a legnagyobb sárban landoltak. Persze a tanárok mit sem érzékeltek a legutóbbi réteggel történtekből. A biológiatanár mindvégig a nemzeti park védett fajairól és a környezetvédelem fontosságáról prédikált, Goncharov csak azt leste, hogy minek kapcsán nyöghet be valami idióta faviccet, Anna Komarova pedig magában szörnyülködött, hol a lányok rövidnadrágának hosszúságán, hol a szúnyogok sokaságán, hol a fiúk állandó trágár beszédén. A buszon az ígértekhez tartva magukat, megírták az első tesztet a nemzeti park élővilágából, melyen a legjobb helyezést a Zöldszemű sáskák csapata érte el Vakhának köszönhetően, a második legjobb helyezést a Szelíd orchideák csapata a wikipédiának köszönhetően, a maradék két csapatban pedig anarchikus állapotok alakultak ki a sok, mindent másképp tudó biológiaszakos tanulónak köszönhetően, így ők jócskán lemaradtak a többiekhez képest. Marko számára a többnapos szenvedés egyetlen pozitív pontja az lett volna, ha legalább nyer a csapatuk, így mindenki kap egy ötöst, de már az első napon látszott, hogy még ez sem fog összejönni. Átázott cipővel, homokszemcsékkel a zoknijában ült a buszon, miközben Goncharov erőltetett vicceit hallgatta félfüllel. Még csak senki észre sem vette, hogy Aleksey belökte a patakba, miközben a köveken próbáltak átjutni a túlpartra. A tanárok közül talán csak Anna Komarova hallotta meg a halk csobbanást, mivel közvetlenül előttük ment. Megfordult, és tipikusan olyan arcot vágott, mint aki körülbelül erre számít egy csapat fővárosi, elkényeztetett gyerektől, akik nem sűrűn teszik ki a lábukat a panelrengetegből. Még a patakba is beleesnek...

Szerda 18:00 Kaluga
Goncharov elképzelései a szálláshelyet illetően is követték a természetközeliséget. A faházakból álló kempinget félig erdő borította, mely közepén egy tisztás állt, amelyről elsőre látszott, hogy a gitárszóval, bensőséges beszélgetésekkel és iskolai sztorizgatásokkal fűszerezett tábortűz helyeként fog szolgálni. Sokat nem tévedett Marko ezzel kapcsolatban, azt leszámítva, hogy elsőként a szobák elosztására került sor, amelynek menete nem sokban különbözött a reggeli csapatbeosztástól. Markoval, Nikolay-jal, Vakhával és Vityával ezúttal sem akart senki egy szobában lenni. Markot ez sem érte meglepetésként, viszont egy új gondolatfoszlány megmaradt számára a történtekből: Csapatsportok és tanulmányi feladatok elvégzésekor még indokolt is lehet, hogy a kevésbé tehetségesnek bizonyuló embereket igyekszik a csoport kiszelektálni a fennmaradása érdekében, viszont amikor szobatársakat kell választani, egyáltalán nem erről van szó. Egy szobatársnak nem kell se okosnak, se tehetségesnek, se szépnek lennie, ugyanis abban a pár esti órában semmilyen tevékenység nem köti össze őket. Aki szobatársnak sem alkalmas, az valószínűleg a legalapvetőbb funkciókkal sem rendelkezik, amelyek az emberek szemében szimpátiát kelthetnének. 
A többiek az üres ágyakra pakolták a cuccaikat, hogy keltse azt a látszatot, hogy itt már egy macskának sincs hely, nemhogy egy plusz személynek szobánként. 
- Mi a gond? - kérdezte Anna Komarova, amikor megpillantotta a faházak között ácsorgó Vitaliyt. Mindig mindent Vitya csinált a legszerencsétlenebbül hármuk közül. A többiek a faházak ajtajában tébláboltak, mintha már megtalálták volna a helyüket, csak éppen valamit keresnek, vagy kimennek valamiért a buszhoz, Vitaliy viszont a térdig érő fűben ácsorgott a bőröndjével. Amikor Komarova kérdezte, nem válaszolt, így magától kellett rájönnie a szituációra, vagyis, hogy adott ez a négy szerencsétlen gyerek, akiket onnan túrnak ki a többiek, ahonnan csak lehet. - Na jól van, ebből elé, te mész az egyes faházban. - nézett rá Vityára. - Te a kettesbe. - mutatott Nikolayra. - Ti ott pedig a hármasba - adta az utasítást Vakhának és Markonak is, mire mindkettő megkönnyebbülés helyett holtsápadt lett. - Ti pedig szedjétek le a bőröndöket az ágyról, mert nem ezért mossák a lepedőket. - forgatta a szemeit, amikor meglátta, hogy az egyes faház lakói minden lehetséges holmival megpakolták az általa Vitaliynak szánt ágyat. Amíg Anna Komarova ott állt a nyitott ajtóknál, természetesen nem mertek ellenkezni egy szóval sem. Se azok, akiknek hívatlan vendégeket pakoltak a szobáikba, se Vakha, se Marko.

Szerda 20:00 Kaluga
Halk gitárszó hallatszott be az ablakon...Pontosabban, inkább gitárral való boldogtalankodás. Marko azt hitte, hogy valamelyik magát őstehetségnek képzelő évfolyamtársa hajkurássza azt a hangszert, de amint kinézett az ablakon, látta, hogy Goncharov próbál eljátszani egy Grebenshikov számot. Maga sem értette, miért lepődött meg. Körülötte természetesen ott viháncoltak az ellenük irányuló gyűlölet fő szítói, Viktor, aki szalonnát sütögetett, Polina, aki vicces sztorikat mesélt az osztályukról, amikor éppen nem a gitározással volt elfoglalva az igazgató, és Alexey, aki olykor - olykor még segíteni is próbált Goncharovnak, habár fölöslegesen, mert teljes antitalentumnak bizonyult. A szobában beázott túracipők, izzadt pólók és chips szaga keveredett borzalmas egyveleget alkotva, Markot azonban ez se tudta rávenni, hogy kimenjen a szabadba a többiekhez. Aligha tudott ennél kellemetlenebb szituációt elképzelni. Ülni egy büdös szobában Vakhával, aki szintén legalább annyira elzárkózik mindennemű kommunikációtól, mint ő. Végül is érthető...Nyilván ő is tele van Marko felé táplált sérelmekkel, hiszen nem csak Marko tud utálkozni. Míg Marko az ablak előtt ülve olvasott a telefonján egy skandináv mitológiáról szóló cikket, és néha - néha kitekintett a nevetgélő évfolyamtársakra, Vakha az egyik emeletes ágy tetején ült, és valakinek a földön felejtett gitárját hangolta. "Fajtajelleges viselkedés" - gondolta magában Marko. - "Lenyúlta valakinek a gitárját, és most egy magaslaton ül, mint valami majom". - Mekkorát röhögne Pasha, ha itt lenne, és ezt most benyögné neki. Vova nem, ő sosem érti az összefüggéseket, így humorizálni sem lehet vele. Gyakran gondolt arra, hogy miket mondana, ha valaki meghallgatná. A lelki részét Mashával osztaná meg, az ökörködés részét pedig Vováékkal. Közben ismerős dallam szólalt meg a gitáron. Marko percekig gondolkozott rajta, hogy mi lehet ez, és hogy is van a szövege. 
"Ne lődd a varjakat, ne lőtt a galambokat
Ne lőjj csak úgy indok nélkül"
Talán valahogy így kezdődik. Amikor az intézettel egyszer elmentek táborozni, az egyik önkéntes ezt játszotta a tábortűz mellett, néhányan pedig énekelték is. Talán ő is énekelte, mert akkor még kicsi volt. Nem értette még az élet értelmetlenségét, és a sorsát kísérő folyamatos tragédiasorozatot. 
Nem is tudta, hogy Vakha tud gitározni, ráadásul ennyivel jobban, mint a tábortűz mellet bohóckodó Aleksey. Bár igaz, az ilyenekből általában nem nézi ki, hogy bármit is tudnak segélyen élésen és mások péppé verésén kívül. Marko mindig szeretett volna tehetséges lenni valamilyen művészetben, mert úgy gondolta, hogy a magafajtának ebben rejlik az egyetlen esélye egy kicsit is boldogabb életre. A művészek maguk lehetnek, nem kell sűrűn érintkezzenek a rothadó társadalommal, az alkotással önmagukat is boldoggá teszik, plusz ha fogalmi konstrukciók szerint így is őrültnek minősülnek, egyszerűen csak megvonja a vállát az átlagember, hogy "hát ilyenek ezek a művészek". Néha még azt is sajnálta, hogy nem vallásos. Ha az lenne, elmehetne valami szerzetesnek, hisz az életvételük sokban hasonlít az előző csoportéhoz. Mintha egészen ki tudnák zárni a társadalom minden elrontott szegletét a mindennapjaikból. Nem érintekeznek gyakran emberekkel, így talán el is felejtik, hogy milyenek ők valójában. Bárcsak ő is elfelejthetné...
- Miért nem kint kornyikálsz azzal a szarral? - fordul Vakhához, amikor már úgy érezte, hogy megőrjítik a gondolatai, és kellemetlen csönd is legalább annyira zavarta. 
- Ki lenne kíváncsi rá? - hangzott a magától értetődő válasz.
- Megértem. - vonta meg a vállát Marko. - Én is utálom Sevcsukot, akik meg nagyra tartják a munkásságát, azokat mégjobban. 
Vakha gúnyosan elmosolyodott, mint aki megállapítja, hogy ez a Marko gyerek minden jelentéktelen témát megragad arra, hogy kifejthesse, hogy mennyire nem ért egyet a mainstreemmel. 
- Nekem sem nagy kedvencem, viszont van egy két - zenéje, amit szeretek. Azokat tudom is játszani gitáron.
Marko egyre idegesebb lett. Miért viselkedik úgy ez a fiú, mintha nem lett volna köztük semmi konfliktus a múltban? Komolyan egy büdös szobában ücsörögnek, és kilencvenes években népszerű együttesekről beszélgetnek, miközben a többiek kint jól érzik magukat? Vakha jócskán hozzájárult ahhoz, hogy Marko az iskola népszerűségi listájának legaljára bucskázzon mindenki célpontjává válva, arról nem is beszélve, hogy csak egy mocskos bevándorló, így mégnagyobb szégyen, ha pár éve erőfölénybe került, most meg láthatóan erkölcsi fölénybe. Egyszerűen utálta őket.
- A pacifizmus a világtörténelem leghülyébb eszméje - mondta ugyanazzal a cinikus arckifejezéssel, amely az előbb Vakha arcán jelent meg. -  Bár gondolom, a magadfajtát nem nagyon érinti.
- Valóban túlságosan idealista. 
- Aztán mégis ezeket a szarokat gitározod. Mintha nem ti kezdenétek folyamatosan a háborúkat. A tőlünk délre élő népek egyszerűen olyanok, mint a majmok. Négerek, arabok, kaukázusiak, számomra mind ugyanaz. Folyamatoan csak háborúznak, aztán jönnek ide, mert túl hülyék ahhoz, hogy újraéptísék az országukat, meg megszabaduljanak a diktátoraiktól. - nagy levegőt vett. - Gondolom, a te apád és nagyapád is előszeretettel öldöste az orosz civil lakosságot, aztán te mégis itt baszod a rezet Moszkvában a mi iskoláinkban a mi kenyerünket zabálva annak ellenére, hogy gyűlölsz minket.
Vakha elnevette magát.
- Látszik, hogy semmit nem tudsz rólam. A családom végig az oroszok oldalán állt a második háborúban. Minden normális ember belátta, hogy ez az egyetlen lehetőség az iszlamisták leverésére. Nem tudom, mi olyan különös ezen.
Marko őszintén meglepődött, de egy pillanatig sem akarta kimutatni.
- Elég könnyen eladjátok az elveiteket. - vonta meg a vállát. - Az itteni emberek is szarok, de hogy ti mik vagytok, azt inkább ne részletezzük.  
Belépett egy fiú a szobába, így mindketten elhallgattak. Rájuk sem nézett, csak a zseblámpáját kereste a táskakupacban, Vakha mégis letette az ismeretlen gazdájú gitárt, mielőtt kellemetlen helyzetbe keveredne. Marko még nem hagyott fel a reménnyel, hogy egyszer valaki kihívja őket a tábortűzhöz egy "Mit ültük itt? Gyertek már szalonnát sütögetni!" felkiáltással, bár illogikus feltételezésnek látszott, hiszen az iskolában sem hívja soha le senki a menzára, az udvarra, de még a tanáriba sem, hogy beszéljenek valakivel. A zseblámpa hamar megkerült, a fiú pedig anélkül, hogy rájuk nézett volna, kisietett az ajtón. Vakha ismét megragadta a sarokba támasztott gitárt, és egyújabb DDT dalt kezdett játszani, ha már Marko kifejtette, hogy ennyire "rajong" értük. 
- Miért beszélsz múltidőben apádról? - kérdezte Marko, mikor már ismét csak ketten voltak a szobában. 
- Mert meghalt. 
- A háborúban?
- Nem bazmeg, AIDS-ben. Persze, hogy a háborúban. Mint kb mindenki a korossztályából, aki meghalt akkoriban. Az ilyen helyken az átlagéletkor körülbelül negyvennel egyenlő. A terroristák robbantották fel őt is, mint sok más embert, aki csak békében akart élni a szülőföldjén. Utálta az iszlamistákat, akárcsak az oroszok, aztán idejövünk, és olyan emberek elé vet a sors, mint te. 
- Teljes mértékben teszek mások személyes történeteire. Minden hülye emberjogi aktivista ilyesmiket zagyvál össze, mint te. Már rohadtul unalmas. A globalizáció a kitalált vagy valós nyígásodtól függetlenül is egy emberiségellenes bűn, egy szervezett népirtás...- kénytelen volt abbahagyni az eszmefuttatását, mert két másik fiú lépett be a szobába, akiket fokozatosan követtek a többiek. Úgy látszik, Goncharov, vagy inkább Anna Komarova kifújta a takarodót. A világon a legjobb érzés, amikor az ember véleményét figyelmesen hallgatják, és a későbbiekben emlékeznek is rá, Markoval azonban ritkán esett meg ilyen, és ha megesett, akkor is csak azért, mert nagyon túllőtt a célon. Mindig túl akart lőni a célon, hiszen csak annak van eredménye. Akkor talán kap egy kis figyelmet, akkor talán a személyes tragédiája más emberek gondolataiban is szerepet kap, és ez talán előmozdíthatja a változást.

Csütörtök 19:00 Moszkva 
Ekaterina már nem is tudott visszaemlékezni, hogy mikor ült utoljára a teraszon felpócolt lábakkal, sci-fi könyvet olvasva, egy tál sültkrumpli és egy csésze tea társaságában. Valószínűnek tartotta, hogy még a fiúk születése előtt, hiszen azóta ritkán jut ideje a munkán és a gyereknevelésen kívül bármire. Azt hitte, hogy ez az évek során változni fog, hiszen ahogy telnek az évek, egyre kevesebb dologban szorul a gyermek a szülei segítségére, viszont Vitaliy esetében ez nem működött ennyire zökkenőmentesen. Ebben az időpontban Ekaterina rendszerint a fia szobájának ajtaját nyitogatta meggyőződve arról, hogy valóban a tanulással foglalkozik-e, megkérdezte, hogy mibőr írnak a héten, megnézte az ellenőrzőjét, hogy minden jegyéről tud-e, majd megjegyezte, hogy örülne, ha legalább fele annyit foglalkozna a tanulmányaival, mint a számítógéppel. Tisztában volt azzal, hogy egy tizenhét éves fiúnak a legkevésbé sem itt kellene tartania, viszont ezen az estén nem aggódott semmi ilyesmi miatt. Vitaliy osztálykiránduláson volt, ráadásul a kezdete óta egyetlenegyszer sem hívta őket, így biztos volt benne, hogy jól telnek a programok. Talán végre szert tett néhány barátra, vagy csak szimplán leköti az, amit tanulnak, így nem érzi szükségét, hogy százhatvan kilóméterrel arrébb is a szülei társaságát keresse. Ekaterinának mindig az volt az érzése, hogy a fiuknak semmilyen szociális kapcsolata nincs rajtuk kívül. Az iskolán kívül nem járt sehova, sosem mesélt az osztálytársairól, ha valami kérdése volt egy iskolai programmal vagy a házifeladattal kapcsoltban, nem volt kitől megkérdezze, de minden arra utalt, hogy talán ez most megváltozott. Biztosan jól érzi magát a többiekkel, hiszen ha ez másképp lenne, már többször is felhívta volna őket unalmában. Vitaliy furcsa, viszont ahogy nőnek a gyerekek, általában elfogadóbbá válnak. Talán az osztálytársaival is ez történt, ezért nem viszonyulnak már hozzá annyira ellenségesen. 
A kis tarka macskája felugrott az ölébe, ő pedig megvakargatta a füle tövét. Apró, kajla fülű, verekedések következtében mindig sebes orrú jószág, de legalább kedves. Eredetileg Vityának vették Lukréciát terápiás céllal, viszont nem foglalkozott vele sokat, így Katyához szokott. Egy állat gondozásához szeretet és empátia szükséges, Vitya viszont világéletében hadilábon állt ezekkel. Katyának néha az volt az érzése, hogy érzései sincsenek, és nemes egyszerűséggel olyan, mint egy gép. Képes megtanulni dolgokat, viszont arra, hogy felmérje mások igényeit, mindig képtelen lesz.
- Anya, téged keresnek! - rohant Daniil a teraszra. Ekaterina csak a szemeit forgatta. 
- Miért nem mondod a hirdetőknek, hogy nem vagyok itthon?
- Ez nem hirdető, hanem Anna Komarova. -  suttogta Daniil, hogy nehogy hallatszódjon a vonal másik végén. Ekaterina nem értette, hogy mi szükség van erre a titkolózásra. 
- Az meg ki?
- Egy idióta tanár a gimiből. - suttogott tovább. - Vityáékkal ment kirándulni, és elég idegesnek tűnik. Ezek után Ekaterina szónélkül kitépte Daniil kezéből a telefont, és a füléhez emelte. Mégis mi a fene történhetett? Vitaliy furcsa, magának való gyerek, de magatartásbeli problémák sosem voltak vele. Csak remélni merte, hogy nem történt semmi, márpedig valaminek történnie kellett, ha az egyik kísérőtanár telefonás este. 
- Ekaterina Pavlovnával beszélek? - rikácsolt bele a telefonba egy kicsit sem nyugodt hang. Katyával talán az egyetem elvégzése óta nem beszélt így senki, akkor is csak egy - egy férfi tanára engedte meg magának ezt a hangsúlyt, aki nem nagyon értette, hogy miért akar egy törékeny, szőke kislány pszichiáter lenni, amikor ennyiidősen más már a családalapításon töri a fejét.
- Iiigen, én vagyok az. - dadogta. 
- A fiánál, Vitaliy Kuznyetsovnál ötven gramm marihuánát találtak.
- Mi? - szaladt ki a száján az udvariatlannak titulált kérdés. Marihuánát? Füvet? Megvannak Vityának a maga gyengeségei, mint pl az szociális készségek hiánya és az éretlenség, de azt, hogy füvezne, elképzelni sem tudta róla.
- A táskája zsebében ötven gramm marihuánát találtunk, amelyből feltételezhetően szívott is. - magyarázta tovább idegesen Komarova. - Egyéb esetekben csak a szülői értekezleten számolunk be az osztálykiránduláson észlelt problémákról, de ez egyszerűen hallatlan, ilyen az iskola történelmében nem volt. Kedves anyuka, kérem, azonnal jöjjenek érte! A fiuk ilyen magaviselettel nem vehet részt a további programokon. - Ekaterina pontosan tudta, hogy ezt a "kedves anyuka" megszólítást a pedagógusok jellemzően akkor használják, amikor arra célozgatnak, hogy a velük társalgó szülő egy gyerekeit elhanyagoló, de ezzel párhuzamosan örökké őket védő luvnya. 
      Öt perc múlva már a kocsiban ültek a férjével. Daniil is akart menni, mint általában mindenhova, ahol dráma szag van, de az anyja nem engedte. Teljesen össze volt zavarodva. A városban sétálva gyakran látott fiatalokat, akik ködös tekintettel meredtek a nagyvilágba valamelyik kapu aljából, és mindig kicsit megnyugodott, hogy habár vannak a fiaival problémák, egészen biztos, hogy sosem jutnak el odáig, hogy kábítószerekhez nyúljanak. 
- Ez valami félreértés lesz. - monda, miután túlköszködték magukat a nagyvárosi dugón. - Vitya egy pohár alkoholt nem ivott meg egész életében. 
- Én mondtam, hogy túl sokat ül a szobájában. - kapcsolódott be Ivan is. - Mostanság nem annyira nehéz füvet szerezni. 
- De miért? Mi a franc forog a fejében? Nem voltam elég jól szülő, hogy folyamatosan, mindegy megnyilvánulásával megszégyenít? - fakadt ki végleg, amint elmaradoztak a város fényei, és feltűnt a végeláthatatlan síkság, amely amúgy is mindig rossz hatással volt a kedvére. 
- Túlreagálod. - simította meg a kezét Ivan, holott ő sem volt sokkal nyugodtabb a hallottak után. - Minden fiatal csinál hülyeségeket. Én is bemászatam részegen a szomszéd telkére a ballagásom után, mert hasonlított a mi udvarunkra, aztán mégis egy normális, kereső férfi lett belőlem, aki férj és két csodálatos fiú édesapja. 
- Csodálatosak...Azok. - nézett ki az ablakon Ekaterina. - Mi miért nem lehetünk rájuk soha büszkék? Mi miért nem olyan hírekkel jövünk haza szülői értekezletről, miszerint a fiúk osztályelsők, versenyen akarják indítani őket, vagy csak szimplán sokat tesznek az osztályközösségért. Már egy éve nem voltam szülőin. Nem akarom látni a sok vérproli szülőt, akiknek a gyerekei valamilyen titokzatos oknál fogva mind többre fogják vinni, mint a mieink, akik gyerekkoruktól kezdve mindenből a legjobbat kapták. Az hiányozna még, hogy ezt a marihuána ügyet is a szülői értekezlet kellős közepén tálalja Volkov, vagy netán egyenesen Goncharov, az igazgató. Meg is ölne a szégyen. Hogy a francba jut el valaki odáig, hogy füvet szívjon, ráadásul még osztálykirándulásra is vigye? Vitaliy nem egy otthonról elszalasztott gyerek. Egyáltalán honnan szerzi? 
Megannyi kérdés, amire nem tudta a választ, de ugynakkor rettegett attól, hogy a felszínre kerülésük mégnagyobb fájdalmat okoz. Kész. Vége. Elcseszte. Elcseszte azt a feladalot, amelyről annyi ember csak álmodik, de talán jobb is nekik, amíg nem válnak valóra a feltételek: A gyereknevelést. A gyerekiből trógerek lesznek..Feltéve, ha már most nincsenek nyakig benne valamiben.

Csütörtök 22:30 Kaluga
"Vova mindig azt mondta, hogy Moszkvában füvet csak itt lébecoló erasmusos négerektől lehet venni, tőlük pedig nem kell. Egyébként is, ezeknek a tudatmódosítószereknek a fogyasztása teljesen szembehelyezkedik a nemzetiszocialista nézetekkel. Idióta szibériai balos punkok szívják életvitelszerűen ezeket a szarokat, na meg persze a fővárosi libsik, azonosulni pedig bűn bármelyikkel is" - ezek a gondolatok kavarogtak Marko fejében, miközben egy nyírfa alót szemlélte az utat, melyen percek kérdése, hogy feltűnnek ennek a dorogos Vitaliynak a szülei. Pont ez a szerencsétlen Vitaliy, aki egy embert is fél megszólítani...Ki hitte volna? Így bízzon meg az ember bárkiben is. Ebben a világban senki nem az, mint amit mutat magáról. Az ember valós lénye és a magáraerőltetett szerepei külön vágányokon haladnak. Bár ki választaná a kiutált szerepét önként?
     Hamarosan feltűnt Kuznyetsovék autója, amelyről a sötétben nem tudta megmondani, hogy milyen lehet, pedig kíváncsi lett volna, hogy mivel furaikáznak ezek az újgazdag értelmiségiek. Goncharov a kerítés mellett állt az ennyire boldognak még sosem látott Vityával. Csodák csodájára Anna Komarova nem volt ott, pedig Marko biztosra vette, hogy most kétórás előadást fog tartani a kedves szülőknek a mai világ hanyatlásáról. Még szimpatikus is lenne neki az a nő, ha nem utálná őt is. A kocsiból kiszállt egy magas, inget és hosszúnadrágot viselő szakállas férfi, akit egy alacsonyabb, hisztérikus mozgású, szétfújt hajú entitás követett, aki mindemelett mégis csinosként hatott szőke hajával és kék ruhájával. 
- Ülj be. - mondta a férfi rezzenéstelen arccal "Boldog Vityának", a nő pedig úgy tett, mintha arcon akarná csapni, vagy talán tényleg akarta.
- Magam sem értem. Ugyanannyira tanácstalanul állok az eset előtt, mint maguk. - produkálta Goncharov a szokásos viselkedését, amelyet az ember vérmérséklettől függően vagy jóindulatúnak, vagy konfliktuskerülőnek, vagy naívnak lát. 
- Attól tartok, sok megbeszélnivalónk lesz a fiatalemberrel. - Mondta a férfi a már előbbról ismert érzelemmentes hangján. 
- Mars be a kocsiba! - üvöltött rá a nő, mivel Vitya ilyen boldog állapotában nem igazán akarta tudomásul venni az utasításokat. Kész kabaré. A nyírfa alatt ücsörgő Marko azt se tudta, hogy a sírást, vagy a nevetést folytsa el. Néha ezek az események túlzottan is intenzív érzéseket ébresztenek benne. Még váltottak néhány szót a jelenlévők, aztán becsukódtak az ajtók, és az autó eltűnt a kivilágítatlan erdei út sötétségében. 

Csütörtök 23:00 Kaluga
- Meglepett engem az a hogy is hívják...Az a Vitya. - tűnődött egy fiú a szobában, miközben a megigazította a lepedőjét. - Olyan csendes gyereknek tűnik...Bár lehet, hogy pont azért ilyen furcsa. A füvesek mind furcsák. - A kijelentést kitörő nevetés fogadta. 
- Komolyan azt hitted, hogy az a balfasz magától szívott be? - röhögött a leghangosabban Aleksey. 
- Hogy lehet valaki más segítségével beszívni? - értetlenkedett a fiú. 
- Vacsora után szokásához híven ott ücsörgött egyedül a padnál, én meg odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy próbálta-e már a cigit. Látszott rajta, hogy örül, hogy végre valaki hozzászól. - itt elnevette magát. - Mondta, hogy nem, bár nem mintha másra számítottam volna, mert az ilyenek semmivel nem foglalkoznak az autista játékaikon kívül. Mondta, hogy kipróbálná, de persze a rendes cigire célzott, nem a füvesre. Én meg odaadtam neki a saját füvesem, mert kíváncsi voltam, milyen egy beszívott autista. - ismét röhögésbe fulladt a mondandója. - Aztán viktor azt mondta, hogy tegyük a maradék vicces füvet a táskájába, mert ha Komarova vagy Goncharov észreveszik a viselkedését, még szobakutatást tartanak nálunk. 
- Na és milyen egy beszívott autista? - kérdezte valaki a szoba másik végéből. 
- Hát tudod...- kezdett bele Aleksey. - Ezek mindenhogy hülyébbek, mint a többiek. Annyira felbátorodott a vicces cigitől, hogy kapásból írt is egy szerelmes levelet annak a szőke lánynak az a-ból. 
- A fenébe!  - csapott a matracra Viktor. - Ha nem ment volna el, most mégnagyobb showműsor lenne.
Marko nem tudta, hogy az előbb hallott beszélgetésen meglepődjön-e. Némi halvány örömmel a lelkében bújt be a paplanja alá, hiszen már csak kétszer kell ezen a büdös matracon aludni, és csak két napot kell magából az évfolyamkirándulásból is elviselni, aztán szembesült vele, hogy Vitaliy a legkisebb mértékben sem önszántából került olyan állapotba, ahogy a nyírfa alatt látta. Estére egy másik csoport is érkezett a száláshelyre. Egyetemista fiatalok. Valami punk félék. Vacsora közben is folyamatosan zajongtak meg gitározták a hülyeségeiket, és éjfélhez közeledve sem voltak hajlandóak abbahyagni.

"A halottak nem dicsekednek és nem tiltakoznak
Nem lőnek és nem viccelnek
A halottak nem vetnek és nem énekelnek
Nem képesek semmire, hisz nem élnek" - szűrődött be az ablakon. 

Az elmúlt napokban Marko megértette, hogy nincs egyedül a problémáival, a problémákra pedig megoldást kell találni. Semmi sem azért van, hogy fölöslegesen terhelje az ember pszichéjét.

"A halottak nem dicsekednek és nem tiltakoznak
Nem lőnek és nem viccelnek
A halottak nem vetnek és nem énekelnek
Nem képesek semmire, hisz nem élnek"