Hazugságok

❄
Az ominózus hetedik osztályban történt verekedést követően hiába próbáltak jobban odafigyelni Marko mellett Vakhára is a tanárok, ha akartak volna sem találtak volna a viselkedésében semmi kivetnivalót. Sőt, érthetetlen módon jó gyereknek számított a sok izgő - mozgó, örökké hangos kiskamasz mellett. Már - már zavaróan csendes volt, kizárólag akkor szólalt meg, ha órán engedélyt adtak rá, sosem késett el az iskolából, mindig gondosan elkészítette a házi feladatát mindenből, és sosem keveredett konfliktusba se gyerekkel, se tanárral. Egyetlenegy dolog tudta feldühíteni hosszú évek után is, mégpedig az, amikor hallotta, hogy a korabeliek a szüleiket, a nagyszüleiket, és a testvéreiket szidják rendületlenül. Lehet, hogy azok szigorúak, értetlenek, vagy éppen maguk is valami pszichés zavarral vagy függőséggel küzdenek, de legalább vannak, és ez a legfontosabb. Neki gyerekkora óta nincs senkije, mindig minden problémával egyedül kellett megbirkózzon, miközben az egyetlen vele élő rokonától, Mirzától semmilyen érzelmi támogatást nem kapott. Az apja még 2005-ben meghalt, ezt követően költöztek a bátyjával Moszkvába. Mirzának az volt a véleménye, hogy Csecsenföld nem biztonságos, így az iskola befejeztével ki is jelentette otthon, hogy még a nyár folyamán Moszkvába költözik. Az anyjuk csak azzal a feltétellel egyezett bele, ha viszi magával az akkor még csak óvodás Vakhát is, hiszen mégiscsak jobb a gyereknek, ha egy biztonságos városban kezdi az iskolát, nem pedig itt, ahol a háború óta ki tudja milyen veszély leselkedik minden utcasarkon. Ő maga már nem akart velük menni. Nehéz egy olyan embert kirobbantani a környezetéből, aki az egész életét ugyanabban a kicsiny faluban élte le. No meg mihez kezdene a nagyvárosban ő, aki eddig csak a földeken segített a férjének, meg az állatokkal foglalkozott? Nem tudna egy gyárban dolgozni a szalag mellett, takarítónak vagy bébiszitternek pedig senki nem venne fel egy csecsen nőt. Sosem szerették őket az oroszok, különösen azóta, amióta tart ez a rohadt háború. A rokonok és az ismerősök is mind inkább Nyugatra menekültek, de mit csináljon az egyszerű paraszt, aki nem beszél semmilyen nyelvet? Ő már öreg ehhez, és még férjhez kell adnia Hedát, az egyetlen lánygyermekét, aki már tizenhét éves. Ő is pont ennyi idős volt, amikor hozzáment Shamilhoz. No meg itt vannak a szülei. Mégis ki ápolja őket, ha öregek és betegek lesznek, ha nem az egyetlen gyermekük? Mindezek ellenére biztos volt benne, hogy Mirza és Vakha be tudnak illeszkedni az orosz társadalomba. Ő és Shamil rendes embereknek nevelték őket. Mirza életrevaló, önálló gyerek, csak kissé hirtelen személyiség, Vakha meg talán a légynek sem tudna ártani. Egyedül az fájt neki, hogy ezentúl ritkán láthatja őket, de Mirza megígérte, hogy minden nyáron visszatérnek pár hét erejéig. Ez azóta sem történt meg. 2006 óta egyetlenegyszer sem találkoztak. Mirza azt mondja, hogy nincs pénzük utazgatásra, meg persze nem is akarja, hogy az öccse ahhoz a helyhez kötődjön. Az egyik nyáron egy faluba visszalátogató egyetemista csinált az anyjuknak, Maryamnak  egy Skype profilt, de túl sok értelme annak sem volt azontúl, hogy legalább alkalmanként látták egymást. Mirza mindig csak ígérgette, hogy majd a következő nyáron visszatérnek egy kis időre, de sosem lett belőle semmi. Néha már Maryamnak is megfordult a fejében, hogy talán neki kellene összeszednie a cókmókját és nekivágnia Oroszországnak, de minden alkalommal rájött, hogy negyven fölött is olyan, mint egy nagy gyerek, és teljesen életképtelen a férje nélkül. Hogy szervezné meg az utat, és legfőképpen, mégis miből menne, amikor egyik napról a másikra is nehezen élnek meg? Amikor még élt Shamil, minden könnyebb volt. Tipikusan olyan ember volt, mint amilyennek a regényekben leírják a magashegyek emberét. Csöndes, hideg természetű, ha elvekről van szó, akkor sziklakemény, csak akkor szólal meg, ha van is lényegi mondanivalója, de ugyanakkor szerető apa és férj, aki a családjáért bármit megtenne. Mindig szerencsésnek érezte magát mellette, mivel a faluból sok asszonynak erőszakos férj jutott, akik az utcára sem engedték ki a feleségüket, a gyerekeiket pedig verték. Shamil sosem csinált ilyesmit, éppen ezért volt biztos benne, hogy Mirzából és Vakhából is becsületes férfiak és példamutató családapák lesznek.
      Vakha hatévesen, egy moszkvai vegyesbolt televíziójának esti adását elkapva adta fel végleg, hogy valaha megértse a világot. Mirza mindig ebbe a boltba küldte le a lehető legolcsóbb élelmiszerekért. Tudta, hogy semmi csokit vagy üdítőt nem vehet, csakis pár kiflit, és a legolcsóbb sajtot, valamint felvágottat. Habár a vegyesbolt tévéje általában a zenei csatornára volt kapcsolva és valamelyik kétezres években népszerűnek számító énekes vonaglott benne, aznap este a csecsenföldi helyzetről tudósítottak a Perviy Kanalon. Mondták, hogy a köztársaság a terrorszervezetek melegágyává vált, és pár másodpercig valami kikockázott videót is mutattak arról, hogy az erdőben szakállas alakok lefejeznek valakiket.
- Ki kellene ezeket irtani. - mondta a feleségének egy ötven év körüli fickó, aki éppen előtte pakolt.
- Fogd már be, nem otthon vagy! - ripakodott rá a felesége, Vakha meg csak nézett kerek szemekkel, mivel otthon a faluban mindig azt mondták, hogy az oroszok bombázzák őket, az itteni a híradó szerint pedig minden szörnyűség csakis a csecseneknek köszönhető.
- Hogy mondhat ilyet? - kapcsolódott be a vitába egy idősebb nő is, miután elégedetten a kosarába helyezte az utolsó akciós csirkefarhátat. - Hát annyi évig éltünk békében együtt. A kommunizmusban bezzeg nem voltak ilyen problémák.
- Így igaz. - bólintott egy szintén idősebb férfi, akinek tétova mozgásán látszott, hogy már bizonyára nem lehet szomjas. - Erről is a háttérhatalom tehet. Kevesen tudják, hogy a világ idegen fajok kezében van, akik nem mozognak olyan erős szeretetfrekvencián, mint az ember, így csak a pusztításra képesek. Ezek a gyíkszerű lények köztünk élnek, és a nagy részük politikus, csak az emberek ezzel nincsenek tisztában, így engedik manipulálni magukat. Persze nem minden ember rossz. - mosolyodott el a bácsi. - Vannak fényküldöttek is, ők fognak majd megmenteni minket a gonosztól, csak a háttérhatalom nehezíti a munkájukat.
Vakha mindig ebben a főként nyugdíjasok által látogatott boltban tudta meg a legtöbbet a világról. Otthon a faluban mindig azt mondták, hogy tisztelni kell a bölcs időseket, mert ők a tapasztalataikból adódóan sok olyan dolgot is átlátnak, amit a fiatalok nem feltétlenül. Ez a sztereotípia az olcsó boltocska mindennapi látogatóira tökéletesen igaz volt. Csupa polihisztor. Ők aztán a politikától kezdve az alternatív gyógymódokig mindenhez értettek, és szerették is a véleményüket megvitatni egymással. Bezzeg az ő családja nem ért semmihez. Az apja vajon tisztában volt vele, hogy a gyíkemberek miatt van háború? Ha tudta volna, biztosan ellenük harcolt volna, nem pedig az oroszok ellen.
    Amikor Vakha elkezdte az első osztályt, Mirza a lelkére kötötte, hogy ha bárki a származása felől érdeklődik, mondja azt, hogy tatár és zsidó ősei vannak, de ő maga már Moszkvában született és itt élt egész életében. Vakha nem értette, hogy ennek a színtiszta hazugságokból álló történetnek mi értelme van. A zsidókat mindig csak szidják, miért kellene azt mondania, hogy ő maga is az? Tatárnak pedig a hülye sem nézné, hiszen egyáltalán nem ferdeszemű. Ettől függetlenül megfogadta, hogy így fog cselekedni, hiszen Mirza mindent annyira határozottan és agresszívan jelentett ki, hogy eszébe se jutott neki ellentmondani. A megfelelő általános iskola kiválasztásába nem fektetett a bátyja túlságosan sok energiát. A legközelebbi lyublinoi iskolába íratta, ahol sok volt a hozzá hasonló gyerek, vagyis a bevándorló családokból származó, egyszerű szülők gyermeke. Belső - ázsiaiak, kaukázusiak, vidékről bevándorolt cigányok, esetleg elvétve egy - egy kínai vagy vietnami. Amikor az első napon szembesült vele, hogy a padokban több a mandulavágású szemű, fekete hajú, napbarnított gyerek, mint a sápadtbőrű kékszemű, arra számított, hogy itt talán barátságosabb fogadtatásban részesül, de tévedett. Ebben az iskolában jött rá először, hogy ő sehová sem tartozik. A lyublinoi általános iskola nem állt éppen jó iskola hírében, ahogy maga Lyublino sem. A tanárok többsége az első osztályosokon végignézve pontosan tudta, hogy habár egyelőre még csillogószemű aranyos kisgyerekek, nem kell hozzá öt - hat év, és a többségük le fog morzsolódni, alkoholista meg drogfüggő lesz belőlük, és egykori tanáraik évek múlva majd bűnügyi műsorokban fogják viszontlátni a képüket, miközben arról van szó, hogy a déli kerületben már megint kiraboltak egy idős nőt, vagy elfogták egy késelés elkövetőjét. Mint a legtöbb környékbeli vegyes iskolában, itt is hamar két részre szakadt az osztály: Tősgyökeres lyublinoiakra és a posztszovjet térség minden részéből ideáramló gyerekekre. Sok tanár nem kedvelte az utóbbi réteget, mivel a Belső - ázsiaiak és a Távol - keletiek sokszor egészen gyengén beszéltek oroszul, így mindent kétszer annyi időbe telt elmagyarázni nekik, a kaukázusiakkal kapcsolatban pedig a kétezres évek zűrzavarában még az értelmiség is csak azt a véleményt tudta megformálni, hogy jobb lenne, ha ott délen maradnának, habár ott is csak a baj van velük. Vakha első padban ülő, szorgalmas, csendes fiú volt, akit ráadásul külső alapján még orosznak is hittek volna, viszont elég volt a nevére és a születési helyére nézni ahhoz, hogy a tanárok kapásból az utóbbi "problémás" kategóriába sorolják. Ha jelentkezett, nem szólították fel, ha egy gyerek órán elnyaffantotta magát, rögtön mindenki ránézett, hogy vajon mivel bánthatta szegényt, szavalóversenyen és helyesírás versenyen sem indították, pedig már akkor látszott, hogy rendkívül tehetséges a humán tárgyakban. A tősgyökeres lyublinoiakkal ez a hűvös viszony jellemezte, de a bevándorló családok gyerekei sem bizonyultak sokkal barátságosabbnak. A szünetekben körbejáró helyi jellegzetességeket tartalmazó tízóraikból sosem kínálták meg, nem hívták magukkal bunyózni a hátsó udvarra, senki nem akart önszántából melléülni, és testnevelés órán a csapataikba sem választották be. Az oroszoknak csak egy kaukázusi migráns volt, akikből mostanság egyre több van, a többi bevándorlónak pedig "túl fehér", ergo mentalitás alapján semmiképpen nem közülük való. Egyszer, amint szórakozottan bámult ki az ablakon, és azon tanakodott, hogy az utcán lévő sok ember vajon hova siethet, az egyik kaukázusi osztálytársa egy "buzi" feliratú cédulát ragasztott a hátára, de ő nem mondta el otthon, mert úgysem tudta, hogy mit jelent.
      Mirzának sem ment könnyen az elhelyezkedés, elvégre ki akarna olyan népeket munkáltatni, akikkel az ország háborúban áll?
- Szégyen, hogy ezekre a munkákra már csak ilyenek jelentkeznek. - nézte Mirza életrajzát összevont szemöldökkel egy hotel tulajdonosa, amikor éppen egy takarítói állásra akart jelentkezni. - A mieink már semmit nem vállalnak el, ami nem irodában ücsörgés, így jönnek ezek.
- Ez csak egy takarítói állás. - nézett fel az újságból a testvére, mire végre megértette, kiket ért a bátyja "ezek" alatt. - Mégis milyen szörnyűséget csinálhatna egy portörlővel és egy felmosóronggyal?
A tulajdonos unottan sóhajtott.
- Hát nem láttad a tévében, mi folyik ott Csecsenföldön? Az ilyenek agresszívak. Hogy merjen neki szólni az ember, ha a vendégek arról panaszkodnak, hogy nem elég tiszták a szobák? Ha rossz passzban találod, elvágja a torkod.
Ide sem vették fel.
     Persze a kétezres évek vége felé ennél is rosszabb lett minden. Az emberek tudták, hogy a háborúnak vége, és új, oroszbarát kormány van Csecsenföldön, akik minden erővel azon vannak, hogy újjáépítsék a földig rombolt várost, erre ezek mégsem akarnak hazamenni. Egy reggel Vakha nem tudott iskolába menni, mert látta, hogy a metró, amellyel mindig megtette azt a két állomást, le van zárva, és helyette pótlóbuszok közlekednek. Az emberek sugdolóztak, akikhez már eljutott valami információ a metro leállásával kapcsolatban, azok szürnyülködtek, a többség viszont csak idegesen topogva nézte az óráját, hogy már megint el fog késni a munkahelyéről, ráadásul valószínűleg valami barom miatt, aki ráfeküdt a sínekre, vagy magától volt annyira boldogtalan, hogy beessen. Elvégre mi más miatt lehet leállítani a metrót? A tízéves Vakha számára nem volt világos, hogy a pótlóbusz a metrót helyettesíti, és megáll az iskola előtti állomáson is, így inkább hazament rajzfilmet nézni. Mirzát úgysem érdekli, ha lóg az iskolából. Szerinte előszeretettel csak azok tanulnak, akik nem jók semmilyen fizikai munkára, egyszóval haszontalanok. Az este a megszokott módon telt. Mirza barátnője, Sveta elkészítette egyetlen specialitását, a porlevest, majd mindhárman leültek a tévé elé megenni azt, miközben a napi hírek mentek, ami sosem érdekelte egyikőjüket sem. Shamil mindig azt mondta, hogy egy jó feleség egyetlen dolga, hogy meleg otthont teremtsen és kiszolgálja a családját. Még szerencse, hogy nem ismeri ezt a nőt. Ettől függetlenül szerette Vakha Svetát, mert ő volt az egyetlen teremtmény, akihez a bátyja valamennyire kedvesen tudott viszonyulni a bombázás alatt megsüketült macskájuk mellet. Elsőre az volt mindenkinek a benyomása, hogy különbözőbb párost el sem lehet képzelni, de Vakhában hamar megfogalmazódott, hogy ők tökéletesek együtt, mert egy kicsit is másmilyen nő aligha tudná elviselni a bátyját. Sveta még csak tizennyolc éves volt, de a külsőt - belsőt összevetve akár tizenháromnak is nézhették volna. Kedves, de egyszerű lányka, akinek se önálló gondolata, se jövőképe nem sűrűn akad, ez pedig tökéletesen kedvez egy olyan szélsőségesen autoriter alaknak, mint Mirza, akinek a szociális készségei kimerülnek az irányítgatásban.
"...Legutóbbi értesüléseink szerint a reggeli metrórobbantás áldozatainak száma a negyvenet is meghaladhatja." - hangzott a TV-ből, miközben a Vakha által is látott túlzsúfolt pótlóbuszokat mutatták. - "A két csecsen öngyilkosmerénylő feltételezhetően kapcsolatban állhatott a Kaukázusi Emirátus nevű terrorszervezettel"
- Ki az a hülye, aki felrobbantja saját magát? - bámult Vakha a tízévesek tipikus naivitásával a képernyőre, de Mirza szokásához híven nem válaszolt idegességében, hanem átkapcsolt egy másik adóra, ahol pechére ugyancsak a nap legfontosabb hírei mentek. 
"A Kaukázusi Emirátus magára vállalta a moszkvai terrortámadást. A terrorszervezet célja egy sharia alapú Észak - Kaukázusi állam megalapítása, mely Csecsenföldet, Dagesztánt, Ingusföldet, Kabard - Balkárföldet, Karacsáj - Cserkeszföldet és a krasnodari valamint stavropoli határterület déli részeit foglalná magába."
- Te, hallod? - szólalt meg végül Mirza Vakha vállát megragadva. - Ha bármilyen idióta meg akarja tudakolni, hogy kinek a pártján állunk ebben az orosz - csecsen cirkuszban, azt mondod, hogy az oroszok és az új csecsen kormány oldalán, világos? Még csak az kéne, hogy ezek után bárki az ilyen retardáltakhoz kössön. Most, hogy végre van munkahelyem, nem akarom elveszíteni a gyerekes kikotyogásaid miatt.
Vakha tízévesen semmit nem értett ebből a háborúból azt leszámítva, hogy az életében minden rossz annak köszönhető, így a lehető legnagyobb természetességgel vágta rá, hogy igen, hiszen Mirza a felnőtt, és ő mindig tudja, hogyan kell cselekedni. Legalábbis szereti azt hinni magáról... A háborúhoz hasonlóan, a terrorcselekményeket követő társadalmi reakciókat sem tudta értelmezni. Nem értette, hogy miért válik méginkább két részre az osztály, hogy miért lökdösik a nagyobb fiúk a buszon, hogy miért nem köszön újabban a szomszéd néni, aki pár hónapja még csokit is adott neki, amiért levitte a kutyáját sétálni, és hogy miért hívja be mindig a nagymamája Sonyát, az egyetlen barátját a blokk előtti játszótérről, amikor észreveszi, hogy Vakha megérkezett az iskolából. A vele egyidős kislány volt az egyetlen, aki olykor - olykor szóbaállt vele, ő is csak azért, mert imádta a bombázások során megsüketült macskájukat, Fehérkét. Vakha idővel rászokott, hogy minél kevesebbet fedjen fel magából. Ha olyasvalakivel ismerkedett meg, akiről tudta, hogy valószínűleg nem látja többé, néha csak úgy szórakozásból Szásaként vagy Andreyként mutatkozott be. Gyakran elgondolkozott rajta, hogy vajon jobban elfogadnák-e, ha valóban ezek a nevek lennének az iratain Vakha Shamilovich Bataev helyett, vagy a személyiségében van valami olyan mértékű ellenszenvet kiprovokáló tényező, amely örök kívülállóvá teszi. A gimnáziumban a különutas öndefiníció csak tovább erősödött, de ezzel párhuzamosan talán egy kicsit örült is, hogy senki nem akar közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Az odajáró diákok szülei orvosok, ügyvédek, tanárok voltak, akik mellett borzasztóan szégyellte a bátyját, aki huszonnégy évesen is alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és frissen vasalt ing helyett melegítőben járt be az aktuális munkahelyére is. Egy idő után valamilyen szinten még szerencsének is érezte, hogy nincsenek barátai, akik feljárnának hozzájuk, mert akkor látnák, hogy Moszkva egyik leglepukkantabb kerületében élnek, amelynek lakóin a város északi részéből származó újgazdag gyerekek csak röhögnek. Hallanák Mirza közönséges stílusát, megosztaná velük az ízig - vérig suttyó világnézetét, mert neki mindenkivel mindent meg kell osztania, hogy mások is győződjenek meg tisztességes ember mivoltáról. Elmondaná nekik, amit Vakhának is szokott, hogy mindig csak nézi, hogy mennyi buzi van ebben a városban, és bezzeg otthon az ilyeneket kitagadják a családjukból, itt meg még büszkék is magukra, hisz már a középiskolások között is mennyi fiú van, akin feszül a gatya, meg olyan hajat nyírat magának, mint valami kislány. A lányokról is elmondaná, hogy az egyik felük kirakja mindenét, a másik felük meg fiúnak öltözik, és otthon az ilyenek a család szégyenei lennének, de itt ez imponál a hímeknek, mert azok se egészen normálisak. A másik kedvenc témája az volt, hogy ő, a jobb életet érdemlő felsőbb entitás már gyerekként tudta, hogy Icskéria függetlenségi törekvéseinek semmi értelme nincs, és előbb - utóbb a terrorszervezetek melegágyává válik a köztársaság, csak a sok idealista elnyomta a realista kisebbség hangját, aztán meg lehet nézni, hogy mi lett belőle. Vakhától bezzeg sosem kérdezte meg senki, hogy miként vélekedik ezekről a dolgokról, pedig mindenkinél jobban tudott érvelni olyan dolgok mellett, amelyekkel egy fikarcnyit sem értett egyet. Pár házzal arrébb lakott egy unokatestvére, Amiran, aki némileg kilógott a lyublinoi lenézett bevándorlók sorából, mert immár második éve a Moszkvai Állami Egyetem vegyészmérnöki karának padjait koptatta. Persze ezenkívül is minden létező szempontból eltért a sztereotipikus kaukázusiaktól. Ateista volt, imádta a rockot és a metált, állandóan fekete, rockbandás pólókat hordott, feltűrt szárú farmerrel, fekete sportcipővel, és retro napszemüveggel, és nem tűnt éppen olyannak, akinek a közeljövőben a családalapítás az elsődleges célja. Egyedül a vastag, fekete szemöldöke és a már - már családi vonásként elkönyvelt, csontos, görbe orra különböztette meg egy tipikus nyugati, hipster fiataltól.
- Ha végeztél az egyetemen, hazamész? - kérdezte tőle egyszer Vakha valami muszlim ünnepen, amelyre kénytelen volt ő is elmenni, holott már évek óta be sem tette a mecsetbe a lábát se ő se a bátyja, és nyilván Amiran sem.
- Vissza Csecsenföldre? - nevette el magát. - Amíg ez a kormány van, soha! Majd ha végzek, irány Norvégia. Már valamelyest beszélem is a nyelvet.
- Hogyhogy? Amióta vége a háborúnak, állítólag egész élhető. - vonta meg a vállát, mintha csak rokoni udvariasságból érdekelné a téma, de mivel otthon az egész háborúról beszélni tabunak számított, igazából nagyon kíváncsi volt a különféle véleményekre. Amiran elnevette magát.
- A bátyád mondta, hogy itt Moszkvában mindenkinek ezt kell mondanod? Te egy értelmes gyerek vagy, nem tudom elhinni, hogy beveszed ezt a sok hülyeséget.
- Ezt mondom, mert nem tudok egyebet. Mirza azt se mondja el, hogy apánk kinek az oldalán állt, és egyáltalán hogy halt meg. Ha egyszer hazamegyek, azt se tudom, hol keressem a sírját. Néha beszélünk Skypeon az otthoniakkal, csak onnan tudom, hogy anyánk azóta mennyire megöregedett, a nagyapa már fél lábbal a sírban van, és hogy Hedának van már egy kisfia. Egyszer láttam, hogy a nappaliban a kanapé fölött nem faliszőnyeg van, hanem Icskéria 2004-ig használatos zászlaja van kifeszítve. Persze akkor még nem tudtam, hogy mi az, de rákerestem, és megtudtam, hogy ezt csak a szeparatisták használták, és 2004 óta egy másik zászló van érvényben. Kérdeztem Mirzát, hogy miért ez a zászló van kint, amikor ezért meg is büntethetik őket, de szokásához híven nem mondott semmit. Lehet, hogy apám is egy jelöletlen tömegsírban nyugszik, mint a többiek, akik nem voltak hajlandóak átállni Moszkva oldalára az utolsó pillanatban sem? Én már ebből az egészből nem értek semmit.
Amiran pár pillanatig gondolkozott, hogy helyes-e egyáltalán egy tinédzser fiúnak elmondani mindazt, amit előle sosem próbáltak meg eltitkolni, de rövidesen arra jutott, hogy a hazugság mindennél rosszabb, egy becsületes hegyi ember pedig sosem teheti meg, hogy hazugsággal hoz szégyent a családjára és a nemzetére.
- Apád sokakhoz hasonlóan eltűnt és sosem került elő. - mondta halk, rekedt hangon, nehogy a körülöttük sertepertélő ismerősök meghallják, hogy ők ketten miről beszélgetnek a szoba sarkában.
- Tehát az sem biztos, hogy meghalt?
- Ne idealizáld már túl ennyire a dolgokat. Ez itt a való élet, nem egy amerikai romantikus filmdráma. - forgatta a szemeit Amiran, ami Vakhának egy kicsit rosszul esett, mert abban a pillanatban bizonyosodott meg róla, hogy a sok szörnyű dokumentumfilm, amelyeket a holttestek azonosításáról látott, nem távoli dolgok többé, hanem részei a családja történetének, részei a gyerekkorának, és talán annak is része, hogy ennyire elcseszett. - Sok holttest volt mindkét oldalról, amelyeket sosem tudtak azonosítani. Az oroszok sokszor a saját katonáiknak is elégették a holttestét ahelyett, hogy visszajuttatták volna őket a családjuknak, nehogy fény derüljön a nagy veszteségre és arra, hogy képzetlen, taknyos kölköket vittek a frontra. El lehet képzelni, hogy mit csináltak a mieinkkel, akik fogságba estek. - folytatta az unokatestvére. - Ezért nem akarok visszamenni Groznijba. Azt mondják, hogy a város mostanra "kis Dubai", hiszen iszonyatos pénzeket öltek bele, hogy rendbe hozzák. Mára híres színészek, filmrendezők járnak oda forgatni, és mégis, ez vigasz a végtagjaiktól megvált nyomorékoknak és a jelöletlen tömegsírok örök lakóinak? Legalább annyira büszke lehetek, hogy az én családomban senki egy pillanatig sem gondolkozott abban, hogy átálljon az oroszok oldalára. - Amiran elhallgatott, mintha csak eszébe jutott volna, hogy elvégre egy tizenöt éves gyerekkel beszél, akit lehet, hogy nem ő kellene szembesítsem ezekkel a megrázó tényekkel.
- Egy pillanatig sem hittem el, hogy apám átállt. - szólalt meg egy kis idő múlva Vakha. - Már nem nagyon emlékszem rá, de ahhoz a személyiséghez, ami az én fejemben él róla, nem illik az ilyen gondolkozás. Persze lehet, hogy akkor sem haragudnék rá, ha átállt volna. Egyszerűen csak sajnálom, hogy nincs többé.
     Vakha irigyelte Amirant, amiért nemsokára Norvégiába költözik. Meggyőződése volt, hogy ha ők is valahol Európában kezdtek volna új életet, teljesen máshogy alakult volna minden, bár ennek az elképzelése is távol esett a valóságtól, mert Mirza borzasztóan ragaszkodott a megszokott dolgokhoz.
- Gondolkoztam rajta, hogy én is külföldre megyek továbbtanulni. - jelentette ki egy vacsora alkalmával. Mirza kezében megállt a kanál.
- Tehát itthagynád a családodat. Szép. - vigyorodott el gúnyosan. Vakha érezte, hogy már nem tudja sokáig magában tartani azt a keserűséget, amely az évek során felgyülemlett benne. Legszívesebben a bátyja képébe ordította volna, hogy neki nincs családja, mert az egyetlen családtagja, aki valamiféle erkölcsi mutató lehetett volna az életében, évekkel ezelőtt meghalt, egy olyan embert pedig nem fog családtagjának hívni, aki a világon mindenben hátráltatja.
- Mi a baj ezzel? - kérdezte végül a maga, kimért stílusában. Csak kicsit remegett meg a hangja az idegességtől. - Amiran is Norvégiában van.
- Amiran...Tehát az ilyen drogos, libsi hülyegyerek az etalon számodra, mint ez az Amiran? Tudod, kik mennek továbbtanulni? Akik lusták, és semmirekellőek, mint ez a te hülye unokatestvéred. Egy normális férfi dolgozni akar, hogy eltartsa a családját, nem évekig egy nyugati egyetemen poshadni, és tanulni a buzik jogairól. - Szívesen elmondta volna, hogy Amiran sem a buzik jogairól tanul, és ő sem arról akar, hanem pszichológus vagy orvos akar lenni, mindegy, hogy melyik, mert minden hozzájuk szükséges tantárgy jól megy neki, de feltétlenül valami olyasmivel szeretne foglalkozni, amely keretein belül embereken segíthet, de ezt épp olyan fölösleges lett volna magyarázni, mint azt, hogy egy diplomás ember a tanulmányai befejeztével nagyobb valószínűséggel tud normális életszínvonalon élni, mint egy olyan, akinek nincs végzettsége. Ehelyett valami más hagyta el a száját, ami Mirzánál végképp kiverte a biztosítékot:
- Csak mert te hülye vagy, miért kell mindenki másnak is annak lennie? Nézz magadra! Az egy dolog, hogy most van stabil állásod a sportközpontban, de évekig a sültkrumplit sütötted és a WC-t pucoltad a plázában. Nekem is ilyen karriert álmodsz, meg a gyerekeidnek is, csak hogy nehogy a családból valaki értelmesebb legyen, és jobban átlássa ezt a rohadt világot, mint te? - persze egyáltalán nem ez volt a fő oka annak, hogy tovább akart tanulni, de az érvként jól hangzott ebben a helyzetben. Teljesen tisztában volt benne, hogy ha az embert otthon szerető feleség és három csetlő - botló apróság várja, teljesen mindegy, hogy hol és mit dolgozik, az örömforrása nagyjából ki van maxolva. De mi van azzal, akinek nincs családja? Tizenöt évesen már teljesen biztos volt benne, hogy neki sosem lesz. Az apja forogna a sírjában, ha ezt hallaná, mivel a kultúrájuk a lehető legtávolabb áll az individualizmustól, és amint felnő a gyermek, szent kötelessége a családalapításra koncentrálni, de ő biztos volt benne, hogy soha az életben nem fog iránta senki érdeklődni, egy boldogtalan kényszerházasságot pedig sosem kívánt volna senkinek, holott sok kaukázusi családnál még mindig él ez a tradíció. Ha nincs család, a munka kell örömforrásként szolgáljon, ez pedig akkor lehetséges, ha az ember munkája akár a hobbija is lehetne, az ilyen munkák pedig többnyire diplomát igényelnek. Ha már az életnek nincs racionális értelme, legalább érzelmi alapon legyen. Valamit kell szeretni, annak érdekében, hogy túlélje az ember azt az X évet, amit neki dobott a gép, és ne akarjon előbb végetvetni neki. Vakha fejében sokszor megfordult az utóbbi, mint racionális megoldás, de ugyanakkor idegenkedett is tőle. Az ők kultúrájukban szinte ismeretlen az öngyilkosság. Az ember felelősséggel tartozik a többiekért: A testvéreiért, a gyerekeiért, a szüleiért, a barátaiért...Nem teheti meg, hogy csak úgy eldobja magától azt, amivel nem bír megküzdeni, mert ezzel megszűnik egy komplex egész része lenni, így hiba csúszik a rendszerbe, amely a többi részecske normális működésére is hatással van. Az itteni emberek mások. Ők talán könnyebben rá tudnák venni magukat, hogy ugorjanak ki az ötödikről, vagy vegyenek be egy rakás gyógyszert, mert egy apró részecske kiesése nem vonja maga után a teljes rendszer teljes összeomlását. Az ateisták individualistábbak, ők megtehetik, hogy elvágják magukat az élettől. Ő is annak vallja magát, de nem annak nevelték, és úgy látszik, a szocializáció határoz meg mindent.
    Volt egy ember, akivel bár évek óta egy szót sem beszélt, mindig az volt az érzése, hogy egy cipőben járnak. Marko. Egy világi seggfej, de legalább ugyanannyira elveszettnek és összezavarodottnak látszott, mint ő. Nem kellett mondjon magáról semmit ahhoz, hogy felvázolja, hogy nagyjából milyen személyiség, és mik a motivációi. Amikor Marko az évfolyam kiránduláson ki akarta puhatolózni, hogy hogyan áll ehhez az orosz - csecsen cirkuszhoz, látszott rajta, hogy csak arra vár, hogy Vakha is fejtse ki, hogy mennyire gyűlöli az oroszokat, pláne az olyanokat, mint Marko, aki bebeszélt fehér felsőbbrendűsége ellenére akár egy ellenpélda is lehetne a korosztályának és a következő hat generációnak, hogy "na, ilyen ne legyél", és a gyűlölet kölcsönössége legitimálja  Marko gyűlöletét, amely hatására talán pár percig nem lenne ennyire frusztált, sztereotipikus vargtard tizenéves. Mivel Vakha elég sok világnézet istenbarma képviselőjének helyébe bele tudja képzelni magát, kiválaszthatná, hogy iszlamista propagandát fog-e tolni, vagy valami olyasmit, amit a PARNAS legradikálisabb bloggerei szoktak. Az elsőt szívesen kipróbálta volna, habár félt, hogy elröhögné magát, ha a hitetlenek jogos kiűzéséről kezdene prédikálni agnosztikus ateistaként. Végül sem adta meg neki ezt az örömöt. Az első másnak előadott politikai véleménye egy olyan hazugság volt, amely a lehető legtávolabb esett a valós nézeteitől, de legalább kellően összezavarta a vitapartnerét. Szeretett szórakozni mások pszichéjével. Ha Marko egy érző lény tulajdonságait mutatta volna, talán képes lett volna őszintén kommunikálni azt, amit gondol a témával kapcsolatban, de amikor pszichopaták manipulálják egymást, nagyon is megvan a diszkrét bája, meg a hülye bátyja is boldog lehet, hiszen csak azt tette, amit még alsós korában megígért neki a kanapén ülve, amikor a hírek hallatára elvesztve minden reményét a világban és annak megértésében.