Győztesek és vesztesek

❄

9 hónappal ezelőtt

Ekaterina tűkön ülve várta, hogy Goncharov végre nyissa ki az irodája ajtaját, és hívja be őket, miközben Ivan úgy ült a mellette levő széken, mint egy jóllakott óvodás, vagy inkább úgy, mint egy nagydarab macska, akit csak úgy félálomban odaraktak. Karikás szemek, görnyedt testtartás, minimális terpesz, kezében pedig az a két szendvics, amit Daniil reggel otthon felejtett. Ez a különbség köztük. Ő aztán be nem hozná az otthon felejtett kajájukat. Ha ennyire szétszórtak, viseljék a következményeket, vagyis, hogy egész nap éhezni fognak. Azért lettek olyanok, amilyenek, mert az apjuk, a család feje egész nap csak néz ki a fejéből, és mindent megenged nekik. Miközben Ekaterina a lábával dobolt a kövön, Ivan néha felállt, elsétált az ablakig, nézegette a szmogos várost és a panelrengeteget, vagy éppen az utcán dolgukra siető embereket, és az időnként ablakpárkányra tévedő gombszemű verebeket. Amikor több, mint húsz évvel ezelőtt bemutatta a szüleinek, azt mondta az anyja, hogy ezer szerencse, hogy ez a fiatalember ennyire csöndes és magánakvaló, mert más ember el sem tudná viselni a mindig fontoskodó és mindent túlreagáló Katyát.
- Én elviszem Vityát egy pszichológushoz. - jelentette ki határozottan, miután a férje ismét leült mellé azt a két szendvicset szorongatva. Ivan értetlenül bámult rá:
- Minek? Nem elég, ha az anyja pszichiáter?
- Egy pszichológus más. Muszáj beszélni egy szakemberrel, mert ez a fű ügy egyszerűen nem fér a fejembe, és az igazgatóval való beszélgetéstől sem leszünk okosabbak. Vitaliy nem füvezik, ilyet nem tudok elképzelni róla. Hétvégén átkutattam az egész lakást, mert ha rendszeresen szívná, akkor lenne belőle otthon is, de sehol sem találtam, pedig még Daniil szobáját is átnéztem. Meg amúgy is, a fiatalok bulikban szoktak ilyesmiket csinálni, nem? Ki a franc füvezget csak úgy magában, szórakozásból?
- Minden fiatal csinál hülyeségeket. - vonta meg a vállát Ivan. - Inkább akkor kellene aggódni, ha tizenhét évesen nem lázadna a társadalmi normák ellen.
- Ez a gyerek születése óta lázad a társadalmi normák ellen. - dünnyögte félig hangosan, félig magában, mert szokásához híven felbosszantotta férje dilettantizmusa, és az iskolacsengő is megszólalt. A termekből kisiettek az órájukat befejező fáradt tanárok és az unott, egymással csevegő diákok. Nagyszerű. Most mindenki láthatja, hogy valakinek a szülei ott ülnek az igazgatói iroda előtt, ráadásul mind a ketten, ahogy a legsúlyosabb esetekben szoktak. Az egyik teremből kisiető fiú egyenesen feléjük tartott. Kócos haja a válláig ért, fekete, rockbandás pólót viselt szakadt farmerrel és fekete sportcipővel, melynek eredetileg fehér cipőfűzője már inkább szürke volt, magára a lábbelire pedig bokáig rászáradt a sár. Ha Ekaterina az utcán látta volna, biztosan megjegyzi magában, hogy "milyen elhanyagolt kisfiú, talán szülei sincsenek", de így, hogy Daniil, az éppen rocker korszakát élő fia állt előtte, inkább ő is kibámult az ablakon a panelrengetegre, hogy majd inkább az apja beszéljen vele. Daniil persze jó szokásához híven tőlük másfél méterre állt meg, mert szülőkkel mutatkozni ciki, így az apja éppen csak a kezébe csúsztatta a két szendvicset, mire a gyerek már odébb is állt az egyik vihogó brancshoz. Az elmúlt héten Ekaterina néhányszor elgondolkozott azon, hogy milyen lehet azoknak a nőknek az élete, akik nem vállalnak gyereket, és netán férjhez sem mennek. Egy rakás ilyen kollégája volt. Negyven felett is kifogástalan alakjuk volt, mert minden pénzüket kondibérletre és otthoni gépekre költötték, drága és divatos ruháik voltak, mert délutánjaik nagy részében a plázákat járták, és mindig képben voltak minden újonnan megjelent művészfilmmel, kortárs regénnyel, és keleti vallásokból származó spirituális gyakorlatokkal, mert család nélkül a sport és a mindennapos vásárolgatás mellett is rengeteg szabadidejük marad. Fiatalon megvetette a karrierista vénkisasszonyokat, de az elmúlt napokban akaratán kívül is eszébe jutott néhányszor, hogy talán neki is ezt az életet kellett volna választania. Családosnak lenni csak akkor jó, ha olyan gyerekei vannak az embernek, mint Ivan testvérének a gyerekei, Nastya és Ilya, máskülönben csak bűntudat és önmarcangolás az ember életének hátralevő része. Marina félévente küldte a meghívókat, hogy legalább egyszer jöjjenek el Ilya egyik koncertjére, de neki semmi kedve nem volt se négy évvel korábban, se most. Nem akarta mások tökéletes gyerekeit nézni. Neki a klinika való, ahova naponta vánszorognak be a különféle személyiségzavarokkal és kényszerbetegségekkel küzdő emberek, akik csak abban bíznak, hogy az általa felírt gyógyszerek majd elhozzák a változást, és legalább az ablakon való kiugrás nem jut eszükbe minden második nap. Ha látta az ők szétcsúszottságukat, néha úgy érezte, hogy a saját problémái eltörpülnek ezen emberek szerencsétlen élete mellett, ha viszont betette a lábát ebbe az elit iskolába, mindig az az illúziója támadt, hogy elnyeli őt a fizikai alakot öltő tökéletesség, amely a falakból, a diákok ruháiból és a tantermek ajtói mögül árad.
     Hirtelen kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és Goncharov intett ki rajta a maga barátságos stílusában, mintha csak egy teadélutánra hívta volna meg őket, holott Ekaterina jelentkezett be rabolni az idejét azzal a szöveggel, hogy a fia drog ügye körül valami hatalmas félreértés történt.
- Egy Alexey nevű fiú volt. - jelentette ki határozott hangon Ekaterina, amikor már mindketten elhelyezkedtek az erre a célra használt bársonyszékekben. Szomorúan vette tudomásul, hogy férje ezúttal is úgy döntött, hogy kivonja magát a beszélgetésből, mert a székben hátradőlve csak azon járt az esze, hogy mikor lesz már vége ennek a kellemetlen szemezgetésnek, és mikor piszkálhatja végre ki a körme alól a bentragadt kenyérmorzsát. - Este vacsora után megkínálta Vityát cigarettával, a fiam meg elvette. - folytatta egyedül Ekaterina. - Egyáltalán nem tudott róla, hogy füves cigarettáról van szó.
Az iroda sarkában kávét főző Anna Komarova már forgatta a szemeit anélkül, hogy rájuk nézett volna. Egy kis ideig még hallgatni akarta a kabarét.
- Alexey Krupin? - tűnődött Goncharov. - Azt hiszem, Vityáék évfolyamáról csak egyetlen diákot hívnak Alexeynek.
- Igen, igen! Most már emlékszem, az a Krupin volt!
- Ha ez valóban így van, feltétlenül újra kell tárgyalnunk az egész esetet, hiszen Vitaliyt a kirúgás fenyegeti. - hajolt közelebb a Kuznyecov házaspárhoz a maga közvetlen és mindent átérző stílusában, majd hozzátette: - Nem tudom elhinni, hogy valaki ezt csinálja, pláne egy olyan gyerekkel, mint Vitaliy.
- Nem is kell. - lépett az asztalhoz Anna Komarova is a már elkészült kávéjával. - Ezt bárki mondhatná. Érthető, hogy kellemetlen a kedves anyukának ez az ügy, de tanúk nélkül kénytelenek vagyunk az eredeti verziónál maradni, vagyis annál, hogy a fia drogot használt az évfolyam kiránduláson. - Ekaterina rögtön tudta, hogy ezzel a "kedves anyukázó" hölggyel beszélt telefonon a múlt csütörtökön. Legszívesebben bemosott volna neki egyet, akkor hátha lefagy az arcáról az a gúnyos vigyor, és nem szólítja így többet.
- Vitaliy sosem hazudik. - felelte helyette határozottan. - Tudja, ő aspergeres. Az ők érzelmi intelligenciájuk gyermeki szinten van megragadva, ők képtelenek hazudni vagy átverni másokat. - miközben ezt mondta, azokra az esetekre gondolt, amikor Vitya elkerülhette volna a szidást és a büntetést valami kis füllentéssel, viszont erre sosem volt képes. Ekaterina tisztában volt vele, hogy egy jó szülő - gyerek kapcsolat alapja az őszinteség, viszont a fia őszinteségét hallva mindig csak az járt a fejében, hogy még ennyi önérvényesítésre sem képes. Aki hazudik, az legalább akar valamit.
Goncharov megértően bólintott, Anna Komarova viszont lenéző mosollyal az arcán közbeszólt:
- Ha abból indulnánk ki, hogy mit mondanak a diákok rémtetteiről a kedves szülők, sosem kellene egyetlenegy igazgatói intőt sem kiosztanunk. - majd valamivel kedvesebb hangon hozzátette: - Már csak természetes, hogy minden szülő számára egy földre szállt angyal a gyermeke, viszont a tények magukért beszélnek.
- Anna, kijönnél egy percre? - indult el Goncharov az ajtó felé. Ekaterina eleinte nem értette, hogy egy privát megbeszélésre miért jobb a zajos folyosó, mint a csendes iroda, és egyáltalán miről akarnak beszélni a hátuk mögött, de amikor tudatosult benne, hogy a két alany egyike az a Goncharov, akihez minden foglalkozás jobban passzolna, mint az, hogy iskolaigazgató legyen, a másik pedig az a Komarova, aki esetében érthetetlen, hogy miként tud beletörődni abba, hogy csak igazgatóhelyettes, feladta a szituáció elemzését.
- Vitaliy aspergeres. - közölte Goncharov, amint becsukódott a hátuk mögött az ajtó, és kiléptek a krétapor és izzadtságszagú folyosóra.
- Persze. - bólintott Anna Komarova. - Érdekes módon az összes diák aspergeres, autista, hiperaktív, és személyiségzavaros, amint magatartásbeli problémák állnak fenn, és mindenki szerez egy diszgráfiáról vagy diszlexiáról szóló papírt, amint le kéne érettségizni, akiről pedig még a pszichológus sem tudja igazolni, hogy nem normális, ráfogják, hogy a család gazdasági helyzete áll a háttérben. Harminc éve tanítok, ismerem én már ezeket, mint a rossz pénzt.
Anna Komarovával nehezen lehetett vitatkozni, ezért inkább meg se próbálta. Ha más állt volna vele szemben, elmondta volna, hogy erről a Vitaliyról az is megmondaná, hogy valami nincs rendben vele, aki egyáltalán nem tinédzserek között éli az életét, ezért inkább hagyják ezt az egész ügyet, mert úgysem értenek belőle semmi, viszont így inkább előrevezető megoldáson kellett törnie a fejét.
- Meg kell kérdeznünk Aleksey Krupint, hogy mit tud erről.
- Nehogy már ennyi év után is bedőlj ezeknek az ostoba játszmáknak! - kapott a fejéhez Komarova, nem törődve azzal, hogy néhány órára siető tanár is láthatja a heves reakcióit.
- Miért? Ha valóban igaz, amit Vitaliy édesanyja állít, akkor én nem is tudom, mit mondjak...Ez borzasztóan szomorú...Vagyis inkább megrázó.
Komarova már hozzászokott, hogy Goncharov véleménye egyik pillanatról a másikra szélsőségesen meg tud változni azzal kapcsolatban, hogy egy csudálatos, lehetőségekkel teli világban élünk -e, vagy éppen egy szörnyű, gonosz, antihumánus létállapotban, ami a pokollal egyenlő, de jelen pillanatban jobban bosszantotta az, hogy ennek a hülye tervének köszönhetően az eddiginél is nagyobb patália lehet az évfolyam kiránduláson történtekből, márpedig Goncharovot nem lehet megállítani.
      Tíz perc múlva minden érintett ott volt igazgatói irodában. A két matek óráról elrángatott tizedikes nem ült le, hanem a szoba közepén álltak, mintha a négy felnőtt dolga lenne elítélni vagy éppen felmenteni egyiküket. Vitaliy egész testében remegett, és szemkontaktus keresése helyett végig a padlón lévő repedést figyelte. Aleksey arcán nem látszott semmilyen feszültség akkor sem, amikor belépett az osztályba az igazgató, és szólt a matek tanárnak, hogy sürgősen beszélni szeretne vele, és most sem, hogy az igazgatóval, a helyettessel, és Vitaliy vadidegen szüleivel nézett farkasszemet. Ekaterina tudta, hogy akármi is fog történni, már eldőlt a "tárgyalás" kimenetele. Itt van a szobában Vitaliy, és itt van ez a bizonyos Alexey, akinek az arcán szorongás szikrája sem látszik, amiből vagy arra lehet következtetni, hogy Vitaliy hazudott, és neki egyáltalán nincsen félnivalója, vagy arra, hogy ő az, aki egyáltalán nem riad vissza mások félrevezetésétől. Miközben Ivanra is kezdett átragadni felesége idegessége, Goncharov az íróasztalánál ülve, következtetéslevonásra készen vázolta fel Alekseynek, amit Ekaterinától megtudott pár perccel ezelőtt, majd Vityához fordult:
- Ugye, Vitaliy, ezt mondtad édesanyádnak?
Vitya egy szót sem szólt, csak tovább bámulta a padló hosszú repedését.
- Így nem megyünk sokra. - jegyezte meg gúnyosan Anna Komarova, miközben Goncharovra nézett, várva, hogy mikor látja már be, hogy már megint igaza volt, de ő helyette olyat mondott, amin mindenki egy kicsit meglepődött:
- Lyoha, ugye tisztában vagy vele, hogy egy nálad bármilyen szempontból kiszolgáltatottabb ember helyzetével visszaélni igen nagy aljasságra vall?
Alexey arcán ebben a pillanatban látszott először némi összezavarodottság. Komolyan ilyen hangnemben kéri őt számon az igazgató, akit a múlt héten még az évfolyam kiránduláson gitározni tanított több - kevesebb sikerrel? Őt, Aleksey Krupint, akit minden tanár szeret, mert okos, kedves, és jóképű?
- Ez nevetséges. - hangzott a reflexből jövő védekezés. - Én sosem füveztem, mellesleg a kirándulások szabályzata szigorúan tiltja a tudatmódosító szerek és az alkohol használatát, ami teljesen helyénvaló.
- Aleksey, a házirenddel magam is tisztában vagyok. - mondta Goncharov azon a gúnyos hangján, amelyen csak akkor szokott néhány cinikus mondatot kinyögni, amikor nagyon biztos az igazában. Ennek hallatán Alekseyben méginkább elszakadt valami.
- Ez kész kabaré. - nevetett hisztérikusan. - Szerintem Vitaliy szüleinek sem mondok azzal újat, hogy a fiuk...Hát, kissé fura. - nézett Vityára, aki egy pillanatra sem vette volna le a szemét a padló repedéseiről. - Nem értek ezekhez a betegségekhez, de ha adott egy személy, aki mentálisan stabil, és adott egy másik, aki nem, akkor mégis melyiküknek hinne egy normális ember? Még a feltett kérdésre sem hajlandó válaszolni, ami nem véletlen, hiszen hazudott.
Ekaterina csak bámult, hogy mégis hogy engedheti meg magának ezt a stílust és ezt a magabiztosságot egy tizenhat éves fiú. Legszívesebben hozzávágta volna az asztali naptárt, de ő sem volt benne teljesen biztos, hogy Aleksey hazudik, amiért azt hitte, megöli a lelkiismeret furdalás. Kevés szomorúbb dolog van annál, mint amikor egy anya nem tud hinni a saját gyermekének, márpedig jelen pillanatban ez a helyzet állt fenn. Mi van, ha nem csak védekezik ez a fiú az utálatos stílusával, hanem tényleg nincs semmi köze a történtekhez? Vitaliy néha csak úgy elképzel dolgokat, amit a droghasználat csak fokozhat.
- Nem hazudok. - suttogta Vitaliy alig hallhatóan, anélkül, hogy felnézett volna.
- Jó, ebből elég. - állt fel Goncharov. - Mi lenne, ha Nataliya pszichológusnőt is beavatnánk? Egyszerűen csak bementek az irodájába, és mindkettőtök előadja a saját verzióját. Egy szakember számára másodpercek alatt világos lesz, hogy melyikőtök a kóros hazudozó.
- Vitaliy és köztem támad konfliktus, és nekem van szükségem pszichológusra? Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a szituációt. - vigyorgott még mindig szemérmetlenül Alexey. - A marihuána egy hallucinogén drog, ami eltorzítja azt, amit a világból érzékelünk, ez pedig csak olaj a tűzre abban az esetben, ha az illető alapból nem stabil mentálisan. - ezzel leemelte a táskáját a székről, és az ajtó felé indult, jelezve, hogy részéről befejezett a beszélgetés. - Mellesleg az apám ügyvéd. - jegyezte meg a küszöbről visszafordulva, utalva arra, hogy lehet perelni, csak fölösleges. Bent pár másodpercre síri csönd állt be. Vitaliy ezeket a pillanatokat az előzőeknél is kellemetlenebbnek érezte, mivel már egyedül csak rá szegeződött a felnőttek ítéletkész figyelme. Mindenkinek ugyanaz járt a fejében: Ez az egész felesleges volt. A lelke mélyén Vitaliy is érezte, hogy hiába megy be az egész családja közvetíteni azt, ami valójában történt, nem mehet minden a tervek szerint, mert Alexey egy örök győztes, ő pedig egy örök vesztes. Végső soron teljesen igaza van. Miért hinne neki bárki is, amikor csak egy aspergeres, akit nem ért senki, Alexey pedig egy jó kommunikációs készségekkel megáldott, közkedvelt, jóképű fiú? Minden ugyanúgy végződik, amibe csak belekeveredik, márpedig ő mindig mindenbe belekeveredik, mert a többiek számára már a puszta létezése is provokáló tényező. Goncharov, látva Ekaterina idegességét, higgadt hangon megszólalt:
- Nem fenyegeti Vitaliyt kirúgás. Tekintettel vagyunk a helyzetére. Csak egy igazgatói intőt kap, így az év végi magaviselete legfeljebb hármas lehet.
A végső ítélet elhangzása után senkinek az arcán nem látszott megkönnyebbülés, leszámítva Anna Komarovát, aki örült, hogy legalább végeszakadt ennek a totál fölösleges időtöltésnek, mely helyett javíthatta volna a dolgozatokat, vagy megehette volna a vegán tízóraiját. Vitaliy szülei pontosan tudták, hogy egy ennyire ritka és speciális eset nem merül könnyen a feledés homályába. Mindenki tudni fogja, hogy a pszichiáterasszony és az egyetemi tanár gyermeke drogozik, ráadásul ahelyett, hogy beismerne mindent, hazugsággal próbálja megúszni a büntetést, amiért hálát adhatnak, hogy nem súlyosabb. Mintha eddig nem érte volna őket elég szégyen a fiuk viselkedése miatt. Drogozás, hazugság...Vajon hol rontották el? Melyik életszakaszában kellett volna a szokottnál is jobban odafigyelni rá, hogy ne tévedjen ennyire rossz útra? Megannyi kérdés, amelyekről pontosan tudta Ekaterina, hogy a következő hetek, hónapok, vagy akár évek szorongásainak okát fogják képezni a lelkében, míg Ivanról az egész lepereg néhány óra alatt, mert "minden fiatal kicsit hülye". Vitaliy sem könnyebbült meg, hiszen pontosan tudta, hogy vékonyka önvédelmi reakciója hiába volt az első pillanattól halálra ítélve, könnyedén az eddiginél is nagyobb piszkálódás - cunamit indíthat el, hiszen Aleksey sosem veszi jó néven, ha keresztbe akarnak tenni neki. Néha olykor - olykor betelik az a bizonyos pohár egy - egy embernél, mint pl Markonál vagy Tanya Larinánál, és megkísérelnek valami hasonlót, de azok öt év múlva is azt mondják, hogy bárcsak hagyták volna az egészet a fenébe. Aleksey azokat sem tudja békénhagyni, akik képességek híján teljesen esélytelenek a vele való harcra.Vagy talán direkt ilyen embereket keres? Ezt sosem tudta Vitaliy megfejteni, mert ennyire nem érdekelték a szociális interakciók. Egyszerűen csak annyit akart, hogy hagyják végre békén.