- Nem néz ide senki? - suttogta Vova a kis élelmiszerbolt közepén, de bizonyára az sem érdekelte volna, ha mindenki őt nézi. Marko unottan megrázta a fejét, mire Pasha elrejtett három energiaitalt Vova kapucnijában. Anton távolabb állt, és nézelődött a fűszerek között, mintha nem is hozzájuk tartozna.
- Melyik a camembertes? - bökött rá Pasha a csomagolt szendvicsekre.
- Én kellene tudjam, hogy melyik a kan emberes? - vonta meg a vállát Vova. - Nézd meg!
Pasha tétovázás nélkül kicsomagolt néhány szendvicset, mire Vova hangos vihogásban tört ki.
- Ne röhögj már, te hülye, mindenki minket néz!
- Hadd nézzenek! Legalább látnak valami érdekest is. Érdekesek vagyunk? - nézett rá egy öregasszonyra, aki sietősen arrébb tolta a bevásárlókocsiját. Közben egy nő megkérdezte a fűszereknél ácsorgó Antont, hogy nem tudja-e, hogy hol van a kurkuma, mire ő ránézett nagy, szürke szemeivel és a lehető legkedvesebben hangon közölte, hogy fogalma sincs. Marko csak szeptember óta ismerte, de már meg volt győződve róla, hogy nem teljesen normális. Mármint a saját mércéje szerint túlságosan is normális. Egyszerűen nem illett ebbe a brancsba. Egy tipikus anyuci kicsi fia, akit elküldött a család Moszkvába tanulni, hogy ne az arhangelszki kicsiny halászfaluban foglalkozzon halfeldolgozással élete végéig, ahogy eddig minden felmenője tette, hanem egy neves fővárosi egyetemen szerezzen diplomát és ott telepedjen le, mert az ország északi régiói úgyis élhetetlenek. Amikor az interneten kiválasztotta az albérletet, a jövendőbeli lakótársai életkorából kiindulva azt hitte, hogy ők is egyetemisták lehetnek. Az anyja örült is, hogy így legalább a hanyagságra hajlamos kisfiát motiválja valaki, arról nem is beszélve, hogy bevezetik az egyetemi élet minden rejtelmébe, így talán nem lesz az, mint a gimnáziumban, hogy Antoshkához soha nem jut el semmilyen információ. Persze szeptemberben kiderült, hogy Vova és Pasha nem egyetemisták, hanem két főállású neet, akik az Isten sem tudja, miből élnek meg, de legalább megfelelően deviánsak. Ha valaki valamit szeretett bennük, az az volt, hogy minden egyes megnyilvánulásuk csak azt bizonyította, hogy fényévekre állnak a normalitás fogalmától, és eszük ágában sincs ezen változtatni.
- Legyen szíves, fizesse ki, amiket kicsomagolt. - nézett az eladó Pashára, amikor távozni akartak.
- Csak ellenőriztem a minőséget. - vonta meg a vállát Pasha a lehető legostobább képet vágva.
- Nekem itt ne humorizáljon! Fizesse ki az okozott kárt, vagy hívom a rendőrséget.
- Hölgyem, vagy uram, vagy nem tudom mi! - csatlakozott a vitához Vova is, az eladónő kövér alkatára és rövid hajára való utalással. - Miért van az, hogy ha a haverom kicsomagol három szendvicset, akkor már hívni kell a kékeket, de ha a politikusok lopnak, az senkit nem érdekel?
A nő elővette a telefonját, mire Anton ijedten letett kétszáz rubelt a pultra a saját pénzéből. Nem akarta, hogy megint az legyen, mint a múltkor. Vova és Pasha egyszerűen nem érzik a határt a vicc, a lázadozás, és a pofátlanság között. Amikor kiértek a boltból, Vova trófeaként felmutatta a három energiaitalt, amit így is sikerült lenyúlni, majd megragadta Marko vállát:
- Boldog születésnapot, tökfej!
Marko motyogott valami köszönöm-félét. Sokszor látta a különböző közösségi oldalakon, hogy az osztálytársai és évfolyamtársai a tizennyolcadik születésnapjukra saját kocsit, meg saját lakást kapnak, hiszen ez egy igazán nagy nap, neki meg a hülye haverja lopott egy energiaitalt, ráadásul kis híján még a rendőrséget is rájuk hívták.
- Így van. - vihogott Pasha. - Jó ünneplést mindenkinek, kivéve Antonnak, aki egy fosós nyuszi.
- Jobb lett volna, ha kijönnek a kékek? - vitte fel a hangját Anton - Még egy ilyen, és nem szerzek neked többet füvet.
Erre persze megint kitört a nevetés négyük között, hogy Anton az utcán ilyen nyíltan beszél a fűszerzés rejtelmeiről. Markot mindig elégedettséggel töltötte el, amikor a fiatal párok őket látva értetlenül összenéztek, vagy az anyukák arrébb húzták a gyerekeiket, hogy nehogy egyáltalán a szemkontaktust is felvegyék az ilyen vadbarmokkal. A megvetés is lehet öndefiníció képző. Hiába osztotta az emberiséget nagyvonalúan véleményvezér kutyák, és szelíd, de ostoba juhok csoportjára, szerette volna tudni, hogy milyennek látják őt, ha már ő képtelen arra, hogy normálisan definiálja magát. Míg mások azon voltak, hogy minél jobbak legyenek, ő olyan mélységekbe akart süllyedni, hogy egy esetlegesen őt vizsgáló pszichológusnak kölcsön kelljen kérni Camerontól a hajót, amellyel a Mariana-árokba merült. A gimnáziumban töltött hat és fél éve alatt már néhány alkalommal felküldték az iskolapszichológus giccses, bensőségességre törekvő irodájába, amely a színes foteleivel és bútoraival leginkább kiscsoportos óvodások játszótermére hasonlított. Aki egyszer ide felkerült, igyekezett a lehető legnormálisabban viselkedni, hogy ne kerüljön sor rendszeres beszélgetésekre, mert "dilidokihoz" járni azért mégiscsak kellemetlen. Marko ez alól is kivétel volt. Vágyott rá, hogy kapjon egy papírt, miszerint nem normális, írják rá, hogy veszélyt jelent önmagára és az embertársaira, majd vigyék a bolondok házába, mely egy életen keresztül felmenti az alól, hogy egy olyan közegbe próbáljon beilleszkedni, amibe képtelen - vagyis a teljes társadalomba. Egyik közeg sem jobb, mint a többi, csak másabb. Az iskolapszichológusnál egészen pontosan három alkalommal volt. Először akkor, amikor Vakha után Viktorral is összeverekedett, így végleg megkapta a pedagógusoktól a nagybetűs "problémás" jelzőt, második alkalommal akkor, amikor az eddiginél is intenzívebb hanyagsága miatt évismétlésre került a sor, harmadszorra pedig ő maga ment fel annak reményében, hogy talán még ez a Nataliya nevű kicsit sem szimpatikus nő is képes arra, hogy kijelöljön valami cél-félét szerencsétlen életében, ami által nem a végleges kilépést fogja látni az egyetlen reális és végleges megoldásnak. Csak ült abban a behemót narancssárga fotelben és nézte a vele szemben ülő Nataliyát, miközben harmadszorra is elgondolkozott azon, hogy hogy kaphat fizetést valaki azért, mert egész nap itt ül jól látható dekoltázzsal, művigyorral az arcán. Nem tudta, hogy kezdjen bele úgy a mondandójába, hogy a pszichológus is megértse. Őt általában nem érti senki.
- Már nem érzel akkora haragot a többiek iránt, ugye? - kérdezte Nataliya az elmúlt évek két alkalmára utalva, mely során világossá vált, hogy Marko nem ápol túl jó kapcsolatot az osztálytársaival. Gyakori probléma. Különc gyerekek mindig voltak, vannak, és lesznek, de előbb - utóbb felnőnek, és rájönnek, hogy kapcsolatok nélkül nehezen lehet boldogulni az életben, így megerőltetik magukat, bármennyire is kellemetlen. Nataliya is biztos ezt gondolja. Talán magában azt is hozzáteszi, hogy elege van már ezekből a művészlelkekből, és elgondolkozik a pályaváltáson.
- Nem érzek én semmit. - vonta meg a vállát. Nataliya biztatóan mosolygott, mint aki megkönnyebbült, hogy ezek szerint Marko nem fog szétverni senkit a közeljövőben. Előrevezetőbb lett volna azt mondania, hogy de, továbbra is baromira rühelli az osztálytársait, és legszívesebben schoolshoeternek állna, bár úgyse hinne neki senki, másrészt meg egyedül úgysem lenne hozzá bátorsága. Nataliya pillantást vetett a Markoról készített többéves jegyzeteire, amelyet a találkozásuk előtt keresett ki a hupilila polcról, amely sehogy sem illett a szoba többi berendezési tárgyához. Az első lap tetején a három évvel ezelőtti dátum állt, alatta pedig az első találkozásuknak az oka. "Marko Filipov, 8.c osztályos tanuló orrba vágta Vakha Bataev 7.d osztályos tanulót, aki egy nappal korábban szintén orrbavágta őt. Saját bevallása szerint rasszista indítékai voltak, ami az igazgatónak ki is fejtett, viszont szakszemmel valószínűbb, hogy az érzelmei uralásával vannak komoly problémái, mivel ez csupán egy reakció volt az egy nappal ezelőtt történtekre. Mindkét fiú büntetése igazgatói intő, további magatartásbeli problémák esetében eltanácsolásra számíthatnak"
- Vakhával sikerült megbékélned? - tette fel az első kérdést, ami a pár sort olvasva eszébe jutott. Marko rögtön tudta, hogy nyert ügye van, mert most belekezdhet egy olyan eszmefuttatásba, amely alapján biztosan közveszélyesen idiótának bélyegzik, és végre kiadják az útját. Neki érettségi sem kell, csak végre szabaduljon meg ettől a sok kreténtől.
- Miért békültem volna ki? A kibékülésnek a bocsánatkérés az alapja, én pedig nem fogok egy alsóbbrendű bocsánatáért esedezni.
- Alsóbbrendű?
- Már akkor is világosan megmondtam, hogy nem kedvelem a kaukázusiakat, színeseket, a sárgákat, a zsidókat, meg a jó Isten tudja miket. Maguk, felvilágosult értelmiségiek azt hiszik, hogy ez az évek során változik? Hogy ezt ki lehet nőni? Hogy egy ember akkor számít érett felnőttnek, ha képes becsülni ezt a sok "erőforrást"?
- És kik a felsőbbrendűek? - nézett rá rezzenéstelen arccal Nataliya. Egy pszichológus nem szokott érzelmileg reagálni semmire. Biztosan véleményük sincs semmiről, mert már jól kimosták az agyukat az egyetemen.
- Ezt nehéz megállapítani. Vova, a haverom tiszta fehér felsőbbrendűség mániás. Azt mondja, hogy a fehérek lényegesen életrevalóbbak, mint a többi rassz, közben a semmirevaló fogalmát róla kéne mintázni. Pasha is ugyanezt fújja, pedig ő félig ázsiai. Nagyon nevetséges, amikor barnás bőrrel, fekete, vágott szemekkel, és enyhén összenőtt szemöldökkel erről hadovál. Én nem hiszek abban, hogy egy fehér ember feltétlenül jobb az említett rétegeknél. Inkább csak máshogy szemét. A tősgyökeres moszkvaiakat is éppen annyira utálom, mint az "új moszkvaiakat". Ez az iskola a társadalmuk mintázata. Az összes nagyképű, a felük buzeráns, zsarnokok uralkodnak a többiek felett...Persze egyéb régiók lakóit sem tartom különbnek. Igaz, hogy sosem jártam még Moszkván kívül sehol a kalugai kirándulást leszámítva, mert árvaként nem tudom a szüleim pénzét elverni utazgatásra, viszont akik idejönnek, azokon látom, hogy milyenek. A szibériaiak szinte mind vaskalapos kommunisták a mai napig. Ha valaki azt mondja, hogy a KPRF-re szavaz, már tudom, hogy biztosan valahonnan Szibériából tolta ide a seggét anélkül, hogy bárki hívta volna. A távol - keletiekről nem is beszélve. Ők az előbb említetteknek a turbó változatai. Aztán ott vannak a halzabáló északiak. Midig az országok legelmaradottabb részein élnek a leghülyébb emberek. Ahelyett, hogy felismernék, hogy ez az idióta rezsim velük baszik ki a legjobban azzal, hogy minden pénzt a déli régiók fejlesztésére szánnak, csak ülnek a nyomorukban, és pucerálják a halakat, mint száz évvel ezelőtt. Pedig a déli régiókat fejleszteni fölösleges, ha az ottani nép szellemi és etikai szintje nem üti meg alapokat sem. Minden fölösleges. - biztos volt benne, hogy ebben az iskolában ilyen hosszasan még nem beszélt senkihez. Ha rákezdene, valószínűleg nem is hallgatnák végig, de Nataliya most meghallgatta. Nem azért, mert érdekelte, hanem mert ez a dolga. A Markorót írt jegyezetei második pontjára vetette tekintetét: "Marko Filipov (9.c) az iskola udvarán megverte Viktor Ozerovot (8.b), mert az trágár kifejezésekkel illette őt. Továbbra is észlelhetőek a viselkedésében a korábban említett indulatkezelési problémák". Felvette a tollát az asztalról, és a mai dátummal kezdve röviden felvázolta a harmadik találkozás fejleményeit: "Masszív társadalomgyűlölet, korához képes meglehetősen éretlen világszemlélet".
- És milyenek azok az emberek, akiket nagyra becsülsz? - erőltette ismét magára azt jól ismert Mona Lisa mosolyt. Marko erre már nem tudott válaszolni. Vova és Pasha voltak az életében az egyedüliek, akik felé képes volt valamennyire pozitív érzéseket táplálni, de nagyra nem tartotta egyiket sem. Egyszerűen csak otthontól elszalasztott idióták. Ostobák, bunkók, céltalanok...Csupán azért kedvelte őket, mert sosem várták el, hogy beilleszkedjen a társadalomba, mivel maguk is képtelenek voltak rá. Amióta Anton betolta a képét a brancsukba, természetesen ez a varázs is tovaillant. Markonak az első pillanattól kezdve ellenszenves volt ez a halkszavú arhangelszki fiú. Augusztus végén Vova felhívta, hogy jöjjön át, mert ma jön az egyetemista, és ha valami gyökér, akkor sürgősen olyan viselkedést kell produkálniuk, amely hatására egy másik albérletet választ, és ehhez nincsenek elegen. Marko tudta, hogy Vova számára a "gyökér" nagyjából a kisebbségiek, a homoszexuálisok, és az előbbi két réteget védő emberek csoportjára korlátozódik, így teljesen egyetértett a barátja javaslatával. Megbeszélték, hogy mindhárman a fehérfűzős bakancsukat veszik fel, Vova pedig szabadon hagyja a karján lévő nem éppen mainstream üzenetekkel bíró tetoválásait, így egy percen belül el fog dőlni, hogy az új lakó képes-e tolerálni az elvi elképzeléseiket, vagy sem. A lakbér elosztása miatt jól jött volna egy lakótárs, viszont egyikük sem vágyott egy totál ismeretlenre. Mindhárman biztosak voltak benne, hogy amint beteszi a lábát ide a messziről érkezett egyetemista, úgy fog rájuk bámulni, mint a hülyékre, majd hirtelen talál valami hibát a lakásban, ami a hirdetésből nem derült ki számára, és illedelmesen elbúcsúzik, majd elújságolja az ismerőseinek, hogy mekkora hülyék élnek ebben a városban. Nem így történt. Délután három óra tájában egy bizonytalan kopogás hallatszott az ajtón.
- Már a kopácsolásából hallom, hogy ez valami buzi lesz. - súgta Pasha Vovának, mire az csak vigyorgott a kulccsal a kezében.
- Bízd csak rám. Teszek róla, hogy ne kopogjon mégegyszer.
- Hozzam a puskát? Mi lenne, ha a puskával nyitnánk ajtót? - röhögött Pasha. Marko akkor hallotta először, hogy Vováéknál fegyver is van.
- Megbolondultál? Még elrohan a rendőrségre, és akkor nekünk végünk. - lökte oldalba a folyamatosan mellette ugráló Pashát. - Megvannak a módszereim, hogy hogy lehet kint tartani a kis halzabálót. - elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót. Kint egy magas, vékony, baseballsapkás srác állt rövidnadrágban, ázott pólóban és sportcipőben.
- Legalább nem tűnik sznobnak. - súgta Pasha Markonak. - Talán mégsem kéne vele annyira szemétnek lennünk. - Marko legszívesebben megmondta volna, hogy ha törik ha szakad, innen el kell űzni, mert ők együtt egy nagy család, és ahogy egy igazi családhoz sem csatlakoznak új, szedett - vetett személyek, úgy hozzájuk sem kellene, de abban a pillanatban nem volt idő ilyeneket megvitatni.
- Helló, Anton vagyok. - mosolygott a fiú. Miután nem érkezett semmiféle viszonzás, hozzátette: - Tudjátok, az egyetemista, aki az e - maileket írta Arkhangelskből. Hetekkel ezelőtt jelentkeztem, hogy lakást keresek.
- Te emlékszel ilyesmire? - nézett Pashára Vova hihetetlenül értetlen képet vágva. Pasha alig tudta visszatartani a kuncogást. Számított rá, hogy barátja kitalál valami ordas baromságot, de az, hogy letagadja az egész levelezést, még az ő fejében sem fordult meg.
- Nem emlékszem semmi ilyesmire. - viszonozta az értetlen tekintetet. - Itt valami tévedés történhetett.
Anton sietve előkapta a telefonját, miközben az járt a fejében, hogy talán az apjának igaza volt, és valóban életképtelen lehet egyedül, ha még a házszámot is elnézte. Csak akkor jutott eszébe, hogy még rajta van az az ázott baseballsapka, amely biztosan egy hülye tizenkét éves látszatát keltheti. Talán azért nem akarják beengedni, mert el sem hiszik, hogy valóban ő az az egyetemista, akivel beszéltek. Gyorsan levette a sapkáját, és begyűrte a hátizsákjába. Amikor meglátta a három fiatal fehér cipőfűzőjét, már tudta, hogy az anyjával ellentétben ők biztos nem fognak kiakadni az undercut frizuráján, amelyet nyár végén tolt le magának.
- A hirdetésben az áll, hogy Chertanovo kerület, Puskin utca, harmadik lakóépület, negyedik emelet, tizennégyes lakás. Talán rossz helyen járok? - nézett Vovára azokkal a nagy szürke szemekkel, amelyet a későbbiekben csak "Anton tekintetként" emlegettek. Ha Anton rápillantott valakire ezekkel a hatalmas szürke szemekkel és szőke szempillákkal, mindenki elvetette azt, hogy akár ő, akár a barátai bármilyen helytelen dolog leművelésére képesek.
- Nem, dehogy. Ez itt a retkes Chertanovo, mi más is lenne? A házszámmal van probléma, ugyanis a miénk a tizenkettes szám, a tizennégyes arrébb van. - bökött a szemközti ajtóra, amely mögött az a vénasszony lakott, aki mindig reklamált a hangos zene miatt. Anton ismét a telefonja képernyőjére pillantott. Gyerekkora óta zavarban van, ha idegenekkel kell kommunikálnia, és néha hülyeségeket beszél. Egyet akar mondani, de mintha a nyelve nem engedné azt, és mást mond, máskor meg egész egyszerűen elnéz dolgokat. A nagyapja egyszer azt mondta, hogy talán gyerekkorában nem csak a fülcimpája fagyott le, amikor eltévedt a mínusz harminc fokban, hanem az agya is, bár ez a megállapítás kissé ironikus volt egy alkoholistától. A hirdetésben tizennégyes van, Vováék ajtaján tizennégyes van, a szemközti ajtón tizenkettes van. Vova komoly arcot vág, a mögötte sunnyogó ázsiai-féleség alig bírja visszatartani a röhögést, a konyhából kikukucskáló fekete hajú gyerek pedig úgy szemléli őt, mintha bármelyik pillanatban kész lenne puskát rántani rá. Az egy dolog, hogy az északi falvakban harminc felett szinte mindenki alkoholista, de ott ennyi hülyét tizenhét év alatt sem látott, mint itt egy óra alatt. Egyszer a nagyapja azt mondta, hogy az ilyen nagy városok tömegével gyűjtik magukba az idiótákat, mivel ennyi ember és személytelenség között úgy érzik, hogy láthatatlanul elvegyülhetnek. Talán ebben az egyben nem tévedett az öreg. Talán ha kicsit több esze lenne, azért sem haragudna, amit most fog csinálni. Zsigerekig hatoló szürke tekintetét Vovára szegezte, egy lépéssel közelebb lépett az ajtóhoz, tudatva, hogy márpedig ő a jövőben itt szándékozik lakni, majd nyugodtan megszólalt:
- Tudom, hogy ez itt az ország legkevertebb városa, de ennek következményeként azzal azért nem számoltam, hogy három ember IQ-ja összesen nem éri el a normálisnak nevezhető szintet. - azzal arrébblökve Vovát bent is termett az előszobában a bőröndjével együtt. Innentől fogva világossá vált számukra, hogy Anton nem a modern felsőoktatás demokrata torzszülöttje, hanem teljes mértékben barát, akit akár Jóisten is küldhetett volna, ha nem lennének mindhárman ateisták, csak egy aprócska dolog bántotta őket. Ez a stílus Vovától képességeken aluli volt, Pashától gyenge trollkodásnak tűnhetett volna, Marko szájából pedig minden sértőnek szánt mondat azt a hatást kelti, mint amikor egy kölyökmacska szőrét felborzolva támad valakire azzal a meggyőződéssel, hogy ijesztő. Anton szájából minden szó halálosan komoly volt, legalábbis sokak számára annak tűnt. Olyan volt, mint egy dísztárgy, amelynek külső különlegességét meg lehet csodálni, ugyanakkor a megfelelő mozdulattal a földhöz is lehet vágni, hogy ripityára törjön, de arra, hogy gyakorlati haszna is van, csak az első közös bolti lopás alkalmával jöttek rá. Pasha szeretett az esti forgatagban el - el emelni dolgokat a polcokról, amikor senki nem figyelt rá. Minek is fizetne értük a korrupció hazájában? Végtére ő is egyenlőségpárti, csak éppen másképp. Nem fair, hogy egyes bűnözőket ezer rendőr üldöz, másokat meg ezer rendőr véd. Az esti forgatagban sosem vette észre senki, ha néhány zsömle vagy párizsi eltűnt a táskájában, kivéve azon a világos, szeptemberi estén. Anton akkor próbált lopni életében először. Pashához hasonlóan, ő is a pulóvere újába és zsebeibe rejtette az apróbb árukat, mint a margarin, a halkonzerv, vagy a vajkrém, hogy csak a nagyobbakat, mint a kenyeret, vagy az üdítőt kelljen kifizetni. Pasha biztatóan mosolygott, mintha csak valami pozitívra és hasznosra tanítana egy kisgyereket, Antonnak azonban minden mozdulata félelemről és bizonytalanságról árulkodott. Előzőleg sosem csinált ilyesmit. Való igaz, hogy a gimiben minden hülyeségben benne volt, de olyasmi, mint a bolti lopás, sosem fordult meg a fejében. Egy kis faluban mindenki mindenkit ismer, még csak kellett volna, hogy a boltban sorban álló bábuskák beszámoljanak róla a szüleinek. Amikor a kasszához értek, ahogy Anton elővette a pénztárcáját, kicsúszott a pulóvere újából a margarin, amit egy csomag gumicukor követett, majd végül két sárgarépa is a földön landolt. A sorban ácsorgó idős hölgyek megvetően néztek rá, az alkoholt vásárló fiatalok röhögtek, Pasha pedig úgy érezte, mindjárt megfojtja ezt a boldogtalan gyereket, aki még pár apró áru normális elrejtésére sem képes. Eddig sosem vette észre senki, most meg bumm, őket bámulja az egész bolt, mint bűncselekményen kapott tolvajokat.
- Ezt aztán jól megcsináltad, baszki. - suttogta bosszúsan, majd elképzelte, hogy pár perc múlva már itt lesz a rendőrség, a mocskos kékek, akik teljes mértékben tesznek rá, hogy az ország nagy része szegénységi szint alatt él, hiszen pont az a dolguk, hogy az elit védésének érdekében a szegény emberek életére törjenek. Meg aztán ki hozná ki őket a sittről? Az anyja világosan megmondta, hogy ezt az életvitelt nem támogatja, és se a detoxba nem fog érte menni, se a sittre, ha netán valamelyik borult pillanatában oda kerül. Anton szülei meg más típusok, ők talán agyvérzést is kapnának. - Na, most mi a szart fogsz csinálni? - nézett a megilletődött fiúra, akinek akkor már teljesen világos volt, hogy mit fog csinálni. Köhintett kettőt, eldobta a kosarat, majd egészen élethűen a padlóra esett, úgy, hogy még Pasha is megijedt. Az eladónő ijedten kibotorkált a kassza mögül, szegény gyerekezett egy sort a mögöttük álló vénasszonyokkal együtt, mire Anton kitalálta, hogy ő úgy beütötte a fejét, hogy azt se tudja, hol van. Valaki felajánlotta, hogy hívja a mentőket, mire Antonnak azon nyomban visszatért az emlékezete, és a következő pillanatban már ő nyugtatgatta a bábuskákat, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak kicsit elszédült, de haza tud menni. Valaki megjegyezte, hogy "Dehát megpróbált ellopni egy csomag margarint, egy zacskó gumicukrot, és még két répát is", mire legalább három bábuska ripakodott rá, hogy hogy lehet ilyet mondani szegény beteg gyerekről, hiszen ha rosszul van, zavart lehet a viselkedése. Ami után végül mindent kifizettek, és megúszták a rendőrségi intézkedést, a boltból kifelé sietve Pasha egyszerre érezte nagyszerűnek és szomorúnak Anton akcióját. Nagyszerű volt, mert ő ilyet biztos nem tudott volna kitalálni, és szomorú volt, mert tudta, hogy ő hiába vágta volna földhöz magát, maximum annyit mondtak volna, hogy ne színészkedjen már, és valaki átlép rajta, hogy ő fizethessen előbb. Hiába, Anton szőke, szürke szemű, szőke szempillájú, amíg nem kötnek belé, addig egészen kedves mindenkivel, és mindig makulátlanul tiszta a cipője és a kabátja is. Pasha innentől kezdve tudta, hogy bármit csinálnak, magukkal kell vinniük Antont, mert az ő segítségével minden alól kihúzhatják magukat, hiszen az emberek minimális mértékű aljasságot sem feltételeznek róla. Olyan, mint egy angyalbőrbe bújt ördög, akinél mindig van pénz, mindig van egy bájos mosoly, és mindig van egy adag pofátlanság, amihez még talán Vováéknak sem lenne bátorságuk.
Marko nem tudott válaszolni a pszichológus kérdésére. Sok az idióta, de a nagy részük legalább félkonstruktív. Talán ez is lenne a normális. Akadnak még rajta kívül, akiknek nem tetszik a világ, de ők a maguk módján próbálnak javítani rajta. Küzdenek az állatok jogaiért, vegánok lesznek, szabadabb táradalomban reménykednek, vagy éppen ellenkezőleg, visszamennének a középkorba, amikor még kőkemény dogmarendszer határozta meg az emberek mindennapjait. Akármi lehet a beteg agyukban, de legalább konstruktívak, az idilli állapot lehetséges utainak felfedezéséről ábrándoznak, majd csoportosan bosszankodnak, ha rosszul alakulnak a dolgok, és a célt egyreinkább az elérhetetlenség homályába vész. Vováék csak úgy szeretnek ülni a szarban. Talán azért, mert mások nem szeretnek.
Marko továbbra sem tudta, hogy mit válaszoljon arra a kérdésre, hogy kiket tart normális embereknek, hiszen akikkel leginkább azonosulni tud, azok nyilvánvalóan nem normálisak, akikkel pedig sehogy sem tud azonosulni, azokat gyűlöli. Nataliya biztatóan nézett rá, mintha tényleg érdekelné a válasza, holott nyilván azon gondolkozik, hogy "Akkor most ez a Marko ilyen náci-féleség? Mily' tiszteletlen a Nagy Honvédő Háborúban meghalt ősökkel szemben", holott ő nemzeti bolsevista, csak egy szőke, mély dekoltázsú pszichológusnő nyilván nem tudja megmondani a különbséget a két irányzat között.
- És maga kiket tisztel? - kérdezte Marko, csak hogy megszakítsa a kínos csöndet. Nataliya látszólag meglepődött, de örömmel válaszolt a kérdésre.
- Én elsősorban azokat az embereket tisztelem, akik mosolygósak, pozitívak, és mindig megvan bennük az akarat, hogy legalább egy kicsit jobb hellyé tegyék a világot. Nem véletlen, hogy a hivatásom is ehhez kapcsolódik. - mosolygott Nataliya. Markonak már könnyebb volt a válasz, hiszen csak a szokásos módszerét kellett követnie: Az ellenkezőjét kell mondja az elhangzottaknak.
- Én a realistákat tisztelem. Szerintem fontos, hogy rózsaszín felhőktől és cukormáztól megfosztva tekintsünk az életre.
Nataliya tudomásul véve a köztük lévő véleménykülönbséget, kedvesen mosolygott, majd visszahelyezte a mappába a jegyzeteit. "Marko csak egy átlagos, dühöngő fiatal. A kamaszkor már csak ilyen, hiszen sokan nem tudják egyik napról a másikra feldolgozni a testükön és az életükben végbemenő változásokat, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb ember életében ilyenkor jön el az első szerelem, és azzal együtt az elő komolyabb csalódás is. Talán Marko frusztráltságának hátterében is valami ilyesmi állhat. Valami olyan, amin pár év múlva már csak nevetni fog, hogy milyen kis hülyeség volt, és mégis mennyire negatívan befolyásolta a gondolatait." - gondolta magában Nataliya, miután Marko elhagyta a szobát, ő pedig visszatette a mappát a polcra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése