Győztesek és vesztesek

❄

9 hónappal ezelőtt

Ekaterina tűkön ülve várta, hogy Goncharov végre nyissa ki az irodája ajtaját, és hívja be őket, miközben Ivan úgy ült a mellette levő széken, mint egy jóllakott óvodás, vagy inkább úgy, mint egy nagydarab macska, akit csak úgy félálomban odaraktak. Karikás szemek, görnyedt testtartás, minimális terpesz, kezében pedig az a két szendvics, amit Daniil reggel otthon felejtett. Ez a különbség köztük. Ő aztán be nem hozná az otthon felejtett kajájukat. Ha ennyire szétszórtak, viseljék a következményeket, vagyis, hogy egész nap éhezni fognak. Azért lettek olyanok, amilyenek, mert az apjuk, a család feje egész nap csak néz ki a fejéből, és mindent megenged nekik. Miközben Ekaterina a lábával dobolt a kövön, Ivan néha felállt, elsétált az ablakig, nézegette a szmogos várost és a panelrengeteget, vagy éppen az utcán dolgukra siető embereket, és az időnként ablakpárkányra tévedő gombszemű verebeket. Amikor több, mint húsz évvel ezelőtt bemutatta a szüleinek, azt mondta az anyja, hogy ezer szerencse, hogy ez a fiatalember ennyire csöndes és magánakvaló, mert más ember el sem tudná viselni a mindig fontoskodó és mindent túlreagáló Katyát.
- Én elviszem Vityát egy pszichológushoz. - jelentette ki határozottan, miután a férje ismét leült mellé azt a két szendvicset szorongatva. Ivan értetlenül bámult rá:
- Minek? Nem elég, ha az anyja pszichiáter?
- Egy pszichológus más. Muszáj beszélni egy szakemberrel, mert ez a fű ügy egyszerűen nem fér a fejembe, és az igazgatóval való beszélgetéstől sem leszünk okosabbak. Vitaliy nem füvezik, ilyet nem tudok elképzelni róla. Hétvégén átkutattam az egész lakást, mert ha rendszeresen szívná, akkor lenne belőle otthon is, de sehol sem találtam, pedig még Daniil szobáját is átnéztem. Meg amúgy is, a fiatalok bulikban szoktak ilyesmiket csinálni, nem? Ki a franc füvezget csak úgy magában, szórakozásból?
- Minden fiatal csinál hülyeségeket. - vonta meg a vállát Ivan. - Inkább akkor kellene aggódni, ha tizenhét évesen nem lázadna a társadalmi normák ellen.
- Ez a gyerek születése óta lázad a társadalmi normák ellen. - dünnyögte félig hangosan, félig magában, mert szokásához híven felbosszantotta férje dilettantizmusa, és az iskolacsengő is megszólalt. A termekből kisiettek az órájukat befejező fáradt tanárok és az unott, egymással csevegő diákok. Nagyszerű. Most mindenki láthatja, hogy valakinek a szülei ott ülnek az igazgatói iroda előtt, ráadásul mind a ketten, ahogy a legsúlyosabb esetekben szoktak. Az egyik teremből kisiető fiú egyenesen feléjük tartott. Kócos haja a válláig ért, fekete, rockbandás pólót viselt szakadt farmerrel és fekete sportcipővel, melynek eredetileg fehér cipőfűzője már inkább szürke volt, magára a lábbelire pedig bokáig rászáradt a sár. Ha Ekaterina az utcán látta volna, biztosan megjegyzi magában, hogy "milyen elhanyagolt kisfiú, talán szülei sincsenek", de így, hogy Daniil, az éppen rocker korszakát élő fia állt előtte, inkább ő is kibámult az ablakon a panelrengetegre, hogy majd inkább az apja beszéljen vele. Daniil persze jó szokásához híven tőlük másfél méterre állt meg, mert szülőkkel mutatkozni ciki, így az apja éppen csak a kezébe csúsztatta a két szendvicset, mire a gyerek már odébb is állt az egyik vihogó brancshoz. Az elmúlt héten Ekaterina néhányszor elgondolkozott azon, hogy milyen lehet azoknak a nőknek az élete, akik nem vállalnak gyereket, és netán férjhez sem mennek. Egy rakás ilyen kollégája volt. Negyven felett is kifogástalan alakjuk volt, mert minden pénzüket kondibérletre és otthoni gépekre költötték, drága és divatos ruháik voltak, mert délutánjaik nagy részében a plázákat járták, és mindig képben voltak minden újonnan megjelent művészfilmmel, kortárs regénnyel, és keleti vallásokból származó spirituális gyakorlatokkal, mert család nélkül a sport és a mindennapos vásárolgatás mellett is rengeteg szabadidejük marad. Fiatalon megvetette a karrierista vénkisasszonyokat, de az elmúlt napokban akaratán kívül is eszébe jutott néhányszor, hogy talán neki is ezt az életet kellett volna választania. Családosnak lenni csak akkor jó, ha olyan gyerekei vannak az embernek, mint Ivan testvérének a gyerekei, Nastya és Ilya, máskülönben csak bűntudat és önmarcangolás az ember életének hátralevő része. Marina félévente küldte a meghívókat, hogy legalább egyszer jöjjenek el Ilya egyik koncertjére, de neki semmi kedve nem volt se négy évvel korábban, se most. Nem akarta mások tökéletes gyerekeit nézni. Neki a klinika való, ahova naponta vánszorognak be a különféle személyiségzavarokkal és kényszerbetegségekkel küzdő emberek, akik csak abban bíznak, hogy az általa felírt gyógyszerek majd elhozzák a változást, és legalább az ablakon való kiugrás nem jut eszükbe minden második nap. Ha látta az ők szétcsúszottságukat, néha úgy érezte, hogy a saját problémái eltörpülnek ezen emberek szerencsétlen élete mellett, ha viszont betette a lábát ebbe az elit iskolába, mindig az az illúziója támadt, hogy elnyeli őt a fizikai alakot öltő tökéletesség, amely a falakból, a diákok ruháiból és a tantermek ajtói mögül árad.
     Hirtelen kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és Goncharov intett ki rajta a maga barátságos stílusában, mintha csak egy teadélutánra hívta volna meg őket, holott Ekaterina jelentkezett be rabolni az idejét azzal a szöveggel, hogy a fia drog ügye körül valami hatalmas félreértés történt.
- Egy Alexey nevű fiú volt. - jelentette ki határozott hangon Ekaterina, amikor már mindketten elhelyezkedtek az erre a célra használt bársonyszékekben. Szomorúan vette tudomásul, hogy férje ezúttal is úgy döntött, hogy kivonja magát a beszélgetésből, mert a székben hátradőlve csak azon járt az esze, hogy mikor lesz már vége ennek a kellemetlen szemezgetésnek, és mikor piszkálhatja végre ki a körme alól a bentragadt kenyérmorzsát. - Este vacsora után megkínálta Vityát cigarettával, a fiam meg elvette. - folytatta egyedül Ekaterina. - Egyáltalán nem tudott róla, hogy füves cigarettáról van szó.
Az iroda sarkában kávét főző Anna Komarova már forgatta a szemeit anélkül, hogy rájuk nézett volna. Egy kis ideig még hallgatni akarta a kabarét.
- Alexey Krupin? - tűnődött Goncharov. - Azt hiszem, Vityáék évfolyamáról csak egyetlen diákot hívnak Alexeynek.
- Igen, igen! Most már emlékszem, az a Krupin volt!
- Ha ez valóban így van, feltétlenül újra kell tárgyalnunk az egész esetet, hiszen Vitaliyt a kirúgás fenyegeti. - hajolt közelebb a Kuznyecov házaspárhoz a maga közvetlen és mindent átérző stílusában, majd hozzátette: - Nem tudom elhinni, hogy valaki ezt csinálja, pláne egy olyan gyerekkel, mint Vitaliy.
- Nem is kell. - lépett az asztalhoz Anna Komarova is a már elkészült kávéjával. - Ezt bárki mondhatná. Érthető, hogy kellemetlen a kedves anyukának ez az ügy, de tanúk nélkül kénytelenek vagyunk az eredeti verziónál maradni, vagyis annál, hogy a fia drogot használt az évfolyam kiránduláson. - Ekaterina rögtön tudta, hogy ezzel a "kedves anyukázó" hölggyel beszélt telefonon a múlt csütörtökön. Legszívesebben bemosott volna neki egyet, akkor hátha lefagy az arcáról az a gúnyos vigyor, és nem szólítja így többet.
- Vitaliy sosem hazudik. - felelte helyette határozottan. - Tudja, ő aspergeres. Az ők érzelmi intelligenciájuk gyermeki szinten van megragadva, ők képtelenek hazudni vagy átverni másokat. - miközben ezt mondta, azokra az esetekre gondolt, amikor Vitya elkerülhette volna a szidást és a büntetést valami kis füllentéssel, viszont erre sosem volt képes. Ekaterina tisztában volt vele, hogy egy jó szülő - gyerek kapcsolat alapja az őszinteség, viszont a fia őszinteségét hallva mindig csak az járt a fejében, hogy még ennyi önérvényesítésre sem képes. Aki hazudik, az legalább akar valamit.
Goncharov megértően bólintott, Anna Komarova viszont lenéző mosollyal az arcán közbeszólt:
- Ha abból indulnánk ki, hogy mit mondanak a diákok rémtetteiről a kedves szülők, sosem kellene egyetlenegy igazgatói intőt sem kiosztanunk. - majd valamivel kedvesebb hangon hozzátette: - Már csak természetes, hogy minden szülő számára egy földre szállt angyal a gyermeke, viszont a tények magukért beszélnek.
- Anna, kijönnél egy percre? - indult el Goncharov az ajtó felé. Ekaterina eleinte nem értette, hogy egy privát megbeszélésre miért jobb a zajos folyosó, mint a csendes iroda, és egyáltalán miről akarnak beszélni a hátuk mögött, de amikor tudatosult benne, hogy a két alany egyike az a Goncharov, akihez minden foglalkozás jobban passzolna, mint az, hogy iskolaigazgató legyen, a másik pedig az a Komarova, aki esetében érthetetlen, hogy miként tud beletörődni abba, hogy csak igazgatóhelyettes, feladta a szituáció elemzését.
- Vitaliy aspergeres. - közölte Goncharov, amint becsukódott a hátuk mögött az ajtó, és kiléptek a krétapor és izzadtságszagú folyosóra.
- Persze. - bólintott Anna Komarova. - Érdekes módon az összes diák aspergeres, autista, hiperaktív, és személyiségzavaros, amint magatartásbeli problémák állnak fenn, és mindenki szerez egy diszgráfiáról vagy diszlexiáról szóló papírt, amint le kéne érettségizni, akiről pedig még a pszichológus sem tudja igazolni, hogy nem normális, ráfogják, hogy a család gazdasági helyzete áll a háttérben. Harminc éve tanítok, ismerem én már ezeket, mint a rossz pénzt.
Anna Komarovával nehezen lehetett vitatkozni, ezért inkább meg se próbálta. Ha más állt volna vele szemben, elmondta volna, hogy erről a Vitaliyról az is megmondaná, hogy valami nincs rendben vele, aki egyáltalán nem tinédzserek között éli az életét, ezért inkább hagyják ezt az egész ügyet, mert úgysem értenek belőle semmi, viszont így inkább előrevezető megoldáson kellett törnie a fejét.
- Meg kell kérdeznünk Aleksey Krupint, hogy mit tud erről.
- Nehogy már ennyi év után is bedőlj ezeknek az ostoba játszmáknak! - kapott a fejéhez Komarova, nem törődve azzal, hogy néhány órára siető tanár is láthatja a heves reakcióit.
- Miért? Ha valóban igaz, amit Vitaliy édesanyja állít, akkor én nem is tudom, mit mondjak...Ez borzasztóan szomorú...Vagyis inkább megrázó.
Komarova már hozzászokott, hogy Goncharov véleménye egyik pillanatról a másikra szélsőségesen meg tud változni azzal kapcsolatban, hogy egy csudálatos, lehetőségekkel teli világban élünk -e, vagy éppen egy szörnyű, gonosz, antihumánus létállapotban, ami a pokollal egyenlő, de jelen pillanatban jobban bosszantotta az, hogy ennek a hülye tervének köszönhetően az eddiginél is nagyobb patália lehet az évfolyam kiránduláson történtekből, márpedig Goncharovot nem lehet megállítani.
      Tíz perc múlva minden érintett ott volt igazgatói irodában. A két matek óráról elrángatott tizedikes nem ült le, hanem a szoba közepén álltak, mintha a négy felnőtt dolga lenne elítélni vagy éppen felmenteni egyiküket. Vitaliy egész testében remegett, és szemkontaktus keresése helyett végig a padlón lévő repedést figyelte. Aleksey arcán nem látszott semmilyen feszültség akkor sem, amikor belépett az osztályba az igazgató, és szólt a matek tanárnak, hogy sürgősen beszélni szeretne vele, és most sem, hogy az igazgatóval, a helyettessel, és Vitaliy vadidegen szüleivel nézett farkasszemet. Ekaterina tudta, hogy akármi is fog történni, már eldőlt a "tárgyalás" kimenetele. Itt van a szobában Vitaliy, és itt van ez a bizonyos Alexey, akinek az arcán szorongás szikrája sem látszik, amiből vagy arra lehet következtetni, hogy Vitaliy hazudott, és neki egyáltalán nincsen félnivalója, vagy arra, hogy ő az, aki egyáltalán nem riad vissza mások félrevezetésétől. Miközben Ivanra is kezdett átragadni felesége idegessége, Goncharov az íróasztalánál ülve, következtetéslevonásra készen vázolta fel Alekseynek, amit Ekaterinától megtudott pár perccel ezelőtt, majd Vityához fordult:
- Ugye, Vitaliy, ezt mondtad édesanyádnak?
Vitya egy szót sem szólt, csak tovább bámulta a padló hosszú repedését.
- Így nem megyünk sokra. - jegyezte meg gúnyosan Anna Komarova, miközben Goncharovra nézett, várva, hogy mikor látja már be, hogy már megint igaza volt, de ő helyette olyat mondott, amin mindenki egy kicsit meglepődött:
- Lyoha, ugye tisztában vagy vele, hogy egy nálad bármilyen szempontból kiszolgáltatottabb ember helyzetével visszaélni igen nagy aljasságra vall?
Alexey arcán ebben a pillanatban látszott először némi összezavarodottság. Komolyan ilyen hangnemben kéri őt számon az igazgató, akit a múlt héten még az évfolyam kiránduláson gitározni tanított több - kevesebb sikerrel? Őt, Aleksey Krupint, akit minden tanár szeret, mert okos, kedves, és jóképű?
- Ez nevetséges. - hangzott a reflexből jövő védekezés. - Én sosem füveztem, mellesleg a kirándulások szabályzata szigorúan tiltja a tudatmódosító szerek és az alkohol használatát, ami teljesen helyénvaló.
- Aleksey, a házirenddel magam is tisztában vagyok. - mondta Goncharov azon a gúnyos hangján, amelyen csak akkor szokott néhány cinikus mondatot kinyögni, amikor nagyon biztos az igazában. Ennek hallatán Alekseyben méginkább elszakadt valami.
- Ez kész kabaré. - nevetett hisztérikusan. - Szerintem Vitaliy szüleinek sem mondok azzal újat, hogy a fiuk...Hát, kissé fura. - nézett Vityára, aki egy pillanatra sem vette volna le a szemét a padló repedéseiről. - Nem értek ezekhez a betegségekhez, de ha adott egy személy, aki mentálisan stabil, és adott egy másik, aki nem, akkor mégis melyiküknek hinne egy normális ember? Még a feltett kérdésre sem hajlandó válaszolni, ami nem véletlen, hiszen hazudott.
Ekaterina csak bámult, hogy mégis hogy engedheti meg magának ezt a stílust és ezt a magabiztosságot egy tizenhat éves fiú. Legszívesebben hozzávágta volna az asztali naptárt, de ő sem volt benne teljesen biztos, hogy Aleksey hazudik, amiért azt hitte, megöli a lelkiismeret furdalás. Kevés szomorúbb dolog van annál, mint amikor egy anya nem tud hinni a saját gyermekének, márpedig jelen pillanatban ez a helyzet állt fenn. Mi van, ha nem csak védekezik ez a fiú az utálatos stílusával, hanem tényleg nincs semmi köze a történtekhez? Vitaliy néha csak úgy elképzel dolgokat, amit a droghasználat csak fokozhat.
- Nem hazudok. - suttogta Vitaliy alig hallhatóan, anélkül, hogy felnézett volna.
- Jó, ebből elég. - állt fel Goncharov. - Mi lenne, ha Nataliya pszichológusnőt is beavatnánk? Egyszerűen csak bementek az irodájába, és mindkettőtök előadja a saját verzióját. Egy szakember számára másodpercek alatt világos lesz, hogy melyikőtök a kóros hazudozó.
- Vitaliy és köztem támad konfliktus, és nekem van szükségem pszichológusra? Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a szituációt. - vigyorgott még mindig szemérmetlenül Alexey. - A marihuána egy hallucinogén drog, ami eltorzítja azt, amit a világból érzékelünk, ez pedig csak olaj a tűzre abban az esetben, ha az illető alapból nem stabil mentálisan. - ezzel leemelte a táskáját a székről, és az ajtó felé indult, jelezve, hogy részéről befejezett a beszélgetés. - Mellesleg az apám ügyvéd. - jegyezte meg a küszöbről visszafordulva, utalva arra, hogy lehet perelni, csak fölösleges. Bent pár másodpercre síri csönd állt be. Vitaliy ezeket a pillanatokat az előzőeknél is kellemetlenebbnek érezte, mivel már egyedül csak rá szegeződött a felnőttek ítéletkész figyelme. Mindenkinek ugyanaz járt a fejében: Ez az egész felesleges volt. A lelke mélyén Vitaliy is érezte, hogy hiába megy be az egész családja közvetíteni azt, ami valójában történt, nem mehet minden a tervek szerint, mert Alexey egy örök győztes, ő pedig egy örök vesztes. Végső soron teljesen igaza van. Miért hinne neki bárki is, amikor csak egy aspergeres, akit nem ért senki, Alexey pedig egy jó kommunikációs készségekkel megáldott, közkedvelt, jóképű fiú? Minden ugyanúgy végződik, amibe csak belekeveredik, márpedig ő mindig mindenbe belekeveredik, mert a többiek számára már a puszta létezése is provokáló tényező. Goncharov, látva Ekaterina idegességét, higgadt hangon megszólalt:
- Nem fenyegeti Vitaliyt kirúgás. Tekintettel vagyunk a helyzetére. Csak egy igazgatói intőt kap, így az év végi magaviselete legfeljebb hármas lehet.
A végső ítélet elhangzása után senkinek az arcán nem látszott megkönnyebbülés, leszámítva Anna Komarovát, aki örült, hogy legalább végeszakadt ennek a totál fölösleges időtöltésnek, mely helyett javíthatta volna a dolgozatokat, vagy megehette volna a vegán tízóraiját. Vitaliy szülei pontosan tudták, hogy egy ennyire ritka és speciális eset nem merül könnyen a feledés homályába. Mindenki tudni fogja, hogy a pszichiáterasszony és az egyetemi tanár gyermeke drogozik, ráadásul ahelyett, hogy beismerne mindent, hazugsággal próbálja megúszni a büntetést, amiért hálát adhatnak, hogy nem súlyosabb. Mintha eddig nem érte volna őket elég szégyen a fiuk viselkedése miatt. Drogozás, hazugság...Vajon hol rontották el? Melyik életszakaszában kellett volna a szokottnál is jobban odafigyelni rá, hogy ne tévedjen ennyire rossz útra? Megannyi kérdés, amelyekről pontosan tudta Ekaterina, hogy a következő hetek, hónapok, vagy akár évek szorongásainak okát fogják képezni a lelkében, míg Ivanról az egész lepereg néhány óra alatt, mert "minden fiatal kicsit hülye". Vitaliy sem könnyebbült meg, hiszen pontosan tudta, hogy vékonyka önvédelmi reakciója hiába volt az első pillanattól halálra ítélve, könnyedén az eddiginél is nagyobb piszkálódás - cunamit indíthat el, hiszen Aleksey sosem veszi jó néven, ha keresztbe akarnak tenni neki. Néha olykor - olykor betelik az a bizonyos pohár egy - egy embernél, mint pl Markonál vagy Tanya Larinánál, és megkísérelnek valami hasonlót, de azok öt év múlva is azt mondják, hogy bárcsak hagyták volna az egészet a fenébe. Aleksey azokat sem tudja békénhagyni, akik képességek híján teljesen esélytelenek a vele való harcra.Vagy talán direkt ilyen embereket keres? Ezt sosem tudta Vitaliy megfejteni, mert ennyire nem érdekelték a szociális interakciók. Egyszerűen csak annyit akart, hogy hagyják végre békén.

Hazugságok

❄
Az ominózus hetedik osztályban történt verekedést követően hiába próbáltak jobban odafigyelni Marko mellett Vakhára is a tanárok, ha akartak volna sem találtak volna a viselkedésében semmi kivetnivalót. Sőt, érthetetlen módon jó gyereknek számított a sok izgő - mozgó, örökké hangos kiskamasz mellett. Már - már zavaróan csendes volt, kizárólag akkor szólalt meg, ha órán engedélyt adtak rá, sosem késett el az iskolából, mindig gondosan elkészítette a házi feladatát mindenből, és sosem keveredett konfliktusba se gyerekkel, se tanárral. Egyetlenegy dolog tudta feldühíteni hosszú évek után is, mégpedig az, amikor hallotta, hogy a korabeliek a szüleiket, a nagyszüleiket, és a testvéreiket szidják rendületlenül. Lehet, hogy azok szigorúak, értetlenek, vagy éppen maguk is valami pszichés zavarral vagy függőséggel küzdenek, de legalább vannak, és ez a legfontosabb. Neki gyerekkora óta nincs senkije, mindig minden problémával egyedül kellett megbirkózzon, miközben az egyetlen vele élő rokonától, Mirzától semmilyen érzelmi támogatást nem kapott. Az apja még 2005-ben meghalt, ezt követően költöztek a bátyjával Moszkvába. Mirzának az volt a véleménye, hogy Csecsenföld nem biztonságos, így az iskola befejeztével ki is jelentette otthon, hogy még a nyár folyamán Moszkvába költözik. Az anyjuk csak azzal a feltétellel egyezett bele, ha viszi magával az akkor még csak óvodás Vakhát is, hiszen mégiscsak jobb a gyereknek, ha egy biztonságos városban kezdi az iskolát, nem pedig itt, ahol a háború óta ki tudja milyen veszély leselkedik minden utcasarkon. Ő maga már nem akart velük menni. Nehéz egy olyan embert kirobbantani a környezetéből, aki az egész életét ugyanabban a kicsiny faluban élte le. No meg mihez kezdene a nagyvárosban ő, aki eddig csak a földeken segített a férjének, meg az állatokkal foglalkozott? Nem tudna egy gyárban dolgozni a szalag mellett, takarítónak vagy bébiszitternek pedig senki nem venne fel egy csecsen nőt. Sosem szerették őket az oroszok, különösen azóta, amióta tart ez a rohadt háború. A rokonok és az ismerősök is mind inkább Nyugatra menekültek, de mit csináljon az egyszerű paraszt, aki nem beszél semmilyen nyelvet? Ő már öreg ehhez, és még férjhez kell adnia Hedát, az egyetlen lánygyermekét, aki már tizenhét éves. Ő is pont ennyi idős volt, amikor hozzáment Shamilhoz. No meg itt vannak a szülei. Mégis ki ápolja őket, ha öregek és betegek lesznek, ha nem az egyetlen gyermekük? Mindezek ellenére biztos volt benne, hogy Mirza és Vakha be tudnak illeszkedni az orosz társadalomba. Ő és Shamil rendes embereknek nevelték őket. Mirza életrevaló, önálló gyerek, csak kissé hirtelen személyiség, Vakha meg talán a légynek sem tudna ártani. Egyedül az fájt neki, hogy ezentúl ritkán láthatja őket, de Mirza megígérte, hogy minden nyáron visszatérnek pár hét erejéig. Ez azóta sem történt meg. 2006 óta egyetlenegyszer sem találkoztak. Mirza azt mondja, hogy nincs pénzük utazgatásra, meg persze nem is akarja, hogy az öccse ahhoz a helyhez kötődjön. Az egyik nyáron egy faluba visszalátogató egyetemista csinált az anyjuknak, Maryamnak  egy Skype profilt, de túl sok értelme annak sem volt azontúl, hogy legalább alkalmanként látták egymást. Mirza mindig csak ígérgette, hogy majd a következő nyáron visszatérnek egy kis időre, de sosem lett belőle semmi. Néha már Maryamnak is megfordult a fejében, hogy talán neki kellene összeszednie a cókmókját és nekivágnia Oroszországnak, de minden alkalommal rájött, hogy negyven fölött is olyan, mint egy nagy gyerek, és teljesen életképtelen a férje nélkül. Hogy szervezné meg az utat, és legfőképpen, mégis miből menne, amikor egyik napról a másikra is nehezen élnek meg? Amikor még élt Shamil, minden könnyebb volt. Tipikusan olyan ember volt, mint amilyennek a regényekben leírják a magashegyek emberét. Csöndes, hideg természetű, ha elvekről van szó, akkor sziklakemény, csak akkor szólal meg, ha van is lényegi mondanivalója, de ugyanakkor szerető apa és férj, aki a családjáért bármit megtenne. Mindig szerencsésnek érezte magát mellette, mivel a faluból sok asszonynak erőszakos férj jutott, akik az utcára sem engedték ki a feleségüket, a gyerekeiket pedig verték. Shamil sosem csinált ilyesmit, éppen ezért volt biztos benne, hogy Mirzából és Vakhából is becsületes férfiak és példamutató családapák lesznek.
      Vakha hatévesen, egy moszkvai vegyesbolt televíziójának esti adását elkapva adta fel végleg, hogy valaha megértse a világot. Mirza mindig ebbe a boltba küldte le a lehető legolcsóbb élelmiszerekért. Tudta, hogy semmi csokit vagy üdítőt nem vehet, csakis pár kiflit, és a legolcsóbb sajtot, valamint felvágottat. Habár a vegyesbolt tévéje általában a zenei csatornára volt kapcsolva és valamelyik kétezres években népszerűnek számító énekes vonaglott benne, aznap este a csecsenföldi helyzetről tudósítottak a Perviy Kanalon. Mondták, hogy a köztársaság a terrorszervezetek melegágyává vált, és pár másodpercig valami kikockázott videót is mutattak arról, hogy az erdőben szakállas alakok lefejeznek valakiket.
- Ki kellene ezeket irtani. - mondta a feleségének egy ötven év körüli fickó, aki éppen előtte pakolt.
- Fogd már be, nem otthon vagy! - ripakodott rá a felesége, Vakha meg csak nézett kerek szemekkel, mivel otthon a faluban mindig azt mondták, hogy az oroszok bombázzák őket, az itteni a híradó szerint pedig minden szörnyűség csakis a csecseneknek köszönhető.
- Hogy mondhat ilyet? - kapcsolódott be a vitába egy idősebb nő is, miután elégedetten a kosarába helyezte az utolsó akciós csirkefarhátat. - Hát annyi évig éltünk békében együtt. A kommunizmusban bezzeg nem voltak ilyen problémák.
- Így igaz. - bólintott egy szintén idősebb férfi, akinek tétova mozgásán látszott, hogy már bizonyára nem lehet szomjas. - Erről is a háttérhatalom tehet. Kevesen tudják, hogy a világ idegen fajok kezében van, akik nem mozognak olyan erős szeretetfrekvencián, mint az ember, így csak a pusztításra képesek. Ezek a gyíkszerű lények köztünk élnek, és a nagy részük politikus, csak az emberek ezzel nincsenek tisztában, így engedik manipulálni magukat. Persze nem minden ember rossz. - mosolyodott el a bácsi. - Vannak fényküldöttek is, ők fognak majd megmenteni minket a gonosztól, csak a háttérhatalom nehezíti a munkájukat.
Vakha mindig ebben a főként nyugdíjasok által látogatott boltban tudta meg a legtöbbet a világról. Otthon a faluban mindig azt mondták, hogy tisztelni kell a bölcs időseket, mert ők a tapasztalataikból adódóan sok olyan dolgot is átlátnak, amit a fiatalok nem feltétlenül. Ez a sztereotípia az olcsó boltocska mindennapi látogatóira tökéletesen igaz volt. Csupa polihisztor. Ők aztán a politikától kezdve az alternatív gyógymódokig mindenhez értettek, és szerették is a véleményüket megvitatni egymással. Bezzeg az ő családja nem ért semmihez. Az apja vajon tisztában volt vele, hogy a gyíkemberek miatt van háború? Ha tudta volna, biztosan ellenük harcolt volna, nem pedig az oroszok ellen.
    Amikor Vakha elkezdte az első osztályt, Mirza a lelkére kötötte, hogy ha bárki a származása felől érdeklődik, mondja azt, hogy tatár és zsidó ősei vannak, de ő maga már Moszkvában született és itt élt egész életében. Vakha nem értette, hogy ennek a színtiszta hazugságokból álló történetnek mi értelme van. A zsidókat mindig csak szidják, miért kellene azt mondania, hogy ő maga is az? Tatárnak pedig a hülye sem nézné, hiszen egyáltalán nem ferdeszemű. Ettől függetlenül megfogadta, hogy így fog cselekedni, hiszen Mirza mindent annyira határozottan és agresszívan jelentett ki, hogy eszébe se jutott neki ellentmondani. A megfelelő általános iskola kiválasztásába nem fektetett a bátyja túlságosan sok energiát. A legközelebbi lyublinoi iskolába íratta, ahol sok volt a hozzá hasonló gyerek, vagyis a bevándorló családokból származó, egyszerű szülők gyermeke. Belső - ázsiaiak, kaukázusiak, vidékről bevándorolt cigányok, esetleg elvétve egy - egy kínai vagy vietnami. Amikor az első napon szembesült vele, hogy a padokban több a mandulavágású szemű, fekete hajú, napbarnított gyerek, mint a sápadtbőrű kékszemű, arra számított, hogy itt talán barátságosabb fogadtatásban részesül, de tévedett. Ebben az iskolában jött rá először, hogy ő sehová sem tartozik. A lyublinoi általános iskola nem állt éppen jó iskola hírében, ahogy maga Lyublino sem. A tanárok többsége az első osztályosokon végignézve pontosan tudta, hogy habár egyelőre még csillogószemű aranyos kisgyerekek, nem kell hozzá öt - hat év, és a többségük le fog morzsolódni, alkoholista meg drogfüggő lesz belőlük, és egykori tanáraik évek múlva majd bűnügyi műsorokban fogják viszontlátni a képüket, miközben arról van szó, hogy a déli kerületben már megint kiraboltak egy idős nőt, vagy elfogták egy késelés elkövetőjét. Mint a legtöbb környékbeli vegyes iskolában, itt is hamar két részre szakadt az osztály: Tősgyökeres lyublinoiakra és a posztszovjet térség minden részéből ideáramló gyerekekre. Sok tanár nem kedvelte az utóbbi réteget, mivel a Belső - ázsiaiak és a Távol - keletiek sokszor egészen gyengén beszéltek oroszul, így mindent kétszer annyi időbe telt elmagyarázni nekik, a kaukázusiakkal kapcsolatban pedig a kétezres évek zűrzavarában még az értelmiség is csak azt a véleményt tudta megformálni, hogy jobb lenne, ha ott délen maradnának, habár ott is csak a baj van velük. Vakha első padban ülő, szorgalmas, csendes fiú volt, akit ráadásul külső alapján még orosznak is hittek volna, viszont elég volt a nevére és a születési helyére nézni ahhoz, hogy a tanárok kapásból az utóbbi "problémás" kategóriába sorolják. Ha jelentkezett, nem szólították fel, ha egy gyerek órán elnyaffantotta magát, rögtön mindenki ránézett, hogy vajon mivel bánthatta szegényt, szavalóversenyen és helyesírás versenyen sem indították, pedig már akkor látszott, hogy rendkívül tehetséges a humán tárgyakban. A tősgyökeres lyublinoiakkal ez a hűvös viszony jellemezte, de a bevándorló családok gyerekei sem bizonyultak sokkal barátságosabbnak. A szünetekben körbejáró helyi jellegzetességeket tartalmazó tízóraikból sosem kínálták meg, nem hívták magukkal bunyózni a hátsó udvarra, senki nem akart önszántából melléülni, és testnevelés órán a csapataikba sem választották be. Az oroszoknak csak egy kaukázusi migráns volt, akikből mostanság egyre több van, a többi bevándorlónak pedig "túl fehér", ergo mentalitás alapján semmiképpen nem közülük való. Egyszer, amint szórakozottan bámult ki az ablakon, és azon tanakodott, hogy az utcán lévő sok ember vajon hova siethet, az egyik kaukázusi osztálytársa egy "buzi" feliratú cédulát ragasztott a hátára, de ő nem mondta el otthon, mert úgysem tudta, hogy mit jelent.
      Mirzának sem ment könnyen az elhelyezkedés, elvégre ki akarna olyan népeket munkáltatni, akikkel az ország háborúban áll?
- Szégyen, hogy ezekre a munkákra már csak ilyenek jelentkeznek. - nézte Mirza életrajzát összevont szemöldökkel egy hotel tulajdonosa, amikor éppen egy takarítói állásra akart jelentkezni. - A mieink már semmit nem vállalnak el, ami nem irodában ücsörgés, így jönnek ezek.
- Ez csak egy takarítói állás. - nézett fel az újságból a testvére, mire végre megértette, kiket ért a bátyja "ezek" alatt. - Mégis milyen szörnyűséget csinálhatna egy portörlővel és egy felmosóronggyal?
A tulajdonos unottan sóhajtott.
- Hát nem láttad a tévében, mi folyik ott Csecsenföldön? Az ilyenek agresszívak. Hogy merjen neki szólni az ember, ha a vendégek arról panaszkodnak, hogy nem elég tiszták a szobák? Ha rossz passzban találod, elvágja a torkod.
Ide sem vették fel.
     Persze a kétezres évek vége felé ennél is rosszabb lett minden. Az emberek tudták, hogy a háborúnak vége, és új, oroszbarát kormány van Csecsenföldön, akik minden erővel azon vannak, hogy újjáépítsék a földig rombolt várost, erre ezek mégsem akarnak hazamenni. Egy reggel Vakha nem tudott iskolába menni, mert látta, hogy a metró, amellyel mindig megtette azt a két állomást, le van zárva, és helyette pótlóbuszok közlekednek. Az emberek sugdolóztak, akikhez már eljutott valami információ a metro leállásával kapcsolatban, azok szürnyülködtek, a többség viszont csak idegesen topogva nézte az óráját, hogy már megint el fog késni a munkahelyéről, ráadásul valószínűleg valami barom miatt, aki ráfeküdt a sínekre, vagy magától volt annyira boldogtalan, hogy beessen. Elvégre mi más miatt lehet leállítani a metrót? A tízéves Vakha számára nem volt világos, hogy a pótlóbusz a metrót helyettesíti, és megáll az iskola előtti állomáson is, így inkább hazament rajzfilmet nézni. Mirzát úgysem érdekli, ha lóg az iskolából. Szerinte előszeretettel csak azok tanulnak, akik nem jók semmilyen fizikai munkára, egyszóval haszontalanok. Az este a megszokott módon telt. Mirza barátnője, Sveta elkészítette egyetlen specialitását, a porlevest, majd mindhárman leültek a tévé elé megenni azt, miközben a napi hírek mentek, ami sosem érdekelte egyikőjüket sem. Shamil mindig azt mondta, hogy egy jó feleség egyetlen dolga, hogy meleg otthont teremtsen és kiszolgálja a családját. Még szerencse, hogy nem ismeri ezt a nőt. Ettől függetlenül szerette Vakha Svetát, mert ő volt az egyetlen teremtmény, akihez a bátyja valamennyire kedvesen tudott viszonyulni a bombázás alatt megsüketült macskájuk mellet. Elsőre az volt mindenkinek a benyomása, hogy különbözőbb párost el sem lehet képzelni, de Vakhában hamar megfogalmazódott, hogy ők tökéletesek együtt, mert egy kicsit is másmilyen nő aligha tudná elviselni a bátyját. Sveta még csak tizennyolc éves volt, de a külsőt - belsőt összevetve akár tizenháromnak is nézhették volna. Kedves, de egyszerű lányka, akinek se önálló gondolata, se jövőképe nem sűrűn akad, ez pedig tökéletesen kedvez egy olyan szélsőségesen autoriter alaknak, mint Mirza, akinek a szociális készségei kimerülnek az irányítgatásban.
"...Legutóbbi értesüléseink szerint a reggeli metrórobbantás áldozatainak száma a negyvenet is meghaladhatja." - hangzott a TV-ből, miközben a Vakha által is látott túlzsúfolt pótlóbuszokat mutatták. - "A két csecsen öngyilkosmerénylő feltételezhetően kapcsolatban állhatott a Kaukázusi Emirátus nevű terrorszervezettel"
- Ki az a hülye, aki felrobbantja saját magát? - bámult Vakha a tízévesek tipikus naivitásával a képernyőre, de Mirza szokásához híven nem válaszolt idegességében, hanem átkapcsolt egy másik adóra, ahol pechére ugyancsak a nap legfontosabb hírei mentek. 
"A Kaukázusi Emirátus magára vállalta a moszkvai terrortámadást. A terrorszervezet célja egy sharia alapú Észak - Kaukázusi állam megalapítása, mely Csecsenföldet, Dagesztánt, Ingusföldet, Kabard - Balkárföldet, Karacsáj - Cserkeszföldet és a krasnodari valamint stavropoli határterület déli részeit foglalná magába."
- Te, hallod? - szólalt meg végül Mirza Vakha vállát megragadva. - Ha bármilyen idióta meg akarja tudakolni, hogy kinek a pártján állunk ebben az orosz - csecsen cirkuszban, azt mondod, hogy az oroszok és az új csecsen kormány oldalán, világos? Még csak az kéne, hogy ezek után bárki az ilyen retardáltakhoz kössön. Most, hogy végre van munkahelyem, nem akarom elveszíteni a gyerekes kikotyogásaid miatt.
Vakha tízévesen semmit nem értett ebből a háborúból azt leszámítva, hogy az életében minden rossz annak köszönhető, így a lehető legnagyobb természetességgel vágta rá, hogy igen, hiszen Mirza a felnőtt, és ő mindig tudja, hogyan kell cselekedni. Legalábbis szereti azt hinni magáról... A háborúhoz hasonlóan, a terrorcselekményeket követő társadalmi reakciókat sem tudta értelmezni. Nem értette, hogy miért válik méginkább két részre az osztály, hogy miért lökdösik a nagyobb fiúk a buszon, hogy miért nem köszön újabban a szomszéd néni, aki pár hónapja még csokit is adott neki, amiért levitte a kutyáját sétálni, és hogy miért hívja be mindig a nagymamája Sonyát, az egyetlen barátját a blokk előtti játszótérről, amikor észreveszi, hogy Vakha megérkezett az iskolából. A vele egyidős kislány volt az egyetlen, aki olykor - olykor szóbaállt vele, ő is csak azért, mert imádta a bombázások során megsüketült macskájukat, Fehérkét. Vakha idővel rászokott, hogy minél kevesebbet fedjen fel magából. Ha olyasvalakivel ismerkedett meg, akiről tudta, hogy valószínűleg nem látja többé, néha csak úgy szórakozásból Szásaként vagy Andreyként mutatkozott be. Gyakran elgondolkozott rajta, hogy vajon jobban elfogadnák-e, ha valóban ezek a nevek lennének az iratain Vakha Shamilovich Bataev helyett, vagy a személyiségében van valami olyan mértékű ellenszenvet kiprovokáló tényező, amely örök kívülállóvá teszi. A gimnáziumban a különutas öndefiníció csak tovább erősödött, de ezzel párhuzamosan talán egy kicsit örült is, hogy senki nem akar közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Az odajáró diákok szülei orvosok, ügyvédek, tanárok voltak, akik mellett borzasztóan szégyellte a bátyját, aki huszonnégy évesen is alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és frissen vasalt ing helyett melegítőben járt be az aktuális munkahelyére is. Egy idő után valamilyen szinten még szerencsének is érezte, hogy nincsenek barátai, akik feljárnának hozzájuk, mert akkor látnák, hogy Moszkva egyik leglepukkantabb kerületében élnek, amelynek lakóin a város északi részéből származó újgazdag gyerekek csak röhögnek. Hallanák Mirza közönséges stílusát, megosztaná velük az ízig - vérig suttyó világnézetét, mert neki mindenkivel mindent meg kell osztania, hogy mások is győződjenek meg tisztességes ember mivoltáról. Elmondaná nekik, amit Vakhának is szokott, hogy mindig csak nézi, hogy mennyi buzi van ebben a városban, és bezzeg otthon az ilyeneket kitagadják a családjukból, itt meg még büszkék is magukra, hisz már a középiskolások között is mennyi fiú van, akin feszül a gatya, meg olyan hajat nyírat magának, mint valami kislány. A lányokról is elmondaná, hogy az egyik felük kirakja mindenét, a másik felük meg fiúnak öltözik, és otthon az ilyenek a család szégyenei lennének, de itt ez imponál a hímeknek, mert azok se egészen normálisak. A másik kedvenc témája az volt, hogy ő, a jobb életet érdemlő felsőbb entitás már gyerekként tudta, hogy Icskéria függetlenségi törekvéseinek semmi értelme nincs, és előbb - utóbb a terrorszervezetek melegágyává válik a köztársaság, csak a sok idealista elnyomta a realista kisebbség hangját, aztán meg lehet nézni, hogy mi lett belőle. Vakhától bezzeg sosem kérdezte meg senki, hogy miként vélekedik ezekről a dolgokról, pedig mindenkinél jobban tudott érvelni olyan dolgok mellett, amelyekkel egy fikarcnyit sem értett egyet. Pár házzal arrébb lakott egy unokatestvére, Amiran, aki némileg kilógott a lyublinoi lenézett bevándorlók sorából, mert immár második éve a Moszkvai Állami Egyetem vegyészmérnöki karának padjait koptatta. Persze ezenkívül is minden létező szempontból eltért a sztereotipikus kaukázusiaktól. Ateista volt, imádta a rockot és a metált, állandóan fekete, rockbandás pólókat hordott, feltűrt szárú farmerrel, fekete sportcipővel, és retro napszemüveggel, és nem tűnt éppen olyannak, akinek a közeljövőben a családalapítás az elsődleges célja. Egyedül a vastag, fekete szemöldöke és a már - már családi vonásként elkönyvelt, csontos, görbe orra különböztette meg egy tipikus nyugati, hipster fiataltól.
- Ha végeztél az egyetemen, hazamész? - kérdezte tőle egyszer Vakha valami muszlim ünnepen, amelyre kénytelen volt ő is elmenni, holott már évek óta be sem tette a mecsetbe a lábát se ő se a bátyja, és nyilván Amiran sem.
- Vissza Csecsenföldre? - nevette el magát. - Amíg ez a kormány van, soha! Majd ha végzek, irány Norvégia. Már valamelyest beszélem is a nyelvet.
- Hogyhogy? Amióta vége a háborúnak, állítólag egész élhető. - vonta meg a vállát, mintha csak rokoni udvariasságból érdekelné a téma, de mivel otthon az egész háborúról beszélni tabunak számított, igazából nagyon kíváncsi volt a különféle véleményekre. Amiran elnevette magát.
- A bátyád mondta, hogy itt Moszkvában mindenkinek ezt kell mondanod? Te egy értelmes gyerek vagy, nem tudom elhinni, hogy beveszed ezt a sok hülyeséget.
- Ezt mondom, mert nem tudok egyebet. Mirza azt se mondja el, hogy apánk kinek az oldalán állt, és egyáltalán hogy halt meg. Ha egyszer hazamegyek, azt se tudom, hol keressem a sírját. Néha beszélünk Skypeon az otthoniakkal, csak onnan tudom, hogy anyánk azóta mennyire megöregedett, a nagyapa már fél lábbal a sírban van, és hogy Hedának van már egy kisfia. Egyszer láttam, hogy a nappaliban a kanapé fölött nem faliszőnyeg van, hanem Icskéria 2004-ig használatos zászlaja van kifeszítve. Persze akkor még nem tudtam, hogy mi az, de rákerestem, és megtudtam, hogy ezt csak a szeparatisták használták, és 2004 óta egy másik zászló van érvényben. Kérdeztem Mirzát, hogy miért ez a zászló van kint, amikor ezért meg is büntethetik őket, de szokásához híven nem mondott semmit. Lehet, hogy apám is egy jelöletlen tömegsírban nyugszik, mint a többiek, akik nem voltak hajlandóak átállni Moszkva oldalára az utolsó pillanatban sem? Én már ebből az egészből nem értek semmit.
Amiran pár pillanatig gondolkozott, hogy helyes-e egyáltalán egy tinédzser fiúnak elmondani mindazt, amit előle sosem próbáltak meg eltitkolni, de rövidesen arra jutott, hogy a hazugság mindennél rosszabb, egy becsületes hegyi ember pedig sosem teheti meg, hogy hazugsággal hoz szégyent a családjára és a nemzetére.
- Apád sokakhoz hasonlóan eltűnt és sosem került elő. - mondta halk, rekedt hangon, nehogy a körülöttük sertepertélő ismerősök meghallják, hogy ők ketten miről beszélgetnek a szoba sarkában.
- Tehát az sem biztos, hogy meghalt?
- Ne idealizáld már túl ennyire a dolgokat. Ez itt a való élet, nem egy amerikai romantikus filmdráma. - forgatta a szemeit Amiran, ami Vakhának egy kicsit rosszul esett, mert abban a pillanatban bizonyosodott meg róla, hogy a sok szörnyű dokumentumfilm, amelyeket a holttestek azonosításáról látott, nem távoli dolgok többé, hanem részei a családja történetének, részei a gyerekkorának, és talán annak is része, hogy ennyire elcseszett. - Sok holttest volt mindkét oldalról, amelyeket sosem tudtak azonosítani. Az oroszok sokszor a saját katonáiknak is elégették a holttestét ahelyett, hogy visszajuttatták volna őket a családjuknak, nehogy fény derüljön a nagy veszteségre és arra, hogy képzetlen, taknyos kölköket vittek a frontra. El lehet képzelni, hogy mit csináltak a mieinkkel, akik fogságba estek. - folytatta az unokatestvére. - Ezért nem akarok visszamenni Groznijba. Azt mondják, hogy a város mostanra "kis Dubai", hiszen iszonyatos pénzeket öltek bele, hogy rendbe hozzák. Mára híres színészek, filmrendezők járnak oda forgatni, és mégis, ez vigasz a végtagjaiktól megvált nyomorékoknak és a jelöletlen tömegsírok örök lakóinak? Legalább annyira büszke lehetek, hogy az én családomban senki egy pillanatig sem gondolkozott abban, hogy átálljon az oroszok oldalára. - Amiran elhallgatott, mintha csak eszébe jutott volna, hogy elvégre egy tizenöt éves gyerekkel beszél, akit lehet, hogy nem ő kellene szembesítsem ezekkel a megrázó tényekkel.
- Egy pillanatig sem hittem el, hogy apám átállt. - szólalt meg egy kis idő múlva Vakha. - Már nem nagyon emlékszem rá, de ahhoz a személyiséghez, ami az én fejemben él róla, nem illik az ilyen gondolkozás. Persze lehet, hogy akkor sem haragudnék rá, ha átállt volna. Egyszerűen csak sajnálom, hogy nincs többé.
     Vakha irigyelte Amirant, amiért nemsokára Norvégiába költözik. Meggyőződése volt, hogy ha ők is valahol Európában kezdtek volna új életet, teljesen máshogy alakult volna minden, bár ennek az elképzelése is távol esett a valóságtól, mert Mirza borzasztóan ragaszkodott a megszokott dolgokhoz.
- Gondolkoztam rajta, hogy én is külföldre megyek továbbtanulni. - jelentette ki egy vacsora alkalmával. Mirza kezében megállt a kanál.
- Tehát itthagynád a családodat. Szép. - vigyorodott el gúnyosan. Vakha érezte, hogy már nem tudja sokáig magában tartani azt a keserűséget, amely az évek során felgyülemlett benne. Legszívesebben a bátyja képébe ordította volna, hogy neki nincs családja, mert az egyetlen családtagja, aki valamiféle erkölcsi mutató lehetett volna az életében, évekkel ezelőtt meghalt, egy olyan embert pedig nem fog családtagjának hívni, aki a világon mindenben hátráltatja.
- Mi a baj ezzel? - kérdezte végül a maga, kimért stílusában. Csak kicsit remegett meg a hangja az idegességtől. - Amiran is Norvégiában van.
- Amiran...Tehát az ilyen drogos, libsi hülyegyerek az etalon számodra, mint ez az Amiran? Tudod, kik mennek továbbtanulni? Akik lusták, és semmirekellőek, mint ez a te hülye unokatestvéred. Egy normális férfi dolgozni akar, hogy eltartsa a családját, nem évekig egy nyugati egyetemen poshadni, és tanulni a buzik jogairól. - Szívesen elmondta volna, hogy Amiran sem a buzik jogairól tanul, és ő sem arról akar, hanem pszichológus vagy orvos akar lenni, mindegy, hogy melyik, mert minden hozzájuk szükséges tantárgy jól megy neki, de feltétlenül valami olyasmivel szeretne foglalkozni, amely keretein belül embereken segíthet, de ezt épp olyan fölösleges lett volna magyarázni, mint azt, hogy egy diplomás ember a tanulmányai befejeztével nagyobb valószínűséggel tud normális életszínvonalon élni, mint egy olyan, akinek nincs végzettsége. Ehelyett valami más hagyta el a száját, ami Mirzánál végképp kiverte a biztosítékot:
- Csak mert te hülye vagy, miért kell mindenki másnak is annak lennie? Nézz magadra! Az egy dolog, hogy most van stabil állásod a sportközpontban, de évekig a sültkrumplit sütötted és a WC-t pucoltad a plázában. Nekem is ilyen karriert álmodsz, meg a gyerekeidnek is, csak hogy nehogy a családból valaki értelmesebb legyen, és jobban átlássa ezt a rohadt világot, mint te? - persze egyáltalán nem ez volt a fő oka annak, hogy tovább akart tanulni, de az érvként jól hangzott ebben a helyzetben. Teljesen tisztában volt benne, hogy ha az embert otthon szerető feleség és három csetlő - botló apróság várja, teljesen mindegy, hogy hol és mit dolgozik, az örömforrása nagyjából ki van maxolva. De mi van azzal, akinek nincs családja? Tizenöt évesen már teljesen biztos volt benne, hogy neki sosem lesz. Az apja forogna a sírjában, ha ezt hallaná, mivel a kultúrájuk a lehető legtávolabb áll az individualizmustól, és amint felnő a gyermek, szent kötelessége a családalapításra koncentrálni, de ő biztos volt benne, hogy soha az életben nem fog iránta senki érdeklődni, egy boldogtalan kényszerházasságot pedig sosem kívánt volna senkinek, holott sok kaukázusi családnál még mindig él ez a tradíció. Ha nincs család, a munka kell örömforrásként szolgáljon, ez pedig akkor lehetséges, ha az ember munkája akár a hobbija is lehetne, az ilyen munkák pedig többnyire diplomát igényelnek. Ha már az életnek nincs racionális értelme, legalább érzelmi alapon legyen. Valamit kell szeretni, annak érdekében, hogy túlélje az ember azt az X évet, amit neki dobott a gép, és ne akarjon előbb végetvetni neki. Vakha fejében sokszor megfordult az utóbbi, mint racionális megoldás, de ugyanakkor idegenkedett is tőle. Az ők kultúrájukban szinte ismeretlen az öngyilkosság. Az ember felelősséggel tartozik a többiekért: A testvéreiért, a gyerekeiért, a szüleiért, a barátaiért...Nem teheti meg, hogy csak úgy eldobja magától azt, amivel nem bír megküzdeni, mert ezzel megszűnik egy komplex egész része lenni, így hiba csúszik a rendszerbe, amely a többi részecske normális működésére is hatással van. Az itteni emberek mások. Ők talán könnyebben rá tudnák venni magukat, hogy ugorjanak ki az ötödikről, vagy vegyenek be egy rakás gyógyszert, mert egy apró részecske kiesése nem vonja maga után a teljes rendszer teljes összeomlását. Az ateisták individualistábbak, ők megtehetik, hogy elvágják magukat az élettől. Ő is annak vallja magát, de nem annak nevelték, és úgy látszik, a szocializáció határoz meg mindent.
    Volt egy ember, akivel bár évek óta egy szót sem beszélt, mindig az volt az érzése, hogy egy cipőben járnak. Marko. Egy világi seggfej, de legalább ugyanannyira elveszettnek és összezavarodottnak látszott, mint ő. Nem kellett mondjon magáról semmit ahhoz, hogy felvázolja, hogy nagyjából milyen személyiség, és mik a motivációi. Amikor Marko az évfolyam kiránduláson ki akarta puhatolózni, hogy hogyan áll ehhez az orosz - csecsen cirkuszhoz, látszott rajta, hogy csak arra vár, hogy Vakha is fejtse ki, hogy mennyire gyűlöli az oroszokat, pláne az olyanokat, mint Marko, aki bebeszélt fehér felsőbbrendűsége ellenére akár egy ellenpélda is lehetne a korosztályának és a következő hat generációnak, hogy "na, ilyen ne legyél", és a gyűlölet kölcsönössége legitimálja  Marko gyűlöletét, amely hatására talán pár percig nem lenne ennyire frusztált, sztereotipikus vargtard tizenéves. Mivel Vakha elég sok világnézet istenbarma képviselőjének helyébe bele tudja képzelni magát, kiválaszthatná, hogy iszlamista propagandát fog-e tolni, vagy valami olyasmit, amit a PARNAS legradikálisabb bloggerei szoktak. Az elsőt szívesen kipróbálta volna, habár félt, hogy elröhögné magát, ha a hitetlenek jogos kiűzéséről kezdene prédikálni agnosztikus ateistaként. Végül sem adta meg neki ezt az örömöt. Az első másnak előadott politikai véleménye egy olyan hazugság volt, amely a lehető legtávolabb esett a valós nézeteitől, de legalább kellően összezavarta a vitapartnerét. Szeretett szórakozni mások pszichéjével. Ha Marko egy érző lény tulajdonságait mutatta volna, talán képes lett volna őszintén kommunikálni azt, amit gondol a témával kapcsolatban, de amikor pszichopaták manipulálják egymást, nagyon is megvan a diszkrét bája, meg a hülye bátyja is boldog lehet, hiszen csak azt tette, amit még alsós korában megígért neki a kanapén ülve, amikor a hírek hallatára elvesztve minden reményét a világban és annak megértésében.