Hóvihar

❄ 
Másfél hónappal ezelőtt

Egy hosszú szőrű, fehér macska mosakodott a szembelévő blokk bejárata előtt. "Hogy nem fázik?" - tett volna fel magában egy tőle megszokott, világra rácsodálkozó kérdést Anton, de közben rájött, hogy már hónapok óta nem Arkhangelskben van. Moszkvában enyhébbek a telek. Itt is novembertől áprilisig hó borít mindent, mint Északon, viszont úgy látszik, itt nem áll meg az élet. Kivett a táskájában lévő szendvicsből egy kis szalámit, és a macska felé nyújtotta. A macska csukott szemmel a levegőbe szagolt rózsaszín orrocskájával, majd talán indult is volna felé, ha az egyik ablakból nézelődő vénasszony nem kiált rá teljes hangerőből, hogy "Barsik, fúj! Megmondtam, hogy ne fogadj el semmit idegenektől!". A macska, mintha értette volna, pamacsos fülecskéit hegyezve felnézett az ablakba, majd egy gyors mozdulattal az ajtó előtt termett. "Vén picsa" - dünnyögte félig hangosan Anton. Régebben csak magában méltatlankodott ilyenkor, majd részben Vováéknak köszönhetően rájött, hogy végső soron semminek nincs jelentősége, pláne nem annak, hogy egy ilyen vén hülye meghallja-e a szitkozódását, vagy sem. A blokk ablakának becsukódásával és a macska távozásával úgy érezte Anton, hogy a minimális külvilággal tartott kontaktja is elveszett, és már végképp csak a végeláthatatlan csertanovoi panelrengeteg és a hó maradt, mint őt körülvevő elemek. Fogságba esett. Az egyetemen már egy hónapja nem járt. Még év elején elakadt valahol a magas szintű matematika világában, most meg úgy látta, hogy totál értelmetlen elmenni vizsgázni, vagy akár egy beadandót is megírni, mert úgyse sikerülne. Amúgy sem érdekelte ez a szak, csak az apja erőltette, mint mindent, ami a mobilitás illúzióját adja. Lassan el kell mondania nekik, hogy már nem jár egyetemre. És ha már így alakult, valamit kezdenie kellene magával...Mondjuk kereshetne munkát.
Mobiltelefon csörgése zavarta meg a lassan hulló hópelyhek és a kihalt lakótelep sajátos melankóliáját. Délelőttönként olyan ez a környék, mintha mindenki aludna. Tíz órára már mindenki bejut a munkahelyére és az iskolába, a nyugdíjasok is befejezik a bevásárlást és a kutyasétáltatást, majd nyomasztó csend telepszik a szürke épületek falai közé, amely akaratán kívül is sötét dolgokon való agyalásra készteti a gyárilag túlgondolásra hajlamos ember elméjét. Anton kedvtelenül a zsebébe nyúlt. A nagymama nevét írta a kijelző.
- A fenébe. - dünnyögte. Azonnal világossá vált számára, hogy ez most más lesz, mint az előző egy hónap kínos telefonbeszélgetései a szüleivel, mivel a nagymamának nem lehet nehéz vizsgákról, kitalált évfolyamtársakról és professzorokról mesélni, és legfőképpen nem lehet kinyomni, ha hívja. Nem azért, mert ez az arkhangelski parasztasszony egy annyira éleseszű teremtmény, hogy gyanút fog minden turpiszságon, hanem mert az apja számonkérő, az anyja hisztériás, és a nagyapja lekezelő stílusával szemben az ő világra rácsodálkozó naivitása nem ilyen visszajelzéseket érdemel, hanem csupa kedvességet és megnyugtatást, mivel ő egy olyan típusú nagymama, mint aki mesekönyvek hintaszékéből áll fel, nem pedig olyan, mint ez a pár szál haját rikító pirosa festő vén hülye, aki az előbb azt se hagyta, hogy megsimogassa azt a macskát. A telefon kijelzőjén lassan olvadtak a hópelyhek. Anton gondolatban már hallotta az apja hangját, ahogy leüvölti a fejét, hogy még erre se képes vigyázni, és ő aztán nem vesz újat neki, menjen el dolgozni, hiszen a tanulásra úgysem alkalmas. Inkább a füléhez emelte a telefont, mert félt, hogy totál beázik, vagy a nagymama előbb - utóbb megunja, és leteszi.
- Miért nem veszed fel anyádnak a telefont? - szólt bele köszönés nélkül öreges, lassú, tipikus északi hangján, amely a lehető legfenyegetőbb helyzetekben is leginkább régi gyermekkönyvekből felolvasott meseként hangzik, és amelyhez hasonlót Anton hónapok óta nem hallott a fővárosban. Látta maga előtt, ahogy egyszerű, mégis takaros öltözetében ül a hintaszékben, vagy tesz - vesz a konyhában, és az ablakon kinézve a késő tavaszig tartó hó birodalmára, azon gondolkodik, hogy vajon mit csinálhat a kisunokája Moszkvában, amelyre itt az ország peremén az ígéret földjeként tekintenek.
- Nem hallottam. - vágta rá a lehető legegyszerűbb magyarázatot Anton.
- Pedig már reggel óta próbál elérni.
- Órám volt. - mondta, miközben a rövid mondat második felénél már rájött, hogy pár nappal ezelőtt az anyjának azt mondta, hogy vizsgaidőszak van, tehát nincsenek órák pár hétig. Nagy szerencse, hogy a csalódból senki nem volt egyetemista egy pillanatig sem, így egy kukkot sem értenek a felsőoktatási rendszerből. Ha valami humán szakon lenne, nem félne azt mondani, hogy azért hagyta ott az egyetemet, mert mondjuk állami agymosás folyik, vagy éppen ellenkezőleg, már a felsőoktatási intézmények falai közé is beszivárogtak a nyugati liberális eszmék, és azt tanítják a hallgatóknak, hogy a Szovjetuniónak is része van a második világháború kirobbanásában, és akkor az emberek áhítattal hallgatnák, hogy "Hű, milyen intelligens fiatalember, nem is kell az ilyen egyetemre járjon, mert értelmesebb az összes professzornál", de mivel a műszakiról lép le, mindenkinek világos lesz, hogy nem lázadó, hanem csupán egy lusta és buta szerencsecsomag.
- Mindegy. - sóhajtott halkan a nagymama, mintha megsejtett volna valamit. - Mondd, Antoshka...Ugye az ünnepekre hazajössz?
Nem akarta hallani ezt a kérdést, pedig biztos volt benne, hogy elhangzik. December 15. volt. Az ablakokban karácsonyi égők, a boltokban díszek, a főtéren Mikulás ruhába öltözött emberek reklámozták a különböző éttermeket és rendezvényeket a turistáknak...
- Majd csak karácsonyra*. - próbált higgadtan beszélni Anton, közben majd meghasadt a szíve, hogy nem ülhet ott az újévi asztalnál a nagymamája öreg, ráncos kezeit fogva, nem adhatja át neki azt a kis ikont, amit még szeptemberben vett a Boldog Vazul székesegyház épülete előtt, és maga sem tudta, hogy miért lenne könnyebb pár nappal később beszámolni mindenről.
- Miért? Nincs pénzed? Mondtam apádnak, hogy utaljon többet, hiszen kell ételre, meleg ruhára, na meg ugye haza is kell jönni valamiből.
- Dehogy, mama. Van pénzem, csak nem értem, miért kell az újévnek akkora feneket keríteni. Nem is egyházi ünnep. - Anton érezte, hogy egyre nevetségesebbé válik. Eddigi élete során körülbelül annyi köze volt a kereszténységhez, mint a judaizmushoz.
- Na de...Ott leszel egyedül?
- A lakótársaimmal.
- Hát ők nem mennek haza a családjukhoz? - kérdezte a nagymama már - már kétségbeesett hangon.
- Ők moszkvaiak. A családjuk is itt lakik a közelben. - közben Vovára gondolt, akinek az apja és a bátyja is évek óta a sitten ülnek, és Pashára, aki egyáltalán nem tartja az anyjával a kapcsolatot, hiszen az évekkel ezelőtt kijelentette, hogy nem tudja nézni, ahogy iskoláit be nem fejezve, alkalmi munkákból tengődve egy koszos putriban él egy másik semmirekellővel.
- Persze, sokat kell tanulnod. Az az első. - magyarázta meg magának a nagymama. Anton legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Nem értette, hogy miért nem tudta egyszerűen megmondani nekik egy hónappal ezelőtt, hogy otthagyta az egyetemet. Az ilyesmi bárkivel megesik. Mi a garancia rá, hogy az embernek fog is tetszeni, ahová felveszik? Ezen a szakon is volt néhány ember, akik valahol egészen máshol kezdtek évekkel ezelőtt, aztán egyszer csak úgy döntöttek, hogy mégis a műszaki egyetem padjait koptatják tovább. Egyszerűen csak annyit kellett volna mondania, hogy nem teszik, nem neki való, de nem baj, mert jövőre felvételizik valahova máshova. - Ott is annyira esik a hó? - váltott hirtelen témát a nagymama, Anton számára mégis szorosan kapcsolódott az előző gondolatmenetéhez.
- Esik hát, bassza meg. - eddig észre sem vette, hogy szinte teljesen belepték a kabátját az apró hópelyhek, és már lassan a lehangoló betondobozokat sem látja a sűrű ködtől. Amikor tizenöt évvel ezelőtt eltűnt az ikertestvére, akkor is ugyanekkora köd volt, és ugyanilyen hideg. A régió egyik legészakibb pontján éltek egy alig száz fős halászfaluban. A nagyapa a kocsmából visszatántorogva nyitva felejtette a kiskaput, ők pedig játékból világgá indultak. Többre nem emlékezett, de minden arra utalt, hogy valószínűleg eltévedtek a sűrű ködben, majd beállt a hipotermia állapota. Egy szerzetes talált rájuk nem messze a tengertől. Pontosabban csak Antonra, mert Másenka akkor már nem élt. Egyéb részleteket nem tudott, ahogy talán már a többiek is töröltek az agyukból mindent, csak a tragédia utóhatása ivódott bele a mindennapjaikban. Anton lett a mama és a nagymama féltve őrzött porcelánbabája, az édesapa egyetlen reménysége, és az öngyűlölővé vált nagyapa haragjának örök célpontja. Az utóbbi talán azért, mert mind külsőleg, mind belsőleg kiköpött nagyapja volt, így a militáns öngyűlölő öreg saját magát vélte felfedezni a nála több. mint hatvan évvel fiatalabb fiúban. Az apja akarta, hogy tanuljon tovább. Persze nem az arkhangelski egyetemen, mert az sehol nem áll az ország legjobb egyetemeinek listáján, hanem csakis Moszkvában. Az mama és a nagymama féltették. A nagymama szerette volna, ha akad Moszkvában egy régi barát, vagy rokon, aki lehetőleg egy mélyen hívő, normális értékrendű ember, és a szárnyai alá tudja venni Antoshkát, hiszen ő még annyira törékeny és gyámoltalan. Persze nemhogy az összes kritériumnak, hanem az elsőnek sem felelt meg senki. Az összes rokonuk és barátjuk a környező falvakban, a szerencsésebbek pedig a közigazgatási terület fővárosában éltek.
- Hát jó. - sóhajtotta a nagymama annyira elkeseredett hangon hogy Anton egy pillanatig késztetést érzett, hogy eddigi terveit felrúgva mégis vegye meg a jegyet arra a közel huszonnégy órás útra, beletörődve abba, hogy akkora fejmosást kap otthon, mint eddigi életében soha. Ő ilyen. Egy semmirevaló. Ahová a lábát teszi, ott csak rom és pusztulás marad. Mások gyakran dolgoznak egyetem mellett, de neki azt mondták a szülei, hogy nem kell aggódnia, foglalkozzon csak a tanulmányaival, mert ők állnak mindent. Pár hónappal később az egyetemet otthagyta, munkát nem keresett helyette, mindezzel kapcsolatban hazudik a szüleinek, és most ráadásul a nagymamát is végtelenül szomorúvá teszi. Az élet néha igazságtalan. Ha a nagymama által annyira szeretett Isten igazságos lenne, ő fagyott volna meg az erdőben, és nem Másenka. Ha a kislány marad életben, talán most büszke lehetne valakire a család, míg a selejtes fiukról csak egy idealizált emlék marad.
- Ne aggódj, karácsonyra otthon leszek. - próbált egy kis örömöt és magabiztosságot vinni a hangjába, de úgy érezte, mindössze vigyorog egyedül állva a hóesésben, mint valami bolond, de így sem akar ráragadni a pozitív hangulat.
- Hát jó. Megmondom a többieknek. - hangzott ismét, ugyanazon az öreges, bánatos hangon, mint az előbb. Jobbnak látta, ha leteszi mihamarabb, mielőtt még komolyan meggondolja magát, vagy netán férfi létére elerednek a könnyei, amiből a nagymama tudni fogja, hogy valami óriási baj van. - Aztán legközelebb vedd fel anyádnak a telefont. - folytatta volna, de Anton már nem hallotta. Miután visszacsúsztatta a zsebe mélyére a telefonját, a lakótelepen kívül található boltok felé vette az irányt. Nem tudta pontosan, hogy mit akar venni, vagy, hogy egyáltalán akar-e venni valamit, de mielőbb szabadulni akart erről a hangulatát egyre csak rontó, depressziós helyről. Mindenhol csak szürke is fehér...Mintha a színek a lakótelepen kívül rekedtek volna. Menekülni akart valahova, ahol nem esik a hó, ahol már tavasz van, dalolnak a madárkák és kiscicák kergetőznek a mezőn, de csak a forgalmas út másik oldalára vezető jól ismert aluljáróig jutott, ahol két sapkás, nagykabátos férfi osztogatott valami szórólapokat ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel. Anton összegyűrve a zsebébe dugta, amit adtak. Hiába volt benne biztos, hogy egyáltalán nem érdekli a hirdetés, nem akarta úgy kidobni, hogy az osztogatók lássák. Ezt mindig így csinálta, így a kabátjainak zsebei rendszerint tele voltak a legkülönfélébb szórólapokkal, amelyek között egyaránt lehetett találni "Ismerd meg a Bibliát" felhívást Jehova tanúitól, autóiskolák, nyelvtanfolyamok, kutyakozmetikák reklámját, az egyetemek közelében pedig jellemzően diákmunka lehetőségek, vagy előadások hirdetéseit nyomták a kezébe mosolygós felsőbbévesek. Sokszor úgy gondolta, hogy a minden bizonnyal velejéig romlott személyiségének egyetlen pozitív oldala, hogy sose akar direkt megbántani senkit, ez pedig végsősoron egészen különleges, hiszen még az általa legjobban tisztelt emberekben is fellelhető a csúnya visszavágás szikrája, ha éppen valaki keresztbe tesz nekik.
     "Vége a neet életnek, ideje munkát keresni" - fogalmazódott meg a fejében, miközben a Pyaterochkába belépve végre fedett helyre ért. Az apja mindig azt mondta, hogy azért tanuljon, hogy ne kelljen egy életen át hetvenes IQ- val rendelkező emberekkel együtt dolgoznia. Ő persze egyet is értett vele, de ebben a helyzetben mégis mit lehet csinálni? Egy ránézésre közép - ázsiai nőre tévedt a tekintete, aki éppen a vevők által össze - vissza lerakott kosarakat pakolta egymásba. Ezt kellene csinálnia neki is? De hát ő intellektüel. Nem mintha lebecsülte volna az egyszerű embereket, sőt, de tisztán érezte, hogy az ő olyan típus, akinek alkotnia kell, nem utasításokat végrehajtani. Tanácstalanul körbenézett. Egyáltalán hogy kell egy állásra jelentkezni, mondjuk, ha ebben a boltban akar dolgozni? Kit kell keresni? Hova kell benyújtania az életrajzát? Hogy kell egyáltalán egy életrajzot megírni? Sokadszorra is világossá vált számára, hogy a szülei túlféltésének köszönhetően sok mindent nem tanult meg, és ezekben ráadásul Vova vagy Pasha sem tudnak segíteni. Már nem is emlékezett, hogy eredetileg miért tért be a boltba. Biztosan nem azért, hogy az árufeltöltőket nézegesse. A zsebébe nyúlt, hogy nézze meg, van-e nála apró, de a fém helyett csak azt a hülye papírt érezte, amit az imént a kezébe nyomtak. "Kolovrat" - olvasta a gótikus betűtípussal írt szöveget. "Mi a fene ez, valami metál együttes?" - futott át az agyán, aztán az apró betűs részre terelődött a tekintete, miszerint valami általa nem ismert, új szélsőjobboldali párt munkatársakat keres az egyik online lapjához. Magát is meglepte, hogy először Marko jutott eszébe. Furcsa gyerek, mint a bandájukban körülbelül mindenki, de azt meg kell hagyni, hogy korához képest nagyon intelligens és olvasott. Sokat nem tudott róla, de szinte biztosra vette, hogy ugyanolyan kívülálló, mint ő, de valahogy mégis máshogy. Ironikus lett volna, ha azt mondja, hogy valami nem stimmel vele, így még csak gondolati szinten sem akart ilyesmit megfogalmazni. Hirtelen azt sem értette, miért jutott eszébe egyáltalán Marko, hiszen ő még iskolás. Fontosabb dolgok állnak előtte, mint például az érettségi és a felvételi...Már ha töri a fejét az utóbbin, és nem akar tudat alatt egy hozzá hasonló, jobb sorsra érdemes, tizenévesen már tökéletesen kiégett, meg nem érett intellektüel lenni. Nem telt bele sok időbe, mire elhatározta, hogy jelentkezni fog. Mit veszthet vele? Semmit. Ráadásul, az ideális munka talán valami olyasmit jelent, ami az embernek nem teher, hanem szereti is csinálni. Anton szeretett írni, habár soha nem mondta senki, hogy tehetsége lenne hozzá, de nem is érezte szükségesnek. Csupán jó érzéssel töltötte el, ha tudott gyúrni valamit az összekuszálódott gondolataiból, melyek folyamatosan a fejében zakatoltak, és ahelyett, hogy koptak volna, folyamatosan csak rakódott rá valami. Újabb szorongást kiváltó kérdések, újabb fóbiák, újabb bűntudat foszlányok...Csupa kacat. Szeretett volna pénzt keresni, hogy ha végre hazatér karácsonyra, ne csak azt a nyavalyás ikont vigye haza a nagymamának, hanem új sálakat, bundás papucsot, és kesztyűt is vehessen a piacon, meg még talán a nagyapa is kapna valami minőségi italt, hogy ne azokat a sarki boltban vett löttyöket igya, amibe ki tudja, mit tesznek. Visszagyúrta a zsebébe a hirdetést, de ezúttal félbe, majd mégegyszer félbe hajtva, nehogy elmosódjon az elérhetőség, vagy a bármi, ami fontos lehet. Halvány mosollyal az arcán lépett ki a boltból.Vovát és Pashát meg fogja ölni az irigység, ha kiderül, hogy nulla tapasztalattal egy ennyire hozzá illő munkát kapott...És talán egyszer majd a családja is büszke lesz rá. Egyszer, amikor rájönnek majd, hogy a világ nem egészen olyan, ahogyan azt ők hiszik, vagy amilyennek negyven évvel ezelőtt tanulták az iskolában, vagy amilyennek most mutatja minden létező népbutító médium. Akkor majd büszkék lesznek az örökké csak pátyolgatott, lenézett Antoskára, hogy ő értelmes dolgokért küzd, nem pedig olyan baromságokért, mint a diploma, vagy egy munkahely, ahol kizsákmányolják, vagy éppen ő áll be a kizsákmányolók közé.



* A pravoszláv karácsony Január 7. - 8 - án van, tehát újév után.

Lyoha

❄ 
9 hónappal ezelőtt

- Akkor miért nem lehet magántanuló? - tette fel a kérdést Ivan, mintha egész úton a történtekről beszélgettek volna, holott az ilyen kínos események után mindig a végeláthatatlan hallgatás következett. Amikor Ekaterina nagy levegőt vett, már tudta, hogy pszichológiai szempontból nyilvánvalóan hülyeséget kérdezett, mint ahogy ezt rendszerint teszi, pedig csak konstruktív próbál maradni.
- Ez a magántanulósdi a legnagyobb hülyeség, amit egy szülő csinálhat. Ebben az életkorban nagyon nagy szükség van a kortárs közösségre. A magántanulók nem megfelelően szocializálódnak.
- Hát... - vonta meg a vállát Ivan, miközben becsukta maguk után a kaput. - Láthatod, hogy máskülönben mennyire megfelelően szocializálódik.
Ivan keveset beszélt, de amikor éppen gondolatai támadtak az élet nagy kérdéseiről, válogatás nélkül megosztott mindent, olyan dolgokat is, amelyek mások számára zavarbaejtőek, vagy egyenesen bántóak lehetnek. Kétség nem fért hozzá, hogy Vitaliy képtelen bárhova is beilleszkedni, viszont Ekaterina foggal - körömmel ragaszkodott a látszat fenntartásához, miszerint a fiával minden a legnagyobb rendben. Néha magát is próbálta meggyőzni. Nincs is semmi gond Vityával, hiszen kedves, csendes, okos fiú, aki az eszével még sokra viheti, hiszen életében nem ismert olyan embert rajta kívül, aki tudja memorizálni egy telefonkönyv több oldalát is, vagy éppen fővárosi gyerekként nyakig beleássa magát a szibériai kisnépek történelmébe. Egy évvel ezelőtt még könnyebb dolga volt ezen a téren, viszont pár napja két külön vágányon halad az elképzelése, meg az, ami valójában történik, és a dolog legaggasztóbb részéről még a férjének sem számolt be mindeddig.
- Tudod, Ivan, te könnyen beszélsz úgy, hogy a fél életedet a laborban töltöd azzal az öt emberrel, aki hajlandó bejárni a szemináriumaidra, szabadidődben pedig a fotelből nézed  a meccset sört vedelve, viszont engem ismernek ezen a környéken. Ennek a Krupin gyereknek is ismerem az anyját, így százszorosan égő az, amit Vitya csinált.
- Mi? - állt meg a bejárati ajtó kulcsa Ivan kezében, és úgy tűnt, hogy mentem el is dobja. - Honnan?
- Pár évvel ezelőtt járt hozzám terápiára. Említette, hogy a fiát, Lyohát is a 05-ösbe vették fel. Egyedül neveli a gyerekét...Vagy várj, nem. A nagymama neveli. Viszont a hapsinak valami jól működő vállalkozása van külföldön, és rengeteggel segíti őket.
Miután beléptek a lakásba, úgy tűnt, hogy annyiban marad ez a beszélgetés, azonban Ivan mégis visszatért pár perc múlva a nappaliba, amelyben Ekaterina elgondolkozva ült, a doromboló Lukréciával az ölében.
- Elég szerencsétlen lehet ez a Lyoha is, ha az anyja a vénasszonyra sózta, az apja pedig pénzben próbálja megadni a szeretetet. Nyilván azt akarja, hogy legalább az iskolában szeressék.
Ekaterina úgy érezte, hogy mindjárt szegény Lukréciának fogja meghúzni a farkincáját, amiért a férje nonstop hülyeségeket beszél, és ráadásul el is hiszi, hogy ezek bölcs gondolatok. 
- Nem hiszem el, hogy ezek után sem a saját gyerekeddel foglalkozol. Miért lenne szerencsétlen Alexey Krupin? Talán ő drogozott az évfolyamkiránduláson, vagy ő hazudik a szülei szemébe hatalmas szégyenbe hozva őket?
- Nem. Csak furcsa, hogy egy tizenhat évesnek ekkora arca van.
- Ezt ki lehet nőni. A jellemtelenséget nem.
- Az ilyenekből lesznek a pszichopaták. - mormolta Ivan, figyelmen kívül hagyva Ekaterinát. - Inkább mondja fel Vitya a fél telefonkönyvet, meg járjon Daniil térdig letolt gatyában, minthogy bármelyik gyerekemből ilyen kis érzéketlen féreg legyen. Látnod kellett volna, ahogy nézi a fiunk kétségbeesett arcát, és mondogatja közben a saját hülyeségét.
Ekaterina ismét csak annyit tudott kinyögni, amennyit a férjével folytatott értelmetlen viták vége felé általában ki szokott, miközben végiggondolja, hogy hoszonévesen mégis mi foghatta meg ebben a vén hipszterre emlékeztető, mindent rommá relativizáló vegyészben, aki úgy tűnik, mit sem érzékel az őt körülvevő világból, majd elejt valamit, ami alapján komolyan aggódni kezd a mentális egészségét illetően.
- Hát, te esküszöm, nem vagy normális.
- Lehet. -  vonta meg a vállát Ivan.

Emlékfoszlányok a kutyák és juhok társadalmából

❄

 Néha Marko nem értette, hogy miért nem ölte még meg magát. Ahogy kiskamaszként rájött, hogy az élet számára semmit nem tartogat, nekifutásból ki kellett volna ugrania az ablakon, vagy rá kellett volna feküdnie a sínekre. Később ezt úgy magyarázta, hogy még az öngyilkossághoz is gyáva, és csak húzza a természetes szelekció lefolyását. Ahelyett, hogy egy személytelen, szürke sírban nyugodna, amit senki sem látogat, minden nap felül a metróra, meghallgatja az azon utazó iskolás lányok lelkes szövegelését az éppen nem jelenlévő osztálytársuk szerelmi életéről vagy a kedvenc sorozatuk legújabb részéről, ha pedig korabeli fiúk vannak körülötte, ugyanilyen lelkes beszámolót hallhat a tegnapi meccsről, a zombiirtós videójátékaikról, vagy éppen a politizálási kísérleteikről, ami kívülről leginkább valami kabaréhoz hasonlít. Az ostoba, semmitmondó témáiknál már csak a szubkultúráikat utálta jobban. Hol sztereotipikus úri gyerekekből álló csoport ült mellé, akiknek első dolguk volt, hogy előkapják az legújabb iphone készüléküket, és hárman egy egész széksort elfoglaljanak, hol szakadt punkok támolyogtak be, akikből áradt az alkoholszag, és az égvilágon mindenen hangosan röhögtek, nagy ritkán egy - egy alter lányokból álló banda is feltűnt, akiknek elengedhetetlen kiegészítőjük volt a nulla dioptriás divatszemüveg, a feltűrt nadrág, a feliratos vászontáska, és valamilyen LMBTQ vagy feminista jelvény, amire remélték, hogy egy banyatankos nyugdíjas sem tesz megjegyzést. Az összes egyforma. Akármilyen göncök vannak rajtuk, meg akármilyen társadalmi rétegből származnak, az összes egyformán boldog, mindegyikük előtt áll valamiféle jövő. Az úri gyerekekből politikusok és sikeres üzletemberek lesznek, a punkok a túlzott piálás és droghasználat miatt nem biztos, hogy megérik a harmincat, az alter lányok majd kihúznak Európába védeni a deviánsokat, őt pedig tizennyolcadik életéve betöltével lassan kirakják az intézetből, mivel fogalmi konstrukciók szerint önfenntartónak számít. Ha jó tanuló lenne, elmehetne egyetemre négy - öt évig tanulgatni valamit, addig is kihúzná magát az ostoba állam nyereségvágya alól. Aztán elvégezne még egyet, még egyet, és még egyet...Egy bizonyos életkor után már biztosan gáz intézményes oktatásban részt venni, de ő már csak polgárpukkasztás céljából is megcsinálná. Mindent igyekezett másként csinálni, mint ahogy az undorító társadalom azt elvárná. Mindent megvetett, ami számukra érték volt, és mindenhez vonzódott, amire gyűlölettel tekintettek. A barátai is pont ilyenek voltak...Mármint azok az emberek, akikkel olykor - olykor összefújta őt a szél, mert nem undorodtak a társaságától.
- Nem néz ide senki? - suttogta Vova a kis élelmiszerbolt közepén, de bizonyára az sem érdekelte volna, ha mindenki őt nézi. Marko unottan megrázta a fejét, mire Pasha elrejtett három energiaitalt Vova kapucnijában. Anton távolabb állt, és nézelődött a fűszerek között, mintha nem is hozzájuk tartozna.
- Melyik a camembertes? - bökött rá Pasha a csomagolt szendvicsekre.
- Én kellene tudjam, hogy melyik a kan emberes? - vonta meg a vállát Vova. - Nézd meg!
Pasha tétovázás nélkül kicsomagolt néhány szendvicset, mire Vova hangos vihogásban tört ki.
- Ne röhögj már, te hülye, mindenki minket néz!
- Hadd nézzenek! Legalább látnak valami érdekest is. Érdekesek vagyunk? - nézett rá egy öregasszonyra, aki sietősen arrébb tolta a bevásárlókocsiját. Közben egy nő megkérdezte a fűszereknél ácsorgó Antont, hogy nem tudja-e, hogy hol van a kurkuma, mire ő ránézett nagy, szürke szemeivel és a lehető legkedvesebben hangon közölte, hogy fogalma sincs. Marko csak szeptember óta ismerte, de már meg volt győződve róla, hogy nem teljesen normális. Mármint a saját mércéje szerint túlságosan is normális. Egyszerűen nem illett ebbe a brancsba. Egy tipikus anyuci kicsi fia, akit elküldött a család Moszkvába tanulni, hogy ne az arhangelszki kicsiny halászfaluban foglalkozzon halfeldolgozással élete végéig, ahogy eddig minden felmenője tette, hanem egy neves fővárosi egyetemen szerezzen diplomát és ott telepedjen le, mert az ország északi régiói úgyis élhetetlenek. Amikor az interneten kiválasztotta az albérletet, a jövendőbeli lakótársai életkorából kiindulva azt hitte, hogy ők is egyetemisták lehetnek. Az anyja örült is, hogy így legalább a hanyagságra hajlamos kisfiát motiválja valaki, arról nem is beszélve, hogy bevezetik az egyetemi élet minden rejtelmébe, így talán nem lesz az, mint a gimnáziumban, hogy Antoshkához soha nem jut el semmilyen információ. Persze szeptemberben kiderült, hogy Vova és Pasha nem egyetemisták, hanem két főállású neet, akik az Isten sem tudja, miből élnek meg, de legalább megfelelően deviánsak. Ha valaki valamit szeretett bennük, az az volt, hogy minden egyes megnyilvánulásuk csak azt bizonyította, hogy fényévekre állnak a normalitás fogalmától, és eszük ágában sincs ezen változtatni.
- Legyen szíves, fizesse ki, amiket kicsomagolt. - nézett az eladó Pashára, amikor távozni akartak.
- Csak ellenőriztem a minőséget. - vonta meg a vállát Pasha a lehető legostobább képet vágva.
- Nekem itt ne humorizáljon! Fizesse ki az okozott kárt, vagy hívom a rendőrséget.
- Hölgyem, vagy uram, vagy nem tudom mi! - csatlakozott a vitához Vova is, az eladónő kövér alkatára és rövid hajára való utalással. - Miért van az, hogy ha a haverom kicsomagol három szendvicset, akkor már hívni kell a kékeket, de ha a politikusok lopnak, az senkit nem érdekel?
A nő elővette a telefonját, mire Anton ijedten letett  kétszáz rubelt a pultra a saját pénzéből. Nem akarta, hogy megint az legyen, mint a múltkor. Vova és Pasha egyszerűen nem érzik a határt a vicc, a lázadozás, és a pofátlanság között. Amikor kiértek a boltból, Vova trófeaként felmutatta a három energiaitalt, amit így is sikerült lenyúlni, majd megragadta Marko vállát:
- Boldog születésnapot, tökfej!
Marko motyogott valami köszönöm-félét. Sokszor látta a különböző közösségi oldalakon, hogy az osztálytársai és évfolyamtársai a tizennyolcadik születésnapjukra saját kocsit, meg saját lakást kapnak, hiszen ez egy igazán nagy nap, neki meg a hülye haverja lopott egy energiaitalt, ráadásul kis híján még a rendőrséget is rájuk hívták.
- Így van. - vihogott Pasha. - Jó ünneplést mindenkinek, kivéve Antonnak, aki egy fosós nyuszi.
- Jobb lett volna, ha kijönnek a kékek? - vitte fel a hangját Anton - Még egy ilyen, és nem szerzek neked többet füvet.
Erre persze megint kitört a nevetés négyük között, hogy Anton az utcán ilyen nyíltan beszél a fűszerzés rejtelmeiről. Markot mindig elégedettséggel töltötte el, amikor a fiatal párok őket látva értetlenül összenéztek, vagy az anyukák arrébb húzták a gyerekeiket, hogy nehogy egyáltalán a szemkontaktust is felvegyék az ilyen vadbarmokkal. A megvetés is lehet öndefiníció képző. Hiába osztotta az emberiséget nagyvonalúan véleményvezér kutyák, és szelíd, de ostoba juhok csoportjára, szerette volna tudni, hogy milyennek látják őt, ha már ő képtelen arra, hogy normálisan definiálja magát. Míg mások azon voltak, hogy minél jobbak legyenek, ő olyan mélységekbe akart süllyedni, hogy egy esetlegesen őt vizsgáló pszichológusnak kölcsön kelljen kérni Camerontól a hajót, amellyel a Mariana-árokba merült. A gimnáziumban töltött hat és fél éve alatt már néhány alkalommal felküldték az iskolapszichológus giccses, bensőségességre törekvő irodájába, amely a színes foteleivel és bútoraival leginkább kiscsoportos óvodások játszótermére hasonlított. Aki egyszer ide felkerült, igyekezett a lehető legnormálisabban viselkedni, hogy ne kerüljön sor rendszeres beszélgetésekre, mert "dilidokihoz" járni azért mégiscsak kellemetlen. Marko ez alól is kivétel volt. Vágyott rá, hogy kapjon egy papírt, miszerint nem normális, írják rá, hogy veszélyt jelent önmagára és az embertársaira, majd vigyék a bolondok házába, mely egy életen keresztül felmenti az alól, hogy egy olyan közegbe próbáljon beilleszkedni, amibe képtelen - vagyis a teljes társadalomba. Egyik közeg sem jobb, mint a többi, csak másabb. Az iskolapszichológusnál egészen pontosan három alkalommal volt. Először akkor, amikor Vakha után Viktorral is összeverekedett, így végleg megkapta a pedagógusoktól a nagybetűs "problémás" jelzőt, második alkalommal akkor, amikor az eddiginél is intenzívebb hanyagsága miatt évismétlésre került a sor, harmadszorra pedig ő maga ment fel annak reményében, hogy talán még ez a Nataliya nevű kicsit sem szimpatikus nő is képes arra, hogy kijelöljön valami cél-félét szerencsétlen életében, ami által nem a végleges kilépést fogja látni az egyetlen reális és végleges megoldásnak. Csak ült abban a behemót narancssárga fotelben és nézte a vele szemben ülő Nataliyát, miközben harmadszorra is elgondolkozott azon, hogy hogy kaphat fizetést valaki azért, mert egész nap itt ül jól látható dekoltázzsal, művigyorral az arcán. Nem tudta, hogy kezdjen bele úgy a mondandójába, hogy a pszichológus is megértse. Őt általában nem érti senki.
- Már nem érzel akkora haragot a többiek iránt, ugye? - kérdezte Nataliya az elmúlt évek két alkalmára utalva, mely során világossá vált, hogy Marko nem ápol túl jó kapcsolatot az osztálytársaival. Gyakori probléma. Különc gyerekek mindig voltak, vannak, és lesznek, de előbb - utóbb felnőnek, és rájönnek, hogy kapcsolatok nélkül nehezen lehet boldogulni az életben, így megerőltetik magukat, bármennyire is kellemetlen. Nataliya is biztos ezt gondolja. Talán magában azt is hozzáteszi, hogy elege van már ezekből a művészlelkekből, és elgondolkozik a pályaváltáson.
- Nem érzek én semmit. - vonta meg a vállát. Nataliya biztatóan mosolygott, mint aki megkönnyebbült, hogy ezek szerint Marko nem fog szétverni senkit a közeljövőben. Előrevezetőbb lett volna azt mondania, hogy de, továbbra is baromira rühelli az osztálytársait, és legszívesebben schoolshoeternek állna, bár úgyse hinne neki senki, másrészt meg egyedül úgysem lenne hozzá bátorsága. Nataliya pillantást vetett a Markoról készített többéves jegyzeteire, amelyet a találkozásuk előtt keresett ki a hupilila polcról, amely sehogy sem illett a szoba többi berendezési tárgyához. Az első lap tetején a három évvel ezelőtti dátum állt, alatta pedig az első találkozásuknak az oka. "Marko Filipov, 8.c osztályos tanuló orrba vágta Vakha Bataev 7.d osztályos tanulót, aki egy nappal korábban szintén orrbavágta őt. Saját bevallása szerint rasszista indítékai voltak, ami az igazgatónak ki is fejtett, viszont szakszemmel valószínűbb, hogy az érzelmei uralásával vannak komoly problémái, mivel ez csupán egy reakció volt az egy nappal ezelőtt történtekre. Mindkét fiú büntetése igazgatói intő, további magatartásbeli problémák esetében eltanácsolásra számíthatnak"
- Vakhával sikerült megbékélned? - tette fel az első kérdést, ami a pár sort olvasva eszébe jutott. Marko rögtön tudta, hogy nyert ügye van, mert most belekezdhet egy olyan eszmefuttatásba, amely alapján biztosan közveszélyesen idiótának bélyegzik, és végre kiadják az útját. Neki érettségi sem kell, csak végre szabaduljon meg ettől a sok kreténtől.
- Miért békültem volna ki? A kibékülésnek a bocsánatkérés az alapja, én pedig nem fogok egy alsóbbrendű bocsánatáért esedezni.
- Alsóbbrendű?
- Már akkor is világosan megmondtam, hogy nem kedvelem a kaukázusiakat, színeseket, a sárgákat, a zsidókat, meg a jó Isten tudja miket. Maguk, felvilágosult értelmiségiek azt hiszik, hogy ez az évek során változik? Hogy ezt ki lehet nőni? Hogy egy ember akkor számít érett felnőttnek, ha képes becsülni ezt a sok "erőforrást"?
- És kik a felsőbbrendűek? - nézett rá rezzenéstelen arccal Nataliya. Egy pszichológus nem szokott érzelmileg reagálni semmire. Biztosan véleményük sincs semmiről, mert már jól kimosták az agyukat az egyetemen.
- Ezt nehéz megállapítani. Vova, a haverom tiszta fehér felsőbbrendűség mániás. Azt mondja, hogy a fehérek lényegesen életrevalóbbak, mint a többi rassz, közben a semmirevaló fogalmát róla kéne mintázni. Pasha is ugyanezt fújja, pedig ő félig ázsiai. Nagyon nevetséges, amikor barnás bőrrel, fekete, vágott szemekkel, és enyhén összenőtt szemöldökkel erről hadovál. Én  nem hiszek abban, hogy egy fehér ember feltétlenül jobb az említett rétegeknél. Inkább csak máshogy szemét. A tősgyökeres moszkvaiakat is éppen annyira utálom, mint az "új moszkvaiakat". Ez az iskola a társadalmuk mintázata. Az összes nagyképű, a felük buzeráns, zsarnokok uralkodnak a többiek felett...Persze egyéb régiók lakóit sem tartom különbnek. Igaz, hogy sosem jártam még Moszkván kívül sehol a kalugai kirándulást leszámítva, mert árvaként nem tudom a szüleim pénzét elverni utazgatásra, viszont akik idejönnek, azokon látom, hogy milyenek. A szibériaiak szinte mind vaskalapos kommunisták a mai napig. Ha valaki azt mondja, hogy a KPRF-re szavaz, már tudom, hogy biztosan valahonnan Szibériából tolta ide a seggét anélkül, hogy bárki hívta volna. A távol - keletiekről nem is beszélve. Ők az előbb említetteknek a turbó változatai. Aztán ott vannak a halzabáló északiak. Midig az országok legelmaradottabb részein élnek a leghülyébb emberek. Ahelyett, hogy felismernék, hogy ez az idióta rezsim velük baszik ki a legjobban azzal, hogy minden pénzt a déli régiók fejlesztésére szánnak, csak ülnek a nyomorukban, és pucerálják a halakat, mint száz évvel ezelőtt. Pedig a déli régiókat fejleszteni fölösleges, ha az ottani nép szellemi és etikai szintje nem üti meg alapokat sem. Minden fölösleges. - biztos volt benne, hogy ebben az iskolában ilyen hosszasan még nem beszélt senkihez. Ha rákezdene, valószínűleg nem is hallgatnák végig, de Nataliya most meghallgatta. Nem azért, mert érdekelte, hanem mert ez a dolga. A Markorót írt jegyezetei második pontjára vetette tekintetét: "Marko Filipov (9.c) az iskola udvarán megverte Viktor Ozerovot (8.b), mert az trágár kifejezésekkel illette őt. Továbbra is észlelhetőek a viselkedésében a korábban említett indulatkezelési problémák". Felvette a tollát az asztalról, és a mai dátummal kezdve röviden felvázolta a harmadik találkozás fejleményeit: "Masszív társadalomgyűlölet, korához képes meglehetősen éretlen világszemlélet".
- És milyenek azok az emberek, akiket nagyra becsülsz? - erőltette ismét magára azt jól ismert Mona  Lisa mosolyt. Marko erre már nem tudott válaszolni. Vova és Pasha voltak az életében az egyedüliek, akik felé képes volt valamennyire pozitív érzéseket táplálni, de nagyra nem tartotta egyiket sem. Egyszerűen csak otthontól elszalasztott idióták. Ostobák, bunkók, céltalanok...Csupán azért kedvelte őket, mert sosem várták el, hogy beilleszkedjen a társadalomba, mivel maguk is képtelenek voltak rá. Amióta Anton betolta a képét a brancsukba, természetesen ez a varázs is tovaillant. Markonak az első pillanattól kezdve ellenszenves volt ez a halkszavú arhangelszki fiú. Augusztus végén Vova felhívta, hogy jöjjön át, mert ma jön az egyetemista, és ha valami gyökér, akkor sürgősen olyan viselkedést kell produkálniuk, amely hatására egy másik albérletet választ, és ehhez nincsenek elegen. Marko tudta, hogy Vova számára a "gyökér" nagyjából a kisebbségiek, a homoszexuálisok, és az előbbi két réteget védő emberek csoportjára korlátozódik, így teljesen egyetértett a barátja javaslatával. Megbeszélték, hogy mindhárman a fehérfűzős bakancsukat veszik fel, Vova pedig szabadon hagyja a karján lévő nem éppen mainstream üzenetekkel bíró tetoválásait, így egy percen belül el fog dőlni, hogy az új lakó képes-e tolerálni az elvi elképzeléseiket, vagy sem. A lakbér elosztása miatt jól jött volna egy lakótárs, viszont egyikük sem vágyott egy totál ismeretlenre. Mindhárman biztosak voltak benne, hogy amint beteszi a lábát ide a messziről érkezett egyetemista, úgy fog rájuk bámulni, mint a hülyékre, majd hirtelen talál valami hibát a lakásban, ami a hirdetésből nem derült ki számára, és illedelmesen elbúcsúzik, majd elújságolja az ismerőseinek, hogy mekkora hülyék élnek ebben a városban. Nem így történt. Délután három óra tájában egy bizonytalan kopogás hallatszott az ajtón.
- Már a kopácsolásából hallom, hogy ez valami buzi lesz. - súgta Pasha Vovának, mire az csak vigyorgott a kulccsal a kezében.
- Bízd csak rám. Teszek róla, hogy ne kopogjon mégegyszer.
- Hozzam a puskát? Mi lenne, ha a puskával nyitnánk ajtót? - röhögött Pasha. Marko akkor hallotta először, hogy Vováéknál fegyver is van.
- Megbolondultál? Még elrohan a rendőrségre, és akkor nekünk végünk. - lökte oldalba a folyamatosan mellette ugráló Pashát. -  Megvannak a módszereim, hogy hogy lehet kint tartani a kis halzabálót. - elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót. Kint egy magas, vékony, baseballsapkás srác állt rövidnadrágban, ázott pólóban és sportcipőben.
- Legalább nem tűnik sznobnak. - súgta Pasha Markonak. - Talán mégsem kéne vele annyira szemétnek lennünk. - Marko legszívesebben megmondta volna, hogy ha törik ha szakad, innen el kell űzni, mert ők együtt egy nagy család, és ahogy egy igazi családhoz sem csatlakoznak új, szedett - vetett személyek, úgy hozzájuk sem kellene, de abban a pillanatban nem volt idő ilyeneket megvitatni.
- Helló, Anton vagyok. - mosolygott a fiú. Miután nem érkezett semmiféle viszonzás, hozzátette: - Tudjátok, az egyetemista, aki az e - maileket írta Arkhangelskből. Hetekkel ezelőtt jelentkeztem, hogy lakást keresek.
- Te emlékszel ilyesmire? - nézett Pashára Vova hihetetlenül értetlen képet vágva. Pasha alig tudta visszatartani a kuncogást. Számított rá, hogy barátja kitalál valami ordas baromságot, de az, hogy letagadja az egész levelezést, még az ő fejében sem fordult meg.
- Nem emlékszem semmi ilyesmire. - viszonozta az értetlen tekintetet. - Itt valami tévedés történhetett.
Anton sietve előkapta a telefonját, miközben az járt a fejében, hogy talán az apjának igaza volt, és valóban életképtelen lehet egyedül, ha még a házszámot is elnézte. Csak akkor jutott eszébe, hogy még rajta van az az ázott baseballsapka, amely biztosan egy hülye tizenkét éves látszatát keltheti. Talán azért nem akarják beengedni, mert el sem hiszik, hogy valóban ő az az egyetemista, akivel beszéltek. Gyorsan levette a sapkáját, és begyűrte a hátizsákjába. Amikor meglátta a három fiatal fehér cipőfűzőjét, már tudta, hogy az anyjával ellentétben ők biztos nem fognak kiakadni az undercut frizuráján, amelyet nyár végén tolt le magának.
- A hirdetésben az áll, hogy Chertanovo kerület, Puskin utca, harmadik lakóépület, negyedik emelet, tizennégyes lakás. Talán rossz helyen járok? - nézett Vovára azokkal a nagy szürke szemekkel, amelyet a későbbiekben csak "Anton tekintetként" emlegettek. Ha Anton rápillantott valakire ezekkel a hatalmas szürke szemekkel és szőke szempillákkal, mindenki elvetette azt, hogy akár ő, akár a barátai bármilyen helytelen dolog leművelésére képesek.
- Nem, dehogy. Ez itt a retkes Chertanovo, mi más is lenne? A házszámmal van probléma, ugyanis a miénk a tizenkettes szám, a tizennégyes arrébb van. - bökött a szemközti ajtóra, amely mögött az a vénasszony lakott, aki mindig reklamált a hangos zene miatt. Anton ismét a telefonja képernyőjére pillantott. Gyerekkora óta zavarban van, ha idegenekkel kell kommunikálnia, és néha hülyeségeket beszél. Egyet akar mondani, de mintha a nyelve nem engedné azt, és mást mond, máskor meg egész egyszerűen elnéz dolgokat. A nagyapja egyszer azt mondta, hogy talán gyerekkorában nem csak a fülcimpája fagyott le, amikor eltévedt a mínusz harminc fokban, hanem az agya is, bár ez a megállapítás kissé ironikus volt egy alkoholistától. A hirdetésben tizennégyes van, Vováék ajtaján tizennégyes van, a szemközti ajtón tizenkettes van. Vova komoly arcot vág, a mögötte sunnyogó ázsiai-féleség alig bírja visszatartani a röhögést, a konyhából kikukucskáló fekete hajú gyerek pedig úgy szemléli őt, mintha bármelyik pillanatban kész lenne puskát rántani rá. Az egy dolog, hogy az északi falvakban harminc felett szinte mindenki alkoholista, de ott ennyi hülyét tizenhét év alatt sem látott, mint itt egy óra alatt. Egyszer a nagyapja azt mondta, hogy az ilyen nagy városok tömegével gyűjtik magukba az idiótákat, mivel ennyi ember és személytelenség között úgy érzik, hogy láthatatlanul elvegyülhetnek. Talán ebben az egyben nem tévedett az öreg. Talán ha kicsit több esze lenne, azért sem haragudna, amit most fog csinálni. Zsigerekig hatoló szürke tekintetét Vovára szegezte, egy lépéssel közelebb lépett az ajtóhoz, tudatva, hogy márpedig ő a jövőben itt szándékozik lakni, majd nyugodtan megszólalt:
- Tudom, hogy ez itt az ország legkevertebb városa, de ennek következményeként azzal azért nem számoltam, hogy három ember IQ-ja összesen nem éri el a normálisnak nevezhető szintet. - azzal arrébblökve Vovát bent is termett az előszobában a bőröndjével együtt. Innentől fogva világossá vált számukra, hogy Anton nem a modern felsőoktatás demokrata torzszülöttje, hanem teljes mértékben barát, akit akár Jóisten is küldhetett volna, ha nem lennének mindhárman ateisták, csak egy aprócska dolog bántotta őket. Ez a stílus Vovától képességeken aluli volt, Pashától gyenge trollkodásnak tűnhetett volna, Marko szájából pedig minden sértőnek szánt mondat azt a hatást kelti, mint amikor egy kölyökmacska szőrét felborzolva támad valakire azzal a meggyőződéssel, hogy ijesztő. Anton szájából minden szó halálosan komoly volt, legalábbis sokak számára annak tűnt. Olyan volt, mint egy dísztárgy, amelynek külső különlegességét meg lehet csodálni, ugyanakkor a megfelelő mozdulattal a földhöz is lehet vágni, hogy ripityára törjön, de arra, hogy gyakorlati haszna is van, csak az első közös bolti lopás alkalmával jöttek rá. Pasha szeretett az esti forgatagban el - el emelni dolgokat a polcokról, amikor senki nem figyelt rá. Minek is fizetne értük a korrupció hazájában? Végtére ő is egyenlőségpárti, csak éppen másképp. Nem fair, hogy egyes bűnözőket ezer rendőr üldöz, másokat meg ezer rendőr véd. Az esti forgatagban sosem vette észre senki, ha néhány zsömle vagy párizsi eltűnt a táskájában, kivéve azon a világos, szeptemberi estén. Anton akkor próbált lopni életében először. Pashához hasonlóan, ő is a pulóvere újába és zsebeibe rejtette az apróbb árukat, mint a margarin, a halkonzerv, vagy a vajkrém, hogy csak a nagyobbakat, mint a kenyeret, vagy az üdítőt kelljen kifizetni. Pasha biztatóan mosolygott, mintha csak valami pozitívra és hasznosra tanítana egy kisgyereket, Antonnak azonban minden mozdulata félelemről és bizonytalanságról árulkodott. Előzőleg sosem csinált ilyesmit. Való igaz, hogy a gimiben minden hülyeségben benne volt, de olyasmi, mint a bolti lopás, sosem fordult meg a fejében. Egy kis faluban mindenki mindenkit ismer, még csak kellett volna, hogy a boltban sorban álló bábuskák beszámoljanak róla a szüleinek. Amikor a kasszához értek, ahogy Anton elővette a pénztárcáját, kicsúszott a pulóvere újából a margarin, amit egy csomag gumicukor követett, majd végül két sárgarépa is a földön landolt. A sorban ácsorgó idős hölgyek megvetően néztek rá, az alkoholt vásárló fiatalok röhögtek, Pasha pedig úgy érezte, mindjárt megfojtja ezt a boldogtalan gyereket, aki még pár apró áru normális elrejtésére sem képes. Eddig sosem vette észre senki, most meg bumm, őket bámulja az egész bolt, mint bűncselekményen kapott tolvajokat.
- Ezt aztán jól megcsináltad, baszki. - suttogta bosszúsan, majd elképzelte, hogy pár perc múlva már itt lesz a rendőrség, a mocskos kékek, akik teljes mértékben tesznek rá, hogy az ország nagy része szegénységi szint alatt él, hiszen pont az a dolguk, hogy az elit védésének érdekében a szegény emberek életére törjenek. Meg aztán ki hozná ki őket a sittről? Az anyja világosan megmondta, hogy ezt az életvitelt nem támogatja, és se a detoxba nem fog érte menni, se a sittre, ha netán valamelyik borult pillanatában oda kerül. Anton szülei meg más típusok, ők talán agyvérzést is kapnának. - Na, most mi a szart fogsz csinálni? - nézett a megilletődött fiúra, akinek akkor már teljesen világos volt, hogy mit fog csinálni. Köhintett kettőt, eldobta a kosarat, majd egészen élethűen a padlóra esett, úgy, hogy még Pasha is megijedt. Az eladónő ijedten kibotorkált a kassza mögül, szegény gyerekezett egy sort a mögöttük álló vénasszonyokkal együtt, mire Anton kitalálta, hogy ő úgy beütötte a fejét, hogy azt se tudja, hol van. Valaki felajánlotta, hogy hívja a mentőket, mire Antonnak azon nyomban visszatért az emlékezete, és a következő pillanatban már ő nyugtatgatta a bábuskákat, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak kicsit elszédült, de haza tud menni. Valaki megjegyezte, hogy "Dehát megpróbált ellopni egy csomag margarint, egy zacskó gumicukrot, és még két répát is", mire legalább három bábuska ripakodott rá, hogy hogy lehet ilyet mondani szegény beteg gyerekről, hiszen ha rosszul van, zavart lehet a viselkedése. Ami után végül mindent kifizettek, és megúszták a rendőrségi intézkedést, a boltból kifelé sietve Pasha egyszerre érezte nagyszerűnek és szomorúnak Anton akcióját. Nagyszerű volt, mert ő ilyet biztos nem tudott volna kitalálni, és szomorú volt, mert tudta, hogy ő hiába vágta volna földhöz magát, maximum annyit mondtak volna, hogy ne színészkedjen már, és valaki átlép rajta, hogy ő fizethessen előbb. Hiába, Anton szőke, szürke szemű, szőke szempillájú, amíg nem kötnek belé, addig egészen kedves mindenkivel, és mindig makulátlanul tiszta a cipője és a kabátja is. Pasha innentől kezdve tudta, hogy bármit csinálnak, magukkal kell vinniük Antont, mert az ő segítségével minden alól kihúzhatják magukat, hiszen az emberek minimális mértékű aljasságot sem feltételeznek róla. Olyan, mint egy angyalbőrbe bújt ördög, akinél mindig van pénz, mindig van egy bájos mosoly, és mindig van egy adag pofátlanság, amihez még talán Vováéknak sem lenne bátorságuk.
    Marko nem tudott válaszolni a pszichológus kérdésére. Sok az idióta, de a nagy részük legalább félkonstruktív. Talán ez is lenne a normális. Akadnak még rajta kívül, akiknek nem tetszik a világ, de ők a maguk módján próbálnak javítani rajta. Küzdenek az állatok jogaiért, vegánok lesznek, szabadabb táradalomban reménykednek, vagy éppen ellenkezőleg, visszamennének a középkorba, amikor még kőkemény dogmarendszer határozta meg az emberek mindennapjait. Akármi lehet a beteg agyukban, de legalább konstruktívak, az idilli állapot lehetséges utainak felfedezéséről ábrándoznak, majd csoportosan bosszankodnak, ha rosszul alakulnak a dolgok, és a célt egyreinkább az elérhetetlenség homályába vész. Vováék csak úgy szeretnek ülni a szarban. Talán azért, mert mások nem szeretnek.
    Marko továbbra sem tudta, hogy mit válaszoljon arra a kérdésre, hogy kiket tart normális embereknek, hiszen akikkel leginkább azonosulni tud, azok nyilvánvalóan nem normálisak, akikkel pedig sehogy sem tud azonosulni, azokat gyűlöli. Nataliya biztatóan nézett rá, mintha tényleg érdekelné a válasza, holott nyilván azon gondolkozik, hogy "Akkor most ez a Marko ilyen náci-féleség? Mily' tiszteletlen a Nagy Honvédő Háborúban meghalt ősökkel szemben", holott ő nemzeti bolsevista, csak egy szőke, mély dekoltázsú pszichológusnő nyilván nem tudja megmondani a különbséget a két irányzat között.
- És maga kiket tisztel? - kérdezte Marko, csak hogy megszakítsa a kínos csöndet. Nataliya látszólag meglepődött, de örömmel válaszolt a kérdésre.
- Én elsősorban azokat az embereket tisztelem, akik mosolygósak, pozitívak, és mindig megvan bennük az akarat, hogy legalább egy kicsit jobb hellyé tegyék a világot. Nem véletlen, hogy a hivatásom is ehhez kapcsolódik. - mosolygott Nataliya. Markonak már könnyebb volt a válasz, hiszen csak a szokásos módszerét kellett követnie: Az ellenkezőjét kell mondja az elhangzottaknak.
- Én a realistákat tisztelem. Szerintem fontos, hogy rózsaszín felhőktől és cukormáztól megfosztva tekintsünk az életre.
Nataliya tudomásul véve a köztük lévő véleménykülönbséget, kedvesen mosolygott, majd visszahelyezte a mappába a jegyzeteit. "Marko csak egy átlagos, dühöngő fiatal. A kamaszkor már csak ilyen, hiszen sokan nem tudják egyik napról a másikra feldolgozni a testükön és az életükben végbemenő változásokat, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb ember életében ilyenkor jön el az első szerelem, és azzal együtt az elő komolyabb csalódás is. Talán Marko frusztráltságának hátterében is valami ilyesmi állhat. Valami olyan, amin pár év múlva már csak nevetni fog, hogy milyen kis hülyeség volt, és mégis mennyire negatívan befolyásolta a gondolatait." - gondolta magában Nataliya, miután Marko elhagyta a szobát, ő pedig visszatette a mappát a polcra.

Győztesek és vesztesek

❄

9 hónappal ezelőtt

Ekaterina tűkön ülve várta, hogy Goncharov végre nyissa ki az irodája ajtaját, és hívja be őket, miközben Ivan úgy ült a mellette levő széken, mint egy jóllakott óvodás, vagy inkább úgy, mint egy nagydarab macska, akit csak úgy félálomban odaraktak. Karikás szemek, görnyedt testtartás, minimális terpesz, kezében pedig az a két szendvics, amit Daniil reggel otthon felejtett. Ez a különbség köztük. Ő aztán be nem hozná az otthon felejtett kajájukat. Ha ennyire szétszórtak, viseljék a következményeket, vagyis, hogy egész nap éhezni fognak. Azért lettek olyanok, amilyenek, mert az apjuk, a család feje egész nap csak néz ki a fejéből, és mindent megenged nekik. Miközben Ekaterina a lábával dobolt a kövön, Ivan néha felállt, elsétált az ablakig, nézegette a szmogos várost és a panelrengeteget, vagy éppen az utcán dolgukra siető embereket, és az időnként ablakpárkányra tévedő gombszemű verebeket. Amikor több, mint húsz évvel ezelőtt bemutatta a szüleinek, azt mondta az anyja, hogy ezer szerencse, hogy ez a fiatalember ennyire csöndes és magánakvaló, mert más ember el sem tudná viselni a mindig fontoskodó és mindent túlreagáló Katyát.
- Én elviszem Vityát egy pszichológushoz. - jelentette ki határozottan, miután a férje ismét leült mellé azt a két szendvicset szorongatva. Ivan értetlenül bámult rá:
- Minek? Nem elég, ha az anyja pszichiáter?
- Egy pszichológus más. Muszáj beszélni egy szakemberrel, mert ez a fű ügy egyszerűen nem fér a fejembe, és az igazgatóval való beszélgetéstől sem leszünk okosabbak. Vitaliy nem füvezik, ilyet nem tudok elképzelni róla. Hétvégén átkutattam az egész lakást, mert ha rendszeresen szívná, akkor lenne belőle otthon is, de sehol sem találtam, pedig még Daniil szobáját is átnéztem. Meg amúgy is, a fiatalok bulikban szoktak ilyesmiket csinálni, nem? Ki a franc füvezget csak úgy magában, szórakozásból?
- Minden fiatal csinál hülyeségeket. - vonta meg a vállát Ivan. - Inkább akkor kellene aggódni, ha tizenhét évesen nem lázadna a társadalmi normák ellen.
- Ez a gyerek születése óta lázad a társadalmi normák ellen. - dünnyögte félig hangosan, félig magában, mert szokásához híven felbosszantotta férje dilettantizmusa, és az iskolacsengő is megszólalt. A termekből kisiettek az órájukat befejező fáradt tanárok és az unott, egymással csevegő diákok. Nagyszerű. Most mindenki láthatja, hogy valakinek a szülei ott ülnek az igazgatói iroda előtt, ráadásul mind a ketten, ahogy a legsúlyosabb esetekben szoktak. Az egyik teremből kisiető fiú egyenesen feléjük tartott. Kócos haja a válláig ért, fekete, rockbandás pólót viselt szakadt farmerrel és fekete sportcipővel, melynek eredetileg fehér cipőfűzője már inkább szürke volt, magára a lábbelire pedig bokáig rászáradt a sár. Ha Ekaterina az utcán látta volna, biztosan megjegyzi magában, hogy "milyen elhanyagolt kisfiú, talán szülei sincsenek", de így, hogy Daniil, az éppen rocker korszakát élő fia állt előtte, inkább ő is kibámult az ablakon a panelrengetegre, hogy majd inkább az apja beszéljen vele. Daniil persze jó szokásához híven tőlük másfél méterre állt meg, mert szülőkkel mutatkozni ciki, így az apja éppen csak a kezébe csúsztatta a két szendvicset, mire a gyerek már odébb is állt az egyik vihogó brancshoz. Az elmúlt héten Ekaterina néhányszor elgondolkozott azon, hogy milyen lehet azoknak a nőknek az élete, akik nem vállalnak gyereket, és netán férjhez sem mennek. Egy rakás ilyen kollégája volt. Negyven felett is kifogástalan alakjuk volt, mert minden pénzüket kondibérletre és otthoni gépekre költötték, drága és divatos ruháik voltak, mert délutánjaik nagy részében a plázákat járták, és mindig képben voltak minden újonnan megjelent művészfilmmel, kortárs regénnyel, és keleti vallásokból származó spirituális gyakorlatokkal, mert család nélkül a sport és a mindennapos vásárolgatás mellett is rengeteg szabadidejük marad. Fiatalon megvetette a karrierista vénkisasszonyokat, de az elmúlt napokban akaratán kívül is eszébe jutott néhányszor, hogy talán neki is ezt az életet kellett volna választania. Családosnak lenni csak akkor jó, ha olyan gyerekei vannak az embernek, mint Ivan testvérének a gyerekei, Nastya és Ilya, máskülönben csak bűntudat és önmarcangolás az ember életének hátralevő része. Marina félévente küldte a meghívókat, hogy legalább egyszer jöjjenek el Ilya egyik koncertjére, de neki semmi kedve nem volt se négy évvel korábban, se most. Nem akarta mások tökéletes gyerekeit nézni. Neki a klinika való, ahova naponta vánszorognak be a különféle személyiségzavarokkal és kényszerbetegségekkel küzdő emberek, akik csak abban bíznak, hogy az általa felírt gyógyszerek majd elhozzák a változást, és legalább az ablakon való kiugrás nem jut eszükbe minden második nap. Ha látta az ők szétcsúszottságukat, néha úgy érezte, hogy a saját problémái eltörpülnek ezen emberek szerencsétlen élete mellett, ha viszont betette a lábát ebbe az elit iskolába, mindig az az illúziója támadt, hogy elnyeli őt a fizikai alakot öltő tökéletesség, amely a falakból, a diákok ruháiból és a tantermek ajtói mögül árad.
     Hirtelen kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és Goncharov intett ki rajta a maga barátságos stílusában, mintha csak egy teadélutánra hívta volna meg őket, holott Ekaterina jelentkezett be rabolni az idejét azzal a szöveggel, hogy a fia drog ügye körül valami hatalmas félreértés történt.
- Egy Alexey nevű fiú volt. - jelentette ki határozott hangon Ekaterina, amikor már mindketten elhelyezkedtek az erre a célra használt bársonyszékekben. Szomorúan vette tudomásul, hogy férje ezúttal is úgy döntött, hogy kivonja magát a beszélgetésből, mert a székben hátradőlve csak azon járt az esze, hogy mikor lesz már vége ennek a kellemetlen szemezgetésnek, és mikor piszkálhatja végre ki a körme alól a bentragadt kenyérmorzsát. - Este vacsora után megkínálta Vityát cigarettával, a fiam meg elvette. - folytatta egyedül Ekaterina. - Egyáltalán nem tudott róla, hogy füves cigarettáról van szó.
Az iroda sarkában kávét főző Anna Komarova már forgatta a szemeit anélkül, hogy rájuk nézett volna. Egy kis ideig még hallgatni akarta a kabarét.
- Alexey Krupin? - tűnődött Goncharov. - Azt hiszem, Vityáék évfolyamáról csak egyetlen diákot hívnak Alexeynek.
- Igen, igen! Most már emlékszem, az a Krupin volt!
- Ha ez valóban így van, feltétlenül újra kell tárgyalnunk az egész esetet, hiszen Vitaliyt a kirúgás fenyegeti. - hajolt közelebb a Kuznyecov házaspárhoz a maga közvetlen és mindent átérző stílusában, majd hozzátette: - Nem tudom elhinni, hogy valaki ezt csinálja, pláne egy olyan gyerekkel, mint Vitaliy.
- Nem is kell. - lépett az asztalhoz Anna Komarova is a már elkészült kávéjával. - Ezt bárki mondhatná. Érthető, hogy kellemetlen a kedves anyukának ez az ügy, de tanúk nélkül kénytelenek vagyunk az eredeti verziónál maradni, vagyis annál, hogy a fia drogot használt az évfolyam kiránduláson. - Ekaterina rögtön tudta, hogy ezzel a "kedves anyukázó" hölggyel beszélt telefonon a múlt csütörtökön. Legszívesebben bemosott volna neki egyet, akkor hátha lefagy az arcáról az a gúnyos vigyor, és nem szólítja így többet.
- Vitaliy sosem hazudik. - felelte helyette határozottan. - Tudja, ő aspergeres. Az ők érzelmi intelligenciájuk gyermeki szinten van megragadva, ők képtelenek hazudni vagy átverni másokat. - miközben ezt mondta, azokra az esetekre gondolt, amikor Vitya elkerülhette volna a szidást és a büntetést valami kis füllentéssel, viszont erre sosem volt képes. Ekaterina tisztában volt vele, hogy egy jó szülő - gyerek kapcsolat alapja az őszinteség, viszont a fia őszinteségét hallva mindig csak az járt a fejében, hogy még ennyi önérvényesítésre sem képes. Aki hazudik, az legalább akar valamit.
Goncharov megértően bólintott, Anna Komarova viszont lenéző mosollyal az arcán közbeszólt:
- Ha abból indulnánk ki, hogy mit mondanak a diákok rémtetteiről a kedves szülők, sosem kellene egyetlenegy igazgatói intőt sem kiosztanunk. - majd valamivel kedvesebb hangon hozzátette: - Már csak természetes, hogy minden szülő számára egy földre szállt angyal a gyermeke, viszont a tények magukért beszélnek.
- Anna, kijönnél egy percre? - indult el Goncharov az ajtó felé. Ekaterina eleinte nem értette, hogy egy privát megbeszélésre miért jobb a zajos folyosó, mint a csendes iroda, és egyáltalán miről akarnak beszélni a hátuk mögött, de amikor tudatosult benne, hogy a két alany egyike az a Goncharov, akihez minden foglalkozás jobban passzolna, mint az, hogy iskolaigazgató legyen, a másik pedig az a Komarova, aki esetében érthetetlen, hogy miként tud beletörődni abba, hogy csak igazgatóhelyettes, feladta a szituáció elemzését.
- Vitaliy aspergeres. - közölte Goncharov, amint becsukódott a hátuk mögött az ajtó, és kiléptek a krétapor és izzadtságszagú folyosóra.
- Persze. - bólintott Anna Komarova. - Érdekes módon az összes diák aspergeres, autista, hiperaktív, és személyiségzavaros, amint magatartásbeli problémák állnak fenn, és mindenki szerez egy diszgráfiáról vagy diszlexiáról szóló papírt, amint le kéne érettségizni, akiről pedig még a pszichológus sem tudja igazolni, hogy nem normális, ráfogják, hogy a család gazdasági helyzete áll a háttérben. Harminc éve tanítok, ismerem én már ezeket, mint a rossz pénzt.
Anna Komarovával nehezen lehetett vitatkozni, ezért inkább meg se próbálta. Ha más állt volna vele szemben, elmondta volna, hogy erről a Vitaliyról az is megmondaná, hogy valami nincs rendben vele, aki egyáltalán nem tinédzserek között éli az életét, ezért inkább hagyják ezt az egész ügyet, mert úgysem értenek belőle semmi, viszont így inkább előrevezető megoldáson kellett törnie a fejét.
- Meg kell kérdeznünk Aleksey Krupint, hogy mit tud erről.
- Nehogy már ennyi év után is bedőlj ezeknek az ostoba játszmáknak! - kapott a fejéhez Komarova, nem törődve azzal, hogy néhány órára siető tanár is láthatja a heves reakcióit.
- Miért? Ha valóban igaz, amit Vitaliy édesanyja állít, akkor én nem is tudom, mit mondjak...Ez borzasztóan szomorú...Vagyis inkább megrázó.
Komarova már hozzászokott, hogy Goncharov véleménye egyik pillanatról a másikra szélsőségesen meg tud változni azzal kapcsolatban, hogy egy csudálatos, lehetőségekkel teli világban élünk -e, vagy éppen egy szörnyű, gonosz, antihumánus létállapotban, ami a pokollal egyenlő, de jelen pillanatban jobban bosszantotta az, hogy ennek a hülye tervének köszönhetően az eddiginél is nagyobb patália lehet az évfolyam kiránduláson történtekből, márpedig Goncharovot nem lehet megállítani.
      Tíz perc múlva minden érintett ott volt igazgatói irodában. A két matek óráról elrángatott tizedikes nem ült le, hanem a szoba közepén álltak, mintha a négy felnőtt dolga lenne elítélni vagy éppen felmenteni egyiküket. Vitaliy egész testében remegett, és szemkontaktus keresése helyett végig a padlón lévő repedést figyelte. Aleksey arcán nem látszott semmilyen feszültség akkor sem, amikor belépett az osztályba az igazgató, és szólt a matek tanárnak, hogy sürgősen beszélni szeretne vele, és most sem, hogy az igazgatóval, a helyettessel, és Vitaliy vadidegen szüleivel nézett farkasszemet. Ekaterina tudta, hogy akármi is fog történni, már eldőlt a "tárgyalás" kimenetele. Itt van a szobában Vitaliy, és itt van ez a bizonyos Alexey, akinek az arcán szorongás szikrája sem látszik, amiből vagy arra lehet következtetni, hogy Vitaliy hazudott, és neki egyáltalán nincsen félnivalója, vagy arra, hogy ő az, aki egyáltalán nem riad vissza mások félrevezetésétől. Miközben Ivanra is kezdett átragadni felesége idegessége, Goncharov az íróasztalánál ülve, következtetéslevonásra készen vázolta fel Alekseynek, amit Ekaterinától megtudott pár perccel ezelőtt, majd Vityához fordult:
- Ugye, Vitaliy, ezt mondtad édesanyádnak?
Vitya egy szót sem szólt, csak tovább bámulta a padló hosszú repedését.
- Így nem megyünk sokra. - jegyezte meg gúnyosan Anna Komarova, miközben Goncharovra nézett, várva, hogy mikor látja már be, hogy már megint igaza volt, de ő helyette olyat mondott, amin mindenki egy kicsit meglepődött:
- Lyoha, ugye tisztában vagy vele, hogy egy nálad bármilyen szempontból kiszolgáltatottabb ember helyzetével visszaélni igen nagy aljasságra vall?
Alexey arcán ebben a pillanatban látszott először némi összezavarodottság. Komolyan ilyen hangnemben kéri őt számon az igazgató, akit a múlt héten még az évfolyam kiránduláson gitározni tanított több - kevesebb sikerrel? Őt, Aleksey Krupint, akit minden tanár szeret, mert okos, kedves, és jóképű?
- Ez nevetséges. - hangzott a reflexből jövő védekezés. - Én sosem füveztem, mellesleg a kirándulások szabályzata szigorúan tiltja a tudatmódosító szerek és az alkohol használatát, ami teljesen helyénvaló.
- Aleksey, a házirenddel magam is tisztában vagyok. - mondta Goncharov azon a gúnyos hangján, amelyen csak akkor szokott néhány cinikus mondatot kinyögni, amikor nagyon biztos az igazában. Ennek hallatán Alekseyben méginkább elszakadt valami.
- Ez kész kabaré. - nevetett hisztérikusan. - Szerintem Vitaliy szüleinek sem mondok azzal újat, hogy a fiuk...Hát, kissé fura. - nézett Vityára, aki egy pillanatra sem vette volna le a szemét a padló repedéseiről. - Nem értek ezekhez a betegségekhez, de ha adott egy személy, aki mentálisan stabil, és adott egy másik, aki nem, akkor mégis melyiküknek hinne egy normális ember? Még a feltett kérdésre sem hajlandó válaszolni, ami nem véletlen, hiszen hazudott.
Ekaterina csak bámult, hogy mégis hogy engedheti meg magának ezt a stílust és ezt a magabiztosságot egy tizenhat éves fiú. Legszívesebben hozzávágta volna az asztali naptárt, de ő sem volt benne teljesen biztos, hogy Aleksey hazudik, amiért azt hitte, megöli a lelkiismeret furdalás. Kevés szomorúbb dolog van annál, mint amikor egy anya nem tud hinni a saját gyermekének, márpedig jelen pillanatban ez a helyzet állt fenn. Mi van, ha nem csak védekezik ez a fiú az utálatos stílusával, hanem tényleg nincs semmi köze a történtekhez? Vitaliy néha csak úgy elképzel dolgokat, amit a droghasználat csak fokozhat.
- Nem hazudok. - suttogta Vitaliy alig hallhatóan, anélkül, hogy felnézett volna.
- Jó, ebből elég. - állt fel Goncharov. - Mi lenne, ha Nataliya pszichológusnőt is beavatnánk? Egyszerűen csak bementek az irodájába, és mindkettőtök előadja a saját verzióját. Egy szakember számára másodpercek alatt világos lesz, hogy melyikőtök a kóros hazudozó.
- Vitaliy és köztem támad konfliktus, és nekem van szükségem pszichológusra? Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a szituációt. - vigyorgott még mindig szemérmetlenül Alexey. - A marihuána egy hallucinogén drog, ami eltorzítja azt, amit a világból érzékelünk, ez pedig csak olaj a tűzre abban az esetben, ha az illető alapból nem stabil mentálisan. - ezzel leemelte a táskáját a székről, és az ajtó felé indult, jelezve, hogy részéről befejezett a beszélgetés. - Mellesleg az apám ügyvéd. - jegyezte meg a küszöbről visszafordulva, utalva arra, hogy lehet perelni, csak fölösleges. Bent pár másodpercre síri csönd állt be. Vitaliy ezeket a pillanatokat az előzőeknél is kellemetlenebbnek érezte, mivel már egyedül csak rá szegeződött a felnőttek ítéletkész figyelme. Mindenkinek ugyanaz járt a fejében: Ez az egész felesleges volt. A lelke mélyén Vitaliy is érezte, hogy hiába megy be az egész családja közvetíteni azt, ami valójában történt, nem mehet minden a tervek szerint, mert Alexey egy örök győztes, ő pedig egy örök vesztes. Végső soron teljesen igaza van. Miért hinne neki bárki is, amikor csak egy aspergeres, akit nem ért senki, Alexey pedig egy jó kommunikációs készségekkel megáldott, közkedvelt, jóképű fiú? Minden ugyanúgy végződik, amibe csak belekeveredik, márpedig ő mindig mindenbe belekeveredik, mert a többiek számára már a puszta létezése is provokáló tényező. Goncharov, látva Ekaterina idegességét, higgadt hangon megszólalt:
- Nem fenyegeti Vitaliyt kirúgás. Tekintettel vagyunk a helyzetére. Csak egy igazgatói intőt kap, így az év végi magaviselete legfeljebb hármas lehet.
A végső ítélet elhangzása után senkinek az arcán nem látszott megkönnyebbülés, leszámítva Anna Komarovát, aki örült, hogy legalább végeszakadt ennek a totál fölösleges időtöltésnek, mely helyett javíthatta volna a dolgozatokat, vagy megehette volna a vegán tízóraiját. Vitaliy szülei pontosan tudták, hogy egy ennyire ritka és speciális eset nem merül könnyen a feledés homályába. Mindenki tudni fogja, hogy a pszichiáterasszony és az egyetemi tanár gyermeke drogozik, ráadásul ahelyett, hogy beismerne mindent, hazugsággal próbálja megúszni a büntetést, amiért hálát adhatnak, hogy nem súlyosabb. Mintha eddig nem érte volna őket elég szégyen a fiuk viselkedése miatt. Drogozás, hazugság...Vajon hol rontották el? Melyik életszakaszában kellett volna a szokottnál is jobban odafigyelni rá, hogy ne tévedjen ennyire rossz útra? Megannyi kérdés, amelyekről pontosan tudta Ekaterina, hogy a következő hetek, hónapok, vagy akár évek szorongásainak okát fogják képezni a lelkében, míg Ivanról az egész lepereg néhány óra alatt, mert "minden fiatal kicsit hülye". Vitaliy sem könnyebbült meg, hiszen pontosan tudta, hogy vékonyka önvédelmi reakciója hiába volt az első pillanattól halálra ítélve, könnyedén az eddiginél is nagyobb piszkálódás - cunamit indíthat el, hiszen Aleksey sosem veszi jó néven, ha keresztbe akarnak tenni neki. Néha olykor - olykor betelik az a bizonyos pohár egy - egy embernél, mint pl Markonál vagy Tanya Larinánál, és megkísérelnek valami hasonlót, de azok öt év múlva is azt mondják, hogy bárcsak hagyták volna az egészet a fenébe. Aleksey azokat sem tudja békénhagyni, akik képességek híján teljesen esélytelenek a vele való harcra.Vagy talán direkt ilyen embereket keres? Ezt sosem tudta Vitaliy megfejteni, mert ennyire nem érdekelték a szociális interakciók. Egyszerűen csak annyit akart, hogy hagyják végre békén.

Hazugságok

❄
Az ominózus hetedik osztályban történt verekedést követően hiába próbáltak jobban odafigyelni Marko mellett Vakhára is a tanárok, ha akartak volna sem találtak volna a viselkedésében semmi kivetnivalót. Sőt, érthetetlen módon jó gyereknek számított a sok izgő - mozgó, örökké hangos kiskamasz mellett. Már - már zavaróan csendes volt, kizárólag akkor szólalt meg, ha órán engedélyt adtak rá, sosem késett el az iskolából, mindig gondosan elkészítette a házi feladatát mindenből, és sosem keveredett konfliktusba se gyerekkel, se tanárral. Egyetlenegy dolog tudta feldühíteni hosszú évek után is, mégpedig az, amikor hallotta, hogy a korabeliek a szüleiket, a nagyszüleiket, és a testvéreiket szidják rendületlenül. Lehet, hogy azok szigorúak, értetlenek, vagy éppen maguk is valami pszichés zavarral vagy függőséggel küzdenek, de legalább vannak, és ez a legfontosabb. Neki gyerekkora óta nincs senkije, mindig minden problémával egyedül kellett megbirkózzon, miközben az egyetlen vele élő rokonától, Mirzától semmilyen érzelmi támogatást nem kapott. Az apja még 2005-ben meghalt, ezt követően költöztek a bátyjával Moszkvába. Mirzának az volt a véleménye, hogy Csecsenföld nem biztonságos, így az iskola befejeztével ki is jelentette otthon, hogy még a nyár folyamán Moszkvába költözik. Az anyjuk csak azzal a feltétellel egyezett bele, ha viszi magával az akkor még csak óvodás Vakhát is, hiszen mégiscsak jobb a gyereknek, ha egy biztonságos városban kezdi az iskolát, nem pedig itt, ahol a háború óta ki tudja milyen veszély leselkedik minden utcasarkon. Ő maga már nem akart velük menni. Nehéz egy olyan embert kirobbantani a környezetéből, aki az egész életét ugyanabban a kicsiny faluban élte le. No meg mihez kezdene a nagyvárosban ő, aki eddig csak a földeken segített a férjének, meg az állatokkal foglalkozott? Nem tudna egy gyárban dolgozni a szalag mellett, takarítónak vagy bébiszitternek pedig senki nem venne fel egy csecsen nőt. Sosem szerették őket az oroszok, különösen azóta, amióta tart ez a rohadt háború. A rokonok és az ismerősök is mind inkább Nyugatra menekültek, de mit csináljon az egyszerű paraszt, aki nem beszél semmilyen nyelvet? Ő már öreg ehhez, és még férjhez kell adnia Hedát, az egyetlen lánygyermekét, aki már tizenhét éves. Ő is pont ennyi idős volt, amikor hozzáment Shamilhoz. No meg itt vannak a szülei. Mégis ki ápolja őket, ha öregek és betegek lesznek, ha nem az egyetlen gyermekük? Mindezek ellenére biztos volt benne, hogy Mirza és Vakha be tudnak illeszkedni az orosz társadalomba. Ő és Shamil rendes embereknek nevelték őket. Mirza életrevaló, önálló gyerek, csak kissé hirtelen személyiség, Vakha meg talán a légynek sem tudna ártani. Egyedül az fájt neki, hogy ezentúl ritkán láthatja őket, de Mirza megígérte, hogy minden nyáron visszatérnek pár hét erejéig. Ez azóta sem történt meg. 2006 óta egyetlenegyszer sem találkoztak. Mirza azt mondja, hogy nincs pénzük utazgatásra, meg persze nem is akarja, hogy az öccse ahhoz a helyhez kötődjön. Az egyik nyáron egy faluba visszalátogató egyetemista csinált az anyjuknak, Maryamnak  egy Skype profilt, de túl sok értelme annak sem volt azontúl, hogy legalább alkalmanként látták egymást. Mirza mindig csak ígérgette, hogy majd a következő nyáron visszatérnek egy kis időre, de sosem lett belőle semmi. Néha már Maryamnak is megfordult a fejében, hogy talán neki kellene összeszednie a cókmókját és nekivágnia Oroszországnak, de minden alkalommal rájött, hogy negyven fölött is olyan, mint egy nagy gyerek, és teljesen életképtelen a férje nélkül. Hogy szervezné meg az utat, és legfőképpen, mégis miből menne, amikor egyik napról a másikra is nehezen élnek meg? Amikor még élt Shamil, minden könnyebb volt. Tipikusan olyan ember volt, mint amilyennek a regényekben leírják a magashegyek emberét. Csöndes, hideg természetű, ha elvekről van szó, akkor sziklakemény, csak akkor szólal meg, ha van is lényegi mondanivalója, de ugyanakkor szerető apa és férj, aki a családjáért bármit megtenne. Mindig szerencsésnek érezte magát mellette, mivel a faluból sok asszonynak erőszakos férj jutott, akik az utcára sem engedték ki a feleségüket, a gyerekeiket pedig verték. Shamil sosem csinált ilyesmit, éppen ezért volt biztos benne, hogy Mirzából és Vakhából is becsületes férfiak és példamutató családapák lesznek.
      Vakha hatévesen, egy moszkvai vegyesbolt televíziójának esti adását elkapva adta fel végleg, hogy valaha megértse a világot. Mirza mindig ebbe a boltba küldte le a lehető legolcsóbb élelmiszerekért. Tudta, hogy semmi csokit vagy üdítőt nem vehet, csakis pár kiflit, és a legolcsóbb sajtot, valamint felvágottat. Habár a vegyesbolt tévéje általában a zenei csatornára volt kapcsolva és valamelyik kétezres években népszerűnek számító énekes vonaglott benne, aznap este a csecsenföldi helyzetről tudósítottak a Perviy Kanalon. Mondták, hogy a köztársaság a terrorszervezetek melegágyává vált, és pár másodpercig valami kikockázott videót is mutattak arról, hogy az erdőben szakállas alakok lefejeznek valakiket.
- Ki kellene ezeket irtani. - mondta a feleségének egy ötven év körüli fickó, aki éppen előtte pakolt.
- Fogd már be, nem otthon vagy! - ripakodott rá a felesége, Vakha meg csak nézett kerek szemekkel, mivel otthon a faluban mindig azt mondták, hogy az oroszok bombázzák őket, az itteni a híradó szerint pedig minden szörnyűség csakis a csecseneknek köszönhető.
- Hogy mondhat ilyet? - kapcsolódott be a vitába egy idősebb nő is, miután elégedetten a kosarába helyezte az utolsó akciós csirkefarhátat. - Hát annyi évig éltünk békében együtt. A kommunizmusban bezzeg nem voltak ilyen problémák.
- Így igaz. - bólintott egy szintén idősebb férfi, akinek tétova mozgásán látszott, hogy már bizonyára nem lehet szomjas. - Erről is a háttérhatalom tehet. Kevesen tudják, hogy a világ idegen fajok kezében van, akik nem mozognak olyan erős szeretetfrekvencián, mint az ember, így csak a pusztításra képesek. Ezek a gyíkszerű lények köztünk élnek, és a nagy részük politikus, csak az emberek ezzel nincsenek tisztában, így engedik manipulálni magukat. Persze nem minden ember rossz. - mosolyodott el a bácsi. - Vannak fényküldöttek is, ők fognak majd megmenteni minket a gonosztól, csak a háttérhatalom nehezíti a munkájukat.
Vakha mindig ebben a főként nyugdíjasok által látogatott boltban tudta meg a legtöbbet a világról. Otthon a faluban mindig azt mondták, hogy tisztelni kell a bölcs időseket, mert ők a tapasztalataikból adódóan sok olyan dolgot is átlátnak, amit a fiatalok nem feltétlenül. Ez a sztereotípia az olcsó boltocska mindennapi látogatóira tökéletesen igaz volt. Csupa polihisztor. Ők aztán a politikától kezdve az alternatív gyógymódokig mindenhez értettek, és szerették is a véleményüket megvitatni egymással. Bezzeg az ő családja nem ért semmihez. Az apja vajon tisztában volt vele, hogy a gyíkemberek miatt van háború? Ha tudta volna, biztosan ellenük harcolt volna, nem pedig az oroszok ellen.
    Amikor Vakha elkezdte az első osztályt, Mirza a lelkére kötötte, hogy ha bárki a származása felől érdeklődik, mondja azt, hogy tatár és zsidó ősei vannak, de ő maga már Moszkvában született és itt élt egész életében. Vakha nem értette, hogy ennek a színtiszta hazugságokból álló történetnek mi értelme van. A zsidókat mindig csak szidják, miért kellene azt mondania, hogy ő maga is az? Tatárnak pedig a hülye sem nézné, hiszen egyáltalán nem ferdeszemű. Ettől függetlenül megfogadta, hogy így fog cselekedni, hiszen Mirza mindent annyira határozottan és agresszívan jelentett ki, hogy eszébe se jutott neki ellentmondani. A megfelelő általános iskola kiválasztásába nem fektetett a bátyja túlságosan sok energiát. A legközelebbi lyublinoi iskolába íratta, ahol sok volt a hozzá hasonló gyerek, vagyis a bevándorló családokból származó, egyszerű szülők gyermeke. Belső - ázsiaiak, kaukázusiak, vidékről bevándorolt cigányok, esetleg elvétve egy - egy kínai vagy vietnami. Amikor az első napon szembesült vele, hogy a padokban több a mandulavágású szemű, fekete hajú, napbarnított gyerek, mint a sápadtbőrű kékszemű, arra számított, hogy itt talán barátságosabb fogadtatásban részesül, de tévedett. Ebben az iskolában jött rá először, hogy ő sehová sem tartozik. A lyublinoi általános iskola nem állt éppen jó iskola hírében, ahogy maga Lyublino sem. A tanárok többsége az első osztályosokon végignézve pontosan tudta, hogy habár egyelőre még csillogószemű aranyos kisgyerekek, nem kell hozzá öt - hat év, és a többségük le fog morzsolódni, alkoholista meg drogfüggő lesz belőlük, és egykori tanáraik évek múlva majd bűnügyi műsorokban fogják viszontlátni a képüket, miközben arról van szó, hogy a déli kerületben már megint kiraboltak egy idős nőt, vagy elfogták egy késelés elkövetőjét. Mint a legtöbb környékbeli vegyes iskolában, itt is hamar két részre szakadt az osztály: Tősgyökeres lyublinoiakra és a posztszovjet térség minden részéből ideáramló gyerekekre. Sok tanár nem kedvelte az utóbbi réteget, mivel a Belső - ázsiaiak és a Távol - keletiek sokszor egészen gyengén beszéltek oroszul, így mindent kétszer annyi időbe telt elmagyarázni nekik, a kaukázusiakkal kapcsolatban pedig a kétezres évek zűrzavarában még az értelmiség is csak azt a véleményt tudta megformálni, hogy jobb lenne, ha ott délen maradnának, habár ott is csak a baj van velük. Vakha első padban ülő, szorgalmas, csendes fiú volt, akit ráadásul külső alapján még orosznak is hittek volna, viszont elég volt a nevére és a születési helyére nézni ahhoz, hogy a tanárok kapásból az utóbbi "problémás" kategóriába sorolják. Ha jelentkezett, nem szólították fel, ha egy gyerek órán elnyaffantotta magát, rögtön mindenki ránézett, hogy vajon mivel bánthatta szegényt, szavalóversenyen és helyesírás versenyen sem indították, pedig már akkor látszott, hogy rendkívül tehetséges a humán tárgyakban. A tősgyökeres lyublinoiakkal ez a hűvös viszony jellemezte, de a bevándorló családok gyerekei sem bizonyultak sokkal barátságosabbnak. A szünetekben körbejáró helyi jellegzetességeket tartalmazó tízóraikból sosem kínálták meg, nem hívták magukkal bunyózni a hátsó udvarra, senki nem akart önszántából melléülni, és testnevelés órán a csapataikba sem választották be. Az oroszoknak csak egy kaukázusi migráns volt, akikből mostanság egyre több van, a többi bevándorlónak pedig "túl fehér", ergo mentalitás alapján semmiképpen nem közülük való. Egyszer, amint szórakozottan bámult ki az ablakon, és azon tanakodott, hogy az utcán lévő sok ember vajon hova siethet, az egyik kaukázusi osztálytársa egy "buzi" feliratú cédulát ragasztott a hátára, de ő nem mondta el otthon, mert úgysem tudta, hogy mit jelent.
      Mirzának sem ment könnyen az elhelyezkedés, elvégre ki akarna olyan népeket munkáltatni, akikkel az ország háborúban áll?
- Szégyen, hogy ezekre a munkákra már csak ilyenek jelentkeznek. - nézte Mirza életrajzát összevont szemöldökkel egy hotel tulajdonosa, amikor éppen egy takarítói állásra akart jelentkezni. - A mieink már semmit nem vállalnak el, ami nem irodában ücsörgés, így jönnek ezek.
- Ez csak egy takarítói állás. - nézett fel az újságból a testvére, mire végre megértette, kiket ért a bátyja "ezek" alatt. - Mégis milyen szörnyűséget csinálhatna egy portörlővel és egy felmosóronggyal?
A tulajdonos unottan sóhajtott.
- Hát nem láttad a tévében, mi folyik ott Csecsenföldön? Az ilyenek agresszívak. Hogy merjen neki szólni az ember, ha a vendégek arról panaszkodnak, hogy nem elég tiszták a szobák? Ha rossz passzban találod, elvágja a torkod.
Ide sem vették fel.
     Persze a kétezres évek vége felé ennél is rosszabb lett minden. Az emberek tudták, hogy a háborúnak vége, és új, oroszbarát kormány van Csecsenföldön, akik minden erővel azon vannak, hogy újjáépítsék a földig rombolt várost, erre ezek mégsem akarnak hazamenni. Egy reggel Vakha nem tudott iskolába menni, mert látta, hogy a metró, amellyel mindig megtette azt a két állomást, le van zárva, és helyette pótlóbuszok közlekednek. Az emberek sugdolóztak, akikhez már eljutott valami információ a metro leállásával kapcsolatban, azok szürnyülködtek, a többség viszont csak idegesen topogva nézte az óráját, hogy már megint el fog késni a munkahelyéről, ráadásul valószínűleg valami barom miatt, aki ráfeküdt a sínekre, vagy magától volt annyira boldogtalan, hogy beessen. Elvégre mi más miatt lehet leállítani a metrót? A tízéves Vakha számára nem volt világos, hogy a pótlóbusz a metrót helyettesíti, és megáll az iskola előtti állomáson is, így inkább hazament rajzfilmet nézni. Mirzát úgysem érdekli, ha lóg az iskolából. Szerinte előszeretettel csak azok tanulnak, akik nem jók semmilyen fizikai munkára, egyszóval haszontalanok. Az este a megszokott módon telt. Mirza barátnője, Sveta elkészítette egyetlen specialitását, a porlevest, majd mindhárman leültek a tévé elé megenni azt, miközben a napi hírek mentek, ami sosem érdekelte egyikőjüket sem. Shamil mindig azt mondta, hogy egy jó feleség egyetlen dolga, hogy meleg otthont teremtsen és kiszolgálja a családját. Még szerencse, hogy nem ismeri ezt a nőt. Ettől függetlenül szerette Vakha Svetát, mert ő volt az egyetlen teremtmény, akihez a bátyja valamennyire kedvesen tudott viszonyulni a bombázás alatt megsüketült macskájuk mellet. Elsőre az volt mindenkinek a benyomása, hogy különbözőbb párost el sem lehet képzelni, de Vakhában hamar megfogalmazódott, hogy ők tökéletesek együtt, mert egy kicsit is másmilyen nő aligha tudná elviselni a bátyját. Sveta még csak tizennyolc éves volt, de a külsőt - belsőt összevetve akár tizenháromnak is nézhették volna. Kedves, de egyszerű lányka, akinek se önálló gondolata, se jövőképe nem sűrűn akad, ez pedig tökéletesen kedvez egy olyan szélsőségesen autoriter alaknak, mint Mirza, akinek a szociális készségei kimerülnek az irányítgatásban.
"...Legutóbbi értesüléseink szerint a reggeli metrórobbantás áldozatainak száma a negyvenet is meghaladhatja." - hangzott a TV-ből, miközben a Vakha által is látott túlzsúfolt pótlóbuszokat mutatták. - "A két csecsen öngyilkosmerénylő feltételezhetően kapcsolatban állhatott a Kaukázusi Emirátus nevű terrorszervezettel"
- Ki az a hülye, aki felrobbantja saját magát? - bámult Vakha a tízévesek tipikus naivitásával a képernyőre, de Mirza szokásához híven nem válaszolt idegességében, hanem átkapcsolt egy másik adóra, ahol pechére ugyancsak a nap legfontosabb hírei mentek. 
"A Kaukázusi Emirátus magára vállalta a moszkvai terrortámadást. A terrorszervezet célja egy sharia alapú Észak - Kaukázusi állam megalapítása, mely Csecsenföldet, Dagesztánt, Ingusföldet, Kabard - Balkárföldet, Karacsáj - Cserkeszföldet és a krasnodari valamint stavropoli határterület déli részeit foglalná magába."
- Te, hallod? - szólalt meg végül Mirza Vakha vállát megragadva. - Ha bármilyen idióta meg akarja tudakolni, hogy kinek a pártján állunk ebben az orosz - csecsen cirkuszban, azt mondod, hogy az oroszok és az új csecsen kormány oldalán, világos? Még csak az kéne, hogy ezek után bárki az ilyen retardáltakhoz kössön. Most, hogy végre van munkahelyem, nem akarom elveszíteni a gyerekes kikotyogásaid miatt.
Vakha tízévesen semmit nem értett ebből a háborúból azt leszámítva, hogy az életében minden rossz annak köszönhető, így a lehető legnagyobb természetességgel vágta rá, hogy igen, hiszen Mirza a felnőtt, és ő mindig tudja, hogyan kell cselekedni. Legalábbis szereti azt hinni magáról... A háborúhoz hasonlóan, a terrorcselekményeket követő társadalmi reakciókat sem tudta értelmezni. Nem értette, hogy miért válik méginkább két részre az osztály, hogy miért lökdösik a nagyobb fiúk a buszon, hogy miért nem köszön újabban a szomszéd néni, aki pár hónapja még csokit is adott neki, amiért levitte a kutyáját sétálni, és hogy miért hívja be mindig a nagymamája Sonyát, az egyetlen barátját a blokk előtti játszótérről, amikor észreveszi, hogy Vakha megérkezett az iskolából. A vele egyidős kislány volt az egyetlen, aki olykor - olykor szóbaállt vele, ő is csak azért, mert imádta a bombázások során megsüketült macskájukat, Fehérkét. Vakha idővel rászokott, hogy minél kevesebbet fedjen fel magából. Ha olyasvalakivel ismerkedett meg, akiről tudta, hogy valószínűleg nem látja többé, néha csak úgy szórakozásból Szásaként vagy Andreyként mutatkozott be. Gyakran elgondolkozott rajta, hogy vajon jobban elfogadnák-e, ha valóban ezek a nevek lennének az iratain Vakha Shamilovich Bataev helyett, vagy a személyiségében van valami olyan mértékű ellenszenvet kiprovokáló tényező, amely örök kívülállóvá teszi. A gimnáziumban a különutas öndefiníció csak tovább erősödött, de ezzel párhuzamosan talán egy kicsit örült is, hogy senki nem akar közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Az odajáró diákok szülei orvosok, ügyvédek, tanárok voltak, akik mellett borzasztóan szégyellte a bátyját, aki huszonnégy évesen is alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és frissen vasalt ing helyett melegítőben járt be az aktuális munkahelyére is. Egy idő után valamilyen szinten még szerencsének is érezte, hogy nincsenek barátai, akik feljárnának hozzájuk, mert akkor látnák, hogy Moszkva egyik leglepukkantabb kerületében élnek, amelynek lakóin a város északi részéből származó újgazdag gyerekek csak röhögnek. Hallanák Mirza közönséges stílusát, megosztaná velük az ízig - vérig suttyó világnézetét, mert neki mindenkivel mindent meg kell osztania, hogy mások is győződjenek meg tisztességes ember mivoltáról. Elmondaná nekik, amit Vakhának is szokott, hogy mindig csak nézi, hogy mennyi buzi van ebben a városban, és bezzeg otthon az ilyeneket kitagadják a családjukból, itt meg még büszkék is magukra, hisz már a középiskolások között is mennyi fiú van, akin feszül a gatya, meg olyan hajat nyírat magának, mint valami kislány. A lányokról is elmondaná, hogy az egyik felük kirakja mindenét, a másik felük meg fiúnak öltözik, és otthon az ilyenek a család szégyenei lennének, de itt ez imponál a hímeknek, mert azok se egészen normálisak. A másik kedvenc témája az volt, hogy ő, a jobb életet érdemlő felsőbb entitás már gyerekként tudta, hogy Icskéria függetlenségi törekvéseinek semmi értelme nincs, és előbb - utóbb a terrorszervezetek melegágyává válik a köztársaság, csak a sok idealista elnyomta a realista kisebbség hangját, aztán meg lehet nézni, hogy mi lett belőle. Vakhától bezzeg sosem kérdezte meg senki, hogy miként vélekedik ezekről a dolgokról, pedig mindenkinél jobban tudott érvelni olyan dolgok mellett, amelyekkel egy fikarcnyit sem értett egyet. Pár házzal arrébb lakott egy unokatestvére, Amiran, aki némileg kilógott a lyublinoi lenézett bevándorlók sorából, mert immár második éve a Moszkvai Állami Egyetem vegyészmérnöki karának padjait koptatta. Persze ezenkívül is minden létező szempontból eltért a sztereotipikus kaukázusiaktól. Ateista volt, imádta a rockot és a metált, állandóan fekete, rockbandás pólókat hordott, feltűrt szárú farmerrel, fekete sportcipővel, és retro napszemüveggel, és nem tűnt éppen olyannak, akinek a közeljövőben a családalapítás az elsődleges célja. Egyedül a vastag, fekete szemöldöke és a már - már családi vonásként elkönyvelt, csontos, görbe orra különböztette meg egy tipikus nyugati, hipster fiataltól.
- Ha végeztél az egyetemen, hazamész? - kérdezte tőle egyszer Vakha valami muszlim ünnepen, amelyre kénytelen volt ő is elmenni, holott már évek óta be sem tette a mecsetbe a lábát se ő se a bátyja, és nyilván Amiran sem.
- Vissza Csecsenföldre? - nevette el magát. - Amíg ez a kormány van, soha! Majd ha végzek, irány Norvégia. Már valamelyest beszélem is a nyelvet.
- Hogyhogy? Amióta vége a háborúnak, állítólag egész élhető. - vonta meg a vállát, mintha csak rokoni udvariasságból érdekelné a téma, de mivel otthon az egész háborúról beszélni tabunak számított, igazából nagyon kíváncsi volt a különféle véleményekre. Amiran elnevette magát.
- A bátyád mondta, hogy itt Moszkvában mindenkinek ezt kell mondanod? Te egy értelmes gyerek vagy, nem tudom elhinni, hogy beveszed ezt a sok hülyeséget.
- Ezt mondom, mert nem tudok egyebet. Mirza azt se mondja el, hogy apánk kinek az oldalán állt, és egyáltalán hogy halt meg. Ha egyszer hazamegyek, azt se tudom, hol keressem a sírját. Néha beszélünk Skypeon az otthoniakkal, csak onnan tudom, hogy anyánk azóta mennyire megöregedett, a nagyapa már fél lábbal a sírban van, és hogy Hedának van már egy kisfia. Egyszer láttam, hogy a nappaliban a kanapé fölött nem faliszőnyeg van, hanem Icskéria 2004-ig használatos zászlaja van kifeszítve. Persze akkor még nem tudtam, hogy mi az, de rákerestem, és megtudtam, hogy ezt csak a szeparatisták használták, és 2004 óta egy másik zászló van érvényben. Kérdeztem Mirzát, hogy miért ez a zászló van kint, amikor ezért meg is büntethetik őket, de szokásához híven nem mondott semmit. Lehet, hogy apám is egy jelöletlen tömegsírban nyugszik, mint a többiek, akik nem voltak hajlandóak átállni Moszkva oldalára az utolsó pillanatban sem? Én már ebből az egészből nem értek semmit.
Amiran pár pillanatig gondolkozott, hogy helyes-e egyáltalán egy tinédzser fiúnak elmondani mindazt, amit előle sosem próbáltak meg eltitkolni, de rövidesen arra jutott, hogy a hazugság mindennél rosszabb, egy becsületes hegyi ember pedig sosem teheti meg, hogy hazugsággal hoz szégyent a családjára és a nemzetére.
- Apád sokakhoz hasonlóan eltűnt és sosem került elő. - mondta halk, rekedt hangon, nehogy a körülöttük sertepertélő ismerősök meghallják, hogy ők ketten miről beszélgetnek a szoba sarkában.
- Tehát az sem biztos, hogy meghalt?
- Ne idealizáld már túl ennyire a dolgokat. Ez itt a való élet, nem egy amerikai romantikus filmdráma. - forgatta a szemeit Amiran, ami Vakhának egy kicsit rosszul esett, mert abban a pillanatban bizonyosodott meg róla, hogy a sok szörnyű dokumentumfilm, amelyeket a holttestek azonosításáról látott, nem távoli dolgok többé, hanem részei a családja történetének, részei a gyerekkorának, és talán annak is része, hogy ennyire elcseszett. - Sok holttest volt mindkét oldalról, amelyeket sosem tudtak azonosítani. Az oroszok sokszor a saját katonáiknak is elégették a holttestét ahelyett, hogy visszajuttatták volna őket a családjuknak, nehogy fény derüljön a nagy veszteségre és arra, hogy képzetlen, taknyos kölköket vittek a frontra. El lehet képzelni, hogy mit csináltak a mieinkkel, akik fogságba estek. - folytatta az unokatestvére. - Ezért nem akarok visszamenni Groznijba. Azt mondják, hogy a város mostanra "kis Dubai", hiszen iszonyatos pénzeket öltek bele, hogy rendbe hozzák. Mára híres színészek, filmrendezők járnak oda forgatni, és mégis, ez vigasz a végtagjaiktól megvált nyomorékoknak és a jelöletlen tömegsírok örök lakóinak? Legalább annyira büszke lehetek, hogy az én családomban senki egy pillanatig sem gondolkozott abban, hogy átálljon az oroszok oldalára. - Amiran elhallgatott, mintha csak eszébe jutott volna, hogy elvégre egy tizenöt éves gyerekkel beszél, akit lehet, hogy nem ő kellene szembesítsem ezekkel a megrázó tényekkel.
- Egy pillanatig sem hittem el, hogy apám átállt. - szólalt meg egy kis idő múlva Vakha. - Már nem nagyon emlékszem rá, de ahhoz a személyiséghez, ami az én fejemben él róla, nem illik az ilyen gondolkozás. Persze lehet, hogy akkor sem haragudnék rá, ha átállt volna. Egyszerűen csak sajnálom, hogy nincs többé.
     Vakha irigyelte Amirant, amiért nemsokára Norvégiába költözik. Meggyőződése volt, hogy ha ők is valahol Európában kezdtek volna új életet, teljesen máshogy alakult volna minden, bár ennek az elképzelése is távol esett a valóságtól, mert Mirza borzasztóan ragaszkodott a megszokott dolgokhoz.
- Gondolkoztam rajta, hogy én is külföldre megyek továbbtanulni. - jelentette ki egy vacsora alkalmával. Mirza kezében megállt a kanál.
- Tehát itthagynád a családodat. Szép. - vigyorodott el gúnyosan. Vakha érezte, hogy már nem tudja sokáig magában tartani azt a keserűséget, amely az évek során felgyülemlett benne. Legszívesebben a bátyja képébe ordította volna, hogy neki nincs családja, mert az egyetlen családtagja, aki valamiféle erkölcsi mutató lehetett volna az életében, évekkel ezelőtt meghalt, egy olyan embert pedig nem fog családtagjának hívni, aki a világon mindenben hátráltatja.
- Mi a baj ezzel? - kérdezte végül a maga, kimért stílusában. Csak kicsit remegett meg a hangja az idegességtől. - Amiran is Norvégiában van.
- Amiran...Tehát az ilyen drogos, libsi hülyegyerek az etalon számodra, mint ez az Amiran? Tudod, kik mennek továbbtanulni? Akik lusták, és semmirekellőek, mint ez a te hülye unokatestvéred. Egy normális férfi dolgozni akar, hogy eltartsa a családját, nem évekig egy nyugati egyetemen poshadni, és tanulni a buzik jogairól. - Szívesen elmondta volna, hogy Amiran sem a buzik jogairól tanul, és ő sem arról akar, hanem pszichológus vagy orvos akar lenni, mindegy, hogy melyik, mert minden hozzájuk szükséges tantárgy jól megy neki, de feltétlenül valami olyasmivel szeretne foglalkozni, amely keretein belül embereken segíthet, de ezt épp olyan fölösleges lett volna magyarázni, mint azt, hogy egy diplomás ember a tanulmányai befejeztével nagyobb valószínűséggel tud normális életszínvonalon élni, mint egy olyan, akinek nincs végzettsége. Ehelyett valami más hagyta el a száját, ami Mirzánál végképp kiverte a biztosítékot:
- Csak mert te hülye vagy, miért kell mindenki másnak is annak lennie? Nézz magadra! Az egy dolog, hogy most van stabil állásod a sportközpontban, de évekig a sültkrumplit sütötted és a WC-t pucoltad a plázában. Nekem is ilyen karriert álmodsz, meg a gyerekeidnek is, csak hogy nehogy a családból valaki értelmesebb legyen, és jobban átlássa ezt a rohadt világot, mint te? - persze egyáltalán nem ez volt a fő oka annak, hogy tovább akart tanulni, de az érvként jól hangzott ebben a helyzetben. Teljesen tisztában volt benne, hogy ha az embert otthon szerető feleség és három csetlő - botló apróság várja, teljesen mindegy, hogy hol és mit dolgozik, az örömforrása nagyjából ki van maxolva. De mi van azzal, akinek nincs családja? Tizenöt évesen már teljesen biztos volt benne, hogy neki sosem lesz. Az apja forogna a sírjában, ha ezt hallaná, mivel a kultúrájuk a lehető legtávolabb áll az individualizmustól, és amint felnő a gyermek, szent kötelessége a családalapításra koncentrálni, de ő biztos volt benne, hogy soha az életben nem fog iránta senki érdeklődni, egy boldogtalan kényszerházasságot pedig sosem kívánt volna senkinek, holott sok kaukázusi családnál még mindig él ez a tradíció. Ha nincs család, a munka kell örömforrásként szolgáljon, ez pedig akkor lehetséges, ha az ember munkája akár a hobbija is lehetne, az ilyen munkák pedig többnyire diplomát igényelnek. Ha már az életnek nincs racionális értelme, legalább érzelmi alapon legyen. Valamit kell szeretni, annak érdekében, hogy túlélje az ember azt az X évet, amit neki dobott a gép, és ne akarjon előbb végetvetni neki. Vakha fejében sokszor megfordult az utóbbi, mint racionális megoldás, de ugyanakkor idegenkedett is tőle. Az ők kultúrájukban szinte ismeretlen az öngyilkosság. Az ember felelősséggel tartozik a többiekért: A testvéreiért, a gyerekeiért, a szüleiért, a barátaiért...Nem teheti meg, hogy csak úgy eldobja magától azt, amivel nem bír megküzdeni, mert ezzel megszűnik egy komplex egész része lenni, így hiba csúszik a rendszerbe, amely a többi részecske normális működésére is hatással van. Az itteni emberek mások. Ők talán könnyebben rá tudnák venni magukat, hogy ugorjanak ki az ötödikről, vagy vegyenek be egy rakás gyógyszert, mert egy apró részecske kiesése nem vonja maga után a teljes rendszer teljes összeomlását. Az ateisták individualistábbak, ők megtehetik, hogy elvágják magukat az élettől. Ő is annak vallja magát, de nem annak nevelték, és úgy látszik, a szocializáció határoz meg mindent.
    Volt egy ember, akivel bár évek óta egy szót sem beszélt, mindig az volt az érzése, hogy egy cipőben járnak. Marko. Egy világi seggfej, de legalább ugyanannyira elveszettnek és összezavarodottnak látszott, mint ő. Nem kellett mondjon magáról semmit ahhoz, hogy felvázolja, hogy nagyjából milyen személyiség, és mik a motivációi. Amikor Marko az évfolyam kiránduláson ki akarta puhatolózni, hogy hogyan áll ehhez az orosz - csecsen cirkuszhoz, látszott rajta, hogy csak arra vár, hogy Vakha is fejtse ki, hogy mennyire gyűlöli az oroszokat, pláne az olyanokat, mint Marko, aki bebeszélt fehér felsőbbrendűsége ellenére akár egy ellenpélda is lehetne a korosztályának és a következő hat generációnak, hogy "na, ilyen ne legyél", és a gyűlölet kölcsönössége legitimálja  Marko gyűlöletét, amely hatására talán pár percig nem lenne ennyire frusztált, sztereotipikus vargtard tizenéves. Mivel Vakha elég sok világnézet istenbarma képviselőjének helyébe bele tudja képzelni magát, kiválaszthatná, hogy iszlamista propagandát fog-e tolni, vagy valami olyasmit, amit a PARNAS legradikálisabb bloggerei szoktak. Az elsőt szívesen kipróbálta volna, habár félt, hogy elröhögné magát, ha a hitetlenek jogos kiűzéséről kezdene prédikálni agnosztikus ateistaként. Végül sem adta meg neki ezt az örömöt. Az első másnak előadott politikai véleménye egy olyan hazugság volt, amely a lehető legtávolabb esett a valós nézeteitől, de legalább kellően összezavarta a vitapartnerét. Szeretett szórakozni mások pszichéjével. Ha Marko egy érző lény tulajdonságait mutatta volna, talán képes lett volna őszintén kommunikálni azt, amit gondol a témával kapcsolatban, de amikor pszichopaták manipulálják egymást, nagyon is megvan a diszkrét bája, meg a hülye bátyja is boldog lehet, hiszen csak azt tette, amit még alsós korában megígért neki a kanapén ülve, amikor a hírek hallatára elvesztve minden reményét a világban és annak megértésében.