Gránátalma

Mindig, minden jelentős változás erőszakkal történt

2015. Február 9. Péntek
Szó ami szó, Daniilnak nem volt valami sok fogalma a kiközösítettségről. Nem volt az a tipikus "iskola menője"  srác, de azért az évfolyamukban népszerűnek számított. Mondhatnánk úgy is:
Már valamelyest felkúszott a népszerűségi listán, de még mindig ő futott mások után, és nem mások utána, ami időnként kifejezetten zavarta.
- Most komolyan meg akarod keresni Alexeyt? - nézett rá kételkedve legjobb barátja, Sasha, miközben egy végtelenül unalmas fizika óra után caplattak le a lépcsőn. - Nem is tudod biztosan, hogy ő csinálta az oldalt. Mellesleg...Ha Vitaliynak valami problémája van, miért téged ugraszt mások nyakára?
- Nem ő kért rá. - mondta Daniil, miközben arra gondolt, Vitaliy milyen határozottan visszautasította, hogy szóljon az oldal adminjának.
- Akkor meg miért csinálod ezt? Ki akar összeveszni Alexeyjel? - értetlenkedett Sasha. Daniil pontosan tudta,  mire gondol a barátja. Alexey nem volt olyan típus, akivel csak úgy össze lehet veszni, és másnap már ismét barátként tekintenek egymásra. Nem...Alexey sunyi és bosszúálló volt. Ha egyszer vétettek valamit ellene, nem felejtett sosem. Teljesen rászállt az illetőre, és ha az iskola menője valakire rászáll, annak sosem lehet jó vége. Állítólag Marko is így járt anno. Ugyanaz a lány tetszett mindkettőjüknek, Alexey pedig látványosan be akarta mutatni, ki áll feljebb a népszerűségi listán. És most Marko hol tart? Egy antiszociális, sátánista gyerek, akit az egész iskola utál. Daniil mindeddig úgy volt vele, hogy nem akar Marko sorsára jutni, de a tegnapi internetes felfedezés óta egyre tisztábban érezte, hogy meg kell védenie a bátyját.
- Beláttam, hogy Vitaliynak sem lehet piskóta. - felelte.
- Tényleg? Eddig érdekes módon nem érdekelt.
- Mert eddig azt hittem, csupán valami gyerekes iskolai piszkálódásról van szó. De ez az oldal komoly...A cyberbulling a zaklatás egyik legaljasabb fajtája, mert névtelenül történik. Ha valaki ezt csinálná velem, és ki sem bírnám. Nem tudom, Vitaliy hogy viseli el ezt ezt évek óta. Még csak anyáéknak sem szólt soha ezzel kapcsolatban.
- Épp ez az...Ha zavarná, szólna, vagy tenne ellene valamit, hogy ne utálja mindenki.
"Milyen lehet annak, akit utál mindenki?" - Daniil tulajdonképpen most gondolt ebbe bele először. Mindig is sejtette, hogy őt sem bírja mindenki az osztályból, de akit egy egész osztály, sőt, egy egész iskola utál, annak valóban nem lehet könnyű. Néhány ember mégis mivel szolgál rá, hogy utálják őket? Tudta, hogy Marko sokszor verekedésbe keveredett, és ugyanúgy bántott másokat, mint ahogy mások bántották őt...De Vitaliyval úgy igazából mi is volt a helyzet? Annak ellenére, hogy a testvére volt, ő sem tudta biztosan megmondani. Sosem ártott másoknak. Nem bántotta a többieket, nem szólogatott be. Lehetséges, hogy valakinek pont ez a veszte? Nem tud eléggé a sarkára állni ahhoz, hogy megvédje saját magát? És a többieknek miért jó, ha gyengébbeket piszkálhatnak? Ennyire fontos dolog lenne a feszültséglevezetés? - ezek forogtak a fejében, mialatt Alexeyék osztálya elé értek. Bátortalanul benézett az ajtón. Bent a megszokott látvány fogadta, amivel eddig semmi problémája nem volt, de most hirtelenjében rendkívül irritálónak találta. A 11. b-sek hét - nyolc főből álló menő csapata a radiátornak dőlve röhögött, és legalább öt fokkal hangosabban beszéltek egymással, mint ahogy a normális emberek szoktak. Természetesen a már szintén megszokott kilencedikes lányok sem hiányoztak mellőlük. Szemükön látszott, hogy csak arra várnak, hogy valaki végre a folyosóról benézzen a terembe, és lássa, hogy ők milyen csinosak, és milyen menők.
    Daniil bármilyen fenntartás nélkül besietett a terembe, mire a lányok abbahagyták a vihogást, Alexey pedig értetlenül nézett rá. Látásból már régóta ismerték egymást, talán párszor beszélgettek is, de Daniilnak mindig az volt az érzése, hogy őt nem nagyon bírja. Egy időben ez bántotta, hiszen ha nincs jóban az iskola menőjével, úgy ő sem lehet igazán népszerű, de perpillanat abszolút nem érdekelték az előzmények. Az egyetlen célja az volt, hogy vegye rá Alexeyt, hogy törölje azt az oldalt. Hogy mi lesz ezután, nem nagyon érdekelte. Csak annyit tudott biztosan, hogy annak az oldalnak nem szabadna léteznie. Alexey nem szólt semmit, csak felvont szemöldökkel nézett rá, ezért Daniil jobbnak látta, ha máris belekezd a mondandójába.
- Attól még, hogy te vagy az iskola ügyeletes szépfiúja, semmi jogod hozzá, hogy az interneten gyűlölködj. - próbálta a lehető legkomolyabb stílusban előadni magát, mégis hatalmas röhögés kísérte a szavait. Hiába volt ez a fogadtatás, nem bánta meg egy pillanatig sem, hogy tudtukra adta, hogy tud az oldalról. Ne higgye azt senki, hogy a bátyjával bármit lehet csinálni, mert úgysem fogja megvédeni senki.
- Daniil, vagy hogy is hívnak...Elárulnád, hogy miről beszélsz? - kérdezte nevetve Alexey, mire Daniil előkapta a telefonját, hogy megnyissa a facebook oldalt.
- "Vitaliy fan club". - tartotta feléjük a telefont. - Erről beszélek. "Ez az oldal az iskola legviccesebb diákjáról, Vitaliy Kuznyecovról szól. Ha ön is nagy tisztelője Vitaliynak, és szeretné nyomon követni az életének minden pillanatát, lájkolja az oldalunkat." - olvasta fel hangosan a bemutatkozó szöveget. - Nos, már ismerős az oldal?
Az egyik fiú kivette a kezéből a telefont, majd hosszasan görgetett lefelé a képernyőjén. Némelyik bejegyzésen elmosolyodott, de többnyire ugyanolyan semleges arccal olvasta végig a posztokat.
- Nézd öregem...- adta vissza a telefont. - Életemben nem láttam még ezt az oldalt.
- Már hogy ne láttátok volna? Alexey még kommentelt is az egyik bejegyzéshez.
- Szerinted olyan hülye vagyok, hogy névtelenül kiírok valamit, majd névvel kommentelem? Igen, valóban rátaláltam tegnap az oldalra, de nem én csináltam. Gőzöm nincs, ki lehetett.
- Persze. - legyintett Daniil. - És ezt higgyem is el? Ennyire fáj, hogy végre valaki szembeáll veled, hogy máris mentegetőzöl? A helyedben inkább villámgyorsan letörölném azt az oldalt...- Daniilnak annyira elborult az agya, hogy fel sem fogta, mit csinál éppen. Kismenőként szembeáll a nagymenővel...Az ilyesminek egyik iskolában sem lehet túlzottan jó vége, pláne akkor, ha ez a nagymenő Alexey Krupin, aki ugyanilyen okokból már kicsinált pár gyereket.
- Fogd már vissza magad, hülyegyerek! - szólt rá Alexey. Nem üvöltözve, ahogy általában az indulatos emberek szoktak, hanem lazán, és lenézően. - Hányszor kell még elmondjam, hogy nem én csináltam?
- Nagyon remélem, hogy nem hazudsz. - mondta Daniil erélyesen, majd hátatfordított, és kiment a teremből. Az ajtóból még hallotta a jól ismert röhögést és valakinek a "védd csak a fogyatékos bátyádat" megjegyzését. Pontosan tudta, hogy Vitaliy nem fogyatékos, meg nem idióta, hanem aspergeres, de az embereknek úgyis minden ilyen jellegű betegség egyforma. Talán jobb lenne, ha mindennek kicsit utánanéznének, mielőtt megszólalnak...Csak pár kattintás az interneten, mégis egy egész látásmódon megváltoztathat egy kis plusz információ.
    Sasha a folyosón várta tisztes távolságban az ajtótól, mintha csak attól félne, hogy valami verekedésbe fajult veszekedésnek lesz szem és fültanúja.
- Na? Mit mondott?  - kérdezte kíváncsian, amint barátja kilépett a teremből.
- Hazudik össze - vissza. - próbálta felvázolni a helyzetet kissé idegesen. - Azt mondta, nem ő csinálta az oldalt, pedig egyértelmű, hogy ő volt.
- Ha már ő is megmondta, itt az ideje, hogy abbahagyd ezt az idióta, paranoiás viselkedést.Mi hirtelen ez a Vitaliy imádat? Két évig azt sem akartad elmondani, hogy a bátyád, most meg játszod a jó testvért. Ha valami gondja van, megoldja sajátmaga. Amúgy is, végzős.
Daniilnak egy pillanatra beugrott, hogy az iskolai mészárlások nagy részét végzősök követik el, tehát nekik sem lehet annyira mindegy...Aztán gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, hiszen nyilvánvalóan szó sincs ilyesmiről. Vitaliy egy normális, békés gyerek, habár nem kellene minden körülmények között annak lennie.
- Meg amúgy is. - folytatta a hőbörgést Sasha, hiszen elég ideges volt amiatt, hogy a szünet nagy része ezzel ment el, így nem tudta lemásolni a matek házit senkiről. - Miért nem ment át eddig egy másik iskolába, ha az egész családnak ekkora probléma, hogy piszkálják? Egy másik suliban talán be tudna illeszkedni.
- Nem tudna. - válaszolta határozottan Daniil. - Ebből állt az eddigi tizenhét éve, hogy piszkálták. Már az óvodában is problémák voltak, ugyanúgy, mint általánosban és a gimiben is. Mindig is tudtam, hogy ő nem fog megváltozni, de abban bíztam, hogy a környezete idővel érettebb lesz. Hát tévedtem...
Sasha idegesen vágta le tankönyveit a szekrényük melletti asztalra.
- Érdekes egy világ lenne, ha mindenkit befogadna a társadalom, aki más. Nem a normálisaknak kell alkalmazkodni a fogyatékosokhoz, vagy aspergeresekhez, vagy mik ezek, hanem nekik hozzánk. Már humorizálni sem szabad, nehogy megsértsük őket.
- A humor az, ami mindenkinek vicces.
- Miért, szerinted nem volt vicces, amikor Vitaliy tesi órán focizás közben magabiztosan berúgta a labdát a saját kapujukba?
- Lehet, hogy vicces volt, de már unalmas. Úgy viselkedtek, mintha ez lett volna az évszázad eseménye.
    A következő pillanatban pedig rájött Daniil, tulajdonképpen mi lenne számára az évszázad eseménye. Egy hanyagul odaragasztott cetlit vett le a szekrényéről. "Szombaton buli az Oblakában. Jöjjetek minél többen! Kamu személyikkel felkészülni, és csapassuk!" - állt a papíron nyomtatott betűkkel.
- Ez mi? - kapta ki a kezéből Sasha. - Buli az Oblakában? Ide muszáj elmennünk!
- Te mehetsz. - vonta meg a vállát, és kivette matekkönyvét a szekrényből.
- Most meg mi bajod van? - lobogtatta meg előtte a papírt Sasha. - Hahó! Az Oblakában lesz a buli, és ott lesz a suli minden valamire való arca. Hülye vagy, ha nem mész el.
- Azt se tudom, ki hívott meg. - mutatott a név hiányára.
- Daniil, ez nem óvodás meghívó! Miért írná rá a nevét?
- Szeretem tudni, hogy kivel bulizok együtt.
- Nyugi, nem lesznek ott nyomik.
- Hát épp ez az! - ezzel kivette Sasha kezéből a papírt, és a szomszédos szekrényre tűzte, mintha zavarná, hogy pont az ő szekrényén éktelenkedik. - Ezeknek köszönhetően szeparálódik széjjel az egész iskola. Már csak az számít, hogy ki menő, és ki nyomi...
- Jaj, hagyd már ezt a menő / nyomi témát! A mi szekrényünkre tették a papírt, így egyértelmű, hogy azt szeretnék, hogy menjünk.
- Csak nem fogok kamu személyivel benyomulni egy klubba. Ha kiderül, anyámat megöli a szégyen. - persze a valódi ok nem ez volt, habár néha Ekaterinát is megsajnálta, hogy folyamatosan csak miattuk ég. Elege volt már a menőkből. Egyreinkább azt érezte, hogy baráti társasága nem az ő célközönsége, hiszen meg sem értik, hogy miket beszél. Életében először úgy volt vele, hogy nem akar egy ilyen bandához tartozni. Akik ennyire a szerencsétlenek ellen vannak, nem lehetnek az ő barátai...
- És kit érdekel anyád? - értetlenkedett tovább Sasha. - Tizenhat évesek vagyunk, semmi közük már hozzánk. Az én szüleim azt sem tudják, hogy bulizni járok, és eddig egyik barátnőmet sem mutattam be  nekik, mert semmi közük, hogy kivel járok.
   Daniil hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mi a cikibb: Az, hogy ilyen buta gondolatok miatt nem akar elmenni egy buliba, vagy az, hogy tizenhat éves kora ellenére még nem volt barátnője. Az utóbbi mindig bántotta, de amikor jobban belegondolt, milyen lenne az élet egy barátnővel, mégis úgy érezte, hogy talán jobban jár a szingliséggel. Tisztában volt vele, hogy nehéz lenne olyan barátnőt találni, akivel meg lenne elégedve Ekaterina. Gyakran elgondolkozott, hogy tizenhat megélt éve alatt egyáltalán találkozott-e olyan emberrel, akit az anyja szimpatikusnak tartott volna. Ilyenből bizony kevés volt. Pontosan tudta, hogyha esetleg a közeljövőben egy lánnyal állítana haza, mi következne. Hogy "nem tűnik gazdagnak" "nem tűnik okosnak" "nem is túl szép" stb...
     Persze azért időnként vágyott volna egy társra, hiszen minden valamirevaló fiú mellett áll egy szép lány. Az apja sokszor nyugtatgatta, hogy ennyi idősen még ő sem foglalkozott a lányokkal, aztán húsz éves kora után megismerte Ekaterinát, akivel azóta együtt vannak. Bárcsak hitt volna ezekben az idilli történetekben...Pontosan tudta, hogy ez napjainkban nem így működik. Ha 2015 - ben egy tizenhat éves fiú nem csajozik, az vagy homokos, vagy csak szimplán lúzer. Eszmefuttatásai során az első lehetőségét kizárta, a másodiktól meg iszonyatosan félt. Mi van, ha azért nem érdeklődnek utána a lányok, mert ugyanolyan lúzernek látják, mint a bátyját?  Az emberek gyakran összefüggésbe hozzák a testvéreket, ha egymás szöges ellentétei, akkor is.
- Várj csak. - szólalt meg ismét Sasha. - Kezdem érteni, hogy mi a bajod. Cinknek érzed, hogy nincs barátnőd. Bár ha egész hétvégén otthon kuksolsz, nem is lesz egyhamar.
- Akkor menj egyedül, vagy az aktuális barátnőddel, vagy tudom - is - én kivel ! - vágta durván a képébe, majd becsapta a szekrénye ajtaját. A nem túl igényesen odaragasztott papírdarab majdnem leesett a mellette lévő szekrényről. Sasha meglepődött ezen a stíluson, hiszen öt évnyi ismeretségük alatt még sosem látta a mindig nyugodt és vicceskedő Daniilt ennyire idegesnek.
- Hát jól van. Nincs is szükségem ilyen unalmas alakokra, akik egy kis bulizástól is tartanak. - reagált Sasha, majd kiszedte matekcuccát a szekrényből, és a terem felé indult. Pontosan tudta, hogy már nem tudja befejezni a házi másolást, így duplán ideges volt.

Magnólia

Az, hogy mit látsz, attól függ, hogy mit veszel észre.

2015. Február 9. Péntek
Roksana karbatett kézzel állt meg Sveta asztala előtt, aki éppen a műkörmeit csinálta egy fiatal lánynak.
- Már megint itt vannak a kölykeid? - szegezte rá haragos tekintetét. Svetának volt egy olyan érzése, hogy ha mindkét kisfia hozzá hasonlóan hófehér bőrű, kék szemű, szőke hajú gyermek lenne, talán megtisztelné őket a "gyerek" kifejezéssel, ahelyett, hogy a "kölyök" szót használja.
Sveta csak sóhajtott egyet:
- Roksana, már ezerszer tisztáztuk, hogy nincs kire hagynom Dzhokhart, nekem meg muszáj dolgoznom.
- És Ibragim? Ő mit keres itt?
- Ma reggel rosszul érezte magát, nem küldhettem óvodába harmincnyolc fokos lázzal. - vonta meg a vállát, de tudta, hogy ennek a kijelentésnek súlyos következményei lesznek. A francba...Nem kellett volna elmondania, hogy Ibrushka beteg. Gyerek, úgysem látszik rajta...
- És erre az a megoldás, hogy betegen behozod a gyereket a kozmetikámba, hogy fertőzzön össze mindenkit? - ordította olyan hangerővel, hogy a terem másik végén is mindenki hallhatta.
- Mondtam már, hogy nincs kire hagynom. Mégis mit tehetnék? Majd nem tüsszög másokra.
Erre Roksana olyan undorral teli arcot vágott, hogy Sveta legszívesebben visszaszívta volna, amit az imént mondott. Hát igen...Még nem szokta meg teljesen, hogy itt váráson nem úgy illik viselkedni, mint falun a rokonokkal és az idős nénikkel. Néha úgy érezte, hogy itt hozzá képest túl civilizált mindenki, éppen ezért értette meg már az első pillanattól Mirzáék helyzetét.
-  Esküszöm, hogy ha nem tudnék az anyagi helyzetetekről, kirúgnálak. - folytatta felháborodottan. - Ez egy szépségszalon, nem gyermekmegőrző. Talán ezt a problémát nem tudod megbeszélni azzal az intelligens férjeddel? 
Sveta nagy zavarában csak a földet bámulta. Amikor nagy ritkán bensőséges viszonyban volt a munkatársaival, elkottyintott ezt - azt, most meg Roksana a vendégek előtt világgá kürtöli...Nem tudta, hogy a vele szemben ülő fiatal lány hallotta-e annak ellenére, hogy a szabad kezével folyamatosan a telefonját nyomkodta, de nagyon remélte, hogy nem.
- Nem is ismered, minek alkotsz véleményt róla?
- Bőven elég, amiket te mesélsz. Hogy miként bánik a testvérével meg a saját gyerekeivel, hogy ideküld dolgozni, és nem érdekli, hogy nincs kire hagynod a piciket. Én már a helyedben rég elváltam volna, csak az ilyentől nem annyira egyszerű. Majd úgy visszaviszi a gyerekeket a saját kis szülőhazájába, hogy soha többé nem látod őket.
- Miért akarnék elválni?
Roksana gúnyosan felnevetett:
- Bocs...Elfelejtettem, hogy te csak szenvedni szeretsz. Szerinted állapot az, ami nálatok van? Más nő szülés után vagy három évig otthon marad a gyerekkel, téged ez az ember meg itt dolgoztat. Az a házasság jó, ahol a nő nőnek tudja érezni magát a férfi mellett, nem rabszolgának. 
    Pár másodperc múlva egy újabb vendég lépett be az ajtón, úgyhogy Roksana kénytelen volt továbbállni. Ahogy Sveta magáramaradt, belegondolt, hogy talán tényleg nem tud eléggé nő lenni, "jó nő" meg pláne nem. Ránézett Roksanára, aki éppen mosolyogva beszélgetett a pár másodperccel ezelőtt belépő vendéggel. Divatos, arcformájához remekül illő frizura, modern ruhák, kifogástalan alak...Ettől lesz nőies egy nő? Ha igen, neki bizonyára esélye sincs. Néha úgy érzete, hogy a szegények és a gazdagok közt nem csak hatalmas anyagi, hanem már - már kulturális és nyelvi különbségek is vannak. Olyan a helyzet, mint a különböző kultúrák esetében. Ha meg akarja az ember ismerni, bizony kitartóan kell tanulmányoznia, de még akkor sem biztos, hogy a sajátosságokat meg tudja szokni és el tudja fogadni. Ha az ember felnőttként kezd el tanulni egy nyelvet, mindig lesz egy hülye akcentusa, ami miatt mások kinézik, és röhögnek rajta. Így van ez a szegények és gazdagok világával is. Ha egy kis faluból kerül fel városra az ember, először mindenre rácsodálkozik, aztán fokozatosan ezeket a dolgokat mind megszokja...De ettől függetlenül tíz - húsz év múlva még mindig lesznek olyan dolgok, amiket képtelen megszokni, mert nem efféle neveltetésben részesült. Ez leginkább a felsőbb réteg mentalitása. Sveta kollégái mint hozzá hasonló sorból származtak, de egy apró különbség volt: Ők gazdag férjet választottak, így megengedhették maguknak, hogy divatosan öltözködjenek, kéthavonta járjanak fodrászhoz, külföldön nyaraljanak, a gyerekeiknek bébisitterük legyen stb...És milyen nőket vesznek el a gazdag férfiak? Talán a legfontosabb, hogy legyen a közvélemény szerint szép. Legyen jó alakja, helyes pofija, szép, hosszú haja...Az nem számít, ha a férje mellett még néhány férfi őt akarja. Ha van egy kis esze, úgyis mellette marad...Vagyis inkább a pénze mellett.

 Sveta kiskorában mindig azt mondta a nagymamájának, hogy neki majd gazdag férje lesz, így nem kell majd a kis faluban élniük, mint a parasztok, hanem élhetnek a nagyvárosban, mint a gazdag emberek...Aztán rájött, hogy a nagyvárosban még savanyúbb az élet, mint falun. Falun legalább mindenki annyira ismeri a szomszédját, mint saját magát, itt pedig a szemben lakókkal talán öt év alatt még nem is beszéltek. Nincs közösség, nincsenek barátok, nincs kommunikáció. A város a magányosok és depressziósok gyűjtőhelye. Azoknak pont jó ez a pénzmániás rohanó élet, hiszen kevesebb idejük marad gondolkozni, és esetleg magukba nézni. Csak rohanás és törtetés...Ez már a gyerekek vérében is benne van. Van, aki felül tud kerekedni a többieken, és le tudja őket nyomni minden tekintetben, és van, aki erre természetéből adódva képtelen. Néhányan úgy élik az életüket, mint egy szerencsejátékot. Csak halmozzák a sikereket, és alig bírnak leállni... Ha akarnak valamit, azt kiharcolják, kikaparják a másikból...Az ilyenekből lesznek a nagy és befolyásos emberek. Politikusok, sztárok, médiaszemélyiségek. De ott van a másik réteg, aki alig kapja meg az életét, már elszúr mindent. Az első kudarc után feladják az álmaikat, bebeszélve maguknak, hogy az a bizonyos dolog nem is volt annyira fontos. És belőlük mi lesz az évek során? Hát jól kereső, tiszteletre méltó személy semmiképp. Ilyen ez az élet. Van, aki véresen komolyan veszi, és van, aki egyszerűen csak elhajítja az összes lehetőséggel együtt.
      Az ember huszonnégy éves korában már gyakran elfilozofálgat a gyerekkorán. A szüleiről, az otthoni szokásokról...Arról, hogy milyen gyereknevelési taktikákat vett át otthonról, és miket mellőzött. Sveta ez alól kivétel volt, ugyanis ő inkább elfelejteni akarta a gyerekkorát. Amikor végre tizennyolc évesen elköltözött otthonról, az első reakciója az volt, hogy megszabadult ettől a bolondok házától. Árva gyerek volt, akit a nagymamája nevelt. Alig volt három éves, amikor az anyja öngyilkos lett, majd az apja is meghalt egy betegségben. Így került öt évesen a nála egy évvel fiatalabb féltestvérével együtt az apai nagymamához. Kseniya, a féltestvére az apjának egy másik kapcsolatából származott. Svetának mindig volt egy érzése, hogy az anyja talán emiatt a gyerek miatt kötötte fel magát, hiszen senki nem viseli jól, ha a férje eltitkolt kapcsolatából születik még egy gyerek. Már nem tudta, hogy Kseniya hogyan került a nagymamához, és miért nem az anyjával élt, de nem is érdekelte igazán. Gyerekkora óta csak arra vágyott, hogy hagyhassa el a nagymama házát, és próbáljon szerencsét Moszkvában. Moszkva...Egy város, ami egy vidéki lány számára annyi jót ígér. Ha már nem tanult tovább, kereshet egy munkát, kicsin önállósulhat, és persze sosem kell látnia azt a hülye Kseniyát. Talán a sors fintora, hogy mindig az alapvetően "jó" de szeretethiányos lányok akadnak össze a "rosszfiúkkal", akikről persze nem tudják, hogy rosszfiúk. Sveta itt ismerkedett meg Mirzával. Tulajdonképpen akkor volt életében először szerelmes, de akkor nagyon. Mirza is annyira újonnan érkezett a fővárosba mint ő, csak egy még idegenebb környezetből, és még nehezebben tudott beilleszkedni. Rokonlelkeknek tűntek...Talán azért is szerette meg annyira. Tizennyolc évesen azt hitte, ő a legtökéletesebb pasi, akit találhat magának. Sportos, jól néz ki, és egyedül neveli a hét évvel fiatalabb kisöccsét...Csak jó ember lehet, ha egy gyerek nevelését komplekt magára vállalta csak azért, hogy a fővárosban jobb körülményeket biztosítson neki, és az anyját kímélje.Aztán persze minden álom egyszer véget ér, és a szegény vidéki lányka rájön, hogy szíve választottja talán nem is az a férfi, akiről mindig is álmodozott. Roksanának talán igaza van...Egy kedves, családcentrikus férj illene hozzá, aki tudja, hogy kell bánni egy nővel. Ő egy érzékeny lelkű lány...Nem az állandó konfliktusokra lenne szüksége, hanem egy kis szeretetre és törődésre.
      Amikor Sveta várandós lett Ibrushkával, mindketten iszonyatosan örültek, hogy lesz egy gyerekük, ráadásul ilyen hamar. Sveta gyerekkori álmai közé tartozott, hogy korán szüljön, és ne negyven évesen keressen magának kétségbeesetten valami pasit, akitől még talán gyereke is lehet. Amikor megszületett Ibrushka, nagyon örültek, hogy kisfiú lett...Valahogy első gyereknek mindig jobb egy fiú, aki majd vigyázni tud a többiekre...És persze okos és erős lesz, így a többiek felnézhetnek rá. Dzhokharral már más volt a helyzet. Őt nem tervezték. Amikor Mirza megtudta, hogy felesége ismét terhes, finoman próbált rá célozgatni, hogy anyagi helyzetükből adódva nem biztos, hogy meg kellene szülni ezt a gyereket. Ő persze hallani sem akart az abortuszról Hogy lehet megölni egy ártatlan kisbabát, akiből még kitudja, milyen nagy ember válhat? Ehhez nem volt szíve. Aztán fél évre rá, hogy Dzhokhar megszületett, rájött, hogy mégis nehéz két pici gyerekkel. Ha Ibrushka egyke lenne, nem lenne semmi probléma. Délelőtt óvodába járna, délután pedig Vakha hazavinné, ők pedig estig dolgozhatnának, hogy normálisan meg tudjanak élni. De ott van Dzhokhar, aki még csak másfél éves...Még nem járhat óvodába, de dolgozni muszáj. Az egyetlen választása, hogy magával viszi a kozmetikába, és ügyel, hogy semmihez ne nyúljon, és semmit ne koszoljon össze. Még két gyerekkel is megoldható az élet, ha Roksanának nincs éppen rossz napja...De mi lesz a harmadik után? Sveta már lassan három hónapos terhes volt, de még mindig nem mondta el Mirzának. Úgysem látszik még egy ideig...Nem olyan alkat. De előbb utóbb mégis el kellene mondani, és meg kellene beszélni, hogy mi legyen. Félt elmondani. Tudta, hogy férje valósággal megparancsolná, hogy vetesse el, hiszen egy harmadik gyerekkel tényleg elképzelhetetlen, hogy fognak boldogulni. Ő nem továbbra sem akart abortuszt. Nem értette, miféle beteg szokás, hogy manapság a nők csak úgy kikapartatják magukból a gyerekeket, és mintha mi sem történt volna, élnek tovább. A nagymama, és a falubéli asszonyok ilyenről még biztos nem is hallottak. Ilyesmi csak a városiak körében divat, akik a karriermániájukkal emberi életeket oltanak ki. Tudta, hogy három hónap után már nem lehetséges az abortusz...Valahogy el kell mondania, csak még végig kell gondolnia, hogy.
- Ibrushka, teszed le azt a hajlakkot! - ordított rá kisfiára, aki valamilyen okból kifolyólag éppen az egyik hajlakkot próbálta kifújni a levegőbe. Ahogy meghallotta anyja hangját, huncutan elmosolyodott, és letette az érdekes tárgyat.
- Unatkozom. - lépett az anyjához, aki még mindig a fiatal lány műkörmét csinálta. Sveta értette a helyzetét. Mégis mit érezhet az a négy éves kisfiú, aki reggel kilenctől délután ötig be van zárva egy fodrászszalonba, ahol csak nők vannak. Ráadásul meg van fázva. Hiába tömi egész évben mindenféle vitaminokkal, az óvodában úgyis elkap valami nyavalyát...Mirza szerint ez azért van, mert nem  sportol rendszeresen, így gyenge az immunrendszere. Micsoda hülyeség...Egy négy éves gyereket mégis minek kellene ilyesmivel terhelni? Előtte az élet. Ha úgy dönt, ráér még sportolni.
- Akkor foglald el magad valamivel, csak ne tegyél kárt se a berendezésben, se magadban. - vetette oda kissé mogorván. - Ezerszer elmondtam már, hogy ne nyúlj semmihez, mert Roksana pipa lesz. Meg vagy fázva, és mindent összefogdosol...Inkább nézd meg Dzhokhart, elvégre az öcséd!
Ibrushka vidáman átfutott a másik szobába. "Milyen érdekes...Ezeken a gyerekeken tényleg csak akkor látszik a betegség, amikor reggel óvodába kell menni." - állapította meg Sveta, miközben fél szemmel figyelte, hogy amíg eljut a másik szobába, véletlenül se rohanjon neki senkinek, és ne verjen le semmit.
- Milyen érdekes nevük van a gyerekeknek. - mosolyodott el a vele szemben ülő lány, akinek a körmeit csinálta. Kb tizenhat éves lehetett, mégis hosszú, magnólia színű porcelán körmöket kért. Csuklóján már ott virított egy picike tetoválás, pontosabban egy kezdőbetű. Végiggondolta, hogy ha neki tizenhat évesen így nézett volna ki a keze, a nagymama ki is rakta volna a lakásból. Az öreg nagyon nem szerette a kihívó öltözködést. Akkoriban nagyon haragudott  rá, amiért nem engedte, hogy fesse a szemét, és miniszoknyát vegyen fel, de most már értette, mire volt ez jó. Ezek a lányok túl korán nőnek fel, de az is lehet, hogy nem is volt gyermekkoruk. Ők nem a mezőn futkároztak gyerekként, hanem az anyjuk ruháit próbálgatták...Tizenhárom évesen nem almát loptak a szomszédból, hanem cigit az apjuktól. Már félig - meddig kezdte ezt megszokni...
- Igen, elég ritkák. - felelte mosolyogva, bár közel nem volt ennyire boldog. Folyamatosan csak a születendő gyermekén járt az esze. Hogy mondja el Mirzának? Hamarosan letelik a tizenkét hét, és ha akarná sem tudná elvetetni...De nem is akarja. Ez gyilkosság.
- De nem orosz eredetűek, igaz? - kérdezősködött tovább a lány. Svetát már kezdte idegesíteni. Eddig meg sem szólalt, csak a telefonját nyomkodta, most meg itt kérdezősködik olyan jellegű dolgokról, amihez a legkisebb köze sincs. Ezek az úri, gazdag kislányok már csak ilyenek, és mindig is ilyenek voltak. Lenézik, akinek nincs diplomája, de ugyanakkor bármilyen fenntartás nélkül hozzászólnak egy egyszerű műkörmöshöz is, ha éppen piszkálódni kell. Látszott, hogy nem barátságos  érdeklődésből kérdi, csupán azért, hogy tudja meg, mivel keveredett ezeknek a kisgyerekeknek a makulátlan szláv vérük.
- Nem. Csecsen eredetűek. - mondta.
- Tehát ezek szerint az apjuk csecsen?
- Jó következtetés.
- Hm...Ez érdekes. - nyomkodta tovább a telefonját a lány. Más kérdése nem is volt. Most telefonnyomkodás közben bizonyára megállapítja, hogy ezek a diploma nélküli műkörmösök mind hülyék, és belőle sokkal értelmesebb felnőtt lesz. Lesz egy jó munkahelye, és  esze ágában nem lesz összeállni mindenféle bevándorlókkal. Vagyis...Ha azok gazdagok, akkor természetesen lehet róla szó, csak jó génjei legyenek.
- Nekem annyira mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű. Elég vegyes ez az ország már évszázadok óta. Él itt mindenféle...A lényeg, hogy rendes emberek legyenek. - még mindig mentegette magát. Megtehette volna, hogy kicsit erélyesebben szembesíti a kislányt, elvégre mégis ő a felnőtt, de úgy érezte, nem válna előnyére, ha ezt tenné. Néha jobb, ha az ember csak játssza a hülye, vidéki kislányt, aki túlságosan is jóhiszeműen látja a világot. A hülyéket és a tájékozatlanokat mindenki szereti. Velük nem akar veszekedni senki, és nem is lenne sok értelme. Tudják a vitatársak magukról, hogy az ők elméleteiket és lexikális tudásukat nehéz überelni, így örülnek is, ha ezt egyesek meg sem próbálják. Így van ez rendjén...De ott a másik szemléleti mód: Mi van, ha az egyszerű vidéki kislány tapasztalatokból szerzett világnézete győzi le ezeket az általánosítások alapján kidolgozott elméleteket? Talán mindenki tudja, hogy ez igenis esélyes, csak nem érdemes megpróbálni.
- Jó persze... - bólogatott a lány, mint akinek már a könyökén jön ki az alábbi "mindenki egyforma" szöveg. - A többi nemzetiséggel nincs is baj, de ezek a csecsenek...Mindig csak velük van a probléma. Sokan köztük iszlamista nézeteket vallanak, és utálják a keresztényeket. Az oroszokat meg vallástól függetlenül is utálják. Ezt mindenki tudja.
- Ez csak egy sztereotípia. - válaszolta még mindig szelíden Sveta.
- De a sztereotípiáknak mindig van alapjuk. Sokszor igenis sok.
- Én sem mondom, hogy teljesen haszontalanok, sőt...Végső soron tök diplomatikusak. Így legalább a hülyék is mindenről eltudják  mondani a véleményüket.
A lány haragosan nézett rá. A körmei éppen abban a pillanatban készültek el. Felállt, lesimította a szoknyáját, flegmán Sveta kezébe nyomta a pénzt, majd egy másik szoba felé tartott. Sveta értetlenül nézett rá.
- A másik irányba van az ajtó.
- Nem érdekel. - tette csípőre a kezét. - Éppen a főnökének készülök bepanaszolni, hogy udvariatlan a vendégeivel.
- Mégis miért? - pont ez hiányzott Svetának, miután Roksana már korán reggel felhúzódott, amiért ismét behozta a gyerekeket. Elege volt mindenből...
- Lehülyézett. - válaszolta.
- Félreérted. Nem rólad beszéltem, csak általánosan. A meggondolatlan emberekre céloztam, akik képtelenek sztereotípiák nélkül élni.
- Engem egy manikűrös ne oktasson ki az erkölcsről. Azt csinálok, amit akarok, és olyan elvekkel élek, amikkel akarok.
A princess rájött, hogy az élet szar, és még egy manikűrös is képes kioktatni...Vagyis, csupán elmondani a véleményét, hiszen ehhez mindenkinek van joga. Ezek után ismét Sveta érzett lelkiismeret furdalást. Ő volt a hülye, amiért összeszólalkozott egy gimnazista lánnyal, aki ráadásul gazdag szülők gyereknének tűnt, nem akármilyen külvárosi suttyónak. Sajnálta már az egészet...Legszívesebben az utóbbi beszélgetést meg nem történtté tette volna.
- Nagyon sajnálom, ha ezzel megbántottalak. - mondta, és remélte, hogy "magnólia körmű kisasszony" meggondolja magát, így nem panaszolja be Roksanának, de ehelyett valami olyasmi történt, amire abszolút nem számított.
- Semmi baj. Csak arra számítottam, hogy legalább itt beszélgethetek valakivel. - mondta a lány, miközben letörölt egy könnycseppet az arcáról. - A szüleim sokat dolgoznak...Sosem érnek rám. Egyedül a sofőrünk volt az, akinek eddig elmondtam a dolgaimat, de apám kirúgatta, mert egyszer miatta késett egy fontos tárgyalásról.
Sveta csak szórakozottan bámult az ajtó felé. "Kétféle magányos ember létezik...Aki azért magányos, mert valóban nincs senkije, és aki azért, mert túlságosan is sokan vannak körülötte, de ezek mind felszínes kapcsolatok. Néha olyanok magányosak, akikről az ember nem is gondolná..."
- Bármikor jöhetsz ide. - mondta végül Sveta. - Én meghallgatlak.
A lány arcára őszinte mosoly ült ki. Mintha ezt a reakciót ő sem várta volna, és még most sem hiszi el teljesen. Mondott valami "köszönöm" félét, majd felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.
Sveta elgondolkozva nézett utána, miközben megállapította, hogy a környezetében egyszerűen mindenki boldogtalan. Létezik egyáltalán olyan ember, aki azt mondhatja magáról, hogy ő igenis boldog? Dehogy...A boldogság kiveszőben van...Olyan, mint egy veszélyeztetett növény. Lehet, hogy totálisan eltűnik a föld színéről, de talán még valaki más fajta hozzáállással megmentheti.

Nem vagyok mindenki!

2015. Február 8. Csütörtök
Dasha anyja, Valeriya idegesen dobálta be ruháit a bőröndbe.
- Ha nem viselkedtél volna reggel olyan utolsó paraszt módjára, most jöhetnél velünk - nézett szemrehányóan a lányára, aki összekucorodva ült a kanapén. - Igort nagyon megsértetted. Miért nem tudtad elfogadni azt a koncertjegyet?
- Mert utálom a One Directiont, és még annál is jobban utálom, ha valaki tucatnak néz. Az embereket önálló egyéniségként kell kezelni, nem korosztályonként kell az érdeklődési körüket csoportosítani. Te mit szólnál, ha szülinapodra vennék neked egy szakácskönyvet azzal a szöveggel, hogy "a legtöbb családanya szeret főzni"?
Valeriya felháborodottan nézett rá, miközben belegondolt, hogy nem elég, hogy nem szeret, hanem nem is tud főzni.
- Igor csak kedveskedni akart. Bocsánatot kellene kérned tőle.
- Inkább neki kellene bocsánatot kérnie tőlem, elvégre ő ütött meg. - vonta meg a vállát Dasha, de igazából halványan sem érdekelte, hogy Igor bocsánatot kér-e, vagy nem. Igyekezett elfelejteni ezt a reggeli cirkuszt és csak a jelenre koncentrálni, de az anyja folyamatosan gondolatban visszarángatta a reggeli eseményekhez.
- Érdekes módon téged az eddigi összes barátom megvert, az összessel összevesztél, elüldözted őket...Nem gondolod, hogy elsősorban neked kéne megváltoznod? - ezt a mondatot már annyiszor hallotta, mint ahogy azt is, hogy az anyja egyedül fog megöregedni, mert ő a hisztiivel és a kibírhatatlan természetével az összes létező hímneműt elüldözi a háztól.
- Ennek a fő oka az, hogy nem szimpatikusak a pasiid, én pedig nem vagyok annyira hazug és képmutató, hogy unszimpatikus emberekkel kedves legyek. - a másik fő oka pedig az volt, hogy elsősorban azért erőltette magára ezt a hideg, és érzéketlen stílust, hogy ezentúl senki se bánthassa. A kemény embereket sosem bántják. A köveket sem próbálja az ember tördelni, de a virágok szárát könnyedén elhajlítja. Ő nem akart többet kínozható virág lenni. Ez a rideg álca, ami lassacskán a lelke védőburkát képezte, jónak bizonyult. Már évek óta csak arra várt, hogy ne bántsa senki. Ezért nem járt nagyon közösségbe, és ezért nem engedett közel magához senkit. Ha az ember nem érintkezik senkivel, nincs ki bántsa...Ez így logikus.
Valeriya csípőretett kézzel állt vele szemben:
- Mondj egy embert ezen a bolygón, aki neked szimpatikus! Inkább magadba kéne nézned ahelyett, hogy folyamatosan csak másokat szidsz. A fiúk ezért nem érdeklődnek irántad. Kinek kell egy hisztis picsa, aki folyamatosan csak pampog?
- Azért akad néhány ember, aki szimpatikus. - felelte gyorsan, miközben a ma megismert iskolatársaira gondolt. Az anyját mindig az idegesítette a legjobban, hogy a szidásra azonnal reagált, és sosem volt képes végiggondolni, amit neki szántak. - És ha érdekel, már egy fiúval is alakul valami. - ezt inkább csak azért tette hozzá, hogy ne maradjon az anyja előtt szégyenben, aki tizennégy éves kora óta folyamatosan csak pasizott. Ha őszinte akart volna lenni, így fogalmazott volna: "Borzasztóan szeretném, ha egy fiúval alakulna valami". Tulajdonképpen most volt életében először szerelmes kézzel tapintható emberbe. Előzőleg mindig csak énekesekbe, színészekbe, és emo modellekbe zúgott bele, de olyan is volt, hogy egy könyv egyik szereplőjének egyéniségébe szeretett bele teljesen. Ez a mostani szerelem más volt. Életében először érezte, hogy akár lehet is valami köztük.
- Nocsak. - mosolyodott el gúnyosan Valeriya. - Igencsak kíváncsi vagyok arra a gyerekre. Mit szerethet benned annyira? A lila hajadat?
Dasha erre nem válaszolt. Mérhetetlen nagy sajnálatot érzett az anyja iránt, aki egy ennyire idióta és agresszív pasival megy vakációra. Reggel lekurvázta mindkettőjüket, és ezt ő is tisztán hallhatta a másik szobából, de mégis elmegy vele. Ilyen az igazi társfüggőség? Ki tudja...Mindenesetre egy parányit örült neki, mert így legalább problémamentes lesz az ő elutazása is. Örömmel öntötte el, hogy holnap korán reggel ismét bemehet a suliba, és láthatja Markot...Beszélhet is vele...És talán...talán tényleg lehet köztük valami.

Cyberbullying

Nem is léteznek jóérzésű emberek?
Dehogy nem, csak azok hallgatnak, mert belőlük is könnyen áldozat lehet.

2015. Február 8. Csütörtök
Este tíz óra tájban Daniil kopogott be a bátyja szobájába. Vitaliy már megszokta, hogy öccse kizárólag csak akkor tesz ilyet, amikor lefagy a saját gépe, így nála próbálja folytatni az elengedhetetlenül fontos facebookos beszélgetéseket. Azt gondolta, ez ma sem lesz másképp, így kissé meglepődött, amikor Daniil a saját notebookjával lépett be a szobába.
- Hallom, elvették a géped...- mondta, miközben leült mellé az íróasztalhoz, és sajátját az asztalra tette. Vitaliy nem értette, hogy öccse mit akar. Nem volt szokása ez a segítőkészség...Igazából világéletében teljesen mindegy volt neki, hogy a bátyja mit csinál, és mi van vele. Többnyire csak akkor kereste fel, amikor valami érdeke fűzte hozzá, és ahhoz képest, hogy egy házban éltek, néha napokig egymáshoz sem szóltak. Nem értette, hogy mi ez az egész. Most szánakozásból áthozza a saját laptopját, hogy ő is tudja használni, ha már a sajátjának két hétre búcsút inthet.
- Most nincs szükségem a gépre. - mondta őszintén. - Holnap felelek irodalomból. Még át kellene néznem az anyagot.
- Pedig ezt látnod kell. - ezzel megnyitott a facebookon egy oldalt. "Vitaliy fan club" - olvasta le a képernyőről. Az első pár pillanatban nem nagyon értette. Fanclubot hírességeknek szoktak létrehozni. Az internetes fanclubok többnyire abból állnak, hogy az oldal adminja folyamatosan újabb képeket és információkat oszt meg az imádott sztárral kapcsolatban. Aztán megpillantotta a csoport leírását. "Ez az oldal az iskola legviccesebb diákjáról, Vitaliy Kuznyecovról szól. Ha ön is nagy tisztelője Vitaliynak, és szeretné nyomon követni az életének minden pillanatát, lájkolja az oldalunkat."
Máskor nem mindig értette az iróniát, de most azonnal leesett neki. Valaki egy róla szóló gúny oldalt hozott létre. Lejjebb görgetett. 30 kedvelés. Az ismeretlen admin a legutóbbi bejegyzést öt perccel ezelőtt posztolta ki. "Ma iskolánk gyöngyszeme, Vitaliy Kuznyecov bejelentette, hogy nem táncol a szalagavatón. Attól tartok, ez az ünnepség ezennel értelmét vesztette". - a kommentekre kattintott. Ketten szóltak hozzá.
 "Alexey Krupin: Nem mintha meg tudná jegyezni a lépéseket a fogyatékos :D
Polina Voronova: Egyel kevesebb probléma. Nikolayt hogy lehetne rávenni, hogy hasonlóképpen  döntsön? Még a végén az afterpartyra is magunkkal kell vigyük őket"
Lejjebb görgetett. Az oldal hasonló színvonalú bejegyzésekkel volt tele. Az legelső, két nappal ezelőtt született.
- Ha akarod, szólok nekik, hogy töröljék a csoportot. - mondta halkan Daniil. Vitaliy nagyon meglepődött. Ezt nem nézte volna ki az öccséből. Szembeállna a menőkkel, csak hogy megvédje a őt? Mégsem kellene engedni Markonak, hogy rajta is bosszút álljon. Daniil jó fiú, csak elvette az eszét a menőség.
- Nem kell. - mondta anélkül, hogy a szemébe nézett volna. "Mostmár úgyis mindegy". Reggel még a bosszúállás ellen volt, de délutánra egyre tisztábban érezte, hogy muszáj csatlakoznia a csoporthoz, hiszen őt is állandóan szekálják. Úgy érezte, hogy már otthon sem érezheti magát biztonságban, hiszen amitől az iskolából hazajövet megszabadul, az otthon is folytatódik, csak virtuálisan. Ha nincs ott, akkor a közösségi oldalakon szapulják. Olyanok, mint a szúnyogok, amiktől a nyári estéken nem lehet szabadulni... De ha fordul a kocka, és az elnyomottak fellázadnak, már úgyis mindegy lesz, ki hozta létre ezt az oldalt.
- Nem? - csodálkozott Daniil. - Te tudod...Pedig van tippem, hogy kik lehettek. - ezzel megfogta a notebookját és kiment a szobából. Vitaliy az elmúlt pár évben már annyit filozofált rajta, hogy melyik disznóságot ki csinálhatta, hogy perpillanat ennek a facebookos oldalnak az ügye a legkevésbé sem érdekelte. Szegény Daniil...Milyen semmit nem sejtő arccal jött segíteni. Ő azt hiszi, hogy a bátyja csupán egy szerencsétlen, bátortalan fiú, aki nem meri megvédeni magát, így segítségre szorul. Nem tudja, hogy ha kettőjük közül valakit meg kell menteni, az inkább ő. Vitaliy elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy Daniilt is elvigye Marko. Valahogy meg kell akadályoznia, csak még nem tudja, hogy hogyan.
                                                                                 * * *
    Ekaterina a dolgozószobájában ült, és éppen az internetes tanácsadó oldalán válaszolt a páciensek által feltett kérdésekre. Amikor Vitaliy megjelent az ajtóban, azt hitte, bocsánatot kérni jött, de utána eszébe jutott, hogy nagyobbik fiának az ilyesmi nem szokása.
- Mit akarsz? - kérdezte nem éppen kedvesen. - Akármivel is jöttél, nem adom vissza a gépet, mert marhára ki vagyok bukva. Fel tudod fogni egyszerűen ennek a dolognak a súlyát? Nem lesz nyelvvizsgád, aztán a végén diplomát sem adnak...
- Nem ezügyben jöttem. - mondta Vitaliy, majd leült az asztalhoz.
- Akkor meg mi a baj?
- Jövő héten Nikolayéknál leszek, mert készülünk egy fizika kiselőadásra. - egyértelmű volt, hogy az ő nevét fogja mondani, hiszen az anyja csak őt ismerte az osztályból a szülei lévén. Ekaterina csodálkozva felnézett. Vitaliy folytatta. - Nagyon alapos előkészületeket igényel ez a kiselőadás, mert kísérlet is lesz, ezért nem árt, ha előtte pár napig ott vagyok.
- Legalább csinálsz valamit. - felelte flegmán Ekaterina, mintha halványan sem érdekelné, de igazából nagyon meglepődött. Vitaliy sosem vállalkozott ilyesmikre, pláne nem másokkal együtt. Csak remélni tudta, hogy ez a kiselőadás nem valamiféle büntetés egy órai komiszkodásért, vagy hasonló. Náluk gimnáziumban anno csináltak ilyet. Az irodalomtanáruknak mániája volt, hogy akinek rossz volt órákon a magaviselete, annak kellett választania egy költőt vagy írót és harminc perces kiselőadást tartani az életéről.
- Akkor beleegyezel? Szombaton indulnék, és még nem tudom, hogy mikor érek vissza.
- Miért ne egyeznék bele? Legalább lesz egy kis nyugtom. - vonta meg a vállát. Nem teljesen értette, hogy miféle kiselőadás elkészítéséhez kell több nap, de inkább nem is kérdezte meg, hiszen fiával ellentétben, ő sosem értett igazán a fizikához. Ha most mondana egy témakört, azt se tudná, miről beszél. Inkább az volt furcsa neki, hogy napokra elmegy valakihez. Vitaliy világéletében kerülte a társaságot. Sosem voltak barátai, az osztálytársaival sem beszélt...Hogy hogy most hirtelen napokra "odaköltözik" Sokolovékhoz? Régebb tanácsolta neki, hogy barátkozzon Nikolayjal, mert ő is hasonlóképpen visszahúzódó fiúnak tűnik, de Vitaliy hallani sem akart róla. Magánakvaló gyerek volt, aki elvan a saját kis világában. Ezúttal talán belátta, hogy neki is szüksége van a közösségre? Talán...Mindenesetre most nem akart ezzel foglalkozni, mert még számtalan páciensektől kapott levélre kellett válaszolnia.
      Vitaliy ahogy kiment az ajtón, rögtön az előszoba felé vette az irányt. Tudta, hogy az anyja úgysem figyeli, ő pedig biztosra akar menni. A fogasra felakasztott bundakabátjában meg is találta a mobiltelefonját, és pár másodperccel később már törölte is belőle Sokolovék telefonszámát. A biztonság kedvéért az apja asztalon lévő telefonjából is törölte a számot, a telefonkönyvet pedig a kukába hajította. Kész...Most már senki nem fog utánajárni semminek. Mivel elérhetetlen lesz, elhiszik, hogy stréber módjára csinálják azt a kiselőadást, és senki nem fogja őket zavarni.

Mindenki azt kapja, amit megérdemel

2015. Február 8. Csütörtök
Nikolay már hozzászokott, hogy ha jól indul a napja, a végére akkor is elrontják. Ma jól indult, és elrontották. Ismét eluralkodott rajta az a feltételezés, hogy mindenki csak kínozni akarja. Ha egy pillanatra hisz az emberi jóságban, már csalódnia kell. Délután még úgy tűnt, végre talált egy igazi barátot. Egy barátot, akit hasonló sorsuk miatt akár lelki társnak is lehet nevezni, és aki nem annyira felszínes, hogy csak a külsőségekkel foglalkozzon. Erre kiderül, hogy ez az ember meg akar ölni egy számára ugyancsak fontos személyt. Úgy érezte, hogy ezt nem hagyhatja...Valahogy beszélnie kell a fejével, hogy felfogja, "mindnyájan egy oldalon állnak". Ebben az akcióban nem léteznek nemzetiségek. Itt arról van szó, hogy meg kell bosszulni az elmúlt öt év kínjait. Muszáj lesz ezt elmondani neki...Igaz, hogy Marko makacs, de nincs olyan ember, akit nem lehet jobb belátásra téríteni.
     Emlékezett még, amikor Vakhát megismerte. Mindössze hat éves volt akkor, de mély nyomot hagyott benne ő és a családja is. Évekkel később is sokszor eszébe jutott, aztán rájött, hogy egy iskolába járnak. Eleinte el sem hitte, hiszen úgy tudta, hogy Vakha Grozniyban él...Aztán megbizonyosodott róla, hogy tényleg ő az, de sosem kereste fel, hiszen biztos volt benne, hogy nem emlékszik rá. Hogy is lehetne emlékezni egy ilyen jelentéktelen emberre, mint ő maga? Sosem tartotta magát egy karakteres, egyedi személynek, aki nyomot hagy mások emlékezetében. A lelke mélyén úgy gondolta, hogy ha szerethető személyiség lenne, gátlástalan és vicces, akkor talán nem  érdekelne másokat a súlya és nem piszkálnák. Egy időben sokat filozofált rajta, hogy milyen élete lenne, ha más külsőbe születik. Akkor talán szeretnék? Vagy a személyiségével van a baj, nem is a külsejével? Ez sosem tudta eldönteni, hiszen nem volt kit megkérdeznie ezzel kapcsolatban. Világéletében az volt az érzése, hogy a szülei hazudnak neki és egy téves képet akarnak lefesteni önmagáról. Az anyja, Natasha őrülten büszke volt rá. Folyamatosan dicsekedett mindenkinek, hogy az ő fia mennyire okos, és mennyivel többre fogja vinni az életben, mint ő. Natasa is jó tanuló volt a gimnáziumban, de mégsem tanult tovább. Saját bevallása szerint ehhez lusta volt. Mindig hangoztatta Nikolaynak, hogy ő ne essen ebbe a hibába és csak tanuljon, feltétlenül menjen egyetemre. Azt is sokszor mondogatta, hogy nem a külső számít. Nikolay ezt érezte a legnagyobb hazugságnak, és a legközhelyesebb szövegnek, hiszen a saját bőrén tapasztalta, hogy mennyire nehéz azoknak az embereknek az életük, akik ilyen szempontból kilógnak a sorból. Kiskorában Natasha mindig azt mondta, hogy változhat még az alkata, mert növésben van. Nikolay el is hitte, de kamasz korában sem fogyott le, és nem is nőtt valami sokat...Ettől függetlenül persze hallgathatta a közismert mondást, hogy "nem a külső számít".
- Milyen volt a tánc? - zökkentette ki Natasha az álmodozásából, miközben vacsoráztak. Annyira őszinte érdeklődéssel tette fel ezt a kérdést, hogy hirtelen nem tudta azt felelni, hogy "borzalmas volt, többet nem akarom ezt csinálni".
- Egész jó volt. - hagyta annyiban.
- Ez nagyszerű! Akkor ezek szerint van már táncpartnered? - mosolyodott ez Natasha. Annyira őszintén örült, hogy ennek hatására még Nikolay is elmosolyodott.
- Igen, van. - bólintott. Polinára gondolt, aki az orrára kötötte, hogy erőltesse meg magát, és öltözzön fel rendesen a szalagavatóra, mert már amúgy is ciki, hogy egy jetivel táncol.
- Akkor végülis minden jóra fordult. - mosolygott Natasha. Felállt az asztaltól, és megölelte Nikolayt. - Annyira örülök. Én megmondtam, hogy minden megoldódik, és előbb utóbb észhez térnek az osztálytársaid. Ez kissé sok időbe telt, de végülis rájöttek, hogy egy milyen nagyszerű ember társaságát hanyagolták évekig. Felejtsd el az eddigieket! A lényeg, hogy most normálisak veled. Kissé későn értek be, na de gyerekek...Mit vár tőlük az ember? Normális gondolkodást? Ne aggódj, majd lesz egy normális barátnőd is. Ha nem a gimnáziumban, majd az egyetemen.
Nikolay fájdalommal hallgatta anyja szavait. Nem mondhatta, hogy közel nem ez a helyzet, hiszen Polina csak kényszerből táncol vele. Semmiképpen nem akarta elrontani Natasha jókedvét. "Hadd örüljön, úgyis annyira kevés öröme van bennem" - gondolta magában.
     Azon gondolkozott, hogyan is ismerte meg Vakhát. Amikor beugrott neki az egész gyerekkori történet, méginkább elszomorodott. Volt egy olyan érzése, hogy ami szépen kezdődött, nem érhet csúnyán véget. Markot észhez kell téríteni! Nem fordulhat olyan ellen, aki vele egy cipőben jár. Nekik össze kellene tartaniuk, hiszen a sorsuk egyforma.
      A megismerkedésük története kissé különös volt. Nem a játszótéren vagy az óvodában botlottak egymásba, ahogy a kisgyerekek általában szoktak, hanem egy nagy és komor épületben, ahova az emberek kivétel nélkül utálnak járni. Egy kórházban. 2004 telén az akkor hat éves Nikolayt a szülei ételmérgezés gyanújával vitték be a kórházba. Ott az orvos kemény diétára fogta, ami persze a kis édesszájú Nikolaynak abszolút nem tetszett. Eleve mindig ideges volt, ha éppen nem volt otthon csoki vagy gumicukor, így abban a pillanatban meg tudta volna fojtani az orvost, aki azt mondta a szüleinek, hogy "jó lenne, ha a kisfiuk pár hétig abszolút nem enne édességet". El sem tudta képzelni, hogy milyen lehet több hét csoki és cukor nélkül. Ettől annyira megrémült, hogy az ágyán ülve sírvafakadt.
- Kicsikém. - ölelte át Natasha. - Csak pár hét. Utána annyi csokit kapsz, amennyit akarsz.
- Én most akarok csokit! - üvöltötte olyan hangerővel, hogy a szobában mindenki odanézett, és egy idősebb nő rájuk is szólt, hogy kissé halkabban beszéljék meg az iszonyatosan nagy problémáikat. Nikolay csak pár napig volt vele egy szobában, de ezt az idős, eldeformálódott lábfejű nőt ki nem álhatta. Látszott a lenézés az arcán, amit iránta és a szülei iránt táplált. Iránta azért, mert bizonyára azt gondolja, hogy "na, de jellemző. A nagydarab gyerek csokiért visít ahelyett, hogy örülne, hogy lefogyhat" a szüleiről pedig bizonyára ezt gondolta: "Idióták, akik nem bírták megnevelni a gyereküket, ezért az leginkább egy hisztérikus kismalacra hasonlít". Ami után a szülei kimentek, ő sírva elaludt az ágyán. Amikor felébredt, egy kis csokit talált a párnáján. Nagyon megörült neki. Gondolta, az anyja biztos visszaosont miután elaludt, és idecsempészte ezt a kis meglepetést, hogy ne legyen annyira szomorú az ő egyetlen kisfia. Éppen nagy élvezettel kibontotta volna, amikor észrevette, hogy a vele szemben lévő ágyról egy kb vele egyidős, sápadt arcú kisfiú figyeli. Ijedten a szájába dugta a csoki egyik felét, hiszen számára világosnak tűnt, hogy a másik el akarja venni, hiszen pont úgy nézett, mint aki valami ilyesmiben mesterkedik. Csak akkor vette észre, hogy a kisfiú milyen sovány és barna szemei pont úgy csillognak, mintha lázas lenne. Egy hirtelen ötletből vezérelve az ágya mellé sétált és a csoki másik felét a kis kezébe nyomta. A kisfiú csodálkozva nézett rá:
- Miért adod nekem? Hiszen én tettem a párnádra. - mondta. Nikolay azonnal kiszúrta, hogy a kisfiú kissé furcsán beszéli az orosz nyelvet. A nyelvhasználata ugyan hibátlan volt, de néhány szót különös torokhangon ejtett. Mintha nem lenne idevalósi...Legalábbis, biztos nem moszkvai, mert itt az emberek nem beszélnek ennyire furcsán.
- Miért? Te nem szereted a csokit? - kérdezett vissza csodálkozva. Lehetetlennek tartotta, hogy egy  öt - hat éves kisfiú ne szeresse a világ legjobb dolgát, a csokoládét.
- Nem igazán ettem eddig csokoládét. - mondta halkabban, mintha ezt szégyellné. - Apa mindig azt mondja, hogy nincs pénzünk ilyeneket venni, de most hogy beteg vagyok, vett.
- Milyen érdekes...Nekem épp azért nem vesznek, mert beteg vagyok. - mondta Nikolay, miközben arra a gonosz orvosra gondolt, aki megtiltotta az anyjának, hogy pár hétig csokit vegyen neki.
- Én lehet, hogy meghalok. - folytatta a kisfiú, mire Nikolay kezéből kiesett a csoki. Persze eddig is hallott a halál fogalmáról, de sosem beszélt neki senki ilyen nyíltan róla. Az anyja mindig azt mondta, hogy a nagyiék már a mennyben vannak, mert meghaltak. Kb ennyit tudott az egészről. Elvileg aki meghal, az valahova elkerül, és többet nem maradhat a földön.
- Hogy hogy? - csodálkozott. - Pedig nem is vagy öreg.
- De beteg vagyok. Egy furcsa, idegen nevű betegségem van, ami gyógyíthatatlan. Apa azért hozott Moszkvába, mert otthon sehol sem tudják ezt kezelni, mert ott háború van, és szétlőtték az összes kórházat. - Nikolay nem foglalkozott különösebben azzal, hogy a kisfiú hova valósi lehet, mert úgy sem ismerte különösebben az idegen országokat, a saját országában lévő autonóm köztársaságokat meg pláne nem.
- És te meg szeretnél halni? - kérdezte. Nem teljesen értette, hogy a halál egy pozitív, vagy egy negatív fogalom-e. A halottak elvileg a mennybe kerülnek ami egy sokkal jobb hely, de a földön többé nem tartózkodhatnak. Ez vajon jó nekik, vagy nem? Ezt akarta ő is megtudni ettől a látszólag nála sokkal érettebb kisfiútól.
- Nem. - válaszolta az határozottan. - A nevem is azt jelenti csecsenül, hogy "élni akarás". Én nem akarok hat évesen meghalni. Ráérek még azzal. - később ez a mondat sokszor eszébe jutott Nikolaynak, amikor kamasz korában arra gondolt, hogy mennyire jó lenne itthagyni ezt az egész rohadt világot és meghalni. Kíváncsi volt, mi történne, ha egyszer öngyilkos lenne. Sajnálná egyáltalán valaki a szülein kívül? Az iskolában foglalkoznának az esettel, vagy három napon belül mindenki elfelejtené? A tablón majd rajta lenne az ő képe is fekete szalaggal, vagy senkinek eszébe sem jutna, hogy feltegye? Amikor ilyeneken gondolkozott, kissé lelkiismeretfurdallása lett, hiszen eszébe jutott Vakha, aki annyira akart élni...Talán ezért is gyógyult ki a leukémiából, mert annyira fel akart épülni. Neki ez sosem jött volna össze, hiszen nem is a menőket és a piszkálódást utálta a legjobban, hanem az életét.
     Annak ellenére, hogy csak három napig tartózkodtak egy kórházi szobában, nagyon szoros lett a kapcsolatuk. Talán ezzel is magyarázható, hogy tizenegy év után is emlékeztek egymásra. Nikolay három nap alatt a saját ügyének tekintette, hogy Vakha rendbejöjjön, és ennek érdekében mindent megtett, ami egy hat éves kisfiútól kitelt. Mindig adott neki azokból az ételekből, amiket az anyja hozott be neki, ha éjszaka rázta a hideg, melléült, és jobban betakargatta. Elkezdett hozzá ragaszkodni, ami nála ritka volt. Később észrevette, hogy ha valaki valami csoda folytán kedves vele, hajlamos azt a valakit túlértékelni, és nem észrevenni a negatív oldalát. Mivel a három nap alatt is majd felemésztette az unalom a játékai és a szülei nélkül, bőven volt ideje megfigyelnie mindent, ami körülötte zajlik, többek között újdonsült kis barátja családjának látogatásait is. Az apja, Shamil mindhárom nap pontban délben jött. Néha jött vele az anyja is, akinek már elfelejtette a nevét, de annyira emlékezett, hogy mindig hijabot viselt. Tulajdonképpen akkor találkozott először azzal a jelenséggel, hogy nem mindenki azonos vallású. Vannak, akik másban hisznek, és más szabályok szerint élnek. Néhányan ezeket a szabályokat komolyabban veszik, mások meg lazábban viszonyulnak hozzájuk. Pl Vakha anyja hithű muzulmán asszonyhoz híven mindig eltakarta a haját egy kendővel, de Shamil nagy ívben tett minden szabályra, és ebédre rendszeresen disznóhúst hozott magával a vallási tilalom ellenére. Nikolaynak nagyon szimpatikus volt ez az ember. Tetszett a lazasága, a pozitív hozzáállása a világhoz, és persze, hogy hitt benne, hogy a kisebbik fia még felépülhet. Az anyuka szolid, szűkszavú asszony volt. Őt is szimpatikusnak találta Nikolay. Egyszer beszélgetett is vele néhány szót, onnan tudta, hogy meglehetősen szűkszavú, de kedves. Aki abszolút nem volt neki szimpatikus az Vakha bátyja volt, aki legtöbbször be se ment a szobába, hanem a folyosón megvárta őket. Nikolay nem fogta fel ép ésszel, hogy nem érdekel valakit a testvére állapota. Mint később megtudta, az akkor tizenhárom éves fiút Mirzának hívták. A folyosón sokat figyelte. Amikor beért az épületbe, mindig levette a kabátját és a kesztyűjét, de a sapkája mindig a fején maradt. Először azt hitte, hogy ez is valami vallási dolog, de aztán rájött, hogy köze nincs az ilyesmihez...Mirza egyszerűen bunkó. A furcsa természetétől függetlenül szép gyerek volt. Ha nem látja az ember a viselkedését, még kedvesnek találná...
      Második nap, amikor Natasha bejött látogatni, mondta neki, hogy holnap már hazamehet. Ahhoz képest, hogy első nap mennyire nem akart itt maradni egy percig sem, most azon kapta magát, hogy nem akar elmenni, hiszen tudta, hogy Vakhának még elég sokáig itt kell maradnia. Tudta, hogyha hazaér, muszáj óvodába mennie, amit annyira utál, mert a sok gyerek folyton "disznónak", "malacnak" meg "hájpacninak" csúfolja. Nikolay ugyan nem tudta, hogy hol van Grozniy, de volt egy olyan érzése, hogy elég messze ahhoz, hogy többet soha ne találkozzanak. Amikor elbúcsúztak, Vakhának adta a sapkáját, mert tudta, hogy a kemoterápiától ki fog hullani a haja. A szülei kérdezték, hogy hova lett a sapkája, de nem mondta el az igazságot, mert attól félt, hogy leszidják vagy kinevetik. Egész egyszerűen azt válaszolta, hogy a kórházban elveszítette, mire az apja megjegyezte, hogy "igen, mert a kórházakban mindig lopnak".
      Amikor évekkel később meglátta a cikket Vakháról az iskolaújságban, valami eddig alig ismert öröm öntötte el. Talán annak örült a legjobban, hogy még él...Ezek szerint teljesen meggyógyult. Akármennyire is örült ennek, nem merte felkeresni a mai napig.
      Gyakran voltak emberek az életében, akik egy gesztusukkal meghatotték, és attól fogva levakarhatatlanná vált. Életében egyszer volt szerelmes, akkor is első osztályban a tanítónénibe, aki a testnevelés órákat tartotta. Látta, hogy Nikolay nem túl jó a sportban, de ennek ellenére biztatásképpen mindig mosolyogva megdicsérte. Nikolaynak az nagyon tetszett, hiszen a szülein kívül kevés ember viszonyult hozzá pozitívan. Utólag ahogy visszaemlékezett, már úgy találta, hogy a tanítónéni nem is volt annyira szép, és a személyisége sem volt különösebben megragadó. Tulajdonképpen nem is maga a nő tetszett neki, hanem az a néhány kedves szó, amit tőle kapott...Mindig kedves szavakra és biztonságra vadászott. Egyszer még alsóban megvédte egy osztálytársa, amikor a többiek piszkálták. Onnantól kezdve állandóan ezen a fiún lógott, míg az közölte, hogy "kopjon már le, és ne kövesse mindenhová, hiszen ők nem barátok". Többet iskolába menni sem volt kedve, hiszen úgy érezte, nincs olyan ember, aki bármilyen helyzetben is mellette állna. A gimnáziumban mindig irigyelte Vitaliyt, akin látszott, hogy teljesen jól megvan egyedül, és a saját kis világában maximálisan boldog. Ő nem volt ilyen. Gyűlölte a magányt és az egyedüllétet. Barátokat akart. Barátokat, akik megvédik a rosszindulatú osztálytársaktól. Olyan embereket, akikkel megoszthatja a problémáit, eljárhatna szórakozni, mint a többiek stb...De ilyen emberekkel sokáig nem találkozott. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Markot. "Lélektárs...Ő a lélektársam" - folyamatosan ez járt a fejében. "Vajon Eric és Dylan* is ilyenek voltak egymásnak? Nem, ők nem voltak profik. Ők csak lelőtték a zaklatóikat, de ők ennél is kegyetlenebbek lesznek, hiszen előbb - utóbb mindenki azt kapja, amit megérdemel"

Akárhogy is, már nem fárasztotta magát azzal, hogy valami értelmet találjon ebben a káoszban. Már nem törte a fejét semmi ködös régi történeten, ami esetleg csorbította volna a tiszta élvezetet, az egyetlen dolgot, ami miatt ragaszkodott még Markóhoz. 
- Anya! - szólította meg Natasát. - Jövő héten fizika kiselőadást tartunk Vitaliyval. Pár napra oda kell mennem, mert egy nagyon bonyolult kísérlet is hozzátartozik...Tudod, amúgy is javítanom kell fizikából. 
Natasa arca ismét felderült. 
- Már ilyen jóban vagy Vitaliyval? Ez nagyszerű! Én a családját már nagyon régóta ismerem...Tudod, régebb ők is ebben a blokkban laktak. Amúgy persze, menj csak, mindent a jegyek érdekében...Csak előbb add meg a Kuznyecovék telefonszámát, hogy tudjalak hívni esténként. Valahova elrendeztem azt a telefonkönyvet...
- Sajnos nem tudom a vonalas telefonszámukat, Vitaliynak meg nincs telefonja. - mondta az előre betanult szöveget.
- Nincs mobilja? Érdekes...Furcsa gyerek ez a Vitaliy is. Na de mindegy. Én megbízom benned, hiszen érett, nagy fiú vagy. Csak vigyél magaddal sok meleg ruhát, mert nem tudom, milyen ott a fűtés.
Nikolay amúgy is vitt volna magával meleg ruhát, ha már úgyis a puszta közepére mennek. A lényeg az volt, hogy a menők ne vigyenek magukkal semmi ilyesmit. Ha otthagyják őket, meg kell fagyniuk, és meg is fognak, hiszen a közelben semmi nincs semmi élet. Se egy város, se egy falu, se egy menedékház. Akkor végre meglátják, milyen, ha nem számíthatnak senkire. Meg fogják érteni, milyen az, amikor az ember a körülmények miatt már inkább meghalna, mint hogy tovább küzdjön.
Örömmel öntötte el, ahogy ebbe belegondolt. Úgy érezte, már nincs előtte semmiféle akadály...