Mindenki azt kapja, amit megérdemel

2015. Február 8. Csütörtök
Nikolay már hozzászokott, hogy ha jól indul a napja, a végére akkor is elrontják. Ma jól indult, és elrontották. Ismét eluralkodott rajta az a feltételezés, hogy mindenki csak kínozni akarja. Ha egy pillanatra hisz az emberi jóságban, már csalódnia kell. Délután még úgy tűnt, végre talált egy igazi barátot. Egy barátot, akit hasonló sorsuk miatt akár lelki társnak is lehet nevezni, és aki nem annyira felszínes, hogy csak a külsőségekkel foglalkozzon. Erre kiderül, hogy ez az ember meg akar ölni egy számára ugyancsak fontos személyt. Úgy érezte, hogy ezt nem hagyhatja...Valahogy beszélnie kell a fejével, hogy felfogja, "mindnyájan egy oldalon állnak". Ebben az akcióban nem léteznek nemzetiségek. Itt arról van szó, hogy meg kell bosszulni az elmúlt öt év kínjait. Muszáj lesz ezt elmondani neki...Igaz, hogy Marko makacs, de nincs olyan ember, akit nem lehet jobb belátásra téríteni.
     Emlékezett még, amikor Vakhát megismerte. Mindössze hat éves volt akkor, de mély nyomot hagyott benne ő és a családja is. Évekkel később is sokszor eszébe jutott, aztán rájött, hogy egy iskolába járnak. Eleinte el sem hitte, hiszen úgy tudta, hogy Vakha Grozniyban él...Aztán megbizonyosodott róla, hogy tényleg ő az, de sosem kereste fel, hiszen biztos volt benne, hogy nem emlékszik rá. Hogy is lehetne emlékezni egy ilyen jelentéktelen emberre, mint ő maga? Sosem tartotta magát egy karakteres, egyedi személynek, aki nyomot hagy mások emlékezetében. A lelke mélyén úgy gondolta, hogy ha szerethető személyiség lenne, gátlástalan és vicces, akkor talán nem  érdekelne másokat a súlya és nem piszkálnák. Egy időben sokat filozofált rajta, hogy milyen élete lenne, ha más külsőbe születik. Akkor talán szeretnék? Vagy a személyiségével van a baj, nem is a külsejével? Ez sosem tudta eldönteni, hiszen nem volt kit megkérdeznie ezzel kapcsolatban. Világéletében az volt az érzése, hogy a szülei hazudnak neki és egy téves képet akarnak lefesteni önmagáról. Az anyja, Natasha őrülten büszke volt rá. Folyamatosan dicsekedett mindenkinek, hogy az ő fia mennyire okos, és mennyivel többre fogja vinni az életben, mint ő. Natasa is jó tanuló volt a gimnáziumban, de mégsem tanult tovább. Saját bevallása szerint ehhez lusta volt. Mindig hangoztatta Nikolaynak, hogy ő ne essen ebbe a hibába és csak tanuljon, feltétlenül menjen egyetemre. Azt is sokszor mondogatta, hogy nem a külső számít. Nikolay ezt érezte a legnagyobb hazugságnak, és a legközhelyesebb szövegnek, hiszen a saját bőrén tapasztalta, hogy mennyire nehéz azoknak az embereknek az életük, akik ilyen szempontból kilógnak a sorból. Kiskorában Natasha mindig azt mondta, hogy változhat még az alkata, mert növésben van. Nikolay el is hitte, de kamasz korában sem fogyott le, és nem is nőtt valami sokat...Ettől függetlenül persze hallgathatta a közismert mondást, hogy "nem a külső számít".
- Milyen volt a tánc? - zökkentette ki Natasha az álmodozásából, miközben vacsoráztak. Annyira őszinte érdeklődéssel tette fel ezt a kérdést, hogy hirtelen nem tudta azt felelni, hogy "borzalmas volt, többet nem akarom ezt csinálni".
- Egész jó volt. - hagyta annyiban.
- Ez nagyszerű! Akkor ezek szerint van már táncpartnered? - mosolyodott ez Natasha. Annyira őszintén örült, hogy ennek hatására még Nikolay is elmosolyodott.
- Igen, van. - bólintott. Polinára gondolt, aki az orrára kötötte, hogy erőltesse meg magát, és öltözzön fel rendesen a szalagavatóra, mert már amúgy is ciki, hogy egy jetivel táncol.
- Akkor végülis minden jóra fordult. - mosolygott Natasha. Felállt az asztaltól, és megölelte Nikolayt. - Annyira örülök. Én megmondtam, hogy minden megoldódik, és előbb utóbb észhez térnek az osztálytársaid. Ez kissé sok időbe telt, de végülis rájöttek, hogy egy milyen nagyszerű ember társaságát hanyagolták évekig. Felejtsd el az eddigieket! A lényeg, hogy most normálisak veled. Kissé későn értek be, na de gyerekek...Mit vár tőlük az ember? Normális gondolkodást? Ne aggódj, majd lesz egy normális barátnőd is. Ha nem a gimnáziumban, majd az egyetemen.
Nikolay fájdalommal hallgatta anyja szavait. Nem mondhatta, hogy közel nem ez a helyzet, hiszen Polina csak kényszerből táncol vele. Semmiképpen nem akarta elrontani Natasha jókedvét. "Hadd örüljön, úgyis annyira kevés öröme van bennem" - gondolta magában.
     Azon gondolkozott, hogyan is ismerte meg Vakhát. Amikor beugrott neki az egész gyerekkori történet, méginkább elszomorodott. Volt egy olyan érzése, hogy ami szépen kezdődött, nem érhet csúnyán véget. Markot észhez kell téríteni! Nem fordulhat olyan ellen, aki vele egy cipőben jár. Nekik össze kellene tartaniuk, hiszen a sorsuk egyforma.
      A megismerkedésük története kissé különös volt. Nem a játszótéren vagy az óvodában botlottak egymásba, ahogy a kisgyerekek általában szoktak, hanem egy nagy és komor épületben, ahova az emberek kivétel nélkül utálnak járni. Egy kórházban. 2004 telén az akkor hat éves Nikolayt a szülei ételmérgezés gyanújával vitték be a kórházba. Ott az orvos kemény diétára fogta, ami persze a kis édesszájú Nikolaynak abszolút nem tetszett. Eleve mindig ideges volt, ha éppen nem volt otthon csoki vagy gumicukor, így abban a pillanatban meg tudta volna fojtani az orvost, aki azt mondta a szüleinek, hogy "jó lenne, ha a kisfiuk pár hétig abszolút nem enne édességet". El sem tudta képzelni, hogy milyen lehet több hét csoki és cukor nélkül. Ettől annyira megrémült, hogy az ágyán ülve sírvafakadt.
- Kicsikém. - ölelte át Natasha. - Csak pár hét. Utána annyi csokit kapsz, amennyit akarsz.
- Én most akarok csokit! - üvöltötte olyan hangerővel, hogy a szobában mindenki odanézett, és egy idősebb nő rájuk is szólt, hogy kissé halkabban beszéljék meg az iszonyatosan nagy problémáikat. Nikolay csak pár napig volt vele egy szobában, de ezt az idős, eldeformálódott lábfejű nőt ki nem álhatta. Látszott a lenézés az arcán, amit iránta és a szülei iránt táplált. Iránta azért, mert bizonyára azt gondolja, hogy "na, de jellemző. A nagydarab gyerek csokiért visít ahelyett, hogy örülne, hogy lefogyhat" a szüleiről pedig bizonyára ezt gondolta: "Idióták, akik nem bírták megnevelni a gyereküket, ezért az leginkább egy hisztérikus kismalacra hasonlít". Ami után a szülei kimentek, ő sírva elaludt az ágyán. Amikor felébredt, egy kis csokit talált a párnáján. Nagyon megörült neki. Gondolta, az anyja biztos visszaosont miután elaludt, és idecsempészte ezt a kis meglepetést, hogy ne legyen annyira szomorú az ő egyetlen kisfia. Éppen nagy élvezettel kibontotta volna, amikor észrevette, hogy a vele szemben lévő ágyról egy kb vele egyidős, sápadt arcú kisfiú figyeli. Ijedten a szájába dugta a csoki egyik felét, hiszen számára világosnak tűnt, hogy a másik el akarja venni, hiszen pont úgy nézett, mint aki valami ilyesmiben mesterkedik. Csak akkor vette észre, hogy a kisfiú milyen sovány és barna szemei pont úgy csillognak, mintha lázas lenne. Egy hirtelen ötletből vezérelve az ágya mellé sétált és a csoki másik felét a kis kezébe nyomta. A kisfiú csodálkozva nézett rá:
- Miért adod nekem? Hiszen én tettem a párnádra. - mondta. Nikolay azonnal kiszúrta, hogy a kisfiú kissé furcsán beszéli az orosz nyelvet. A nyelvhasználata ugyan hibátlan volt, de néhány szót különös torokhangon ejtett. Mintha nem lenne idevalósi...Legalábbis, biztos nem moszkvai, mert itt az emberek nem beszélnek ennyire furcsán.
- Miért? Te nem szereted a csokit? - kérdezett vissza csodálkozva. Lehetetlennek tartotta, hogy egy  öt - hat éves kisfiú ne szeresse a világ legjobb dolgát, a csokoládét.
- Nem igazán ettem eddig csokoládét. - mondta halkabban, mintha ezt szégyellné. - Apa mindig azt mondja, hogy nincs pénzünk ilyeneket venni, de most hogy beteg vagyok, vett.
- Milyen érdekes...Nekem épp azért nem vesznek, mert beteg vagyok. - mondta Nikolay, miközben arra a gonosz orvosra gondolt, aki megtiltotta az anyjának, hogy pár hétig csokit vegyen neki.
- Én lehet, hogy meghalok. - folytatta a kisfiú, mire Nikolay kezéből kiesett a csoki. Persze eddig is hallott a halál fogalmáról, de sosem beszélt neki senki ilyen nyíltan róla. Az anyja mindig azt mondta, hogy a nagyiék már a mennyben vannak, mert meghaltak. Kb ennyit tudott az egészről. Elvileg aki meghal, az valahova elkerül, és többet nem maradhat a földön.
- Hogy hogy? - csodálkozott. - Pedig nem is vagy öreg.
- De beteg vagyok. Egy furcsa, idegen nevű betegségem van, ami gyógyíthatatlan. Apa azért hozott Moszkvába, mert otthon sehol sem tudják ezt kezelni, mert ott háború van, és szétlőtték az összes kórházat. - Nikolay nem foglalkozott különösebben azzal, hogy a kisfiú hova valósi lehet, mert úgy sem ismerte különösebben az idegen országokat, a saját országában lévő autonóm köztársaságokat meg pláne nem.
- És te meg szeretnél halni? - kérdezte. Nem teljesen értette, hogy a halál egy pozitív, vagy egy negatív fogalom-e. A halottak elvileg a mennybe kerülnek ami egy sokkal jobb hely, de a földön többé nem tartózkodhatnak. Ez vajon jó nekik, vagy nem? Ezt akarta ő is megtudni ettől a látszólag nála sokkal érettebb kisfiútól.
- Nem. - válaszolta az határozottan. - A nevem is azt jelenti csecsenül, hogy "élni akarás". Én nem akarok hat évesen meghalni. Ráérek még azzal. - később ez a mondat sokszor eszébe jutott Nikolaynak, amikor kamasz korában arra gondolt, hogy mennyire jó lenne itthagyni ezt az egész rohadt világot és meghalni. Kíváncsi volt, mi történne, ha egyszer öngyilkos lenne. Sajnálná egyáltalán valaki a szülein kívül? Az iskolában foglalkoznának az esettel, vagy három napon belül mindenki elfelejtené? A tablón majd rajta lenne az ő képe is fekete szalaggal, vagy senkinek eszébe sem jutna, hogy feltegye? Amikor ilyeneken gondolkozott, kissé lelkiismeretfurdallása lett, hiszen eszébe jutott Vakha, aki annyira akart élni...Talán ezért is gyógyult ki a leukémiából, mert annyira fel akart épülni. Neki ez sosem jött volna össze, hiszen nem is a menőket és a piszkálódást utálta a legjobban, hanem az életét.
     Annak ellenére, hogy csak három napig tartózkodtak egy kórházi szobában, nagyon szoros lett a kapcsolatuk. Talán ezzel is magyarázható, hogy tizenegy év után is emlékeztek egymásra. Nikolay három nap alatt a saját ügyének tekintette, hogy Vakha rendbejöjjön, és ennek érdekében mindent megtett, ami egy hat éves kisfiútól kitelt. Mindig adott neki azokból az ételekből, amiket az anyja hozott be neki, ha éjszaka rázta a hideg, melléült, és jobban betakargatta. Elkezdett hozzá ragaszkodni, ami nála ritka volt. Később észrevette, hogy ha valaki valami csoda folytán kedves vele, hajlamos azt a valakit túlértékelni, és nem észrevenni a negatív oldalát. Mivel a három nap alatt is majd felemésztette az unalom a játékai és a szülei nélkül, bőven volt ideje megfigyelnie mindent, ami körülötte zajlik, többek között újdonsült kis barátja családjának látogatásait is. Az apja, Shamil mindhárom nap pontban délben jött. Néha jött vele az anyja is, akinek már elfelejtette a nevét, de annyira emlékezett, hogy mindig hijabot viselt. Tulajdonképpen akkor találkozott először azzal a jelenséggel, hogy nem mindenki azonos vallású. Vannak, akik másban hisznek, és más szabályok szerint élnek. Néhányan ezeket a szabályokat komolyabban veszik, mások meg lazábban viszonyulnak hozzájuk. Pl Vakha anyja hithű muzulmán asszonyhoz híven mindig eltakarta a haját egy kendővel, de Shamil nagy ívben tett minden szabályra, és ebédre rendszeresen disznóhúst hozott magával a vallási tilalom ellenére. Nikolaynak nagyon szimpatikus volt ez az ember. Tetszett a lazasága, a pozitív hozzáállása a világhoz, és persze, hogy hitt benne, hogy a kisebbik fia még felépülhet. Az anyuka szolid, szűkszavú asszony volt. Őt is szimpatikusnak találta Nikolay. Egyszer beszélgetett is vele néhány szót, onnan tudta, hogy meglehetősen szűkszavú, de kedves. Aki abszolút nem volt neki szimpatikus az Vakha bátyja volt, aki legtöbbször be se ment a szobába, hanem a folyosón megvárta őket. Nikolay nem fogta fel ép ésszel, hogy nem érdekel valakit a testvére állapota. Mint később megtudta, az akkor tizenhárom éves fiút Mirzának hívták. A folyosón sokat figyelte. Amikor beért az épületbe, mindig levette a kabátját és a kesztyűjét, de a sapkája mindig a fején maradt. Először azt hitte, hogy ez is valami vallási dolog, de aztán rájött, hogy köze nincs az ilyesmihez...Mirza egyszerűen bunkó. A furcsa természetétől függetlenül szép gyerek volt. Ha nem látja az ember a viselkedését, még kedvesnek találná...
      Második nap, amikor Natasha bejött látogatni, mondta neki, hogy holnap már hazamehet. Ahhoz képest, hogy első nap mennyire nem akart itt maradni egy percig sem, most azon kapta magát, hogy nem akar elmenni, hiszen tudta, hogy Vakhának még elég sokáig itt kell maradnia. Tudta, hogyha hazaér, muszáj óvodába mennie, amit annyira utál, mert a sok gyerek folyton "disznónak", "malacnak" meg "hájpacninak" csúfolja. Nikolay ugyan nem tudta, hogy hol van Grozniy, de volt egy olyan érzése, hogy elég messze ahhoz, hogy többet soha ne találkozzanak. Amikor elbúcsúztak, Vakhának adta a sapkáját, mert tudta, hogy a kemoterápiától ki fog hullani a haja. A szülei kérdezték, hogy hova lett a sapkája, de nem mondta el az igazságot, mert attól félt, hogy leszidják vagy kinevetik. Egész egyszerűen azt válaszolta, hogy a kórházban elveszítette, mire az apja megjegyezte, hogy "igen, mert a kórházakban mindig lopnak".
      Amikor évekkel később meglátta a cikket Vakháról az iskolaújságban, valami eddig alig ismert öröm öntötte el. Talán annak örült a legjobban, hogy még él...Ezek szerint teljesen meggyógyult. Akármennyire is örült ennek, nem merte felkeresni a mai napig.
      Gyakran voltak emberek az életében, akik egy gesztusukkal meghatotték, és attól fogva levakarhatatlanná vált. Életében egyszer volt szerelmes, akkor is első osztályban a tanítónénibe, aki a testnevelés órákat tartotta. Látta, hogy Nikolay nem túl jó a sportban, de ennek ellenére biztatásképpen mindig mosolyogva megdicsérte. Nikolaynak az nagyon tetszett, hiszen a szülein kívül kevés ember viszonyult hozzá pozitívan. Utólag ahogy visszaemlékezett, már úgy találta, hogy a tanítónéni nem is volt annyira szép, és a személyisége sem volt különösebben megragadó. Tulajdonképpen nem is maga a nő tetszett neki, hanem az a néhány kedves szó, amit tőle kapott...Mindig kedves szavakra és biztonságra vadászott. Egyszer még alsóban megvédte egy osztálytársa, amikor a többiek piszkálták. Onnantól kezdve állandóan ezen a fiún lógott, míg az közölte, hogy "kopjon már le, és ne kövesse mindenhová, hiszen ők nem barátok". Többet iskolába menni sem volt kedve, hiszen úgy érezte, nincs olyan ember, aki bármilyen helyzetben is mellette állna. A gimnáziumban mindig irigyelte Vitaliyt, akin látszott, hogy teljesen jól megvan egyedül, és a saját kis világában maximálisan boldog. Ő nem volt ilyen. Gyűlölte a magányt és az egyedüllétet. Barátokat akart. Barátokat, akik megvédik a rosszindulatú osztálytársaktól. Olyan embereket, akikkel megoszthatja a problémáit, eljárhatna szórakozni, mint a többiek stb...De ilyen emberekkel sokáig nem találkozott. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Markot. "Lélektárs...Ő a lélektársam" - folyamatosan ez járt a fejében. "Vajon Eric és Dylan* is ilyenek voltak egymásnak? Nem, ők nem voltak profik. Ők csak lelőtték a zaklatóikat, de ők ennél is kegyetlenebbek lesznek, hiszen előbb - utóbb mindenki azt kapja, amit megérdemel"

Akárhogy is, már nem fárasztotta magát azzal, hogy valami értelmet találjon ebben a káoszban. Már nem törte a fejét semmi ködös régi történeten, ami esetleg csorbította volna a tiszta élvezetet, az egyetlen dolgot, ami miatt ragaszkodott még Markóhoz. 
- Anya! - szólította meg Natasát. - Jövő héten fizika kiselőadást tartunk Vitaliyval. Pár napra oda kell mennem, mert egy nagyon bonyolult kísérlet is hozzátartozik...Tudod, amúgy is javítanom kell fizikából. 
Natasa arca ismét felderült. 
- Már ilyen jóban vagy Vitaliyval? Ez nagyszerű! Én a családját már nagyon régóta ismerem...Tudod, régebb ők is ebben a blokkban laktak. Amúgy persze, menj csak, mindent a jegyek érdekében...Csak előbb add meg a Kuznyecovék telefonszámát, hogy tudjalak hívni esténként. Valahova elrendeztem azt a telefonkönyvet...
- Sajnos nem tudom a vonalas telefonszámukat, Vitaliynak meg nincs telefonja. - mondta az előre betanult szöveget.
- Nincs mobilja? Érdekes...Furcsa gyerek ez a Vitaliy is. Na de mindegy. Én megbízom benned, hiszen érett, nagy fiú vagy. Csak vigyél magaddal sok meleg ruhát, mert nem tudom, milyen ott a fűtés.
Nikolay amúgy is vitt volna magával meleg ruhát, ha már úgyis a puszta közepére mennek. A lényeg az volt, hogy a menők ne vigyenek magukkal semmi ilyesmit. Ha otthagyják őket, meg kell fagyniuk, és meg is fognak, hiszen a közelben semmi nincs semmi élet. Se egy város, se egy falu, se egy menedékház. Akkor végre meglátják, milyen, ha nem számíthatnak senkire. Meg fogják érteni, milyen az, amikor az ember a körülmények miatt már inkább meghalna, mint hogy tovább küzdjön.
Örömmel öntötte el, ahogy ebbe belegondolt. Úgy érezte, már nincs előtte semmiféle akadály...