Alsó - walesi dialektus

2015. Február 8. Csütörtök

A pszichiátereknek legalább egy kicsit dogmatikusaknak kéne lenniük, hogy a szegény, szétcsúszott páciensek valami szilárdba kapaszkodhassanak. - állapította meg Ekaterina Kuznyecova, amint munkájából hazafelé éppen leparkolt egy bevásárlóközpont előtt. Utált ilyen helyekre járni, hiszen pontosan tudta, hogy az utcán / bevásárlóközpontokban / rendelőkben lehet leginkább a közeli és távolabbi ismerősökkel összefutni, akik persze azonnal  eddig nem tudott információkat zúdítanak a fejére a gyerekeiről, vagy a sajátjaikkal dicsekednek. Nem kedvelte az összejöveteleket, hiszen a vele egyidős értelmiségi családanyák körében rendszerint arról szólt a beszélgetést, hogy a gyerekeik milyen nyelvvizsgákat tettek le eddig, milyen sportversenyeken értek el eredményt, vagy éppen milyen tanulmányi versenyeken indultak. Ő a sajátjairól semmi ilyesmit nem tudott elmondani, sőt, a legtöbb ismerőse elől azt is titkolta, hogy nagyobbik fia aspergeres. Magának is félt bevallani, de egyszerűen nem volt büszke a gyerekeire. Úgy érezte, valahol nagyon elszúrta ezt a gyereknevelésnek nevezett hatalmas kihívást. Talán anno nem is kellett volna gyereket vállalnia, ha nem tud tisztességes embereket nevelni belőlük. Az egészet egy sorsfintorként kezelte, miszerint csak a pszichiáterek és a pszichológusok nem tudják normálisan megnevelni a gyerekeiket. Talán azért, mert túl sokat foglalkoznak más emberekkel, míg a saját családjukra nem irányul elég figyelem. Ő valóban reggel kilenctől délután négyig ült a munkahelyén, utána pedig maszekba rendelt. Ismeretlen embereknek hallgatta a problémáit, aztán felírt nekik valami gyógyszert, ami némileg szabályozza a lelkiállapotukat, és egy ideig lenyugszanak. Maguk az emberek és a problémáik igazából abszolút nem érdekelték. Már nem tudott visszaemlékezni, hogy pályája elején jobban lelkesedett-e, de annyit tudott, hogy most leginkább a pénzszerzés hajtja. 

     Ahogy egy bevásárlókocsival elindult, már érezte, hogy bele fog futni valakibe, akivel egy kellemetlen beszélgetésben lesz része. Mindig megérezte az ilyesmit. Legszívesebben egész nap otthon ült volna, hogy ne találkozzon senkivel, és akkor talán jobban képes lenne tisztelni és szeretni a gyerekeit. Talán lenne ideje végre beszélgetni velük. Daniil régebb közlékeny volt, csak mostanában zárkózott be ennyire, de Vityával világéletében nehéz volt kommunikálni. Ekaterina nem akarta bevallani magának, de sokszor nem volt türelme hozzá. Este hulla fáradtan nem volt kedve hallgatni a különböző gépek szerkezetéről szóló kiselőadásokat, meg az afrikai nyelvcsaládok kialakulását. Néha rászólt, hogy "foglalkozzon már értelmesebb dolgokkal, amikkel viheti is valamire az életben"...Emiatt később lelkiismeretfurdallása volt, mert sokmindentől elvette a fia kedvét.

- Katya! - szólította meg valaki, miközben éppen a konzerveket válogatta. Ő félve hátranézett. Vitya maszek - angol tanára volt az. Nem úgy festett, mint aki csak udvarisasságból köszön...Úgy tűnt, mondani is akar valami fontosat, hiszen nagy léptekkel elindult felé. "Már megint mi a szar lehet?"- villant át az agyán, miközben egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Ebben már gyakorlott volt. Egész nap mosolyognia kellett a páciensekkel, holott inkább elkeserítette a sok áldepressziós és életunt ember látványa. A mosolyainak két fajtája volt, és rengeteg "alfaja". Az első volt az "udvarias, alig látható mosoly". Ezt általában a munkahelyén és a boltokban alkalmazta. A második a félig  - meddig nevetős mosoly volt, amit akkor kell az arcra erőltetni, amikor a beszélgetőpartner valami szerinte vicceset mond. Ezt otthon alkalmazta Vitya vicceinek esetében...És néha a férje vicceinek esetében is. Most az első számú mosolyt erőltette az arcára.

 - Lena! Micsoda meglepetés...De jó, hogy látlak. 

- Hát még én hogy örülök, épp ma akartalak felhívni. 

Ebből már Ekaterina tudhatta, hogy sok pozitívról nem lehet szó. 

- Nos, akkor valóban jó, hogy összefutottunk. - mosolygott tovább.

- Igen. Afelől szeretnék érdeklődni, hogy megváltozott-e az a terv, miszerint Vitaliy idén lenyelvvizsgázik? 

- Már miért változott volna? Persze, hogy lenyelvviszgázik, hiszen végzős. Megbeszéltük, hogy márciusban leteszi a nyelvvizsgát, hiszen ő sem akarja, hogy az egyetemen ezzel kelljen foglalkozni. 

Lena úgy nézett rá, mint aki valamilyen tekintetben elszólta magát, és tisztában van vele, hogy kissé finomabban kellett volna beadagolja ezt a dolgot, hiszen szerencsétlen nő nem tud semmit. 

- De akkor miért nem jár angolra Vitaliy több mint egy hónapja? Azt hittem, változott a terv, azért nem jön soha csütörtökönként. 

- Több mint egy hónapja nem jár Vitaliy angolra? - kérdezett vissza, mint aki nem hiszi, és reméli, hogy csak valami félreértésről van szó. Ő úgy tudta, hogy szeptember óta csütörtökönként jár Lenához angolozni, két másik gyerekkel együtt. Lena egy régi ismerőse volt, még a gimnáziumból. Tavaly augusztusban beszélték meg, hogy felkészíti Vityát a nyelvvizsgára.  

- Nem. Több mint egy hónapja nem láttam. Ha valamilyen okból abbahagyja, nem ártana szólni. 

Ekaterina a fejét fogta. Most mit mondjon ennek a nőnek? Mondja el, hogy a fia aspergeres, és a bantu néger nyelven kívül semmi nem érdekeli? Mégis micsoda anyának tűnhet, ha kinyögi, hogy "neki erről a lógásról fogalma sem volt". Azt fogja hinni, hogy semmit nem foglalkozik a gyerekeivel.

- Nos...Ezt majd megbeszéljük otthon. - sóhajtotta. - A nyelvvizsgához viszont feltétlenül ragaszkodom. Le kell tennie az egyetem előtt. 

- Katya...Márciusban vannak a nyelvvizsgák. Most február van. Nem tud felkészülni pár hét alatt, ha egy egész hónapot kihagyott. - magyarázta. Látta arcán a lenézést. Pont úgy nézett rá, mint aki megveti azért, mert nem tud a gyerekeire odafigyelni. 

- Remek. - sóhajtotta. - Akkor ez a lehetőség is jól elúszott, mint Vitya esetében minden.
      Ezek után természetesen még szóbakerült, hogy Lena lánya már letette az emeltszintűt is angolból, pedig még csak tizenhat éves, mindemellett sportol, zongorázik, és persze kitűnő tanuló. Ekaterinának néha az volt az érzése, hogy a felnőttek direkt húzzák egymás agyát az ilyesmivel. Talán valamiért jó nekik, ha a másikkal érzékeltethetik, hogy mekkora nulla és elszúrta a gyerekei nevelését.  Miért jó ez nekik? Ő soha nem csinálná.
      Amikor hazaért, köszönés nélkül rontott be Vitya szobájába. Kb öt évesek voltak a gyerekek, amikor utoljára lenyomott nekik egy - két taslit, de érezte, hogy most nagyon fegyelmeznie kell magát. Vityát természetesen a számítógép előtt találta, ölében egy füzettel, amibe valamit írogatott.
- Na jó, nekem ebből most lett elegem! - az asztalhoz sietett, becsapta a laptopot, és megragadta, hogy vigye ki a szobából. Miután lerakta a saját dolgozószobájának íróasztalára, visszatért Vitya szobájába, hogy ha már elvette a laptopot, tisztázhassanak egyet s mást.
- Találd ki, kivel találkoztam ma!  - kezdett bele a mondandójába, miközben leült a bevetetlen ágyra - Az angoltanároddal. Nem is említetted, hogy abbahagytad az angolozást. Valahogy ezeket a fontos dolgokat elfelejted közölni.
Vitya lesütötte a szemét. Már egy hónapja csütörtökönként angol óra helyett a könyvtárba ment, és erre most az anyja rájött. Nem tehetett róla, de nem érdekelte túlságosan az angol nyelv, és ami nem érdekelte, arra képtelen volt időt fordítani. Na meg persze ott volt a két másik gyerek, akik állandóan piszkálták, de a tanárnő észre sem vette.
- Megkérdezhetem, hogy mi váltotta ki ezt a döntésedet? - tette karba a kezét Ekaterina. - Így - sem, úgy - sem látod a gépet minimum két hétig, de úgy gondolom, van jogom tudni a döntéseid miértjét.
Vitya őszintén felelt:
- Volt ott két másik fiú. Ők mindketten nagyon jó angolosok voltak...Az egyik ráadásul pár évig Londonban élt, így anyanyelvi szinten beszéli az angolt...Ők azt mondták, hogy én alsó - walesi dialektusban beszélem az angolt.
Ekaterina értetlenül nézett.
- És?
- Ha tényleg alsó - walesi akcentussal beszélem az angolt, a nyelvvizsgán nem fogják érteni, amit mondok...Akkor meg semmi értelme...
- De hiszen viccelt! Honnan tudná az a gyerek, hogy milyen az alsó - walesi akcentus? - alig mondta ki, rájött, hogy ezt fölösleges részletezni Vityának. Köztudott, hogy az aspergeresek nem értik a vicceket, és ráadásul mindent szó szerint értelmeznek.
- Pedig ha ilyet mondott, csak tudta. Ha nem értene hozzá, nyilván nem beszélne az angol tájszólásokról.
Az anyja látta, hogy nincs sok értelme folytatni ezt a diskurzust. Most győzzön meg egy gyereket, hogy ez igenis vicc volt? Fölösleges...Ez megint egy olyan dolog, amit már rég elszúrtak. Vityát sosem vonzotta a vele egykorú gyerekek társasága, így persze, hogy nem érti a nekik természetes dolgokat. Kicsi kora óta inkább a felnőttek társaságát kereste, mert azok legalább nem röhögték ki, és egyesek még a tudását is értékelték. Ha valamit nem szokott meg három évesen, abba értelmetlen tizenhét évesen belevezetni. Az apja a mai napig ezt próbálta. Mindig mondta, hogy ha beszólogatnak neki mások, reagáljon ő is hasonlóan humorosan, oltsa őket vissza, de Vityának ehhez sosem volt bátorsága...No meg humorérzéke sem...
    Ekaterina egyszerűen tehetetlen volt, éppen ezért ordítozott, ami amúgy nem volt rá jellemző:
- Te ilyen marhaságok miatt ellógsz angolról? Tizenhét éves vagy! Kísérgesselek mindenhova, mint egy hülyegyereket, mert nem tudok megbízni benned? Ennyi erővel, mi a garancia arra, hogy egyáltalán iskolába jársz még? Ezek után már bármi kiderülhet.
Annak sem látta sok értelmét, hogy elvegye a gépet. Most már nem tehet semmit. Ez a nyelvvizsga elúszott, mint egy hülye hal, és még kitudja, mi minden fog elúszni ilyen mentalitással. Az időben nem lehet visszamenni se egy hónappal ezelőttre, de tizenhét évvel ezelőttre.