Nem vagyok mindenki!

2015. Február 8. Csütörtök
Dasha anyja, Valeriya idegesen dobálta be ruháit a bőröndbe.
- Ha nem viselkedtél volna reggel olyan utolsó paraszt módjára, most jöhetnél velünk - nézett szemrehányóan a lányára, aki összekucorodva ült a kanapén. - Igort nagyon megsértetted. Miért nem tudtad elfogadni azt a koncertjegyet?
- Mert utálom a One Directiont, és még annál is jobban utálom, ha valaki tucatnak néz. Az embereket önálló egyéniségként kell kezelni, nem korosztályonként kell az érdeklődési körüket csoportosítani. Te mit szólnál, ha szülinapodra vennék neked egy szakácskönyvet azzal a szöveggel, hogy "a legtöbb családanya szeret főzni"?
Valeriya felháborodottan nézett rá, miközben belegondolt, hogy nem elég, hogy nem szeret, hanem nem is tud főzni.
- Igor csak kedveskedni akart. Bocsánatot kellene kérned tőle.
- Inkább neki kellene bocsánatot kérnie tőlem, elvégre ő ütött meg. - vonta meg a vállát Dasha, de igazából halványan sem érdekelte, hogy Igor bocsánatot kér-e, vagy nem. Igyekezett elfelejteni ezt a reggeli cirkuszt és csak a jelenre koncentrálni, de az anyja folyamatosan gondolatban visszarángatta a reggeli eseményekhez.
- Érdekes módon téged az eddigi összes barátom megvert, az összessel összevesztél, elüldözted őket...Nem gondolod, hogy elsősorban neked kéne megváltoznod? - ezt a mondatot már annyiszor hallotta, mint ahogy azt is, hogy az anyja egyedül fog megöregedni, mert ő a hisztiivel és a kibírhatatlan természetével az összes létező hímneműt elüldözi a háztól.
- Ennek a fő oka az, hogy nem szimpatikusak a pasiid, én pedig nem vagyok annyira hazug és képmutató, hogy unszimpatikus emberekkel kedves legyek. - a másik fő oka pedig az volt, hogy elsősorban azért erőltette magára ezt a hideg, és érzéketlen stílust, hogy ezentúl senki se bánthassa. A kemény embereket sosem bántják. A köveket sem próbálja az ember tördelni, de a virágok szárát könnyedén elhajlítja. Ő nem akart többet kínozható virág lenni. Ez a rideg álca, ami lassacskán a lelke védőburkát képezte, jónak bizonyult. Már évek óta csak arra várt, hogy ne bántsa senki. Ezért nem járt nagyon közösségbe, és ezért nem engedett közel magához senkit. Ha az ember nem érintkezik senkivel, nincs ki bántsa...Ez így logikus.
Valeriya csípőretett kézzel állt vele szemben:
- Mondj egy embert ezen a bolygón, aki neked szimpatikus! Inkább magadba kéne nézned ahelyett, hogy folyamatosan csak másokat szidsz. A fiúk ezért nem érdeklődnek irántad. Kinek kell egy hisztis picsa, aki folyamatosan csak pampog?
- Azért akad néhány ember, aki szimpatikus. - felelte gyorsan, miközben a ma megismert iskolatársaira gondolt. Az anyját mindig az idegesítette a legjobban, hogy a szidásra azonnal reagált, és sosem volt képes végiggondolni, amit neki szántak. - És ha érdekel, már egy fiúval is alakul valami. - ezt inkább csak azért tette hozzá, hogy ne maradjon az anyja előtt szégyenben, aki tizennégy éves kora óta folyamatosan csak pasizott. Ha őszinte akart volna lenni, így fogalmazott volna: "Borzasztóan szeretném, ha egy fiúval alakulna valami". Tulajdonképpen most volt életében először szerelmes kézzel tapintható emberbe. Előzőleg mindig csak énekesekbe, színészekbe, és emo modellekbe zúgott bele, de olyan is volt, hogy egy könyv egyik szereplőjének egyéniségébe szeretett bele teljesen. Ez a mostani szerelem más volt. Életében először érezte, hogy akár lehet is valami köztük.
- Nocsak. - mosolyodott el gúnyosan Valeriya. - Igencsak kíváncsi vagyok arra a gyerekre. Mit szerethet benned annyira? A lila hajadat?
Dasha erre nem válaszolt. Mérhetetlen nagy sajnálatot érzett az anyja iránt, aki egy ennyire idióta és agresszív pasival megy vakációra. Reggel lekurvázta mindkettőjüket, és ezt ő is tisztán hallhatta a másik szobából, de mégis elmegy vele. Ilyen az igazi társfüggőség? Ki tudja...Mindenesetre egy parányit örült neki, mert így legalább problémamentes lesz az ő elutazása is. Örömmel öntötte el, hogy holnap korán reggel ismét bemehet a suliba, és láthatja Markot...Beszélhet is vele...És talán...talán tényleg lehet köztük valami.

Cyberbullying

Nem is léteznek jóérzésű emberek?
Dehogy nem, csak azok hallgatnak, mert belőlük is könnyen áldozat lehet.

2015. Február 8. Csütörtök
Este tíz óra tájban Daniil kopogott be a bátyja szobájába. Vitaliy már megszokta, hogy öccse kizárólag csak akkor tesz ilyet, amikor lefagy a saját gépe, így nála próbálja folytatni az elengedhetetlenül fontos facebookos beszélgetéseket. Azt gondolta, ez ma sem lesz másképp, így kissé meglepődött, amikor Daniil a saját notebookjával lépett be a szobába.
- Hallom, elvették a géped...- mondta, miközben leült mellé az íróasztalhoz, és sajátját az asztalra tette. Vitaliy nem értette, hogy öccse mit akar. Nem volt szokása ez a segítőkészség...Igazából világéletében teljesen mindegy volt neki, hogy a bátyja mit csinál, és mi van vele. Többnyire csak akkor kereste fel, amikor valami érdeke fűzte hozzá, és ahhoz képest, hogy egy házban éltek, néha napokig egymáshoz sem szóltak. Nem értette, hogy mi ez az egész. Most szánakozásból áthozza a saját laptopját, hogy ő is tudja használni, ha már a sajátjának két hétre búcsút inthet.
- Most nincs szükségem a gépre. - mondta őszintén. - Holnap felelek irodalomból. Még át kellene néznem az anyagot.
- Pedig ezt látnod kell. - ezzel megnyitott a facebookon egy oldalt. "Vitaliy fan club" - olvasta le a képernyőről. Az első pár pillanatban nem nagyon értette. Fanclubot hírességeknek szoktak létrehozni. Az internetes fanclubok többnyire abból állnak, hogy az oldal adminja folyamatosan újabb képeket és információkat oszt meg az imádott sztárral kapcsolatban. Aztán megpillantotta a csoport leírását. "Ez az oldal az iskola legviccesebb diákjáról, Vitaliy Kuznyecovról szól. Ha ön is nagy tisztelője Vitaliynak, és szeretné nyomon követni az életének minden pillanatát, lájkolja az oldalunkat."
Máskor nem mindig értette az iróniát, de most azonnal leesett neki. Valaki egy róla szóló gúny oldalt hozott létre. Lejjebb görgetett. 30 kedvelés. Az ismeretlen admin a legutóbbi bejegyzést öt perccel ezelőtt posztolta ki. "Ma iskolánk gyöngyszeme, Vitaliy Kuznyecov bejelentette, hogy nem táncol a szalagavatón. Attól tartok, ez az ünnepség ezennel értelmét vesztette". - a kommentekre kattintott. Ketten szóltak hozzá.
 "Alexey Krupin: Nem mintha meg tudná jegyezni a lépéseket a fogyatékos :D
Polina Voronova: Egyel kevesebb probléma. Nikolayt hogy lehetne rávenni, hogy hasonlóképpen  döntsön? Még a végén az afterpartyra is magunkkal kell vigyük őket"
Lejjebb görgetett. Az oldal hasonló színvonalú bejegyzésekkel volt tele. Az legelső, két nappal ezelőtt született.
- Ha akarod, szólok nekik, hogy töröljék a csoportot. - mondta halkan Daniil. Vitaliy nagyon meglepődött. Ezt nem nézte volna ki az öccséből. Szembeállna a menőkkel, csak hogy megvédje a őt? Mégsem kellene engedni Markonak, hogy rajta is bosszút álljon. Daniil jó fiú, csak elvette az eszét a menőség.
- Nem kell. - mondta anélkül, hogy a szemébe nézett volna. "Mostmár úgyis mindegy". Reggel még a bosszúállás ellen volt, de délutánra egyre tisztábban érezte, hogy muszáj csatlakoznia a csoporthoz, hiszen őt is állandóan szekálják. Úgy érezte, hogy már otthon sem érezheti magát biztonságban, hiszen amitől az iskolából hazajövet megszabadul, az otthon is folytatódik, csak virtuálisan. Ha nincs ott, akkor a közösségi oldalakon szapulják. Olyanok, mint a szúnyogok, amiktől a nyári estéken nem lehet szabadulni... De ha fordul a kocka, és az elnyomottak fellázadnak, már úgyis mindegy lesz, ki hozta létre ezt az oldalt.
- Nem? - csodálkozott Daniil. - Te tudod...Pedig van tippem, hogy kik lehettek. - ezzel megfogta a notebookját és kiment a szobából. Vitaliy az elmúlt pár évben már annyit filozofált rajta, hogy melyik disznóságot ki csinálhatta, hogy perpillanat ennek a facebookos oldalnak az ügye a legkevésbé sem érdekelte. Szegény Daniil...Milyen semmit nem sejtő arccal jött segíteni. Ő azt hiszi, hogy a bátyja csupán egy szerencsétlen, bátortalan fiú, aki nem meri megvédeni magát, így segítségre szorul. Nem tudja, hogy ha kettőjük közül valakit meg kell menteni, az inkább ő. Vitaliy elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy Daniilt is elvigye Marko. Valahogy meg kell akadályoznia, csak még nem tudja, hogy hogyan.
                                                                                 * * *
    Ekaterina a dolgozószobájában ült, és éppen az internetes tanácsadó oldalán válaszolt a páciensek által feltett kérdésekre. Amikor Vitaliy megjelent az ajtóban, azt hitte, bocsánatot kérni jött, de utána eszébe jutott, hogy nagyobbik fiának az ilyesmi nem szokása.
- Mit akarsz? - kérdezte nem éppen kedvesen. - Akármivel is jöttél, nem adom vissza a gépet, mert marhára ki vagyok bukva. Fel tudod fogni egyszerűen ennek a dolognak a súlyát? Nem lesz nyelvvizsgád, aztán a végén diplomát sem adnak...
- Nem ezügyben jöttem. - mondta Vitaliy, majd leült az asztalhoz.
- Akkor meg mi a baj?
- Jövő héten Nikolayéknál leszek, mert készülünk egy fizika kiselőadásra. - egyértelmű volt, hogy az ő nevét fogja mondani, hiszen az anyja csak őt ismerte az osztályból a szülei lévén. Ekaterina csodálkozva felnézett. Vitaliy folytatta. - Nagyon alapos előkészületeket igényel ez a kiselőadás, mert kísérlet is lesz, ezért nem árt, ha előtte pár napig ott vagyok.
- Legalább csinálsz valamit. - felelte flegmán Ekaterina, mintha halványan sem érdekelné, de igazából nagyon meglepődött. Vitaliy sosem vállalkozott ilyesmikre, pláne nem másokkal együtt. Csak remélni tudta, hogy ez a kiselőadás nem valamiféle büntetés egy órai komiszkodásért, vagy hasonló. Náluk gimnáziumban anno csináltak ilyet. Az irodalomtanáruknak mániája volt, hogy akinek rossz volt órákon a magaviselete, annak kellett választania egy költőt vagy írót és harminc perces kiselőadást tartani az életéről.
- Akkor beleegyezel? Szombaton indulnék, és még nem tudom, hogy mikor érek vissza.
- Miért ne egyeznék bele? Legalább lesz egy kis nyugtom. - vonta meg a vállát. Nem teljesen értette, hogy miféle kiselőadás elkészítéséhez kell több nap, de inkább nem is kérdezte meg, hiszen fiával ellentétben, ő sosem értett igazán a fizikához. Ha most mondana egy témakört, azt se tudná, miről beszél. Inkább az volt furcsa neki, hogy napokra elmegy valakihez. Vitaliy világéletében kerülte a társaságot. Sosem voltak barátai, az osztálytársaival sem beszélt...Hogy hogy most hirtelen napokra "odaköltözik" Sokolovékhoz? Régebb tanácsolta neki, hogy barátkozzon Nikolayjal, mert ő is hasonlóképpen visszahúzódó fiúnak tűnik, de Vitaliy hallani sem akart róla. Magánakvaló gyerek volt, aki elvan a saját kis világában. Ezúttal talán belátta, hogy neki is szüksége van a közösségre? Talán...Mindenesetre most nem akart ezzel foglalkozni, mert még számtalan páciensektől kapott levélre kellett válaszolnia.
      Vitaliy ahogy kiment az ajtón, rögtön az előszoba felé vette az irányt. Tudta, hogy az anyja úgysem figyeli, ő pedig biztosra akar menni. A fogasra felakasztott bundakabátjában meg is találta a mobiltelefonját, és pár másodperccel később már törölte is belőle Sokolovék telefonszámát. A biztonság kedvéért az apja asztalon lévő telefonjából is törölte a számot, a telefonkönyvet pedig a kukába hajította. Kész...Most már senki nem fog utánajárni semminek. Mivel elérhetetlen lesz, elhiszik, hogy stréber módjára csinálják azt a kiselőadást, és senki nem fogja őket zavarni.

Mindenki azt kapja, amit megérdemel

2015. Február 8. Csütörtök
Nikolay már hozzászokott, hogy ha jól indul a napja, a végére akkor is elrontják. Ma jól indult, és elrontották. Ismét eluralkodott rajta az a feltételezés, hogy mindenki csak kínozni akarja. Ha egy pillanatra hisz az emberi jóságban, már csalódnia kell. Délután még úgy tűnt, végre talált egy igazi barátot. Egy barátot, akit hasonló sorsuk miatt akár lelki társnak is lehet nevezni, és aki nem annyira felszínes, hogy csak a külsőségekkel foglalkozzon. Erre kiderül, hogy ez az ember meg akar ölni egy számára ugyancsak fontos személyt. Úgy érezte, hogy ezt nem hagyhatja...Valahogy beszélnie kell a fejével, hogy felfogja, "mindnyájan egy oldalon állnak". Ebben az akcióban nem léteznek nemzetiségek. Itt arról van szó, hogy meg kell bosszulni az elmúlt öt év kínjait. Muszáj lesz ezt elmondani neki...Igaz, hogy Marko makacs, de nincs olyan ember, akit nem lehet jobb belátásra téríteni.
     Emlékezett még, amikor Vakhát megismerte. Mindössze hat éves volt akkor, de mély nyomot hagyott benne ő és a családja is. Évekkel később is sokszor eszébe jutott, aztán rájött, hogy egy iskolába járnak. Eleinte el sem hitte, hiszen úgy tudta, hogy Vakha Grozniyban él...Aztán megbizonyosodott róla, hogy tényleg ő az, de sosem kereste fel, hiszen biztos volt benne, hogy nem emlékszik rá. Hogy is lehetne emlékezni egy ilyen jelentéktelen emberre, mint ő maga? Sosem tartotta magát egy karakteres, egyedi személynek, aki nyomot hagy mások emlékezetében. A lelke mélyén úgy gondolta, hogy ha szerethető személyiség lenne, gátlástalan és vicces, akkor talán nem  érdekelne másokat a súlya és nem piszkálnák. Egy időben sokat filozofált rajta, hogy milyen élete lenne, ha más külsőbe születik. Akkor talán szeretnék? Vagy a személyiségével van a baj, nem is a külsejével? Ez sosem tudta eldönteni, hiszen nem volt kit megkérdeznie ezzel kapcsolatban. Világéletében az volt az érzése, hogy a szülei hazudnak neki és egy téves képet akarnak lefesteni önmagáról. Az anyja, Natasha őrülten büszke volt rá. Folyamatosan dicsekedett mindenkinek, hogy az ő fia mennyire okos, és mennyivel többre fogja vinni az életben, mint ő. Natasa is jó tanuló volt a gimnáziumban, de mégsem tanult tovább. Saját bevallása szerint ehhez lusta volt. Mindig hangoztatta Nikolaynak, hogy ő ne essen ebbe a hibába és csak tanuljon, feltétlenül menjen egyetemre. Azt is sokszor mondogatta, hogy nem a külső számít. Nikolay ezt érezte a legnagyobb hazugságnak, és a legközhelyesebb szövegnek, hiszen a saját bőrén tapasztalta, hogy mennyire nehéz azoknak az embereknek az életük, akik ilyen szempontból kilógnak a sorból. Kiskorában Natasha mindig azt mondta, hogy változhat még az alkata, mert növésben van. Nikolay el is hitte, de kamasz korában sem fogyott le, és nem is nőtt valami sokat...Ettől függetlenül persze hallgathatta a közismert mondást, hogy "nem a külső számít".
- Milyen volt a tánc? - zökkentette ki Natasha az álmodozásából, miközben vacsoráztak. Annyira őszinte érdeklődéssel tette fel ezt a kérdést, hogy hirtelen nem tudta azt felelni, hogy "borzalmas volt, többet nem akarom ezt csinálni".
- Egész jó volt. - hagyta annyiban.
- Ez nagyszerű! Akkor ezek szerint van már táncpartnered? - mosolyodott ez Natasha. Annyira őszintén örült, hogy ennek hatására még Nikolay is elmosolyodott.
- Igen, van. - bólintott. Polinára gondolt, aki az orrára kötötte, hogy erőltesse meg magát, és öltözzön fel rendesen a szalagavatóra, mert már amúgy is ciki, hogy egy jetivel táncol.
- Akkor végülis minden jóra fordult. - mosolygott Natasha. Felállt az asztaltól, és megölelte Nikolayt. - Annyira örülök. Én megmondtam, hogy minden megoldódik, és előbb utóbb észhez térnek az osztálytársaid. Ez kissé sok időbe telt, de végülis rájöttek, hogy egy milyen nagyszerű ember társaságát hanyagolták évekig. Felejtsd el az eddigieket! A lényeg, hogy most normálisak veled. Kissé későn értek be, na de gyerekek...Mit vár tőlük az ember? Normális gondolkodást? Ne aggódj, majd lesz egy normális barátnőd is. Ha nem a gimnáziumban, majd az egyetemen.
Nikolay fájdalommal hallgatta anyja szavait. Nem mondhatta, hogy közel nem ez a helyzet, hiszen Polina csak kényszerből táncol vele. Semmiképpen nem akarta elrontani Natasha jókedvét. "Hadd örüljön, úgyis annyira kevés öröme van bennem" - gondolta magában.
     Azon gondolkozott, hogyan is ismerte meg Vakhát. Amikor beugrott neki az egész gyerekkori történet, méginkább elszomorodott. Volt egy olyan érzése, hogy ami szépen kezdődött, nem érhet csúnyán véget. Markot észhez kell téríteni! Nem fordulhat olyan ellen, aki vele egy cipőben jár. Nekik össze kellene tartaniuk, hiszen a sorsuk egyforma.
      A megismerkedésük története kissé különös volt. Nem a játszótéren vagy az óvodában botlottak egymásba, ahogy a kisgyerekek általában szoktak, hanem egy nagy és komor épületben, ahova az emberek kivétel nélkül utálnak járni. Egy kórházban. 2004 telén az akkor hat éves Nikolayt a szülei ételmérgezés gyanújával vitték be a kórházba. Ott az orvos kemény diétára fogta, ami persze a kis édesszájú Nikolaynak abszolút nem tetszett. Eleve mindig ideges volt, ha éppen nem volt otthon csoki vagy gumicukor, így abban a pillanatban meg tudta volna fojtani az orvost, aki azt mondta a szüleinek, hogy "jó lenne, ha a kisfiuk pár hétig abszolút nem enne édességet". El sem tudta képzelni, hogy milyen lehet több hét csoki és cukor nélkül. Ettől annyira megrémült, hogy az ágyán ülve sírvafakadt.
- Kicsikém. - ölelte át Natasha. - Csak pár hét. Utána annyi csokit kapsz, amennyit akarsz.
- Én most akarok csokit! - üvöltötte olyan hangerővel, hogy a szobában mindenki odanézett, és egy idősebb nő rájuk is szólt, hogy kissé halkabban beszéljék meg az iszonyatosan nagy problémáikat. Nikolay csak pár napig volt vele egy szobában, de ezt az idős, eldeformálódott lábfejű nőt ki nem álhatta. Látszott a lenézés az arcán, amit iránta és a szülei iránt táplált. Iránta azért, mert bizonyára azt gondolja, hogy "na, de jellemző. A nagydarab gyerek csokiért visít ahelyett, hogy örülne, hogy lefogyhat" a szüleiről pedig bizonyára ezt gondolta: "Idióták, akik nem bírták megnevelni a gyereküket, ezért az leginkább egy hisztérikus kismalacra hasonlít". Ami után a szülei kimentek, ő sírva elaludt az ágyán. Amikor felébredt, egy kis csokit talált a párnáján. Nagyon megörült neki. Gondolta, az anyja biztos visszaosont miután elaludt, és idecsempészte ezt a kis meglepetést, hogy ne legyen annyira szomorú az ő egyetlen kisfia. Éppen nagy élvezettel kibontotta volna, amikor észrevette, hogy a vele szemben lévő ágyról egy kb vele egyidős, sápadt arcú kisfiú figyeli. Ijedten a szájába dugta a csoki egyik felét, hiszen számára világosnak tűnt, hogy a másik el akarja venni, hiszen pont úgy nézett, mint aki valami ilyesmiben mesterkedik. Csak akkor vette észre, hogy a kisfiú milyen sovány és barna szemei pont úgy csillognak, mintha lázas lenne. Egy hirtelen ötletből vezérelve az ágya mellé sétált és a csoki másik felét a kis kezébe nyomta. A kisfiú csodálkozva nézett rá:
- Miért adod nekem? Hiszen én tettem a párnádra. - mondta. Nikolay azonnal kiszúrta, hogy a kisfiú kissé furcsán beszéli az orosz nyelvet. A nyelvhasználata ugyan hibátlan volt, de néhány szót különös torokhangon ejtett. Mintha nem lenne idevalósi...Legalábbis, biztos nem moszkvai, mert itt az emberek nem beszélnek ennyire furcsán.
- Miért? Te nem szereted a csokit? - kérdezett vissza csodálkozva. Lehetetlennek tartotta, hogy egy  öt - hat éves kisfiú ne szeresse a világ legjobb dolgát, a csokoládét.
- Nem igazán ettem eddig csokoládét. - mondta halkabban, mintha ezt szégyellné. - Apa mindig azt mondja, hogy nincs pénzünk ilyeneket venni, de most hogy beteg vagyok, vett.
- Milyen érdekes...Nekem épp azért nem vesznek, mert beteg vagyok. - mondta Nikolay, miközben arra a gonosz orvosra gondolt, aki megtiltotta az anyjának, hogy pár hétig csokit vegyen neki.
- Én lehet, hogy meghalok. - folytatta a kisfiú, mire Nikolay kezéből kiesett a csoki. Persze eddig is hallott a halál fogalmáról, de sosem beszélt neki senki ilyen nyíltan róla. Az anyja mindig azt mondta, hogy a nagyiék már a mennyben vannak, mert meghaltak. Kb ennyit tudott az egészről. Elvileg aki meghal, az valahova elkerül, és többet nem maradhat a földön.
- Hogy hogy? - csodálkozott. - Pedig nem is vagy öreg.
- De beteg vagyok. Egy furcsa, idegen nevű betegségem van, ami gyógyíthatatlan. Apa azért hozott Moszkvába, mert otthon sehol sem tudják ezt kezelni, mert ott háború van, és szétlőtték az összes kórházat. - Nikolay nem foglalkozott különösebben azzal, hogy a kisfiú hova valósi lehet, mert úgy sem ismerte különösebben az idegen országokat, a saját országában lévő autonóm köztársaságokat meg pláne nem.
- És te meg szeretnél halni? - kérdezte. Nem teljesen értette, hogy a halál egy pozitív, vagy egy negatív fogalom-e. A halottak elvileg a mennybe kerülnek ami egy sokkal jobb hely, de a földön többé nem tartózkodhatnak. Ez vajon jó nekik, vagy nem? Ezt akarta ő is megtudni ettől a látszólag nála sokkal érettebb kisfiútól.
- Nem. - válaszolta az határozottan. - A nevem is azt jelenti csecsenül, hogy "élni akarás". Én nem akarok hat évesen meghalni. Ráérek még azzal. - később ez a mondat sokszor eszébe jutott Nikolaynak, amikor kamasz korában arra gondolt, hogy mennyire jó lenne itthagyni ezt az egész rohadt világot és meghalni. Kíváncsi volt, mi történne, ha egyszer öngyilkos lenne. Sajnálná egyáltalán valaki a szülein kívül? Az iskolában foglalkoznának az esettel, vagy három napon belül mindenki elfelejtené? A tablón majd rajta lenne az ő képe is fekete szalaggal, vagy senkinek eszébe sem jutna, hogy feltegye? Amikor ilyeneken gondolkozott, kissé lelkiismeretfurdallása lett, hiszen eszébe jutott Vakha, aki annyira akart élni...Talán ezért is gyógyult ki a leukémiából, mert annyira fel akart épülni. Neki ez sosem jött volna össze, hiszen nem is a menőket és a piszkálódást utálta a legjobban, hanem az életét.
     Annak ellenére, hogy csak három napig tartózkodtak egy kórházi szobában, nagyon szoros lett a kapcsolatuk. Talán ezzel is magyarázható, hogy tizenegy év után is emlékeztek egymásra. Nikolay három nap alatt a saját ügyének tekintette, hogy Vakha rendbejöjjön, és ennek érdekében mindent megtett, ami egy hat éves kisfiútól kitelt. Mindig adott neki azokból az ételekből, amiket az anyja hozott be neki, ha éjszaka rázta a hideg, melléült, és jobban betakargatta. Elkezdett hozzá ragaszkodni, ami nála ritka volt. Később észrevette, hogy ha valaki valami csoda folytán kedves vele, hajlamos azt a valakit túlértékelni, és nem észrevenni a negatív oldalát. Mivel a három nap alatt is majd felemésztette az unalom a játékai és a szülei nélkül, bőven volt ideje megfigyelnie mindent, ami körülötte zajlik, többek között újdonsült kis barátja családjának látogatásait is. Az apja, Shamil mindhárom nap pontban délben jött. Néha jött vele az anyja is, akinek már elfelejtette a nevét, de annyira emlékezett, hogy mindig hijabot viselt. Tulajdonképpen akkor találkozott először azzal a jelenséggel, hogy nem mindenki azonos vallású. Vannak, akik másban hisznek, és más szabályok szerint élnek. Néhányan ezeket a szabályokat komolyabban veszik, mások meg lazábban viszonyulnak hozzájuk. Pl Vakha anyja hithű muzulmán asszonyhoz híven mindig eltakarta a haját egy kendővel, de Shamil nagy ívben tett minden szabályra, és ebédre rendszeresen disznóhúst hozott magával a vallási tilalom ellenére. Nikolaynak nagyon szimpatikus volt ez az ember. Tetszett a lazasága, a pozitív hozzáállása a világhoz, és persze, hogy hitt benne, hogy a kisebbik fia még felépülhet. Az anyuka szolid, szűkszavú asszony volt. Őt is szimpatikusnak találta Nikolay. Egyszer beszélgetett is vele néhány szót, onnan tudta, hogy meglehetősen szűkszavú, de kedves. Aki abszolút nem volt neki szimpatikus az Vakha bátyja volt, aki legtöbbször be se ment a szobába, hanem a folyosón megvárta őket. Nikolay nem fogta fel ép ésszel, hogy nem érdekel valakit a testvére állapota. Mint később megtudta, az akkor tizenhárom éves fiút Mirzának hívták. A folyosón sokat figyelte. Amikor beért az épületbe, mindig levette a kabátját és a kesztyűjét, de a sapkája mindig a fején maradt. Először azt hitte, hogy ez is valami vallási dolog, de aztán rájött, hogy köze nincs az ilyesmihez...Mirza egyszerűen bunkó. A furcsa természetétől függetlenül szép gyerek volt. Ha nem látja az ember a viselkedését, még kedvesnek találná...
      Második nap, amikor Natasha bejött látogatni, mondta neki, hogy holnap már hazamehet. Ahhoz képest, hogy első nap mennyire nem akart itt maradni egy percig sem, most azon kapta magát, hogy nem akar elmenni, hiszen tudta, hogy Vakhának még elég sokáig itt kell maradnia. Tudta, hogyha hazaér, muszáj óvodába mennie, amit annyira utál, mert a sok gyerek folyton "disznónak", "malacnak" meg "hájpacninak" csúfolja. Nikolay ugyan nem tudta, hogy hol van Grozniy, de volt egy olyan érzése, hogy elég messze ahhoz, hogy többet soha ne találkozzanak. Amikor elbúcsúztak, Vakhának adta a sapkáját, mert tudta, hogy a kemoterápiától ki fog hullani a haja. A szülei kérdezték, hogy hova lett a sapkája, de nem mondta el az igazságot, mert attól félt, hogy leszidják vagy kinevetik. Egész egyszerűen azt válaszolta, hogy a kórházban elveszítette, mire az apja megjegyezte, hogy "igen, mert a kórházakban mindig lopnak".
      Amikor évekkel később meglátta a cikket Vakháról az iskolaújságban, valami eddig alig ismert öröm öntötte el. Talán annak örült a legjobban, hogy még él...Ezek szerint teljesen meggyógyult. Akármennyire is örült ennek, nem merte felkeresni a mai napig.
      Gyakran voltak emberek az életében, akik egy gesztusukkal meghatotték, és attól fogva levakarhatatlanná vált. Életében egyszer volt szerelmes, akkor is első osztályban a tanítónénibe, aki a testnevelés órákat tartotta. Látta, hogy Nikolay nem túl jó a sportban, de ennek ellenére biztatásképpen mindig mosolyogva megdicsérte. Nikolaynak az nagyon tetszett, hiszen a szülein kívül kevés ember viszonyult hozzá pozitívan. Utólag ahogy visszaemlékezett, már úgy találta, hogy a tanítónéni nem is volt annyira szép, és a személyisége sem volt különösebben megragadó. Tulajdonképpen nem is maga a nő tetszett neki, hanem az a néhány kedves szó, amit tőle kapott...Mindig kedves szavakra és biztonságra vadászott. Egyszer még alsóban megvédte egy osztálytársa, amikor a többiek piszkálták. Onnantól kezdve állandóan ezen a fiún lógott, míg az közölte, hogy "kopjon már le, és ne kövesse mindenhová, hiszen ők nem barátok". Többet iskolába menni sem volt kedve, hiszen úgy érezte, nincs olyan ember, aki bármilyen helyzetben is mellette állna. A gimnáziumban mindig irigyelte Vitaliyt, akin látszott, hogy teljesen jól megvan egyedül, és a saját kis világában maximálisan boldog. Ő nem volt ilyen. Gyűlölte a magányt és az egyedüllétet. Barátokat akart. Barátokat, akik megvédik a rosszindulatú osztálytársaktól. Olyan embereket, akikkel megoszthatja a problémáit, eljárhatna szórakozni, mint a többiek stb...De ilyen emberekkel sokáig nem találkozott. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Markot. "Lélektárs...Ő a lélektársam" - folyamatosan ez járt a fejében. "Vajon Eric és Dylan* is ilyenek voltak egymásnak? Nem, ők nem voltak profik. Ők csak lelőtték a zaklatóikat, de ők ennél is kegyetlenebbek lesznek, hiszen előbb - utóbb mindenki azt kapja, amit megérdemel"

Akárhogy is, már nem fárasztotta magát azzal, hogy valami értelmet találjon ebben a káoszban. Már nem törte a fejét semmi ködös régi történeten, ami esetleg csorbította volna a tiszta élvezetet, az egyetlen dolgot, ami miatt ragaszkodott még Markóhoz. 
- Anya! - szólította meg Natasát. - Jövő héten fizika kiselőadást tartunk Vitaliyval. Pár napra oda kell mennem, mert egy nagyon bonyolult kísérlet is hozzátartozik...Tudod, amúgy is javítanom kell fizikából. 
Natasa arca ismét felderült. 
- Már ilyen jóban vagy Vitaliyval? Ez nagyszerű! Én a családját már nagyon régóta ismerem...Tudod, régebb ők is ebben a blokkban laktak. Amúgy persze, menj csak, mindent a jegyek érdekében...Csak előbb add meg a Kuznyecovék telefonszámát, hogy tudjalak hívni esténként. Valahova elrendeztem azt a telefonkönyvet...
- Sajnos nem tudom a vonalas telefonszámukat, Vitaliynak meg nincs telefonja. - mondta az előre betanult szöveget.
- Nincs mobilja? Érdekes...Furcsa gyerek ez a Vitaliy is. Na de mindegy. Én megbízom benned, hiszen érett, nagy fiú vagy. Csak vigyél magaddal sok meleg ruhát, mert nem tudom, milyen ott a fűtés.
Nikolay amúgy is vitt volna magával meleg ruhát, ha már úgyis a puszta közepére mennek. A lényeg az volt, hogy a menők ne vigyenek magukkal semmi ilyesmit. Ha otthagyják őket, meg kell fagyniuk, és meg is fognak, hiszen a közelben semmi nincs semmi élet. Se egy város, se egy falu, se egy menedékház. Akkor végre meglátják, milyen, ha nem számíthatnak senkire. Meg fogják érteni, milyen az, amikor az ember a körülmények miatt már inkább meghalna, mint hogy tovább küzdjön.
Örömmel öntötte el, ahogy ebbe belegondolt. Úgy érezte, már nincs előtte semmiféle akadály...

Alsó - walesi dialektus

2015. Február 8. Csütörtök

A pszichiátereknek legalább egy kicsit dogmatikusaknak kéne lenniük, hogy a szegény, szétcsúszott páciensek valami szilárdba kapaszkodhassanak. - állapította meg Ekaterina Kuznyecova, amint munkájából hazafelé éppen leparkolt egy bevásárlóközpont előtt. Utált ilyen helyekre járni, hiszen pontosan tudta, hogy az utcán / bevásárlóközpontokban / rendelőkben lehet leginkább a közeli és távolabbi ismerősökkel összefutni, akik persze azonnal  eddig nem tudott információkat zúdítanak a fejére a gyerekeiről, vagy a sajátjaikkal dicsekednek. Nem kedvelte az összejöveteleket, hiszen a vele egyidős értelmiségi családanyák körében rendszerint arról szólt a beszélgetést, hogy a gyerekeik milyen nyelvvizsgákat tettek le eddig, milyen sportversenyeken értek el eredményt, vagy éppen milyen tanulmányi versenyeken indultak. Ő a sajátjairól semmi ilyesmit nem tudott elmondani, sőt, a legtöbb ismerőse elől azt is titkolta, hogy nagyobbik fia aspergeres. Magának is félt bevallani, de egyszerűen nem volt büszke a gyerekeire. Úgy érezte, valahol nagyon elszúrta ezt a gyereknevelésnek nevezett hatalmas kihívást. Talán anno nem is kellett volna gyereket vállalnia, ha nem tud tisztességes embereket nevelni belőlük. Az egészet egy sorsfintorként kezelte, miszerint csak a pszichiáterek és a pszichológusok nem tudják normálisan megnevelni a gyerekeiket. Talán azért, mert túl sokat foglalkoznak más emberekkel, míg a saját családjukra nem irányul elég figyelem. Ő valóban reggel kilenctől délután négyig ült a munkahelyén, utána pedig maszekba rendelt. Ismeretlen embereknek hallgatta a problémáit, aztán felírt nekik valami gyógyszert, ami némileg szabályozza a lelkiállapotukat, és egy ideig lenyugszanak. Maguk az emberek és a problémáik igazából abszolút nem érdekelték. Már nem tudott visszaemlékezni, hogy pályája elején jobban lelkesedett-e, de annyit tudott, hogy most leginkább a pénzszerzés hajtja. 

     Ahogy egy bevásárlókocsival elindult, már érezte, hogy bele fog futni valakibe, akivel egy kellemetlen beszélgetésben lesz része. Mindig megérezte az ilyesmit. Legszívesebben egész nap otthon ült volna, hogy ne találkozzon senkivel, és akkor talán jobban képes lenne tisztelni és szeretni a gyerekeit. Talán lenne ideje végre beszélgetni velük. Daniil régebb közlékeny volt, csak mostanában zárkózott be ennyire, de Vityával világéletében nehéz volt kommunikálni. Ekaterina nem akarta bevallani magának, de sokszor nem volt türelme hozzá. Este hulla fáradtan nem volt kedve hallgatni a különböző gépek szerkezetéről szóló kiselőadásokat, meg az afrikai nyelvcsaládok kialakulását. Néha rászólt, hogy "foglalkozzon már értelmesebb dolgokkal, amikkel viheti is valamire az életben"...Emiatt később lelkiismeretfurdallása volt, mert sokmindentől elvette a fia kedvét.

- Katya! - szólította meg valaki, miközben éppen a konzerveket válogatta. Ő félve hátranézett. Vitya maszek - angol tanára volt az. Nem úgy festett, mint aki csak udvarisasságból köszön...Úgy tűnt, mondani is akar valami fontosat, hiszen nagy léptekkel elindult felé. "Már megint mi a szar lehet?"- villant át az agyán, miközben egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Ebben már gyakorlott volt. Egész nap mosolyognia kellett a páciensekkel, holott inkább elkeserítette a sok áldepressziós és életunt ember látványa. A mosolyainak két fajtája volt, és rengeteg "alfaja". Az első volt az "udvarias, alig látható mosoly". Ezt általában a munkahelyén és a boltokban alkalmazta. A második a félig  - meddig nevetős mosoly volt, amit akkor kell az arcra erőltetni, amikor a beszélgetőpartner valami szerinte vicceset mond. Ezt otthon alkalmazta Vitya vicceinek esetében...És néha a férje vicceinek esetében is. Most az első számú mosolyt erőltette az arcára.

 - Lena! Micsoda meglepetés...De jó, hogy látlak. 

- Hát még én hogy örülök, épp ma akartalak felhívni. 

Ebből már Ekaterina tudhatta, hogy sok pozitívról nem lehet szó. 

- Nos, akkor valóban jó, hogy összefutottunk. - mosolygott tovább.

- Igen. Afelől szeretnék érdeklődni, hogy megváltozott-e az a terv, miszerint Vitaliy idén lenyelvvizsgázik? 

- Már miért változott volna? Persze, hogy lenyelvviszgázik, hiszen végzős. Megbeszéltük, hogy márciusban leteszi a nyelvvizsgát, hiszen ő sem akarja, hogy az egyetemen ezzel kelljen foglalkozni. 

Lena úgy nézett rá, mint aki valamilyen tekintetben elszólta magát, és tisztában van vele, hogy kissé finomabban kellett volna beadagolja ezt a dolgot, hiszen szerencsétlen nő nem tud semmit. 

- De akkor miért nem jár angolra Vitaliy több mint egy hónapja? Azt hittem, változott a terv, azért nem jön soha csütörtökönként. 

- Több mint egy hónapja nem jár Vitaliy angolra? - kérdezett vissza, mint aki nem hiszi, és reméli, hogy csak valami félreértésről van szó. Ő úgy tudta, hogy szeptember óta csütörtökönként jár Lenához angolozni, két másik gyerekkel együtt. Lena egy régi ismerőse volt, még a gimnáziumból. Tavaly augusztusban beszélték meg, hogy felkészíti Vityát a nyelvvizsgára.  

- Nem. Több mint egy hónapja nem láttam. Ha valamilyen okból abbahagyja, nem ártana szólni. 

Ekaterina a fejét fogta. Most mit mondjon ennek a nőnek? Mondja el, hogy a fia aspergeres, és a bantu néger nyelven kívül semmi nem érdekeli? Mégis micsoda anyának tűnhet, ha kinyögi, hogy "neki erről a lógásról fogalma sem volt". Azt fogja hinni, hogy semmit nem foglalkozik a gyerekeivel.

- Nos...Ezt majd megbeszéljük otthon. - sóhajtotta. - A nyelvvizsgához viszont feltétlenül ragaszkodom. Le kell tennie az egyetem előtt. 

- Katya...Márciusban vannak a nyelvvizsgák. Most február van. Nem tud felkészülni pár hét alatt, ha egy egész hónapot kihagyott. - magyarázta. Látta arcán a lenézést. Pont úgy nézett rá, mint aki megveti azért, mert nem tud a gyerekeire odafigyelni. 

- Remek. - sóhajtotta. - Akkor ez a lehetőség is jól elúszott, mint Vitya esetében minden.
      Ezek után természetesen még szóbakerült, hogy Lena lánya már letette az emeltszintűt is angolból, pedig még csak tizenhat éves, mindemellett sportol, zongorázik, és persze kitűnő tanuló. Ekaterinának néha az volt az érzése, hogy a felnőttek direkt húzzák egymás agyát az ilyesmivel. Talán valamiért jó nekik, ha a másikkal érzékeltethetik, hogy mekkora nulla és elszúrta a gyerekei nevelését.  Miért jó ez nekik? Ő soha nem csinálná.
      Amikor hazaért, köszönés nélkül rontott be Vitya szobájába. Kb öt évesek voltak a gyerekek, amikor utoljára lenyomott nekik egy - két taslit, de érezte, hogy most nagyon fegyelmeznie kell magát. Vityát természetesen a számítógép előtt találta, ölében egy füzettel, amibe valamit írogatott.
- Na jó, nekem ebből most lett elegem! - az asztalhoz sietett, becsapta a laptopot, és megragadta, hogy vigye ki a szobából. Miután lerakta a saját dolgozószobájának íróasztalára, visszatért Vitya szobájába, hogy ha már elvette a laptopot, tisztázhassanak egyet s mást.
- Találd ki, kivel találkoztam ma!  - kezdett bele a mondandójába, miközben leült a bevetetlen ágyra - Az angoltanároddal. Nem is említetted, hogy abbahagytad az angolozást. Valahogy ezeket a fontos dolgokat elfelejted közölni.
Vitya lesütötte a szemét. Már egy hónapja csütörtökönként angol óra helyett a könyvtárba ment, és erre most az anyja rájött. Nem tehetett róla, de nem érdekelte túlságosan az angol nyelv, és ami nem érdekelte, arra képtelen volt időt fordítani. Na meg persze ott volt a két másik gyerek, akik állandóan piszkálták, de a tanárnő észre sem vette.
- Megkérdezhetem, hogy mi váltotta ki ezt a döntésedet? - tette karba a kezét Ekaterina. - Így - sem, úgy - sem látod a gépet minimum két hétig, de úgy gondolom, van jogom tudni a döntéseid miértjét.
Vitya őszintén felelt:
- Volt ott két másik fiú. Ők mindketten nagyon jó angolosok voltak...Az egyik ráadásul pár évig Londonban élt, így anyanyelvi szinten beszéli az angolt...Ők azt mondták, hogy én alsó - walesi dialektusban beszélem az angolt.
Ekaterina értetlenül nézett.
- És?
- Ha tényleg alsó - walesi akcentussal beszélem az angolt, a nyelvvizsgán nem fogják érteni, amit mondok...Akkor meg semmi értelme...
- De hiszen viccelt! Honnan tudná az a gyerek, hogy milyen az alsó - walesi akcentus? - alig mondta ki, rájött, hogy ezt fölösleges részletezni Vityának. Köztudott, hogy az aspergeresek nem értik a vicceket, és ráadásul mindent szó szerint értelmeznek.
- Pedig ha ilyet mondott, csak tudta. Ha nem értene hozzá, nyilván nem beszélne az angol tájszólásokról.
Az anyja látta, hogy nincs sok értelme folytatni ezt a diskurzust. Most győzzön meg egy gyereket, hogy ez igenis vicc volt? Fölösleges...Ez megint egy olyan dolog, amit már rég elszúrtak. Vityát sosem vonzotta a vele egykorú gyerekek társasága, így persze, hogy nem érti a nekik természetes dolgokat. Kicsi kora óta inkább a felnőttek társaságát kereste, mert azok legalább nem röhögték ki, és egyesek még a tudását is értékelték. Ha valamit nem szokott meg három évesen, abba értelmetlen tizenhét évesen belevezetni. Az apja a mai napig ezt próbálta. Mindig mondta, hogy ha beszólogatnak neki mások, reagáljon ő is hasonlóan humorosan, oltsa őket vissza, de Vityának ehhez sosem volt bátorsága...No meg humorérzéke sem...
    Ekaterina egyszerűen tehetetlen volt, éppen ezért ordítozott, ami amúgy nem volt rá jellemző:
- Te ilyen marhaságok miatt ellógsz angolról? Tizenhét éves vagy! Kísérgesselek mindenhova, mint egy hülyegyereket, mert nem tudok megbízni benned? Ennyi erővel, mi a garancia arra, hogy egyáltalán iskolába jársz még? Ezek után már bármi kiderülhet.
Annak sem látta sok értelmét, hogy elvegye a gépet. Most már nem tehet semmit. Ez a nyelvvizsga elúszott, mint egy hülye hal, és még kitudja, mi minden fog elúszni ilyen mentalitással. Az időben nem lehet visszamenni se egy hónappal ezelőttre, de tizenhét évvel ezelőttre.