Citrusháború

3 évvel ezelőtt

Ahogy végigsétált az első emelet folyosóján Elena Polzina, megállás nélkül csak azon kattogott az agya, hogy a tizenhárom - tizennégy éves  iskolatársai hogy különbözhetnek annyira az amerikai tinisorozatok főszereplőitől. Ők érettek, romantikusak, nem beszélnek csúnyán, nem röhögnek folyamatosan gusztustan vicceken, és persze őrülten jól néznek ki. A fiú osztálytársai pedig...Gyerekesek, idétlenek, egyikőjük sem néz ki többnek tizenkettőnél, nem fésülködnek, tornaóra után pedig büdösek...A legjobb szó, hogy éretlenek a lányokhoz képest, és talán soha nem érik utol őket. Elena abszolút nem ilyennek képzelte el a középiskolai életet. Arra számított, hogy a gimnáziumban majd igazi nagylánynak érezheti magát. A tanárok jó arcok lesznek, az osztálytársai menők, és nemsokára a szerelem is utoléri egy Justin Bieberhez egészen hasonló srác képében. Csakhogy egy hónap múlva sem emlékeztette semmi ehhez az idilli, elképzelt világhoz. A tanárokat legkevésbé sem találta jófejnek - különösen a matektanárt, akiről úgy érezte, kifejezetten pikkel a nem reál beállítottságú egyénekre, Julyán kívül még nem igazán tett szert barátokra, és egy hónap alatt még egy Justin Bieberhez hasonló srácot sem látott az iskola környékén. Egyreinkább kezdte úgy érezni, hogy rossz helyre tévedt, ahol sosem valósíthatja meg valódi álmait. Menő lány akart lenni, akit az iskolából mindenki ismer, és felnéznek rá. Aki szép, divatos ruhái vannak, barátkoznak vele a fiúk is, és az alsóbbévesek példaképként tekintenek rá. Nem értette, miért nem valósult meg az álma, amikor már jó ideje rá se néz arra a hülye Markora. Talán sosem fog már kitörlődni a többiek fejéből az a szeptemberi ominózus eset, ő pedig mindörökké népszerűtlen marad? Ebbe belegondolni sem mert. Lehet, hogy nincs igaza, és csak azért nem népszerű egyelőre, mert nem szép. Ugyan vékony, de nem karcsú...Micsoda kitolás a természettől...Mindenki a vékony derekú, formás fenekű lányokat szereti, nem pedig a deszkákat. Ha hazaér, meg is mondja a szüleinek, hogy vegyenek neki bérletet az edzőterembe.
    A menzára leérve azonnal meg is pillantotta a leghosszabb asztalnál ücsörgő, vihorászó társaságot. Ők voltak az "Elit" asztal, bár ezt a szót a fiatalok csak egymás között használták. Az Elit asztal fix sejtét a diákönkormányzat tagjai alkották, akiket év elején szavazással választott meg saját osztályuk ügyeik szervezésére és rendezésére. "Jövőre egészen biztosan indulok a diákönkörmányzati választáson" - határozta el magában Elena. - "Úgyis megválasztanak" Ugyan nem nagyon érdekelte a dolog, de a népszerűségért pár DÖK gyűlésen eltöltött unalmas percet gond nélkül bevállal. Az osztályképviselőkön kívül még stúdiósok, és azoknak barátai és barátnői ültek az asztalnál. Aki egyszer ehhez az asztalhoz került, az már kijelenthette, hogy valamit elért a gimnáziumi évei alatt. A "közösség" nagy része tizedikesekből és tizenegyedikesekből állt, de néha olyan tagok is csatlakoztak a csoporthoz, mint a tizennégy éves Alexey, akit nyugatias frizurája és széles mosolya miatt imádtak a végzős lányok. Elena átvette az ablakon az ételét, majd indult volna a magányosan üldögélő Yulya mellé, amikor a saját nevére lett figyelmes.
- Elena! - intett oda neki Alexey az Elit asztaltól. Eleinte nem értette, mit ordibál, így gyorsan magára nézett, hogy nem öntötte -e le a pólóját narancslével, vagy nem oldódott-e ki a cipőfűzője. - Gyere! - húzott ki egy mellette lévő székel Alexey. Elena el sem hitte, ami történt. Odahívták az Elit asztalhoz. Sietve bocsánatot kért Yulyától, amiért a mai napon nem fog mellé ülni, majd fülig érő vigyorral áttipegett a másik asztalhoz.
- ...És aztán... - ecsetelte egy pattanásos arcú végzős fiú. Elena mindig kíváncsi volt, miről beszélgethetnek ezen az Elit helyen. - Elvette a hülye picsa a telefonom, és írt anyáméknak, hogy "Tisztelt szülők! A fiuk telefonozott órán, ezért szaktanári figyelmeztetőt kap". A muter persze lebaszott otthon, de én szartam bele, és a következő órára egy laptoppal ültem be a hátsó sorba. - erre kitört a röhögés. - Remélem, azért év végén megadja a négyest egy üveg vodkáért cserébe.
- Elena. - bökte meg a vállát Alexey. - Mesélj erről a Marko haverodról!
- Nem a haverom. - mondta zavartan. Kicsit másra számított. Azt hitte, az Elit asztalnál érdekes dolgokról folyik a szó, és nem a tanárok és a lúzerek cikizése a központi téma.
- Na de mégis...Te beszélgettél vele. - a többiek szintén árgus szemekkel nézett rá. Nem tudta, mit csináljon. Mit kellene mondania erről a Markoról, akit alig ismer? Kicsit fura gyerek, de sosem ártott neki...Persze tisztában volt vele, hogyha ezt ilyen formában előadná, őt is lelúzereznék, és többet sosem ülhetne az Elit asztalhoz.
- Úgy hallottam, intézeti gyerek. - nyögte ki végül. A többiek visítva felnevettek.
- Intézeti gyerek? Hát a saját szüleinek sem kellett? Még ők is utálták? - kérdezgette vihorászva egy szőke fiú.
- Senki nem utálja a saját gyermekét. - mondta tettetett komolysággal Alexey. - Azok a szülők döntenek emellett, akiknek nincs pénzük abortuszra. - erre megint hatalmas hahotázás tört ki.
- Bizony. Az intézeti gyermekek szüleinek nagy része tizennyolc év alatti. Ennek a Markonak is biztosan valami tizennégy éves tinipicsa volt az anyja, akit egy buli hevében jól...
- Butaság ezen nevetni, hiszen ő erről semmit nem tehet. - szólalt meg Elena, de amint kimondta, meg is bánta. Csak remélni merte, hogy nem sokan hallották ezt a menőkhöz abszolút nem méltó benyögését.
- Nézzétek! Most jön a reálos osztály. - súgta nekik gúnyosan Polina, egy hosszú barna hajú nyolcadikos lány. - Ezek aztán úgy öltözködnek, mint valami vidékről szalasztott parasztok. Mindig a reálos osztályokban van a legtöbb nyomi, így nekem is számos előítéletet kellett leküzdenem ahhoz, hogy itt ülhessek. Elég csak ránézni az osztálytársaimra...Kockafej az összes. - a menzaterem ajtaján valóban becsörtetett egy matematika tagozatos lányokból álló banda, akiknek külsején Elena semmi átlagtól eltérőt nem látott, Polina azonban máshogy gondolkozott ezt illetően.
- Stretch nadrág? Ez komoly? Mi ez a haj? Végighaladnak ezek előttem, és azt hiszem, egy tizenkilencedik századi munkásmozgalom közepébe csöppentem. Néha elgondolkozom, hogy ezeknek ennyire nincs stílusuk, vagy csak szimplán csórók. Ki tudja...
Elena végignézett egyszerű csőfarmerén és  fekete blúzán, és szívből remélte, hogy ez az öltözet nem számít ódivatúnak, vagy valami annál is rosszabbnak. A többiek kuncogva egymásra néztek, amiből azt gondolta, hogy ő csinált, vagy mondott valami nevetségeset, de a következő pillanatban kiderült, hogy abszolút nem erről van szó.
- Pszt...Itt jön a hősszerelmes. - intette csendre a többieket Alexey pont akkora hangerővel, hogy a menza ajtaján besétáló Marko is jól hallja, hogy éppen róla beszélnek. Polina unottan nézett a kapucnis pulóvert viselő, fülhallgatós fiúra.
- Hagyd már azt a gyereket! Folyamatosan róla van szó, már nagyon unom a fejét.
Alexey ügyet sem vetett évfolyamtársára.
- Fedya. - bökött meg egy szomszédos asztalnál ülő alacsony, szemüveges fiút, akinek pont elérte a hátát  - Van kedved szívatni ezt a hülye Markot?
- Miért? - jött a buta válasz. Talán a kérdésen lepődött meg, talán azon, hogy egy Alexey féle menő gyerek tudja a nevét, és még meg is kéri valamire.
- Miért ne? Ma még nem csináltunk vele semmit.
A kis szemüveges Fedya az asztalnál ülő többi hetedikesre nézett, akik szemükkel azt sugallták, hogy tegye meg, mert különben nem lesz jó vége.
- Mit kellene csinálnom? - kérdezte nem túl nagy lelkesedéssel.
- Most ment el kajáért. Mindjárt visszajön az asztalhoz. Amikor ülne le, húzd ki alóla a széket. - suttogta sejtelmesen Alexey, mintha valami komoly bűncselekményre akarná rávenni kis társát.
Fedya amúgy is sápadt arcára félelem ült ki.
- Muszáj?
- Nyomás!
Fedya félénken a terem végén álló magányos asztalhoz sétált, az elit asztaltól pedig többen is felálltak, hogy videózzák a nagy akciót. Ha Elenának lett volna egy kis bátorsága, talán megkérdi, hogy mire jó ez...Akkor talán minden máshogy történhetett volna.
- Óvoda... - forgatta a szemeit Polina, aki koránál jóval érettebbnek akart tűnni mindig... Egy érett lánynak, akit nem érdekelnek az efféle baromságok, de ugyanakkor részese mindennek.
Marko valóban hamarosan megjelent egy tálcával, és gyanútlanul sétált az asztal felé, amelynek egyetlen széke mögött Fedya nyomkodta a telefonját, mintha észre sem venné a közeledő Markot. Semmi furcsa nem volt abban, hogy valaki ennyire közel állt a székéhez, hiszen az ebédlő mindig egy zsúfolt helyiség volt, ahol az emberek egymás lábán tapostak. "Talán csak barátkozni akar. Ő is elég visszahúzódó fiúnak tűnik" - fordult meg Marko fejében, de hamar el is hessegette a gondolatot, hiszen az elmúlt egy év és egy hónap alatt senki nem mutatta ennek jelét. Miért akarna pont ez a hetedikes fiú barátkozni vele? Biztosan talál jobb társaságot. Ahogy tálcával az ölében a székre ereszkedett, az hirtelen kicsúszott alóla, ennek következtében pedig nem elég, hogy a földre ült, de még a tálca tartalma is az ölében landolt. Ahogy Fedya látta a cipője orra felé tartó levesestányér folyékony tartalmát, futásnak eredet a nagy tömegben, és meg sem állt az asztalukig. Alexey száját eltakarva röhögött, Polina szokásához híven pofákat vágott a tizenéves fiúkhoz méltatlan gyerekesség láttán, Fedya pedig azt hitte, mindjárt elájul félelmében. Mi jön most? Marko idejön és megveri, vagy a konyhás felcipeli Goncharovhoz?
- Hát itt meg mi az Isten történt? - rontott a helyiségbe a nagydarab konyhás nő, aki meghallotta a tányér csörömpölését, és most már a földön ülő leveses ruhájú Markot is láthatta. - Hülye kölykök. Átok egy ilyen helyen dolgozni. - mondta a kelleténél hangosabban. - Ki volt ez?
A teremben ebédelő gyerekek értetlenül néztek egymásra, mintha nem láttak volna az égvilágon semmit az elmúlt öt másodpercben. - Azt kérdeztem, ki húzta ki a fiú alól a széket?
- Az a matamatikus arcú hülyegyerek volt! - mutatott Marko dühösen a terem másik végében ücsörgő Fedyára.
- Ugyan már, ne hallucinálj, Marko! - szólt közbe Alexey. - Fedya végig itt ült mellettünk. Csak nem gondolod, hogy teleportációra képes?
- Itt állt a székem mögött a kis gyökér, világosan láttam! - ordította magából kikelve.
- Ne nevettess Marko...Egész idő alatt beszélgettem vele. - szállt bele a szívatásba Polina is.
- Mi a franc folyik itt? - üvöltött már a konyhás nő is. - Nem érdekelnek engem a konfliktusaitok, de aki kiborította a drága ételt, szedje is fel, mert elegem van már abból, hogy egész nap takarítok utánatok. Fel akartok menni az igazgatóhoz? Előtte talán megoldódik a nyelvetek.
- Én láttam, hogy Fedya volt az. - állt fel bátran egy kisfiú, aki hirtelen szőke hajával és sötétkék szemeivel egészen úgy nézett ki, mint egy kisangyal egy bűnnel teli világban. Nem lehetett több tizenhárom évesnél, de a hangja mégis egészen komolyan és felnőttesen hangzott, így egy pillanatra még Alexey is elbizonytalanodott. - Végig ott állt Marko széke mögött, mintha csak nyomkodná a telefonját, és amikor Marko leült, kihúzta alóla a széket.- minden szem a kisfiúra szegeződött. Egyrészt azért, mert sokan még abszolút nem látták eddig az iskola épületében, másrészt pedig azért, mert szembe mert szállni azokkal az emberekkel, akiknek nyilván kezük volt a dologban. "Szegény, butuska kisfiú...Még nem tudja, hogy működik a mi iskolánk" - gondolták többen magukban. A konyhás nő pár pillanatra eltávozott, majd egy felmosóval és egy régi konyharuhával tért vissza.
- Gyere, te Fedya! - mosolygott gonoszan. - Most legyél vagány gyerek.
Az egész terem röhögött, ahogy Fedya négykézláb szedte össze a földre borult ételt, de Alexeyt már rég nem érdekelte a sztori ezen része.
- Ki volt ez a kis buzi? - bökött az asztal felé, ahol pár perce még a bátor, szőke kisfiú ült. Elenát rossz érzés fogta el. Ha elmondja a nevét, egész biztosan őt is kicsinálják a menők. - Nem ismered? Hm...Pedig úgy tudtam, hogy évfolyamtársad. Kellene ismerned.
- Savely Pushman. - nyögte ki végre...És már gondolatban el is temette. 

A gránátalma magvai

 2015. Február 10. Szombat
Habár Ibrashka még csak négy éves volt, olyannyira hozzászokott az edzőterem hangulatához, mint más vele egykorú gyermek az óvodához, vagy a kortársaival való játékhoz. Már év eleje óta minden szombaton köteles volt itt dekkolni, mivel a szülei hétvégenként is dolgoztak, így nem tudták kire hagyni. Az igazat megvallva, jobban is szerette az itteni felnőttek társaságát, mint az óvodástársaiét. Itt mindenki szerette, pláne a férfias testfelépítésű női edzők, akiknek az izmaik mögött épp olyan lélek bújt meg, mint bárki másnak az előnyös, vagy éppen előnytelen testében. Ők mindig ölbe kapták, "kis vasgyúrónak" szólították, és néha diétás müzlit is vettek neki az edzőterem büféjében. Persze nem csak a nők voltak kedvesek, hanem Volodya bácsi is. Ha az apja éppen nem ért rá, ő gyakorolt vele. Izmoktól dagadó, nagydarab ember volt, a karján tele tetoválásokkal, mégis kedvesebbnek találta őt, mint a saját apját. Egy szóval, sokkal jobban szeretett itt lenni, mint otthon, vagy az óvodában. Itt nem bántotta soha senki, és nem is érezte azt, hogy bárki is ebben mesterkedne. Nem szólították feketeseggűnek és nem rúgott bele senki, ha elment mellettük. Az óvodában ennek az ellenkezője gyakran megtörtént, de nem merte elmondani az apjának, hiszen tudta, hogy nagyon ideges lenne, ha kiderülne, hogy a sportoló fiacskája ennyire szimpla helyzetekben sem tudja megvédeni magát. Hiába tudta pontosan, hogyan kell ütni - rúgni, ahogy meglátta reggelente a nála két fejjel magasabb Mishát, inába szállt minden bátorsága. Ennek az oka talán az lehetett, hogy Misha nála sokkal jobban szeretett bunyózni. Titokban mindig arra gondolt, hogy talán neki kellene fárasztó edzéseken részt venni minden nap, és nem is neki...Az élet nem igazságos. Senki nem azt kapja, amit megérdemel. Őt is gyakran megverik a nagyobb fiúk az óvodában, pedig nem csinált semmi rosszat. Pontosabban, nem is szól senkihez...Vakha mindig azt mondja, hogy a verekedés a kisgyerekek konfliktusmegoldó normája, és a nagyoknál sokkal rosszabb minden, mert ők szavakkal bántják egymást. Ibrashka nem teljesen értette ennek a jelentését, ne biztos volt benne, hogy az utóbbi ezerszer tűrhetőbb, mintha megvernék.
    Mirza önelégülten nézte kisfiát, miközben az a terem másik végében apja hátizsákjával babrált valamit. Az ő fiacskája...Szinte tökéletes gyerek. A világos haját és szürkészöldes szemeit egyértelműen az anyjától örökölte, míg a rátermettségét egyértelműen az apjától...Csak ne lenne olyan kis nyámnyila. Egy sportoló nem lehet ilyen. Márpedig Ibrashkából egyértelműen olimpikon lesz...Ahogy belőle is lehetett volna az, ha nem rondít bele gyerekkorába a háború, és öccséből is lehetett volna az, ha nem olyan lusta, hogy abbahagyja a sportot. De nincs semmi veszve, hiszen itt van Ibrashka, aki tehetséges gyerek...Olyan felkapott MMA harcos lesz belőle, hogy húsz év múlva nem a bevándorló családoktól és nyuggerektől hemzsegő lépcsőházi lakásban fognak élni, hanem a Rublyovkán.
- Apa, ki ez a bácsi? - futott oda hozzá Ibrashka egy 4x4 cm-es fényképpel a kezében, amit valószínűleg az apja pénztárcájában találhatott. Habár Mirza meg sem nézte a képet, pontosan tudta, hogy ki van rajta, és átkozta magát, amiért tíz év elteltével is magánál tartja az apja képét. Mintha az ember és a szülei között valamiféle láthatatlan kötelék lenne, ami miatt nem tud haragudni rájuk, bármit is tettek a múltban, vagy tesznek a jelenben.
- Miért érdekel az téged? Nem volt jó ember.
- Miért? Mit csinált? Talán lopott? - kérdezte Ibrashka olyan hangerővel,  hogy az egész edzőteremben kínos csend állt be pár pillanatig.
- Dehogy...Ne beszélj már hülyeségeket!
- Egyszer az oviban az egyik gyerek szétvágott kisollóval egy kaszáspókot, mire az óvónéni azt monda, hogy jó ember ilyesmit nem tesz. Ezek szerint a bácsi is...
- Nem mindegy neked, hogy mit csinált, és ki volt? Miért érdekelnek olyan emberek, akiket nem is ismertél?
- Csak úgy. Az emberek érdekesek.
Abban a pillanatban egy fekete kabátos, sapkás alak lépett be az edző terembe. Amikor levette ázott, hópelyhes sapkáját, csak akkor tűnt fel Mirzának, hogy Vakha az. "Ez meg mit keres itt?" - futott át az agyán, de hiába kérdezte volna meg Vakhát, ő sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi vitte ide. Megfogadta, hogy nem fog szólni senkinek a tervéről...Mirzát úgysem érdekelné, ha egy évre tűnne el, az sem...Inkább örülne, hogy megszabadul tőle. Ahogy Ibrashka meglátta őt, mosolyogva felugrott, és olyan örömmel futott felé, mintha évek óta nem látta volna. Mirza csak a szemeit forgatta. Bezzeg hozzá sosem rohan ilyen örömmel, de még csak rá sem mosolyog az a gyerek...Mégis mit szerethet annyira ebben a hülye Vakhában? Minden nap kiakasztja valamivel...A legutóbbi érthetetlen húzása az volt, hogy elkezdte a kicsiket csecsenül tanítgatni, mondván, hogy elvégre az orosz mellett az is anyanyelvük. Tiszta értelmetlen...Mégis mi haszna van azon kívül, hogy totál összezavarodnak, és kusza, kevert szókinccsel fognak beszélni? Ki látott még ilyet, hogy óvodás gyerekeknek nyelveket tanítsanak, amikor még az országuk hivatalos nyelvén sem tudnak normálisan beszélni? Saját maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért van ez, de taszította minden, ami a gyermekkorára emlékeztette. A szülei emléke, az anyanyelve, az öccse, a muzulmán vallás, a konzervatív társadalom...Anno azért költözött a fővárosba, hogy új életet kezdhessen, nem azért, hogy Grozniyból magával hozza minden keserűségét. A bevándorlókról már úgyis mindenki az előbbit ellentét feltételezni, aminek sajnos alapja is van. Ő utált bevándorló lenni. Utálta, hogy pár árnyalatnyival sötétebb a bőre, hogy két szemöldöke kis híján összeér, hogy a haja és a szemei is sötétek, amiből mindenkinek egyértelmű már az első ránézésre, hogy valószínűleg nem "helyi", és semmilyen téren nem indulhat másokéval egyenlő esélyekkel. Ezzel ellenben úgy vette észre, hogy idegesítő öccse kifejezetten élvezi ezt a szituációt. Ő mindig azon van, hogy mindenben olyan legyen, mint mások, Vakha pedig azon, hogy még véletlenül se hasonlítson semmiben másokra. Nincs jóban az osztálytársaival, nem akar tartozni semmilyen közösséghez, nem akar dolgozni...Az egyetlen megfelelő szó, amit talált erre a viselkedésre, az volt, hogy "tipikus migráns". Mindig úgy érezte, hogy amennyi tiszteletet kivívott évek alatt, azt Vakha egy másodperc alatt lerombolja egy - egy hülye megnyilvánulásával. Első gimnáziumi évében lekevert neki egyet az egyik tanár, mert a május 9.-ei ünnepségen nem volt hajlandó énekelni az orosz himnuszt. A már nyugdíjas, de iskolai ünnepségeken előszeretettel résztvevő tanár megkérdezte, hogy miért hallgat, amikor mindenki énekel, mire ő kijelentette, hogy nincs miért énekeljen, amikor nem orosz nemzetiségű, és ráadásul nem is kíván olyan ünnepségeken részt venni, mint a Szovjetunió győzelme, mert a szovjet vezetés ezt követően deportálta a nagyszüleit a kazah sztyeppékre, mindössze a nemzetiségük miatt. A nyugdíjas történelemtanár, aki anno még a háborúban is részt vett, ezen kis híján infarktust kapott, így lekent egyet a szemtelen gyereknek. Amikor Mirza ezt egy fogadóórán megtudta, nem győzött bocsánatot kérni a tanári kartól, a további fogadóórákat pedig hanyagolta, nehogy valami hasonló szörnyűséggel is szembesítsék. Ezen kívül még arról tudott, hogy öccse az első tanítási napon is hozta a formáját, és egy veszekedés következtében összeverekedett egy Marko nevű gyerekkel.  Többek között ezekért tartotta magát Mirza egy kulturált, nem európainak kinéző európai embernek, az édestestvérét pedig egy tipikus, hülye migránsnak. Milyennek is írja le a média a bevándorlókat? Agresszívnak, kötekedőnek, integrálódásképtelennek...Vakha ennek pont eleget tett világéletében. Teljes mértékben rászolgál az előítéletekre.
- Nézd, mit találtam Apa pénztárcájában! - mutatta Ibrashka a képet Vakhának, amikor végre abbahagyta az ölelgetését. - Apa nem mondja el, ki volt ő.
"Na, már csak ez hiányzott...Megjelenik ez a gyerek, és kezdődik a cirkusz" - gondolta magában Mirza.
- Ő volt a nagyapád. - válaszolta kedvesen Vakha.
- És most hol van?
- Már nem él. - jelentette ki érzelmektől mentes hangon Mirza. - Az utolsó leheletéig küzdött a terroristák ellen.
Vakha kínjában elröhögte magát:
- Mégis meddig akarjuk ezt a kamut elhitetni a környezetünkkel? Ha megkérdik, mi lett Apával, egyfolytában csak azt kell mondanom, hogy a terroristák így, a terroristák úgy...Minta elvárnánk, hogy ezáltal valami általános "jóember" skatulyába helyezzenek.
- Idióta. Ki is nyírlak, ha nem ezt mered mondani bárkinek is...Ennyivel tartozol nekem, amiért eltartalak.
- De csak eltartasz. - azt már nem tette hozzá, hogy egy gyermekkorában árván maradt fiú néha egy kis szeretetet is igényelne. Csak annyit, hogy néha kedvesen szóljanak hozzá az esetleges nézeteltérések ellenére is. Még mindig nem tudta, hogy pontosan miért jött ide. Az órájára nézett. Kereken egy óra múlva találkoznak az Oblaka környéki eldugott mellékutcában, ahonnan a megfelelő papírokkal nem rendelkező tinédzserek szokták megközelíteni a szórakozóhelyet. Ott majd lecsapnak rájuk. Marko azt mondta, hogy fegyvereket is kapnak.
- Amúgy beadtam a papíromat a Lomonoszov pszichológiai szakára. - közölte Mirzával, kihasználva a helyzetet, hogy ennyi ember előtt úgysem meri megütni. Mirza gúnyosan vigyorgott:
- Akkor holnap szépen írsz egy levelet, hogy mégsem gondolod komolyan.
- Ilyet nem szokás. Már csak akkor járhatsz jól, ha nem vesznek fel.
- Miért vennének fel? Egyszerű munkás családból származol, nincsenek kapcsolataid, senkid nem értelmiségi...
- Rossz megközelítés. A kérdés inkább az, hogy miért ne vennének fel? Meglesz hozzá a pontszámom.
- Ezerszer elmondtam már, hogy nem akarom, hogy egyetemre menj. Csak én és Sveta dolgozunk ebben a családban. Ha nem állsz érettségi után munkába, éhen halunk. Mondtam már, hogy van szabad állás az edzőteremben.  Jóban vagyok a főnökkel, tuti szívesen lát téged is, amíg meg nem tapasztalja, hogy mekkora bunkó vagy.
- Márpedig én egyetemre megyek. Nem akarok hülye maradni, mint te.
Mirza legszívesebben agyonütötte volna, de kénytelen volt megfékezni magát a munkahelyén.
- Na, most már takarodj innen. - jelentette ki viszonylag indulatmentesen. - Egyáltalán miért jöttél ide?
Végre meg tudta fogalmazni magában a választ. Látni akarta mégegyszer a családját, mielőtt elmegy, hiszen bármi történhet...Nem tudhatja, hogy viszzatér-e még. Csak rá akarnak ijeszteni egy kicsit a menőkre, de bármi, bárhogy végződhet.
- Hogy felidegeljél, azért jöttél ide, mi? Retardált. - legyintett Mirza, majd odament egy fiatal lánynak segíteni, akinek lövése nem volt, hogyan működik a futógép. Akára indulhat is...Elmondta Mirzának, amit akart, és látta a kis Ibrashkát...Többet itt nincs szükség rá.

2015. Február 20. 18:00

❄

Ekaterina számára világossá vált, hogy ez a legrosszabb dolog, ami egy szülővel történhet. Az idősebbik fia egy komoly bűncselekménybe keveredett, ami nem bolti lopás és nem dílerkedés, ami a fiatalok által elkövetett bűncselekmények között a leggyakoribb, hanem GYILKOSSÁG. A fia neonáciktól szerzett fegyverekkel megölt két másik tinédzsert. A mindig jámbor, szerencsétlen kis Vitaliy. Ahogy kezdett részleteiben kirajzolódni előtte a gyilkosság miértje, egy több, mint tíz évvel ezelőtt történt eset ugrott be.
   Ritkán fordult elő, hogy Ivannal közösen nyaralni mentek, de ez 2003 júliusában kivételesen megtörtént, ugyanis több, mint egy hetet töltöttek a Fekete - tengeren. Kicsit aggódott előtte, hogy hogy fogja bírni az akkor 5 éves Vitaliy a nagyszülőknél, ugyanis akkortájt egy lépést nem volt hajlandó megtenni az anyja nélkül, de végül elhessegette minden aggodalmát azzal az érvvel, hogy "rájuk fér egy kis pihenés, Vitaliynak meg nem árt kicsit szocializálódni". Az egy évvel fiatalabb Daniilt nem féltette, ugyanis már négy évesen sokkal önállóbbnak és életképesebbnek bizonyult, mint a bátyja. Folyamatosan szövegelt, szerette a társaságot, az óvónénik egyszerűen imádnivalónak tartották az állandó jókedvét és közvetlenségét...Vitaliyról azonban egyreinkább úgy tűnt, hogy egy belső világban él, amit képzeletbeli falakkal választ el a valós környezetétől. Az óvodában nem érezte jól magát a többiekkel. A nevére nem mindig hallgatott, az óvónők kérdéseire nem válaszolt, így Ekaterina aggódott, hogy előbb - utóbb még valaki azt hiszi, szellemileg nem minden stimmel a fiánál. Pedig Vitaliy okos gyerek volt. Míg a kortársait leginkább a játékautók és műanyag dinócskák világa foglalkoztatta, ő már tudott százig számolni, nagy érdeklődést mutatott a különböző gépalkatrészek iránt, és legalább öt verset és mesét el tudott mondani fejből. Ahogy azt Ekaterina pszichiáterként azonnal megállapította, fiából leginkább a szociális készségek hiányoztak, annak fejlesztését pedig fontosnak tartotta, ugyanis az ember társas lény, és egész életében másokkal lesz körülvéve. Ha valaki fiatalon nem tanul meg másokkal együttműködni, akkor már késő...Örökké kirekesztett ember marad. Erre a célra az egy hetes vakációt a nagymamánál pont megfelelőnek tartotta. A nagymamánál mindig sok ember megfordul, ráadásul a Kuznyetsov gyerekekkel egyidős unokák egész nyáron ott vannak, mivel a szüleik nyáron is dolgoznak. Kizárt, hogy Vitaliy egy hét alatt ne barátkozzon össze velük. Felnőtt korban az ember nehezen ismerkedik, de a gyerekek mindig könnyen megtalálják a közös hangot, hiszen az összes egyforma, pláne az óvodás kisfiúk. Csak bosszantani tudják a szüleiket, de azt magas szinten.
   Amikor egy hét múlva lebarnulva, kipihenten visszatértek Moszkvába, az első útjuk természetesen a város melletti kicsiny faluba vezetett nagymamához.
- Kicsit aggódok Vitya miatt. Ilyen sok időt még sosem töltöttük távol a gyerekektől. - mondta Ekaterina a férjének, miközben bekanyarodtak az utcába.
- Mégis mi történhetett volna? Anyám vigyáz rájuk. Tudod, hogy imádja a gyerekeket.
- Tudom, persze...De Vitya más. Csak én tudom, hogy kell vele megfelelően bánni.
- Szerintem pont olyan, mint a többi gyerek, csak pszichiáterként mindenkiben a diliset látod. Munkai ártalom...
Ekaterina elmosolyodott. Talán van benne valami, és tényleg csak ő aggódik túlságosan. Ahogy idősödik, kinőheti ezt a sok furcsaságot. Leparkoltak a ház előtt. Annak ellenére, hogy verőfényes napsütés volt, nem látták a gyerekeket az udvaron, így nagyobbá vált a valószínűség, hogy a házban tevékenykednek valamit. Nagymama mosolyogva nyitott ajtót, bár arcán látszottak a fáradság és megviseltség jelei. A konyhaasztalon háromféle sütemény sorakozott: meggyes, barackos, és túrós, a pulton pedig ugyancsak háromféle szörp, amik teljesen ugyanúgy néztek ki, de nagymama állította, hogy mindhárom különböző. A gyerekek sehol...
- Vitaliy! Daniil! Hol vagytok? Hát így üdvözlitek anyátokat?  - nyitogatott be Ekateina a különféle szobákba, miután üdvözölte anyósát, és ahogy illik, megkóstolta mindhárom süteményét. A hívásra Daniil vigyorogva futott be a hátsó kertből unokatestvérei kíséretében, majd az anyja nyakába ugrott.
- Képzeld el, születtek kiscicák, megcsípett egy kakas, kétszer is átmásztam a szomszédba, de a néni csak egyszer vett észre...- hadarta a látszólag teljesen összefüggéstelen dolgokat Daniil, miközben az anyja nyakába csimpaszkodott.
- Ez nagyon jó. És hol van Vitaliy?
Az unokatestvérek kuncogva egymásra néztek, majd fejüket rázva állították, hogy nem látták sehol.
- Egy órája még itt volt. - vakargatta a fejét nagymama.
- Egy órája? De hiszen egy óra alatt bármi történhetett. - vitte fel a hangját Ekaterina, de aztán megfékezte magát, ugyanis egy anyóssal határozottan nem jó dolog összeveszni.
- Mi történhetett volna? - kelt nagypapa nagymama védelmére. Az udvarról nem tud elmenni. Egész nap kint vannak a gyerekek. Bújócskáznak, fogócskáznak, kergetik a csirkéket...Vagyis csak hárman. Vitaliy csak ül egyedül, és repülőmodelleket épít hajcsavarokból.
- Na erről beszéltem. - forgatta a szemeit Ekaterina, és kiment a hátsó udvarra. Nagymama egy kis bűntudattal a lelkében követte.
- Vitaliy! Megérkezett anya! Hol vagy? - kiáltozták mindketten, de hiába. Bejárták az egész gyümölcsöst, de egy lélekkel nem találkoztak.
- Nekem ebből elegem van. Hívom a rendőrséget. - vette elő a mobilját Ekaterina.
- A rendőrséget? Mégis miért? Biztos csak elkószált valamerre, és hamarosan visszajön.
- Vitaliy nem hülyegyerek, aki csak úgy gondol egyet, és lelép! - vitte fel a hangját ismét Ekaterina. - Egészen biztosan történt valami. Te is tudod, mennyi idióta alak mászkál mindenhol. Mi van, ha...- a mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis egy ingerült férfihangra lett figyelmes az utca felől. Mindketten odanéztek. A kapu előtt egy tömzsi, bajuszos gazda állt egy kislánnyal kézenfogva. Vagyis, inkább maga után vonszolta, mert az nem igazán akart haladni. Ahogy az falun lenni szokott, az összes szomszéd a kapuból és az erkélyről nézte az eseményeket anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Ekaterina elképedve nézett oda.
- Ez hihetetlen! Egyesek még azt mondják, hogy falun biztonságosabb az élet. Tíz perce vagyok itt. Azalatt eltűnt a fiam, most pedig egy pedofilt látok az utcán végigvonszolni egy gyereket.
- Ha pedofil lenne, csak nem nézné szótlanul mindenki. - tűnődött nagymama, majd közelebb lépett a kapuhoz, hogy jobban lásson át a rácsokon.
- Nadya! - kiáltotta idegesen az ismeretlen az ő nevét.
- De hiszen ez a szomszéd! - fordult Ekaterinához, akinek már erősen az volt az érzése, hogy valamiféle bolondok házába csöppent. A bajuszos szomszéd berobogott a nyitott kapun, és ingerülten magyarázni kezdett:
- Nadya, elegem van a kölykeidből! Tegnap a kerítésről szedtem le őket, ma meg egy a hülye... - mutatott a szőke kislányra. - Bemászott a disznóólba.
Nagymama jobban szemügyre vette a kislányt. Hirtelenszőke haja volt, ijedt, kék szemei, és egy összeszaggatott, rá feltűnően nagy kombinét viselt. A felismeréstől ijedten felsikoltott:
- De hiszen ez Vitaliy! Jaj, a drága kombiném! Hát minek vette fel ez a gyerek a kombinémat?
- Vitya, te normális vagy? Mi ez a ruha? És miért van kifestve a szemed? - társult be a sopánkodásba Ekaterina is, miközben egy zsebkendővel próbálta letörölni a sötétkék szemfestéket gyermeke szemhéjáról.
- Vitaliy? Hát ez fiú? - méregette a bajuszos szomszéd. - Meg sem nyikkan, mióta megtaláltam. Annyit sem mond, hogy "elnézést".
- Kicsikém, kérj bocsánatot a szomszédbácsitól! - könyörgött Nagymama, mire Ekaterina csak lemondóan legyintett. Nem akarta részletezni, hogy Vitaliy nem egészen olyan gyerek, mint a többi. A cselekedeteinek sokszor nincs miértje, nem köszön, nem kér bocsánatot, nem néz az emberek szemébe...Semmit nem csinál úgy, mint egy normális gyerek, és ez talán soha nem is fog változni. Hogy miért vette fel női ruhát, és miért festette ki magát? Ki tudja...Egy ilyen gyerek esetében sosem ehet tudni, hogy mit gondol.
- Jesszusom! Miért öltött magára női ruhát ez az aranyos kisfiú? - rohant oda hozzájuk egy kíváncsi szomszédasszony. - Hiszen ez borzasztó! Már az egész világ ilyen nőnek öltözött férfimutánsokkal van tele! Azt képzelik magukról, hogy nők...Még ilyet... Vigyétek el a pópához ördögűzésre, amíg nem késő! Majd ő megszabadítja szegény kisfiút a gonosztól.
Ekaterina szóhoz sem tudott jutni. Egyrészt, gyermekkorában hallott utoljára ilyen vallásos ostobaságot, másrészt, pár hete olvasott egy cikket a transzvesztitizmus gyermekkori megnyilvánulásairól, amik tökéletesen illettek a mostani szituációra.
- Inkább kihagyjuk. - mondta zavartan, és elrángatta Vitaliyt a kapuból, hogy ne nézze az egész utca, mint valami csodát. Nagymama még egy ideig beszélgetett a két szomszéddal, ő pedig bevitte Vityát a fürdőszobába, hogy vegye le róla a szétszaggatott kombinét, és mossa le rendesen a szétkenődött szemfestéket.
- Az eszem megáll. - dühöngött. - Mi ez az egész? Te kislánynak képzeled magad? - szegezte Vitaliynak a kérdést, de pár másodperccel később rájött, hogy ezt kedvesebben is feltehette volna egy ilyen nyomasztó helyzetben.
- Nem. - válaszolta alig hallhatóan Vitaliy. Ekaterina az ablak felé nézett. A párkányára különféle piperék voltak kikészítve, miközben köztudott, hogy Nagymama utálja a rendetlenséget, így mindig a fiókban tartja őket. Szemfestékek, rúzsok, fésű, hajcsavarok...Vitya valószínűleg elfelejtette maga után elrakni.
- Hát akkor meg mi a francnak sminkelted ki magad?
- Nem én voltam.
- Persze...Talán a Nagymama?
- Daniil és Nastya.
Ekaterina kezében megállt a szemfestéklemosó vattapamacs, ahogy meghallotta fia, és annak unokatestvérének a nevét.
- Mi?
- Játszottam a kertben, amikor Ilya lefogott, Daniil és Nastya pedig rám adták Nagymama ruháját. Én próbáltam elfutni, de megfenyegettek, hogyha visítok, bezárnak a disznóólba. Muszáj volt engedjem, hogy kifessenek, de Daniil nagyon ügyetlen, és megszúrt a ceruzával, mire én elkezdtem sírni...Utána Ilya megharagudott, és bezárt Jeti úr disznóóljába, ahol borzasztóan büdös volt. Szerintem Jeti úr sosem fürdeti meg a malacokat, pedig biztosan örülnének neki.
Ekaterina szóhoz sem tudott jutni. A kisfiából megint hülyét csináltak, pont, mint az óvodában.
- Mégis ki a franc az a Jeti úr?
- A szomszéd. Nagy, szőrös, és ősz hajú. Olyan, mint egy jeti.
Ezzel a jelenséggel eddig is találkozott. Vitaliy hajlamos volt mindenkit elnevezni annak ellenére, hogy pontosan tudta a nevüket.
- Vedd fel a ruháidat! - dobta oda a kád szélére terített pólót és rövidnadrágot. Bántotta, hogy mindig, minden körülmények között az ő fiát piszkálja a többi gyerek. Mégis miben annyira más, mint a többiek? Nem butább, nem csúnyább...Nem alacsonyabb, nem kövérebb... - Miért nem tudod megvédeni magad? Ha majd a fejeden ugrálnak, azt is hagyod? - kérdezte tőle ingerülten.
- Nem szeretem Ilyát és Nastyát. Hangosak, és buták. Daniil is ilyen, de őt már megszoktam, mert a testvérem, és Apa szerint szeretnem kell.
Ekaterina nagyot sóhajtott.
- Hogy fogsz így bárhova is beilleszkedni? Tanulj meg a sarkadra állni, és mondd meg, ha valami nem tetszik, máskülönben a gyerekek mindig hülyét csinálnak belőled!
Vitaliy értetlenül nézett rá, majd leszállt a kád széléről, és a sarkán egyensúlyozva elindult az ajtó felé.
- De hiszen én tudok sarkon állni...Még járni is tudok.
Az anyja tehetetlenül elmosolyodott. "Vitaliy ilyen...Majd hátha kinövi"

***

A iskola folyosón állt, mert nem bírta bent a gyűlölettel teli tekinteteket. Sosem volt róla jó véleménnyel mindenki, de ennyien egyszerre még nem utálták. Ivan szintén gondterhelten dörzsölte az arcát. Mint aki azt hiszi, hogy csak egy rossz álom az egész, és éppen felébredni próbál. 

- Valami baleset volt. Egészen biztosan csak valami baleset volt. Vitya sosem tenne ilyet. - mondogatta egyre hisztérikusabb hangon. 

- De képes lenne. - hallatszott Ekaterina monoton, sírós hangja. 

- Már hogy lenne képes? Egészen biztosan azt hitte, hogy nincs töltve a fegyver, és csak hülyéskedtek. 

- Nem ismered a saját fiadat, mert mindig csak a hülye tanulmányaiddal vagy elfoglalva. - támadt rá a férjére idegesen. - Mivel kicsi kora óta csak én foglalkozom vele, veled ellentétben én ismerem a személyiségét. A gimnáziumban is éveken át szekálták, épp úgy, mint az óvodában, vagy mint alsó tagozatban. 

- De hiszen sosem mondta. 

- Ő nem szeretett beszélni ilyenekről. Azt hittem, nem is érdekli, közben csak belemerült a hülyeségeibe, hogy ne kelljen foglalkoznia a való élettel. Az ilyen jellegű sérelmek mindenkiben megmaradnak. Nem lehet kitörölni őket az emlékezetből. 

- Gondolod, hogy direkt volt? - kerekedtek ki Ivan szemei.

- Évente több ehhez hasonló eset történik szerte a világban. Egy - egy gyerek úgy dönt, hogy bosszút áll a régmúlt sérelmeiért, és végez pár osztálytársával. Elena és Marko...Bizonyára ők voltak Vitaliy legnagyobb ellenfelei. Ők piszkálhatták a legtöbbet.

Az olajjal fertőzött lelkek szépen égnek

 2015. Február 9. Péntek
16:30
- Mai világunkban különösen nagy figyelmet igényel a társadalomból kiszorult személyek sorsa, különösen tinédzser korban, amikor az emberi lélek még nem áll szilárd erkölcsi alapokon és leginkább befolyásolható. - hadarta Ekaterina Kuznyetsova a délutáni egyetemi előadáson, miközben arra gondolt, mekkora sorsfintor, hogy pont ő pofázik erről, akinek a fia a világ legantiszociálisabb teremtménye. - Napjainkban sokkal több veszély leselkedik a fiatalokra, mint húsz, vagy harminc évvel ezelőtt. Bűnöző csoportok, neonácik, vallási szélsőségesek...A deviáns csoportokhoz való csatlakozás hátterében sokszor nem is az elvi meggyőződés, hanem a valakikhez tartozás vágya áll. A fiataloknak sokszor úgy tűnik, hogy szintén számkivetett egyének személyében jobb barátokra és megfelelő célközönségre lelnek.
- És mi van, ha valakinek az erkölcsi nézetei nagyon szilárdak, és megalapozottak? - jelentkezett egy barna hajú lány a hátsó sorból. Ekaterina meglepetten odakapta a fejét, hiszen nem volt szokásuk a tanulóknak csak úgy belevágni az előadásba...Pláne ennek a társaságnak. Kifejezetten inaktívnak ismerte meg őket.
- Depressziós és bosszús élethelyzetben az ember hajlamos megfeledkezni az erkölcsi normáktól. - mondta a "minden végére pontot rakó és mindent tökéletesen lezáró" sablon szöveget. Ez úgyis annyira érthető. Reményvesztett élethelyzetben nincs erkölcs, ezért kezd el az egyén szimpatizálni a szélsőségekkel. Ha valami cseppenként kiveszik az emberből, a lélek azonnal utánpótlás után kiált, a helyettesítő eszme meg már úgyis mindegy. - Pontosan mit értesz szilárd, megalapozott erkölcs alatt? - kérdezte attól tartva, hogy a lány valami vallásos baromsággal áll elő.
- Véleményem szerint, ha valakit egy adott erkölcsi mérce szerint nevelnek, nem tud a későbbiekben annyira összekeveredni az agyában a jó és a rossz fogalma. Ha mindenkinek meglenne a megfelelő erkölcse, nem élnénk olyan világban, amiben most élünk...Hogy olyan bűncselekményekért kapnak az emberek életfogytiglant, ami miatt harminc - negyven éve még kitüntetés járt.
- Akár így is lehet, de ez pszichológia, nem pedig filozófia. - próbálta rövidre zárni a témát Ekaterina a szokásos "áljóindulatú" mosolyával.
- Ha valaki a krisztusi alapelvek szerint él, a bosszúállás megengedhetetlen számára. - folytatta a lány annak ellenére, hogy Ekaterina már a PowerPoint következő címszavára lépett.
- Ne folyjunk bele a vallásfilozófiába. - mondta szigorú arccal. A jóindulatú mosoly nála mindig csak az első figyelmeztetéssel járt. - Az egyénnek szüksége van a közösségre, és kész. Nem vagyok kíváncsi semmiféle vallásos, áltudományos magyarázatokra. A pszichológiában tények vannak, nem pedig félig igaz elméletek.
A lány meglepődött a szokatlan stíluson, és úgy döntött, nem éri meg tovább vitatkozni, mert még rosszat tehet vele a szakdolgozatának. Nem tévedett sokat. Ekaterinát valóban csak két dologgal lehetett felhúzni: Az értelmetlen időpocsékolással és azzal, ha valaki tudományosan nem igazolt elméletekkel érvel. Tinédzserkora óta kirázta a hideg minden vallással kapcsolatos dologtól. Az Istenben való hitet a buta emberek leegyszerűsített világképének gondolta, a híveket pedig naiv embereknek titulálta, akik egy reverendás faszinak mindent elhisznek.  A gyerekeit meg sem kereszteltette, mert fölöslegesnek találta. Azt szerette volna, ha nem akadályozza meg őket semmi abban, hogy nyitott és tudományos gondolkodású emberek legyenek...Erre mi lett belőlük? Vitaliy egy elvont, érthetetlen viselkedésű fiatal felnőtt, aki az életben nem fogja megállni a helyét sehol, Daniillal kapcsolatban pedig összetehetik a kezüket, ha év végén nem húzzák meg semmiből. Talán a sors különös játéka, hogy néhány gyerek a saját szüleire hasonlít legkevésbé. Csak ne kellene folyamatosan arról szövegelnie az előadásain, ami őmaga is elrontott. Aszociális fiatalok, rossz szülő - gyerek kapcsolatok, nehezen kezelhető gyerekek...Persze tény és való, hogy Vitaliy sosem csatlakozna deviáns csoportokhoz, mert ahhoz is túl mafla, de akkor sem adhatott igazat ennek a vallásos lánynak. A hívők nem logikusan gondolkoznak. Ők mások...Igazság egyedül csak a tudományban lehet, és ez teljes mértékben így van rendjén.

Köd

❄ 
2015. Február 9. Péntek
16:30
A ritkán lakott blokksorok közé beszivárgott a köd és a szürkület, amire Marko és Dasha egymás mellett lépkedve a lakótelepre értek. Máskor Dashát lehangolta a szürkületbe vesző, kihalt blokkok látványa, de jelen pillanatban úgy érezte, hogy életében nem történt még vele ennyi pozitívum, mint az elmúlt két nap alatt. Bárcsak itthon lenne még az anyja, és kinézne az ablakon...Végre láthatná, hogy az egyetlen, véleménye szerint velejéig romlott lánya egy jóképű fiúval jön haza. Jóképű...Mit számít az? Sok fiú jóképű, de ilyen, mint Marko, egy sincs. Nem elég, hogy helyes, jó stílusú, és ugyanazokat a metál együtteseket szeretik, de lelkileg is teljesen egy hullámhosszon vannak. Hány lánynak adatik meg ilyen fiú? - Dasha egészen kivételesnek érezte magát. Tudta, hogy az anyjának azért volt ennyi kapcsolata, mert sosem találta meg senkiben a boldogságot. Erre ő...Már tizenhat évesen megtalálta élete szerelmét, akivel nemsokára közösen végeznek az összes rosszakarójukkal.
Nem valami romantikus, de legalább történik végre valami...Meg amúgy is megérdemlik. Aki bánt másokat, maga is méltó büntetést érdemel.
Marko mellette lépkedett a telefonjába bújva, amin Dasha megnyitotta a blogját, ahova a verseit volt szokása kirakni. Egy ideig még megosztotta legújabb írásait a facebookon , de miután látta, hogy ismerősei határozottan ignorálják azokat, csakis saját örömére írogatott. Mindig reménykedett, hogy egyszer talál valakit, akinek megmutathatja a legbelsőbb gondolatatól hemzsegő verseit, és az a valaki értékelni is fogja azokat, hiszen annyira egy hullámhosszon vannak.
- Na, milyenek? - nézett Markora, határozottan pozitív választ várva.
- Jók. Ügyes vagy. - próbált egy kedves mosolyt erőltetni az arcára, de igazából az egész annyira hidegen hagyta. Miért mutatja neki ez a hülye lány ezeket  az elvont kotyvaszokat, amikor ezer fontosabb dolguk lenne...És amúgy sem volt az a művészlélek, aki a elolvad pár viszonzatlan szerelemről szóló verstől.
- Tényleg? Annyira örülök, hogy valakinek tetszik. Anya mindig csak azt mondogatja, hogy ne foglalkozzak az írással, hanem inkább tanuljak, meg sportoljak, mint a többi velem egykorú lány. Már kezdtem elhinni, hogy tényleg ennyire béna vagyok, de ha te másképp látod, valószínűleg nincs így.
 - Tegnap Nikolayjal beszereztük a fegyvereket. - próbálta lényegesebb dologra terelni a témát. Nem érdekelte, hogy bunkónak tűnik, de már elege volt ebből a semmiről szóló fecsegésből. Az összes lány ilyen...Beszélnek mindenféle hülyeségről, de a fontos dolgokról szót sem ejtenek.
- Honnan? - nézett rá döbbenten Dasha.
- Vannak kapcsolataim. Skinheadektől.
- Skinheadek? Ők azok a kopasz, rasszista csávók?
- Úgy is nevezheted őket. - Igazából nem számított másra, hiszen már ránézésre is látszott, hogy Dasha nem szimpatizál az ilyesmivel. Színes haj, fültágító...Tipikusan az olyan ember kinézetére vall, aki a liberalizmuson kívül minden létező irányzatot megvet.
- Hogy lóghatsz ilyenekkel? Te olyan normális fiú vagy. - Tisztában volt vele, hogy a felháborodás ilyenkor egy normális reakció, hiszen a huszonegyedik században minden felháborító, amivel a többség nem ért egyet. A huszonegyedik század az ideológiák harca, és aki nem születik bele az egyikbe, sosem fogja azt igazán megérteni, éppen ezért is fölösleges részletezni neki.
- Néha jól esik olyanokkal lógni, akik még nálam is mélyebbre süllyedtek. - mondta elgondolkodva. Hirtelen meg is feledkezett róla, hogy ott van Dasha, akit csak pár napja ismer, és mindezt neki ecseteli. - Ők legalább nem ítélnek el. Az ember mindig vonzódik az olyan egyénekhez, akik koromfekete szövetből készültek...Mellettük úgy csilloghatnak, mint valami drágakő.
   Az igazat megvallva sosem tartotta Vováékat valami emelkedett társaságnak, de egyet szeretett bennük: Nem volt miért elítéljék, mert maguk sem voltak különbek. Vovát minden létező munkahelyről kirúgták a nyomdapecsétet nem tűrő viselkedése miatt, Pasha még az érettségit sem tette le, Antont pedig csak az összeesküvés elméletek érdeklik, amióta kirúgták az egyetemről. Pasha hülyesége persze megmagyarázható azzal, hogy "csurka vér" csörgedezik az ereiben, Vova és Anton azonban szőke, kék szemű "gyermekek". Lehetnének intelligensebbek, hiszen ilyen képviselőkkel sosem lesz világméretű a skinhead mozgalom. Anton jobban tette volna, ha nem rúgatja ki magát az egyetemről. Minden mozgalomnak értelmiségiekre van szüksége, hiszen nekik jobban hisznek az emberek. Mégis ki hallgat egy olyasvalakire, akinek minden második szava "baszdmeg", "kurva anyád", "rohadt zsidók", "büdös csurkák" és a többi...Légből kapott, ostoba kifejezések. Ha valaki zsigerből gyűlöl valakiket, akkor azokat behatóan tanulmányozza éppen azért, hogy ismerje ki minden lépésüket, tudja kikövetkeztetni minden gondolatukat. Ki hitte volna, hogy anno a nácik is tanulmányozták a tórát?...Persze a négyes számú blokk 12. lakásának lakói nem ilyen komolyak. Ők csak szimplán hülyék, és a szimplán hülyékben az a legjobb, hogy kölcsönös lenézést lehet velük folytatni. Olyan, mint a biológiai szimbiózis. Mindenki lenézi a másikat, sosem alakul ki mély, lelki kapcsolat köztük, de mégis egymásra vannak utalva, hiszen mindnyájan ugyanazok - Társadalom peremére szorult emberek.
- Tudod, egy furcsa társaságban mindig az az ember illúziója, hogy megértik, de ez csak egy tévképzet, aminek következtében elveszti az illető minden realításérzetét.
Dasha nem hitt a fülének, amikor hallotta, hogy Marko egyben az egyben azokat a gondolatokat fogalmazta meg, amikről ő szokott egymagában filozofálgatni.
- Ez teljes egészében így van. Attól félek, hogy ez is csak egy álom, és igazából még mindig egyedül vagyok a nagyvilágban...Elvégre csak egy buta kislány vagyok, akit a saját apja is elhagyott babakorában, az anyja pedig egyfolytában csak a férfiak után caplat, mert az egyetlen lánya nem elég szórakoztató társaság. Olyan fura ez az egész. Tegnap még csak egy depressziós kislány voltam, akinek egyetlen barátja az apró betűs, pszichopata írással teleírt naplója volt, most meg... - nem tudta befejezni a mondatát. Nem mondhatta, hogy az a puszta tény is feldobja a napját, hogy Marko létezik. Különös érzés ez a szerelem. Rengetegszer érzett már hasonlót, de viszonzott sosem volt. Rocksztárok, emo tinifilmek színészei, pályakezdő biológiatanár, egyszer látott idegen a buszon, bunkó fiú az osztályból, antiszociális fiú a metróról, facebookon megismert gyerek...Csupa olyan személy, akik megközelíthetetlenek...Plátói szerelmek, amik sosem teljesedhetnek be...Dasha már hozzászokott az ilyesmihez, de a mostani érzés teljesen új volt számára. Akibe szerelmes, azzal beszélget is. Élőben. Együtt sétálnak haza a ködben, szorosan egymás mellett. Ráadásul teljesen egy hullámhosszon vannak...Marko kedves gyerek, csak kissé zárkózott és depresszív...De egészen biztosan igaza van mindenben.
- Miért, miben annyira más a mai nap, mint a tegnapi? - kérdezte Marko mogorván, mert már elege volt ebből a lelki ömlengésből. Olyan idegesítő ez a Dasha nevű kiscsaj, mint Masha az intézetből. Csak ő nem beszélt ennyi butaságot egyhuzamban, és valahogy a kinézete is természetesebb volt.
- Nem is tudom igazából. Csak boldogabb vagyok. - mosolygott Markora szelíden.
"Boldogság, mi?" - mosolyodott el kínjában Marko. Mikor is érzett ő utoljára ilyesmit? Talán évekkel ezelőtt, amikor még naivan azt hitte, hogy lehet valami köztük Elenával. De az is lehet, hogy soha...Ha van is boldogság, egészen biztosan nem adatik meg mindenkinek.
Egy blokk elé értek, ami látszólag semmiben nem különbözött a többitől. Régi épület, összefirkált fal...A falon csúnya szavak mindenféle nyelven, női és férfi nemi szerveket ábrázoló firkák, monogramok, kalapács - sarló, horogkereszt, színes békejel...Mintha a környék összes idiótája ide járna falat firkálni.
- Megérkeztünk. - vigyorgott Dasha, mintha éppen a világ legszebb háza előtt parkoltak volna le egy luxusjárgánnyal. Marko magától is felismerte a házat, hiszen előző nap már járt itt. Azt hitte, jobban elnyeri Dasha bizalmát, ha egyenesen házhoz jön elmondani az ötletét, de úgy tűnt, kissé túllőtt a célon, ugyanis a lány levakarhatatlanná vált.
- Jó gyatra környék. - nézett végig a sűrűn dekorált falakon. - Pláne az az izé szúrja a szemem a sarokban. - mutatott az embernagyságú, színes békejelre.
- Tényleg? Pedig én fújtam a falra, kb egy évvel ezelőtt éjszaka, amikor senki nem látta. Tervezem, hogy lesz mellé egy idézet is, csak még nem tudom, melyik. Jó lenne valami olyasmi, ami témában hozzá illik. Ez a kedvenc jelképem. A szabadságot és az egyenlőséget szimbolizálja.
- És a hippik használták. - mormolta Marko. - A hülye kretének, akik még mindig nem látják, hogy Európának befellegzett.
Dasha azt a belülről szétfeszítő fájdalmat érezte, ami mindig akkor lett rajta úrrá, amikor valaki általa nagyra becsült dolgokat kritizált. Ha az anyja, vagy annak valamelyik aktuális pasija mondta volna ezeket a mondatokat, egészen biztosan vitába száll vele, de Markoval nem akart ellenkezni, hiszen ő nem rokon és nem is retardált osztálytárs. Igazából még ő sem tudja pontosan definiálni, hogy ki is ő. Olyan egyedi és különös, mintha nem is ebből a világból származna. Arca olyan, mint a bőrrel borított mágnes, amivel akaratlanul is odavonzza az emberek tekintetét. Személyiségének minden oldala, rezdülése, magja és jelleme megjelenik rajta. Érzékeny, és jólelkű, aki megvédi a szerencsétleneket...Nem olyan, mint a többi vele egyidős fiú. A férfiak mind lélektelen idióták, akik nem tudják, hogyan kell közel kerülni egy nőhöz, Marko azonban ezeknek szöges ellentéte...Bár igaz, ha olyan kedvében van, úgy tud bántani másokat, ahogy senki más. Tulajdonképpen meg sem tudta fogalmazni, hogy valójában mi a problémája. Nagyon ritkán érzett sértettséget, most mégis úgy érezte, hogy a lelkébe gázoltak. Akkor még nem tudta, hogy sértettségének miértjét csak hetekkel később fogja megtudni egy olyan személytől, aki az eddigi évek során elkerülte a figyelmét.
- Tökmindegy. - vonta meg a vállát, bár tisztában volt vele, hogy ez egy tucatmegnyilvánulás, amit csak a véleménynélküli plázacicák használnak, hogy lerázzák a náluk látszólag sokkal intellektuálisabb személyeket. - Milyenek azok a fegyverek? Látni akarom őket!
- Most nem. - rázta a fejét Marko. - Majd mindennek eljön az ideje. Amint összeszedjük őket, az egyiket neked adom.
- Komolyan? Pont nekem?  - hitetlenkedett. - Életemben nem volt még a kezemben fegyver. Fogalmam nincs, hogyan kell bánni vele.
- Másra nem is számítottam. - forgatta unottan a szemeit. - Nem baj, idővel megtanulod. Nem adhatom a félőrült Vitaliynak, vagy annak a szerencsétlen Nikolaynak...Vakhának meg aztán pláne nem. Majd téged tanítalak meg lőni, van már gyakorlatom benne bőven. - ez persze nem volt igaz. Ugyanannyira új volt kezében a fegyver, mint Dashának, bár évek óta álmodozott róla, hogy egyszer a kezében tarthat egyet úgy, mint Vova és a többiek. Dasha hálás szemekkel nézett rá. Alig várta a holnapi napot, ami feltételezhetően teljesen meg fogja változtatni az életét. Már semmi nem állhat útjába, hiszen az anyjáék már messze járnak, mást pedig úgysem érdekel. Végre sikerül kitörnie a szürkeségből és elhagyatottságból. Végre sikerülni fog.

Minden másképp történhetett volna

2015. Február 9. Péntek
Pozitív és negatív érzések egyaránt kavarogtak Elena Polzina fejében, amikor ötödik óta után a menza felé tartott, kivételesen egyedül. Szomorú gondolatainak nagy részét az tette ki, hogy hiába tanult rengeteget a matek témazáróra, mégis hármas lett, de viszont Alexey elhívta egy buliba, ahol elméletileg Daniil is ott lesz. Megígérte a szüleinek, hogy a következő félévben kevesebbet fog bulizni, és többet foglalkozik a tanulással, de a mostani helyzet egészen más, hiszen nem csak a szokásos menő arcok lesznek ott, hanem Daniil is. Amint az ebédlőbe lépett, megállapította, hogy Yulya és Polina még sehol nincsenek, így egyedül ült le egy üres asztalhoz, és táskáját az egyik székre helyezve foglalta a helyet a barátnőinek. Yulyával már az általános iskola óta ismerték egymást. Afféle örök és elválaszthatatlan barátok voltak, mint amikről az igencsak idealizált amerikai filmek szólnak. Nem volt okos lány, de humora és lazasága miatt a legtöbb társaságban közkedvelt személyiség volt. Polina már egészen más volt. Ő egy évvel felettük járt, és az egész iskola szinte tökéletesnek látta. Modelleket megszégyenítően jó alakkal rendelkezett, mindig a legdivatosabb cuccokban járt, és emellett még kitűnő tanuló is volt, pedig Elenával ellentétben korlátlanul bulizhatott minden hétvégén. Elena sokszor azt gondolta, hogy minden lány ilyesmi életről álmodhat.

Ahogy ült az asztalnál, észrevette a terem másik végében ülő Markot. Szokásához híven teljesen egyedül ült, fekete pulóverének kapucniját a szemébe húzta, és igyekezte kizárni a külvilágot, ahogy a külvilág is kizárta őt világéletében. "Fel sem tűnt eddig, hogy ennyire egyedül van" - tudatosult Elena fejében, ahogy pár másodpercig rajta tartotta a szemét. El sem tudta képzelni, milyen, amikor valakinek nincsenek barátai, hiszen őt világéletében emberek vették körül, és elég sok igaz barátot tudhatott magáénak. Nem tudott róla, hogy az osztályból bárki utálná, vagy rossz szemmel nézne rá. Milyen lehet annak, akit senki nem szeret? Úgy gondolta, ő ilyen helyzetben ki sem bírná. Ahogy nézte Markot, érezte, hogy sajnálja. Talán ő is tehet róla, hogy most itt tart. Nem kellett volna annyira bunkón viselkednie vele évekkel ezelőtt, csak mert mindenki más ugyanezt tette. A kisgyerekek néha hülyék, és kegyetlenek, felnőttként meg már nem tudják rendbe hozni a múltbéli hibáikat. Hirtelen átfutott az agyán, hogy mi lenne, ha odamenne hozzá. Nyilván mindenki megbámulná és kiröhögné, hiszen Markoval nem szokás kommunikálni. Többet a menők rá sem néznének, bulizni meg végképp nem hívnák magukkal. Pedig olyan magába fordulva ül ott...Rossz lehet neki mindig egyedül. Ha néha egyedül van az ember, nem gond...De ha mindig...Drasztikus lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy oda fog menni. Persze nem sokáig marad annál az asztalnál, mert még valaki meglátja és elhíreszteli az egész iskolában. Csak éppen megkérdezi, hogy minden OK-e. Már éppen állt volna fel, amikor hangoskodva betoppantak az ebédlőbe Polináék, akik két másodperc alatt elterelték a gondolatait Markoról és a kiközösítettségről. Ha pár másodperccel később lépett volna be a hangos lánycsapat, talán minden máshogy történt volna, és nem ez lett volna Elena Polzina utolsó boldog napja...
- Képzeljétek! Borzasztó, ami ezen a héten történt! - vágta le magát idegesen Polina a mellette lévő székbe. - Juriknak kiment a térde, pedig szeptember óta úgy van, hogy vele táncolok a szalagavatón.
- Pont te aggódsz ezen?  - nevette el magát Yulya, miközben vett magának egy zsömlét az asztal közepén lévő kenyeres kosárból. - Minden pasi veled akar táncolni az egész gimnáziumból...Csak találsz valakit.
- Várj, nem fejeztem be! - förmedt rá. - Az a hülye Blinov Nikolay Sokolov mellé osztott be.
Yulya a szája elé kapott, és nem tudta, hogy nevessen barátnője szerencsétlenségén, vagy inkább  sajnálkozzon, ahogy ilyenkor szokás.
- Amellé a kövér Nikolay mellé?
- Igen. Nem tudom, mit csináljak. Nem táncolhatok azzal a gyerekkel...Az egész rokonság eljön vidékről. A nagymamám szépségkirálynő volt az ötvenes években, infarktust is kap, ha meglátja, kivel táncolok. - Már az egész tizenkettedik évfolyam tűrhető rétegét végigkérdeztem, de foglalt mindenki. Akkor inkább nem is táncolok.
- Ne hülyéskedj! Már hónapokkal ezelőtt megvetted a ruhádat, és a lépések is elég jól mennek.
- Lehet...De ez akkor is vér ciki. Az egész iskola rajtunk fog röhögni. Általános iskolás koromban úgy képzeltem, hogy olyan leszek a szalagavatómon, mint egy hercegnő, erre ez történik...
- Hát igen...A herceg valahol elmaradt...
Erre mindhárman kínjukban elnevették magukat, majd Polina folytatta:
- Ti már gondolkoztatok rajta, hogy jövőre kivel táncoltok?
- Remélhetőleg Daniillal. - mosolygott sejtelmesen Elena. - Képzeld, Alexey elhívott egy bulira, ahol ő is ott lesz.
Polina értetlenül vonta fel a szemöldökét.
- Valóban? Milyen buli ez? - lelke mélyén érezte, hogy inkább együtt kéne örülnie Eleneával, de ugyanakkor elfogadhatatlan volt számára az a tény, hogy az iskola legmenőbb fiúja őt nem hívta meg semmilyen bulira, de ezt a 10.-es, copfos kislányt igen.
- Az Oblakában lesz. Valami egész éjszakás buli. Még nem tudom, hogy anya elenged -e, eléggé aggódó típus.
Polinát egyreinkább kezdte hatalmába keríteni a hozzá igencsak gyakran "ellátogató" irigység, miután hallotta, hogy a híres - neves Oblakáról van szó. Valamennyi csóró gimnazista álma, hogy legalább egyszer az életben eljusson oda bulizni...
- Engem is meghívott Alexey. - dicsekedett Yulya. - Téged nem?
- Nem. - hangja hirtelen megváltozott. Már nem volt érezhető benne az a csalódottság, mint pár másodperccel ezelőtt. - Amúgy sincs időm ilyesmikre három hónappal érettségi előtt. Ti is inkább gondolkozhatnátok azon, hogy mit kezdtek az életetekkel jövőre. És amúgy...Én nem kezdenék azzal a Daniillal. Még nem volt barátnője, tuti, hogy homok. - mondta egyenesen Elenának célozva, de ami előtt még tudott volna bármit reagálni, Yulya szólt közbe:
- Nem is néz ki annak. Szerintem csak szimplán nehéz neki az ismerkedés egy ilyen báttyal.
- Ja persze...És még ott van a fogyatékos bátyja.
- Nem hiszem, hogy fogyatékos. Ha az lenne, nem vették volna fel ide.  - mondta Elena határozottan. Habár sosem beszélt két szót sem Vitaliyval, elkönyvelte, hogy Daniil rokonai nem lehetnek olyan rosszak. Sőt, tökéletesek, akárcsak ő.
-Nekem hat éve osztálytársam, és eddig látott viselkedése alapján biztos vagyok benne, hogy nincs kint a négy kereke...Sőt, talán egy sincs kint neki. Az osztályban még Nikolaynál is jobban utálják, mert mindenkinek meggyőződése, hogy csak azért vették fel, mert az anyja valami híres pszichiáter. Tudjátok, az értelmiségiek mindig a legjobb iskolába akarják járatni a gyerekeiket, az meg már nem érdekli őket, hogy az milyen szellemi állapotban van. - hadarta felháborodottan Polina.
- Annyira hülye nem lehet, ha matek tagozaton van. - mondta Elena, miközben arra gondolt, hogy ő teljesen ép szellemileg, mégsem megy neki a matek.
- Persze...Biztosan azért nem néz az emberek szemébe, meg azért nem tud normálisan kommunikálni, mert teljesen ép elméjű. Ha egy napot kéne eltöltened a társaságában, rájöhetnél magad is, hogy nem százas.
Elena tulajdonképpen ez után a beszélgetés után jött rá, hogy nem Marko egy egyetlen kiközösített gyerek az iskolában. Kb minden osztályban van egy kiszemelt, akit a többség nem bír, piszkálják, pletykálnak róla, röhögnek rajta...Mit árthattak ezek a fiatalok a társadalomnak? Valamit keresztbe tettek a menőknek még a kezdetetek kezdetén, vagy csak az az összes bűnük, hogy mások, mint a többiek? Vajon miért kell a közösségnek egy közös ellenség, akit azért szemelnek ki zaklatások célpontjává, mert látszólag nincs ki megvédje?
     Egy pillanatra elgondolkodtatta ez, de hamar kiment a fejéből, ahogy arra gondolt, hogy feltételezhetően a holnapi lesz élete legjobb napja. Hajnalig bulizás a haverokkal egy menő szórakozóhelyen és persze Daniil...Ahogy rá gondolt, úgy érezte legszívesebben kitépné az álmaiból, hogy megölelhesse. Talán ilyen az igaz szerelem? Ezt maga sem tudta...

Külső megfigyelő

2015. Február 9. Péntek
- Ezt nem értem. Eddig azt hittem, hogy csak a csórókat és szerencsétleneket röhögik ki az Alexey féle menők, erre az az iskola legújabb szenzációja az, hogy márkás ruháim vannak. - mondta nevetve Savely Pushman az ikertestvérének, miközben fizikacuccukkal a kezükben a szekrénysor felé tartottak. - Legközelebb megmondom anyáéknak, hogy ne vegyenek karácsonyra márkás cuccokat, mert az iskolánkban a homlesz színvonalú öltözködés a divat.
- Nem erről van szó. Aki nem tartozik a menők bandájába, bármit csinálhat, csak röhögés tárgya lesz. - reagált rá Dima, akinek sosem volt sok humorérzéke, így nem tudta különösebben értékeli ikertestvére ironikus felfogását.
- Hé, oligarchák! - vigyorgott szembe velük az egyik eléggé közkedvelt, menő srác, akihez feltételezések szerint már eljuthatott a legújabb hír, miszerint a Pushman testvéreknek Iphoneuk van. - Apuciék megnyerték a lottót, vagy mik ezek az Air Force cipők meg Iphoneok? Honnan van ennyi pénzetek, lopjátok, vagy mi?
- Erről beszélek. - sütötte le a szemét Dima, hogy ne is lássa, ki vágta hozzájuk ezt a megjegyzést. Pontosan tudta, hogy édesapjuk egy tisztességesen dolgozó ember, aki be tudja osztani a pénzt. Ennyi a titok, ezek a rosszindulatú barmok azonban mindent kitalálnak, és híresztelik az egész iskolában.
- Bizony. - vigyorgott szembe vele eközben Savely. - Akkora lakosztályunk van, hogy már lassan egy személyzet is elkéne. Takarító, WC pucoló, meg ilyenek...Úgyis olyan sötétek vagytok az iskolához, hogy ha bementek a tengerbe, azt hiszik olajfoltok úsznak a vízen.
A fiú döbbenten nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy hallucinált -e, vagy ez a kis senki tényleg beszólt neki. Nagy meglepettségében még visszaszólni is elfelejtett, pedig Dima rögtön arra gondolt, hogy a következő pillanatban tizenöt kisportolt menő gyerek fogja lerohanni a testvérét, és rossz esetben őt is.
- Te hülye vagy? - bökte oldalba indulatosan Savelyt, ahogy a lépcsőfordulóhoz értek, ahonnan már nem látta őket senki. - Tudod, hogy ezek mindenkit kicsinálnak.  Úgy akarod végezni, mint Marko Filipov, aki ellen fordították az egész iskolát anno? - Dima a nála két perccel fiatalabb öccse miatt mindig jobban tudott aggódni, mint saját magáért. Tudta, hogy Savely szabadszájú, gátlástalan, ami eszébe jut, azt mondja, és egyszer még nagy gondjai származgatnak ebből a természetből. Néha elképzelte, hogy ha csak a lelkeket lehetne látni, és nem a testet, Savely lelke egészen biztosan egy vidám, csicsergő kismadár lenne, míg sajátja egy csúnya, fekete görcs...De arra sosem jött rá, hogy is néz ki igazából egy görcs.
- Éppen azért szóltam vissza, hogy ne végezzem úgy. Ha már ellenséget keresnek, leljenek méltó ellenségre. - válaszolta sebleges hangon Savely. - És amúgy is...Ha anno Alexey felbőszítette az egész iskolát Marko ellen...Te miért nem álltál a másik oldalon?
- Marko oldalán? - kerekedtek ki Dima szemei. - Csak tizenhárom éves voltam. Ki akar tizenhárom évesen belefolyni ilyen vitákba?
- Tizenhárom, mi? Lehetnél te tizenhat, huszonegy vagy ötvenhét éves, nem foglalnál állást semmilyen vitában.
Dima érezte, hogy egyre feljebb megy benne a pumpa. Megint kezdett eluralkodni rajta az az érzés, amit az utóbbi időben olyan gyakran érzett: hogy Savely miatt nincsenek barátai.
- Miért fogtam volna a pártját, amikor nem is ismerem? - vágta testvére fejéhez a szerinte leglogikusabb magyarázatot.
- Naponta olyan emberek pártját fogjuk, akiket nem ismerünk. Az emberek talán ismerik személyesen az általuk nagyra becsült politikusokat vagy celebeket? Nem, mégis fanatikusan rajonganak értük.
- Az más.
- Dehogy más. Buta eszmékért harcolunk, és agresszívan szajkózzuk a véleményünket, de ha egy embertársunk bajba kerül, le se szarja senki. Hogy miért van ez így? Mert félünk a többségtől.
- Ha annyira a szívügyed ez az egész, miért nem védted meg te? Ha jól emlékszem, te is lapultál anno, mint nyúl az úthenger alatt, most azonban mégis jártatod a szádat, mintha te lennél a humánusság megtestesítője. - tört ki Dimából a rá zúdított okoskodásokra való válaszként.
- Velem más a helyzet. - mondta határozottan Savely.
- Mégis mi? Egyikünk sem különb a másiknál, hiába akarod magadat fényezni. Erre az élő példa, hogy amióta ide kerültem egy barátom sincs, és ahogy látom, te sem vagy ezzel másképp, mert ha akkora társaság venne körül, nem engem untatnál folyamatosan a hülyeségeiddel.
- Úgy értem, hogy én külső szemlélő vagyok. Inkább megfigyelni szeretem a dolgokat, mint átélni.
- Hm...Érdekesen hangzik. És eddig mi érdekeset figyeltél meg? - kérdezte gúnyosan Dima.
- Nem titok, hogy egyikünk sem rendelkezik valami sok baráttal, de mégsem vagyunk olyanok, mint Marko...Sehogy sem tudok rájönni, mi köztünk az alapvető különbség...
Ahogy ezt Savely kimondta valósággal megrettent, hiszen az előbb említett Markot pillantotta meg, ahogy a közös szekrényükre támaszkodva úgy bámulja őket, mintha egyenesen rájuk várna. Amikor kicsi volt és az anyjuk rajtakapta őket valami turpisságon, mindig meghúzta Dima pulóverének az ujját, jelezve, hogy találjon ki valamit, hiszen ő az idősebb és az okosabb. Most meg kellett erőltetnie magát, hogy tizenhat évesen ne tegye ugyanezt. Külső megfigyelőként már eddig is feltűnt neki, hogy amikor megjelenik Marko a folyosón, a gyerekek mintha megzavarodnának. Egy részük sugdolózni kezd, a félénkebb részük nem tudja, hogy rá illik -e nézni, vagy nem, ha nagymenő van a közelben, az tuti nem hagyja a megjelenését szó nélkül...Akármennyire is nevetett eddig a többiek Markohoz való suta viszonyán, azon kapta magát, hogy most ő is ugyanúgy leblokkolt. Már egész közel ért a szekrényhez, és szerette volna kivenni a matekcuccát, de Marko nem mozdult onnan. Savely szemei akaratlanul is megakadtak a fehér fűzős cipőjén. "Fehér fűzős cipő...Ez nem a skinheadek jelképe?" - futott át az agyán, mert anno sokat olvasott a huszonegyed század deviáns csoportjairól. "Meg még ott van a 88, a 14/88..."
- Savely és Dima? - nézett rájuk komoran. Arca annyira érzelemmentes és rezzenéstelen volt, hogy Savely először azt sem tudta, hozzájuk szólt-e, vagy csak magában mondogat valamit.
- Igen. - mondta zavartan, miközben levette tekintetét a cipőjéről és próbált a melankolikus, barna szemekbe nézni. - Mi vagyunk.
Közben megszólalt a jelzőcsengő.
- Láttam, hogy Alexey nem beszélt ma valami szépen veled.
Savely ezzel a megállapítással egyetértett, de hirtelen nem tudott mit reagálni, annyira nem tudta mire venni, ami ebben a pillanatban történik. Úgy tűnik, személyesen őket kereste meg az iskola egyik legutáltabb fiúja, akinek a nevét mindenki ismeri, és ennyire hamar a lényegre is tér. Látta, ahogy a mellettük elhaladó fiatalok egytől - egyig megbámulják őket, miközben bizonyára azon tanakodhatnak, hogy ki lehet ezt az alacsony, szőke, tizedikes fiú, aki szóba áll még ezzel a hülye Markoval.
- Hát igen. - nevette el magát kínosan. - Alexey egy klasszikus bunkó...
A mondatát nem tudta befejezni, mert Marko a kezébe nyomott egy gondosan összehajtott papírt. Mielőtt még megkérdezhette volna, hogy mi az, Marko folytatta:
- Olvasd el, ami benne van, és gondold át.
Savely hirtelen nem tudott mit reagálni. Életében két szót nem váltott ezzel a Markoval, erre most idejön, a kezébe nyom egy darab papírt, és mielőtt kifaggatná, hogy mi ez az egész, eltűnik a lépcsőfordulóban.
- Ez...Ez mi volt? - nézett utána hitetlenkedve Dima, mint aki lehetségesnek tartja, hogy az előbbi pár másodpercben csupán hallucinált, majd kivette testvére kezéből a papírt. Közben megszólalt a csengő, de nem érdekelte őket különösebben, mert tudták, hogy a matektanár úgyis mindig késik. - Mi van ebben? - forgatta értetlenül az összehajtott papírt.
- Nem tudom...Talán nézd meg!
Dima olyan óvatosan bontotta fel, mintha attól félne, hogy a tartalma felrobban, vagy valami soha nem látott vadállat tör ki a kuszán írt sorok közül. Savely mögé lopózott, hogy ő is jól lássa a szöveget.
"Mondjátok, szerintetek jól van ez így? Hogy a hatalmas, erős mindig elnyomja a gyengébbet? Csak azért, mert így volt kezdettől, így kell maradnia örökké? Soha nem fordulhat a kocka, nem lesz vége a lelki terrornak? Jól tudom, hogy ti is pontosan azon mentetek keresztül az elmúlt években mint én, és még néhány ember az iskolából. Minket egyszerűen nem kedvelnek, mert nem vagyunk olyanok, mint a többiek. Kézzel - lábbal próbálhatunk hozzájuk tartozni, nem fog menni, mert mi vagyunk a világ számkivetettjei, akiknek gyötrődés a sorsuk, míg élnek. Nekünk számkivetteknek össze kell tartanunk...Egyek vagyunk, ugyanazok a problémáink és ugyanazok az ellenségeink. Képzeljétek el, szerte a világon hány hozzánk hasonló sorsú tinédzser él, és addig nem fog a helyzetük változni, amíg erőszakosan fel nem lépünk az elnyomók ellen. Egy életre meg kell tanulniuk a barmoknak, hogy nem lehet másokat lekezelni, kiutálni, és tönkretenni az életüket, mert ők maguk is könnyen megüthetik a bokájukat. Csak akkor olvassátok tovább, ha eddig egyetértetek velem! Négy sorstársammal együtt egy kegyetlen leszámolást tervezünk. Ha érdekel benneteket, az interneten elérhető vagyok...Ha azonban nem, most felejtsétek el, amit írtam! Ha nem szálltok be, de viszont vagytok olyan aljasok, hogy továbbadjátok valakinek a szándékunkat, nem lesz hosszú életetek. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többi, aki bárkit kicsinálhat, és kegyetlen gyilkolásra is képes, ha szükségesnek érzi az idejét. Ugye nem akarjátok srácok, hogy a négy éves húgotoknak bármi baja legyen, vagy a burzsuj lakásotok ne álljon sokáig? 
Dimát kirázta a hideg, ahogy a sorokat olvasta, és kétségbeesett arccal nézett a mellette álló öccsére. Eddig sem a bátorságáról volt híres, de az olvasottakat értelmezve kezdte magát egy amerikai tinihorrorban érezni. Kész, most vége...Markoék meg akarnak ölni valakiket, őt pedig gyilkolásra kényszerítik...Nem, ilyen csak a filmekben van...Ilyen nem történhet az ők kis unalmas életükben. 
- Mi ez az egész? Mi a franc ez? - lóbálta Savely előtt a papírt, mintha jó szokásához híven ő tehetne mindenről, pedig csak a feszültségét akarta néhány indulatos szóval levezetni. 
Savely csak röhögött. - Most meg mi van? - kérdezte még idegesebben. "Ez megint röhög...Életveszélyben vagyunk, ez meg csak röhög, mint egy hülyegyerek". - Savely! Ez komoly! Ha nem vetted volna észre, az előbb egy gyerek levélben közölte velünk, hogy ki kívánja nyírni pár iskolatársát, és minket is megfenyegetett. Ezt el sem hiszem. - fogta a fejét Dima. - Tudtad, hogy Amerikában éves szinten fordulnak elő ilyesmik?
- Az Amerika, ahol születésétől fogva azt sulykolják a gyerekbe, hogy mindent lehet, néhány ember pedig hiába él a föld másik részén, szellemiség szempontjából ott érzi magát.- vonta meg a vállát Savely. - Nyugi, majd ő is lenyugszik.
- Hogy a francba legyek nyugodt, amikor az imént halálosan megfenyegettek? Valaki bűncselekményre készül, mi meg nem tehetünk semmit ellene. - a folyosón már nem volt senki, csak az ők hangjuk hallatszott, valamint néhány órára siető tanár cipőjének kopogása. 
- Dehogy készül bűncselekményre. Nem meri megtenni. Te talán megmernéd?
- Hülye vagy?
- Hát épp ez az. Ahogy mi nem mernénk megtenni az elszenvedett szívatások ellenére, ő sem meri. Ilyen egyszerű ez. Inkább menjünk órára, mert még a tanár beír hiányzónak. - azzal Savely elindult a terem felé, Dima pedig rohant utána.
- Talán igazad van, és nem teszi meg...De mi a garancia rá? 
- Akkor szólj valakinek!
- Dehogy...Hiszen te is olvastad, hogy mikre képes, ha beáruljuk. 
- Semmire, csak a szája jár. Meg amúgy is, megtanultam én már vigyázni magamra.
Dima pár másodpercig gondterhelten hallgatott, majd ismét megszólalt, ahogy meghallotta a matektanár terem felé közelítő lépteit:
- Én mégis szólok az osztályfőnökünknek vagy az igazgatónak. Ez komoly dolog, nem lehet annyiban hagyni. - ezzel elindult a matektanár felé, hogy kérezkedjen el az óráról, de Savely a karjánál fogva visszarántotta. 
- Ne! Mégis lehet, hogy komolyan kellene venni a fenyegetését.