A kezdet

" Gyomvirágnak lenni"

2015. Február 7. Szerda
A második emeleten található biológia előadó vidám nevetéstől volt hangos. Nevetéstől, amely oly jellemző erre a korosztályra, és esetenként nagyon idegesítő is tud lenni. Vitaliyt konkrétan kirázta a hideg ettől az undorító röhögéstől. Ezt kapta meg osztálytársaitól, ha testnevelés órán nem tudta elkapni a labdát, ha elsőre nem értette meg a feladatokat, ha furán fejezte ki magát, vagy ha fény hatolt be a terembe, és Vitaliy ijedten elfordult. Valósággal félt az osztálytársaitól, annyiszor kiröhögték, és megszégyenítették már. Minden reggel szorongás töltötte el, ahogy arra gondolt, hogy ma is be kell mennie az iskolába, ma is végig kell hallgatnia az osztálytársai bunkó megjegyzéseit, és ami a legrosszabb, ma sem fogja megvédeni senki, hiszen az embereket álltalában nem érdekli a másik.
    Félve ment be a biológia előadóba. Tudta, hogy már ott lesznek a tizenegyedik b-sek, akikkel összevont órájuk lesz. A szemében a b- sek sokkal bunkóbbnak számítottak, mint az osztálytársai. Két évvel ezelőtt kezdődtek el a faktos biológia órák összevonva a b-sekkel, akik közül egyes tagok rendkívül nagy élvezetet láttak Vitaliy idegesítésében. Alexey, az egyik fiú hamar rájött, hogy Vitaliy kölönösen reagál az éles hangokra, erős fényekre, így a felelései közben rendszerint fémtárgyakkal verték vissza az ablakon beáramló fénysugarakat egyenesen a szemébe, és jót röhögtek, hogy a mindig fáradt Yermakova tanárnő nem veszi észre. Alexey most egy pad tetején ült aktuális barátnőjét átkarolva, és körülöttük még legalább öt ember viháncolt.
- Megjött Vitaliy! - kurjantotta el magát, amikor az húzószkodva belépett a terembe. - Nélküle nem is jók a biosz órák. - erre mindenki elnevette magát, hiszen tudták, mire gondol Alexey: Ha nem lehet Vityát idegesíteni, unalmas az egész óra. Vitaliy igyekezett figyelmenkívül hagyni Alexey beszólását, és  az első padsorban található helye felé tartott, de mielőtt leült volna, valami olvadt  fehérséget pillantott meg a székén. Két félig elolvadt hógolyó volt az, egy elázott zsömle, és egy menzás kajából kiszedett virsli. Felnézett. Alexeyék kajánul vigyorogtak, ő pedig bármilyen indulat nélkül eltakarította a dzsuvát a székéről, és leült. Amikor kisebb volt, és panaszkodott a szüleinek, hogy az iskolában piszkálják, az apja mindig azt mondta, hogy idiótákra nem éri meg energiát pazarolni. Ő tökéletesen  megfogadta ezt a mondatot, hiszen soha, a legkisebb mértékben sem foglalkozott Alexeyékkel vagy másokkal. Sosem szólt vissza, sose védte meg magát...Engedte, hogy az iskolatársai bármit csináljanak vele. Felállt a széke mellől, és egy szalvétában a kukához vitte az átázott zsemlét és a virslit.
- Vitaliy! Te pazarlod az ételt? - kapta el Viktor, Alexey egyik legjobb haverja a kuka felé menet.
- Bizony Vitaliy...- helyeselt Alexey. - Nem sajnálod a szegény afrikai gyerekeket, akik éheznek?  - dehogy nem sajnálta. Azt is tudta, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem csak Afrikában nagy az éhinség, hanem még Oroszországban is vannak olyan területek, ahol nem jut megfelelő minőségű és mennyiségű táplálékhoz a lakosság...De akkor is....Mit csináljon egy ehetetlenre ázott zsömlével és egy virslivel?
- Nikolay bezzeg nem éhezik. - nézett Viktor a hátsó sorban ülő kövér fiúra, aki abban a pillanatban is hamburgert zabált, és előtte volt egy kis doboz puding, amit csak ezután akart megenni. Nikolay volt az osztály másik tanulója, akit mindenki cikizett, és sosem védte meg magát. Viktor ezen megjegyzését is nagy röhögés fogadta, mire Alexey kivette Vitaliy kezéből a virslit, és a széken ülő Nikolay felé dobta, akit természetesen nem  talált el.
- Jesszusom, ti hány évesek vagytok? - vihogta Alexey barátnője, mire a pasija leállította magát.  Alexey minden hónapban valami más tizenöt éves forma csajjal jött össze, idősebbel semmiképp, mert túl érettek lettek volna hozzá. A jó kiállása érdekében muszáj volt egy szemleges, viháncoló kis liba az oldalára.  Vitaliy mindig csodálkozott, hogy tudják a többiek megkülönböztetni Alexey exeit, amikor szerinte az összes egyforma. Tizenöt éves, többé - kevésbé csinos, viháncolós és végtelenül buta. - Na jó. Lassan csengetnek, nekem mennem kell. - mondta a lány, egy gyors puszit nyomott Alexey arcára, és kitipegett a teremből. Pár másodperc múlva a bilológia tanár jött be helyette, és iszonyat életuntan végignézett az osztályon. Szokásához híven fáradt volt, látszott rajta, hogy semmi kedve nincs tanítani. A gyerekek elcsendesedtek, mindenki megállt a helye mögött. Yermakova teljesen rálátott a két padsor közötti üres "folyosóra".
- Nikolay, mit keres egy virsli a padod alatt? - kérdezte unottan.
- Kiesett az egyik hotdogjából. - nyögte be Alexey, mire ujból mindenki röhögni kezdett.
- Alexey, fejezd be! Nikolay meg szedje fel, amit leejtett! - mondta, mire Nikolay felvette a virslit a földről, a többiek meg halkan kuncogtak.  - A mai órára giliszta boncolást beszéltünk meg. - folytatta. - Ha senkinek nincs semmi ellenvetése, kezdhetjük is!
- Tanárnő, én elfelejtettem gilisztát hozni. - jelentkezett Alexey.
- Akkor kérj valakitől, aki kettőt hozott!
- Tanárnő, én is elfelejtettem. Ha majd Alexey kap egyet, elfelezhetjük? - kérdezte Viktor, mire megint kitört a hangos röhögés.
- Akkor Alexey boncol, te pedig nézed, és jegyzetelsz. - hagyta annyiban Yermakova, de látszott rajta, hogy majd kicsattan a dühtől, hogy a fiúk már megint nem voltak képesek felszerelést hozni. Ennyi erővel fölösleges faktra járni, úgysem fog sikerülni az emelt szintű érettségi.
- Vitaliy! Hoztál gilisztát? - fordult előre Alexey.
- Csak egy van nálam. - felelte naivan, és megmutatta a kis befőttes üveget, amiben a már elpusztult giliszta lebegett alkoholban.
- Na, akkor azt nekünk adod! - vette el Viktor Vitaliytól az üveget, és a padjába dugta. Vitaliy kétségbeesetten nézett a kezére, ahol az előbb még ott volt az üveg. " Most hogy fog dolgozni?"
    Már húsz perc eltelt, amikor Yermakova az első sor felé pillantva észrevette, hogy Vitaliy nem csinál semmit.
- Vitya, te miért nem dolgozol? - kérdezett rá csodálkozva.
- Nem akarja bántani a döglött gilisztát.- hangzott hátulról, mire megint kitört a nevetés.
- Nincs gilisztám.- mondta szégyenkezve. Yermakován látszott, hogy egyre idegesebb lesz. Amúgy sem volt soha egy nyugodt típus.
- Miért nem szóltál óra elején, mint Alexey és Viktor? És különben is, elegem van, hogy nem készülök fel normálisan az órákra! Ti egyáltalán miért jöttetek biológia faktra, ha egy rohadt gilisztát beszerezni nem tudtok? Felesleges hogy az ember aki tanítson. Ilyen egy végzős osztály. Valahányszor ide bejövök,  a kisegítőben érzem magam. - fakadt ki, majd idegesen odavetette Vitaliynak, hogy akkor ő is csak írja az elhangzottakat.
    Az óra nagynehezen eltelt. Alexeyék végig a háta mögött röhögtek, ha éppen nem a gilisztát dobálták egymásra. Még hátra volt egy órája, testnevelés, de elhatározta, hogy ő már oda nem megy be. Semmi kedve nem volt megint az osztálytársai kritikáit hallgatni, meg a hőbörgéseket, ha valakivel egy csapatba kerül. Lement a szekrényéhez, kivette a kabátját, és hazaindult. Nem vette észre senki, hogy meglépett...Az élő példa rá, hogy léteznek "láthatatlan" emberek is, akiket csak akkor vesznek észre, ha valamit elszúrtak.
     Érdekes módon, ahogy kilépett az utcára, és megérezte a jól ismert, nagyvárosi szmog szagát, kezdett felszabadulni, és jól érezni magát. Élvezte, hogy nem ismer senkit az utakon, így nincs ki bántsa, hiszen az életét élő utca népe sem tud róla semmit. Messziről szimpatikusnak tűntek neki az emberek. Szerette a karakteres arcukat, élettörténetet eláruló megjelenésüket, a punkokat, rockereket, rasztákat...Egy szóval mindent, ami egy kicsit is feldobja az orosz főváros hangulatát, és nem emlékezteti az iskola szürkeségére.
 14: 00 volt. Tudta, hogy ilyenkor még senki nincs otthon, tehát egy darabig egyedül lehet. Nagyon szeretett egyedül lenni. Ilyenkor végre önmaga lehetett, és nem kellett másoknak megfeleljen. Ahogy belépett a lakásba, még a kabátját sem vette le, és a fűtést sem kapcsolta be, máris a konyhaasztalra tette a laptopját és a könyvtárból szerzett könyveit, és nekiállt legújabb hobbijának. Mindig különös hobbijai voltak...Hol a vonatokba, hol az atomfizikába, hol a sárgarépák fajtájába bonyolódott bele teljesen...A lényeg, hogy ezek a dolgok kevés vele egykorú gyereket érdekeltek, többek között ezért is érezte magát magányosnak közöttük. Mindig úgy érezte, mintha nem is egy világból jöttek volna...Nem létezik, hogy ugyanahoz a fajhoz tartozzanak.
     Alig fél óra múlva hazaérkezett Ekaterina, és eléggé meglepődött, hogy Vitaliyt otthon találta az asztal felé görnyedve. Éppen csak ebédelni jött haza, hiszen fél négyre vissza kellett mennie a rendelőbe, de már fáradt volt, és ideges.
- Hát te? Ilyen korán itthon? - kérdezte, miközben lepakolta a cuccait az előszobában, és besétált a konyhába.
- Elmaradt a tesi. - füllentette. Tudta, hogy anyja a lógáson kiakadna.
- Értem. Ez mi? - kapta fel az asztalról az egyik könyvet, ahogy közelebb ért Vityához. - "A bantu néger nyelv nyelvtana"...- olvasta a címet, majd lenézően visszadobta az asztalra. - Úr Isten Vitaliy, már megint mivel foglalkozol? Az eszem megáll...Bantu néget nyelv...Miért ma hallok én erről a fajról először?
- Az emberek többségét nem érdekli ez, így persze, hogy nem hallanak a vele kapcsolatos dolgokról...Mindenesetre, nekem nagyon tetszik a nyelvük. Különleges, nincs is hozzá hasonló.
- Tehát a bantu nyelv érdekel. - elemezte az anyja. - Mi lenne, ha valamelyik világnyelv iránt mutatnál akkora érdeklődést? Pl: angol, német, francia...Ha majd a munkahelyeden levelet kell írni egy külföldi cégnek, közlöd a főnököddel, higy sajnos nem tudsz angolul, csak bantu négerül? Más veled egykorú gyereket a lányok, a sport, és a bulik érdeklik téged meg a...nem is tudom megjegyezni, milyen törzs.
- Talán azért, mert az agyi kapacitása éppen egy törzslakóénak felel meg. - jelelt meg Daniil a konyhaajtóban. Vitaliy észre sem vette, hogy hazaért, pedig ezekszerint végig hallgatózott.
- Daniil, tudod, hogy nem erről beszélek, csak annyit akartam kihozni az egészből, hogy a bátyád figyelmét túlságosan sok fölösleges dolog köti le az érettségire való készülés helyett.
-Én meg arra célzok, hogy olyan sötét, hogy még a fociban sem tudja, melyik kapu felé kell célozni. - vigyorgott kajánul Daniil, és direkt  Vitaliy felé pillantott, hogy lássa a reakcióját. A bátyja teljesen semleges arccal ült. Daniilra sosem tudott haragudni, hiszen a testvére volt. ...A testvér az egy más kategória. Egy testvér nem lehet rosszindulatú, csupán egy tévhitben élő gyerek, akit a menőség világa pillanatnyilag elcsábított, de majd megjön az esze, hiszen okos fiú. Vitaliyt csak egy dolog érdekelte ezzel kapcsolatban.
- Ezt honnan hallottad? - kérdezett rá, mielőtt még öccse kiment volna a konyhából.
- Inkább az lenne a jó kérdés, hogy " honnan nem hallottam". Az egész iskola erről beszél.
- Jól van, Vitaliy nem túl jó a sportokban, de viszont jó a fizikában, amiből ha jól emlékszem, Daniil fiam, te hármas vagy...Itt az élő példa rá, hogy nem mindenki tehetséges adott dolgokban, de viszont tehetséges másban. - próbálta elsimítani a fiai közötti vitát Ekaterina, de Daniil közbeszólt.
- Anya! Az emberek 90%- a hülye a fizikához, de viszont a megfelelő kapura rúgni mindenki tud.
- Szerintem meg a jövőtök a tanulásban rejlik, nem a kapura való rugdosásban, következésképpen hetente kétszer fizikázni fogsz Vityával.
-Ne! - fogta a fejét ijedten, bár nem a fizikázás gondolatától rémült meg, hanem inkább attól, hogy ezt a tevékenységet a "nem menő" bátyjával kell űzze. Abban a pillanatban
csengetés hallatszott.
- Ki a franc lehet ez ilyenkor? - nézett ki az ablakon "rendkívül vendégszeretően" Ekaterina. Fáradt volt, és már elege volt a mai napból. Egy porcikája sem kívánta, hogy bárki vendégségbe jöjjön, itt maradjon egy darabig, neki meg udvariasan kávéval és sütivel kelljen kínálgatni. -Sokolovék fia az, Nikolay. - mondta eléggé csodálkozva, amikor megpillantotta kapujukban a kövér fiút.
- Mit akarhat? - nézett fel a könyvéből Vitaliy. Nikolayal már hat éve osztálytársak voltak, de annak ellenére, hogy a szüleik régi ismerősök voltak, a két fiú hat év alatt kb két szót nem váltott egymással.
- Neked az osztálytársad, biztos nem engem keres. - vonta meg a vállát Ekaterina.
- Lehet, hogy Sokolovéktól akar átadni valamit.
- Ha Natasa vagy Sergey akarna mondani valamit, felhívna. Kinyitod már azt a kaput, vagy én nyissam ki szégyen szemre? - Vitaliy a bejárati ajtóhoz sétált, felvette a csizmáját, hátára terítette a dzsekijét...A lényeg röviden az volt, hogy húzza az időt, mintha csak arra várna, hátha megelégeli Nikolay a várakozást, és elmegy. Nikolay azonban nem tágított, Vitya kénytelen volt kinyissa a bejárati ajtót. Szemét a földre szegezve a kapu felé sétált, és elforgatta benne a kulcsot. Ahogy ez megtörtént, Nikolay szinte azonnal megszólalt. Hangján érezni lehetett az izgatottságot, és hogy egészen idáig rohant, hiszen ki volt fáradva, hangja akadozott.
- Marko üzeni, hogy holnap nulladik órában gyere a suli elé. - hadarta. Nagy izgalmában még köszönni is elfelejtett. - Ja, és még valami: azt mondja, sehol nem lehet elérni téged, hiszen se a facebookot, se a VK-t nem használod, a telefonszámod meg nincs meg senkinek.- Vitaliy megdöbbenve nézett maga elé. El nem tudta képzelni, hogy ki az a Marko, és egyáltalán miért akar találkozni vele. Az emberek álltalában észre sem veszik, nemhogy bárki találkozást óhajtson vele.
- Ki az a Marko? - kérdezett rá végül, mire összeszedte minden bátorságát.
- Mindenki tudja, hogy ki az a Marko. - hangzott a válasz. - Ő is egy ilyen szerencsétlen kiutált gyerek, mint te, vagy én. A Marko Filipov, ha ez mond valamit. - és Vitaliynak mondott valamit. Elég sok mindent.
- Marko Filipov...Az nem az a gyerek, aki tavaj az iskola falára graffitizte, hogy " Fuck Ukraine" és amikor rájött Goncharov, egy órán át sikálhatta?
- Az Fuck Chechenya volt, és még 2009. -ben fújta rá.
- De azóta született egy fuck Ukraine is. Az tavaj, 2014. -ben. Mellesleg meg egyszer - kétszer meghúzhatták, ha 2009. -ben is ide járt. Jó buta lehet, ahogy azt a feliratai is mutatják.
- Egyszer húzták meg, kilencedikben. Mellesleg meg minek kritizálsz olyan dolgokat, amiket nem érthetsz meg? - kapta fel a vizet Nikolay. - Marko igenis egy jó ember, csak kevesen értik meg a lelki világát. - Vitaliy ettől a "lelki világ" fogalomtól rosszul volt. Persze, a lelki világ, ami állítólag mindenkinek van...Az imádott, és féltve őrzött lelki világ, amit az emberek úgy nevelgetnek, mint egy zöldszemű kígyócskát, amiből egyszer csak nagy kobra lesz és összezúz mindent.
- Attól még nem tudom, miért akar velem Marko találkozni. - próbálta magát túltenni az idegességen Vitaliy. Nikolay közelebb ment hozzá, mintha egy nagy titokba avatná be.
- Ma tesi után lejött az öltözőbe, és mondta, hogy téged keres, bizonyos okokból szeretné felvenni a kapcsolatot veled. Én mondtam neki, hogy már nem vagy itt, mire mondta, hogy akkor holnap reggelre kerítselek elő, és nulladik órában legyünk mindketten a bejáratnál.
Vitaliy csodálkozva nézett maga elé.
- Akkor egyedül kell menned. - mondta végül.
- Mert? - nézett rá idegesen Nikolay. Már elege lett belőle, hogy Vityaból mindent harapófogóval kell kihúzni.
- Nem szimpatikus nekem az a fiú. - mondta egyszerűen. Nikolay lekezelően, és idegesen nézett rá.
- Nem is tudom, miért mondtam el neked ezt az egészet. Ugyanolyan vagy, mint a többiek...Mint a menők. Miért ítéled el Markot, ha nem is ismerd?
- Csak nem nézek ki belőle semmi jót.  Bár lehet, hogy tévedek.
- Eléggé tévedsz. -mondta Nikolay. - Akkor végül is számíthatunk rád holnap, vagy nem?
Vitaliy rövid ideig tétovázott, majd egy hasonlóan határozatlan választ adott.
- Még meglátom. Nem értem, ha akar valamit, miért nem mondja el világosan, hogy mi az.
- Gyáva vagy, Vitaliy...Szerinted mi történhet reggel egy iskola előtt? Leszúr, vagy felrobbant?
- Ilyesmi nem. Csak nem szeretem a nem egyenes embeteket. Ha elmondta volna, hogy miért akarja, hogy találkozzunk, tetmészetesen elmegyek, de így igazán nem tudon.
- Jól van. - adta meg magát Nikolay. - Annyit mondott, hogy a kutyák ellen tervez valamit.
- Milyen kutyák? - csodálkozott Vitaliy. Tehát ez a Marko már állatkínzó is?
- Marko az embereket két csoportba sorolja. Vannak a kutyák és a birkák. A kutyák a menők, a birkák meg az egyéniség nélküli követőik.
- Tehát akkor a menők ellen tervez valamit? Alexey, Viktor, és a többiek ellen?
- Okos vagy, rájöttél...- forgatta a szemeit lenézően Nikolay. - Alexey és a bandája szívni fognak, de nem akármilyen módon. Most őszintén! - lépett közelebb hozzá Nikolay. - Sosem vágytál rá, hogy megalázd őket, ahogy ők tették veled, vagy beletaposd a kibaszott fejüket a padlóba? Hogy lásd a szemükben a könnyeket, amiket annyiszor kikényszetítettek a tiedből? Csak azért Vitaliy, mert mi pont ezt várjuk. A kutyákat lelövik, és itt nincs kérdőjel a mondat végén.
    Vitaliy nem bírta tovább, becsapta a kaput. A szeme előtt horrorisztikus képek kavarogtak, és gondolatban nem tudott szabadulni Nikolay vad tekintetétől. Soha többé nem akarta látni azt a kövér, és durva arcot. A kezei remegtek, ahogy a lábai is. Úgy érezte, nem tud már bemenni a lakásba.
 

2015. Február 20. 16: 35

Az ottlévők nagy része nem is hallotta Vitaliy halk szavait, aki meg hallotta, csak megbotránkozva nézett hátra, hogy "ki süthet  el egy ilyen idióta poént egy megrázó témát feldolgozó iskolai értekezleten". Goncharov azt hitte, rosszul hall, így visszakérdezett:
- Bocsánat Vitaliy, nem értettem. Kint  túlságosan zúgnak az autók.
Vitaliy újból megszólalt, ugyanabban a végtelenül nyugodt hangnemben, mint az előbb.
- Én voltam a gyilkos. Én öltem meg Markot és Elenát is. - már mindenki odafordult. Goncharov értetlenül meredt rá, majd beugrott, hogy pár hónappal ezelőtt olvasta egy amerikai pszichiáter könyvét az asperger szindrómáról, aminek egyik fejezetében szerepelt, hogy e szindrómával élőknek mennyire furcsa, olykor morbid humorérzékük van. Igyekezett tekintettel lenni Vitaliy ezen betegségére, de legbelül mégis idegesítette, hogy miért nem képes ezt a szituációt komolyan venni. Tudta, hogy az arsperesek érzelmi intelligenciája ia borzasztóan alacsony, így nem mérik fel a helyzetek súlyát, de akkor is. Miért mondja azt, hogy megölte ezeket a kölyköket, amikor nyilvánvaló, hogy egy újjal sem ért hozzájuk. Már miért ért volna? Vitaliy egy szelíd fiú, miért bántana másokat? Nyilvánvalóan csak humorizálni próbál a maga módján, de ez akkor is idegesítő. Kuznyecovék ugyanezzel a véleménnyel voltak, ahogy szégyenkezve nézték fiukat, ahogy a hátsó sorban még mindig áll.
- Gyerekek...- dörzsölte meg fáradtan az orrnyergét Goncharov. - Ugye még véletlenül sem próbál meg senki gúnyt űzni az egészből? -tette fel szigorúan a kérdést, és direkt Vityára nézett. Vitya szokása szerint megpróbálta kerülni a szemkontaktust, és inkább a bakancsát, és a mellette ülő fiú sporttáskáját figyelte, mintha azok annyira érdekesek lettek volna.
- Miért nem hiszi el senki?  - állt fel felháborodottan Nikolay. Erre már mindenki kitágult szemekkel figyeltelte az eseményeket, és kezdett elmúlni az az érzésük, hogy a gyerekek csupán gúnyolódnak. - Csak azért nem hisznek neki, mert egy szőke, zöld szemű, jó tanuló kisfiú? Én mondom, hogy maga a sátán lakozik benne! - a szülők elképedve néztek hol Nikolayra, hol Vitaliyra. Úgy szemlélték őket, mint két bolondot, akik egészen véletlenül kerültek ide, valami elmejavító intézetetből. Sokolovék értetlenül, és aggódva néztek hátra, de nem a gyilkossággal gyanusított Vitaliy aggasztotta őket, hanem inkább az, hogy a mindig szelíd Nikolay hogy lett hirtelenjében ennyire agresszív.
- Én mondtam, hogy drogozik az a gyerek.- súgta férje fülébe Ekaterina. - Sok drogossal volt már dolgom a pszichiátrián...Ez a viselkedés annyira rájuk vall. Feltörő érzelmek, önmaguk nem kontrolálasa. - Ivannak kezdett elege lenni felesége okoskosásából. Ő a társadalmi különbségek ellenére mindig jóban volt Sergey Sokolovval...Nem volt túl értelmes ember, de kedves volt, és iszogatni is lehetett vele, ami mondjuk egy férfinál előny. Fogalma sem volt, Ekatetina miért viselkedik így a Sokolov csaladdal, ezért kissé ráripakodott:
- Katya! Ha már annyira értesz az emberek legbelsőbb gondolataihoz, az mire vall, hogy Vitaliy harmadazorra ismétli el, hogy ő volt a gyilkos?
- Mittudom én. - Ekaterina hamar levette, hogy Ivan direkt provokálni akarja. - Ez olyan Vityás hülyeség. Hogy ölt volna meg bárkit is, amikor egy legyet is fél lecsapni? Ez egy ugyanolyan idióta poén, mint amikor Daniilt fél évesen betette a sütőbe, hogy ne fázzon.
Közben Goncharov leszállt az emelvényről. Nem volt tovább kedve ott álni, hogy mindenki őt nézze, és fésületlen haján röhögjön, inkább tett pár lépést az értetlen gyerekek, és a még náluk is értetlenebb szüleik felé.
- Elárulnátok, hogy mégis miről beszéltek? - szegezte a kérdést egyenesen a két fiúnak. - Vitaliy? Nikolay? Valami hozzáfűznivalótok még van, hogy mi is megértsük, mi folyik itt.
- Egyetértek. - szólalt meg az idősebbik rendőr.- Kicsivel több komolyságot! Ha nem változik az álláspont, kénytelen leszek a fiatalurat letartóztatni. - nézett egyenesen Vityára, aki továbbra is nyugodtan, és egyenesen állt. Most már tökéletes csönd volt. Abbamaradt a pusmogás, a cukorpapírok csörgése, a hátul lévőhöz fordulás, és az elöl
lévőhöz hajolás. Ekaterina és Ivan tekintetükkel azt súgták Vityának, hogy "mondja azt, hogy nem" , de ő nem akart többet hazudni. Ha azt mondja, hogy nem, a rendőrség kis idővel úgyis rájön az igazságra, így hazudni fölösleges... Totál fölösleges.
- Én voltam. - mondta még határozottabban, mint először. Ekatetinát elöntötte az idegesség, így felháborodottan felállt, figyelmen kívül hagyva az őt figyelő szempárokat.- Vitaliy, ne gyerekeskedj! - ordított rá fennhangon, majd a rendőrökhöz fordult. - Önök meg hogy hihetnek neki? Egy tizennyolc éves, matematika tagozatos fiú. Komolyan gondolják, hogy bárkit is meggyilkolna?
- Asszonyom, attól még ölhet valaki embereket, hogy matematika tagozatos.- válaszolta a rendőr némi gúnnyal, és lenézéssel a hangjában, amitől Ekaterina még idegesebb lett.
- Jó. Kérem, hogy ezt az ügyet vizsgálják ki, elvégre azért vannak itt! - fordult a rendőrökhöz Goncharov, mielőtt még nagyobb konfliktus alakult volna ki Vitaliy sértett szülei és közöttük.
- Na de igazgató úr! - förmedt rá Ekatetina. - Ön is elhiszi? Hiszen ismeri Vityát. - nagyon meglepődött, hogy Goncharov, akivel Vitya idekerülése óta jó viszonyuk volt, beveszi ezt a mesét, és felül akarja vizsgáltatni az ügyet.
- Ekaterina, megértem az aggódását. - próbálta nyugtatgatni. - Vitaliy rendes fiú, de ennek utána kell járni. Ha csak a betegségéből kifolyólag mondta azt a sok sületlenséget, úgyis kiderül.
- Egyértelmű, hogy a betegségéből kifolyólag mondta, ez biztos, és nem kell utánajárni.
- Bizonyára így van asszonyom, de a fiát be kell vinnünk az örsre, hogy feltegyünk neki néhány kérdést. - lépett oda hozzájuk a fiatalabbik rendőr.
- Nézze, én egy pszichiáter vagyok, nekem roppant kínos, hogy a fiam ilyesmibe keveredett. Ha nem csinált semmit, akkor is egy életre elvesztem a jóhíremet azzal, hogy az idősebbik fiamat be kellett vinni az örsre, mint egy utolsó rablót, vagy gyilkost.
- Nagyon sajnáljuk, de ennek a végére kell járnunk. - mondta a rendőr és már el is indult a hátsó sor felé. Ekaterina felháborodottan nézett utána. " Micsoda érzéketlen alakok vannak...Egy ilyen eset után mégis kinek a szemében lesz hiteles pszichiáter? "
Közben a rendőr Vityáék sorához ért.
- Velünk kell jönnie az örsre, ahol négy szem közt beszélhetünk. Ennyi ember között nem csodálom, hogy kissé zavart.  - a rendőr próbált kedves lenni, hogy a sok kétségbeesett szülő és gyerek megnyugodjon.
- Nem vagyok zavart. - mondta Vitaliy, és kivételesen a rendőr szemébe nézett.
- Úgy érti, az iskolatársai előtt kíván felelni a kérdésekre? - a rendőr kissé csodálkozott, ugyanis még életében nem találkozott olyan gyanusítottal, aki minimum ezer ember előtt akart beszélni a bűntettéről.
- Igen. - mondta határozottan. - Ez mindenki ügye.
- Úgy érti, vannak még érintettek az ügyben?
- Ebben mindenki érintett. Nem csak egy osztály, hanem az egész társadalom.-
- Rendkívül kíváncsivá tett. Akkor el is kezdheti! - szólt a rendőr, és visszasétált Goncharov mellé, az azonban közbeeszólt:
- Mivel tudjuk, hogy sokaknak drága az idejük, és ez egy feltehetően egy hosszú tárgyalásnak ígérkezik, aki akar, nyugodtan elmehet. - ezt követően néhányan felálltak, összeszedték a cókmókjukat, és kifáradtak az ajtón, köztük Nikolay is, ami előtt még bárki utánakiálthatott volna.

2015. Február 20. 16: 00

Kint már teljesen sötét volt, a teremben mécsesek gyúltak. Az óra pontban 16:00-t mutatott, de még nem jött be az igazgató, vagy bármiféle vezetőtanár.
- Na tessék! - háborgott Ekaterina Kuznyecova. - Iderángatják a szülőket és be sem méltóztatnak jönni.
- Katya, fejezd már be! Csak kibírunk pár percet. - nyugtatgatta Ivan, de a felesége továbbra is indulatos maradt.
- Jó, tizenöt percet kap ez a faszi, hogy elmondja hülyeségetét, utána én húzok haza, mert sok dolgom van. Ha nincs jobb elfoglaltságod, te maradj itt! - Ivan szégyenkezve nézett hátra. A nem értelmiségi Sokolovék is képesek kúlultúrember módjára ülni egy teremben, csak az ő többdiplomás felesége  viselkedik úgy, mint egy hiperaktív majom. Amikor húsz éve megismerte, és először vitte el vacsorázni a szüleihez, Ekaterina egy nem jól sikerült mozdulattal magával rántotta az abroszt. Utána, mint kiderült, Ivan szülei és a pétervári rokonság évekig csak úgy emlegette őket, hogy " Ivan és a fura nője", és amikor Vitaliy megszületett, és egy - két évre rá fura viselkedést kezdett produkálni, nemes egyszerűséggel rávágták, hogy fura mint az anyja.
    A teremben hamarosan felkapcsolódott az összes villany, és belépett Aleksandr Goncharov, az iskolaigazgató. Szokásához híven mogorván és arogánsan nézett maga elé, amint a szülők, és tanárok elé sétált. Nyakig érő, ősz haja, és homlokára feltolt napszemüvege inkább  emlékeztette az embereket egy lepukkadt utcai zenészre, mint egy jó hírben álló gimnázium igazgatójára. Ekaterina már néhányszor beszélt vele, főként Vitaliy kapcsán, de sosem tartotta egy szimpatikus embernek. Kissé úgy tűnt neki, hogy Goncharov igazgató úr az iskola versenyeken, érettségiken, és kompetencia felméréseken elért sikereit magának tudja be, nem a gyerekek képességének. Amikor pár évvel ezelőtt kiderült Vitaliyról, hogy valószínűleg Asperger szindrómája van, Goncharov azt tanácsolta, hogy vigyék át egy speciális iskolába, de Ekaterina erről hallani sem akart. A végsőkig hajtogatta hogy az ő fia teljesen normális, és nincs szüksége egy gügyéknek való iskolára, hiszen a tanulmányi eredménye teljesen jó. Éppen azért, mert pszichiáter, nem tudta elfogadni hogy a saját  fiával valami ne legyen rendben. Goncharov pedig megpróbálta kioktatni, hogy milyen iskolára lenne szüksége Vityának. Szégyen gyalázat. Egy pszichiátert kioktat egy belvárosi csöves kinézetű iskolaigazgató? Ekaterina ezt sosem tudta neki megbocsátani.
- Kedves szülők, diákok, és tanártársaim! - szólalt meg határozott, mély hangján, miután az emelvényre lépett, és egy lány megigazította a mikrofont - Sajnálatos okból gyűltünk mi itt össze. Napjainkban egy olyan eset történt, amire még az iskola történetében nem volt példa, így jogosan merül fel a kérdés, hogy mennyire biztonságos a mi iskolánk. Azért hívtunk össze rendkívüli szülői értekezletet, mert az iskola vezetősége úgy érzi, egy ilyen tragikus esetről a kedves szülőknek muszáj tudniuk annak érdekében, hogy jobban tudják  óvni gyermekeiket, és mindnyájan megemlékezzünk Elena Polzináról és Marko Filipovról, akik nagy valószínűséggel gyilkosság áldozatai lettek.
- Daniil! - bökte meg Ekaterina a kettővel  mellette ülő fia hátát. Csak őt tudta megkérdezni a téma kapcsán, ugyanis Vitaliy még mindig nem érkezett meg.- Ismerted őket? - kérdezte suttogva.
- Csak látásból. -vonta meg a vállát. - Elena egész szép lány volt.
- És a fiút?
- Markot? - mosolyodott el. - Hál' Istennek őt is csak látásból. Az iskola szégyene volt az a gyerek.- amint elhangzott ez a pár mondat, Ekaterina megnyugodott. Ezekszerint egyik gyerek halála sem okozott fiában nagy törést, hiszen még csak nem is ismerte őket.
- Az áldozatok osztályainak egy pszichológus fog segíteni feldolgozni a történteket. - folytatta Goncharov. Abban a pillanatban nyílt az ajtó és belépett az négy fiatal. A teremben, az elől lévő székek már foglaltak voltak, így csak leghátul tudtak leülni. Hátravonulásukat Ekaterina kíváncsi szeme követte. Először is, kíváncsi volt, hogy hol lehetett eddig Vitaliy, amikor már félkor véget ért a francia  órája, plusz a franciatanár, Mariya Grekova is már rég a teremben volt. Másodszorra, feltűnt neki Nikolay elcsépelt tekintete.
- Te!- bökte meg Ivant. - Szerintem ez a Sokolovék fia szív valamit.
- Miből gondolod? - nézett vissza rá értetlenül.
- Nézd azokat a karikákat a szeme alatt! És most is olyan, mint aki nem teljesen józan.
- És ha szív, akkor mi van? Nem vagyunk a szülei. - vonta meg a vállát Ivan, és próbált Goncharov beszédére koncentrálni, ami szó mi szó, nem ment valami pörgősen. Úgy tűnt őt is megszavazta a négy fiatal hirtelen érkezése, pláne, hogy Dasha az ajtót sem csukta be rendesen maga után.
- Csak nem örülök hogy Vitya ilyen fiúval barátkozik. A szülei el vannak ájulva tőle, fel sem tűnik nekik, hogy úgy néz ki, mint egy alkoholista drogos. - folytatta tovább Ekaterina.
- Már miért barátkozna vele? Vitya az magának való gyerek, nem barátkozik senkivel.
- Dehogy nem barátkozik. Múlt héten vagy öt napon keresztül Sokolovéknál volt. Valami fizika kiselőadásra készültek Nikolayal. Persze, fizika kiselőadás...Ahhoz szerinted öt nap kell?
Ivan érdektelenül hátradőlt.
- Legalább végre barátkozik valakivel...És lesz egy jó jegyük fizikából. - kacsintott a feleségére ,és megszorította a kezét. Ekaterina mosolygott, de nem tudott megnyugodni. Rossz előérzete volt. Anyai megérzései azt súgták, hogy valami hülyeséget csináltak. Eközben Goncharov továbbra is a semmiről beszélt, anélkül, hogy bármi előre vezető információt is közölt volna.
- A holttesteket február tizenhetedikén reggel találta meg egy helyi paraszt, aki azonnal értesítette a rendőrséget, így hamar azonosították, hogy a két tanuló a mi iskolánkból való. Elena Polzina február tizenegyedike óta volt eltűtként nyilvántartva, miután nem tért haza egy előző napi buliból...Marko Filipovot pedig nem hiányolták az intézetből, ugyanis nevelői szerint máskor is volt már példa rá, hogy napokra eltűnt. A gyilkosok kiléte egyelőre kérdéses, éppen ezért szeretnék megkérni minden kedves diákot, szülőt, és kollégát, hogyha bármi eddig nem ismert információjuk van az esettel kapcsolatban, azonnal jelezzék. - Goncharov befejezte beszédét, és kihúzta magát, hogy a hátullévőket is jól lássa. A tanárok közül volt, aki könnyezett, a szülők közül pedig mindenki döbbenten nézett maga elé. Egy pillanatra mindenkiben felmerült, hogy ez akár a saját gyerekével is megtörténhetne. "Ki lehetett az az idióta?" "Hallatlan! Az ember már a gyerekét is féljen elengedni bulizni?" "Micsoda pszichopata alakok vannak" - suttogták egymás között felháborodva a szülők. Néhányan az imént hallottak hatására meg sem bírtak szólalni, ugyanis sokaknak a lánya jóban volt Elenával, így személyesen is ismerték. Egyesek a szemükkel keresték Elena szüleit, de azok nem éreztek elég lélekjelenlét magukban, hogy eljönnek az értekezletre. Kis idő múlva egy hátsó sorban ülő lány felemelte a kezét, majd szerényen fölállt. Az összes szempár rá szegeződött, többek között Goncharové is. A lány tipikus gimnazista forma volt, de nem tűnt neki ismerősnek. Az igazgató a gyerekeket álltalában név szerint ismerte, akiket meg nem név szerint, azokat látásból.
- Igen?- vonta fel a szemöldökét, ahogy ránézett a lányra. Kb tizenhat éves lehetett, de természetes külseje miatt jóval fiatalabbnak nézett ki a gimnázium legtöbb diáklányánál. Hosszú, középen elválasztott vörös haja dúsan omlott a vállára, az arcán egy leheletnyi smink sem volt. Alkata nagyon vékony volt, és kislányos, és az öltözete legalább olyan egyszerű. Bő, barna pulóver, divatmúlt farmernadrág, és egyszínű, kopott tornacipő volt rajta.
- Én ismertem Markot. - szólalt meg egyedi, tiszta hangján, ami abszolút komoly volt, nem is illett ehhez a kislányos jelleghez.
- Az iskolából? - érdeklődött Goncharov, miközben szórakozottan megtörölte a szemüvegét.
- Nem. Az intézetből. Marko árva, egy intézetben nőtt fel, akárcsak én. - mondta a lány.
- Ó igen...Az intézet, amivel a rendőrség is próbálta felvenni a kapcsolatot. - Mi mindent tudsz Markoról? - nézett rá a lányra. - Mert eddig igen kevés dolgot tudtunk kideríteni róla, Elenával ellentétben. Voltak ellenségei? -
kérdezte Goncharov. Egy külső szemlélőnek
leginkább az lehetett a benyomása, hogy az
igazgató úr túl sok bűnügyi sorozatot nézett, onnan ez a hangnem, de az egyszerű, vöröshajú lányt pont nem érdekelte az emberek nevetségessége, vagy éppen komolysága. Őszintén válaszolt:
- Marko az egész világot ellenségének tekintette. Utált mindenkit, ahogy őt is mindenki utálta. - Goncharov bólintott, ugyanis az említett szituációt kifejezetten eltudta képzelni. Markoval rengeteg fegyelmi probléma volt, amióta a gimnáziumba került, és a tanulmányi eredménye sem volt éppen jó. Hetedik - nyolcadik osztályban az igazgatói iroda szinte mindennapos vendége volt. Valamelyik osztálytársával, vagy felsőbbévessel  nap mint nap összeverekedett, feleselt a tanároknak, nem volt hajlandó semmit írni a dolgozataiba stb.  Egy szóval, a gimnázium minden egyes tanárának elege volt belőle, de ezek szerint ez oda - vissza ment.
- Van esetleg valami tipped, hogy ki utálhatta annyira, hogy fejbe lője? - tette  fel máshogy a kérdést.
- Bárki.- felelte a lány.- Ahogy mondtam, bárki. Marko mindenkit feltudott provokálni az illető számára legérzékenyebb témákkal. Én is mindig attól féltettem, hogy annyira felbosszant valakit, hogy az bántani fogja. Két évvel fiatalabb vagyok nála, és ráadásul lány, mégis úgy éreztem, én vagyok érte felelős.
Goncharov elgondolkozva állt, és két milliméteres szakállát igazgatta.
- Mit gondolsz, Marko ismerhette Elenát? - kérdezte végül.
- Ismerte. - bólintott a lány.
- És nekik milyen volt a viszonyuk?
A lány kissé elbizonytalanodott.
- Nem hiszem, hogy mások érzelmeiről itt kellene fecsegni.- válaszolta határozottan. Goncharov erre nem tudott mit mondani, de értékelte a kis hölgy őszinteségét. Kissé fájó szívvel gondolt bele, hogy egy Marko féle vadember mennyiszer megbánthatta ezt a törékeny kislányt.
- Figyelj csak...hogy is hívnak?
- Masha.
-Masha, ez tulajdonképpen már egy tárgyalás.
Itt annak érdekében beszélsz, hogy  a homályos dolgokra fény derüljön. - mondta szelíden.
- Marko halálosan szerelmes volt Elenába. - nyögte ki végre. A teremben halk koncogás hallatszott több sorból is. Goncharov ideges lett. "Hogy lehet egy haláleset körülményeit tisztázó tárgyaláson röhögni? Micsoda szemtelen, érzelmileg nulla kölykök. Két halott tinédzset szerelmi szálán vihogni csak azért, mert az egyik népszerű és szép volt, a másik meg nem?"- már a fejében volt, hogy kiküldje a kuncogókat, de Masha helyette megszólalt:
- Ne röhögjetek már!  Ha valaki veletek feleannyit is foglalkozna, mint amennyit Elenával foglalkozott Marko, ti már tökéletesen boldogok lennétek.- mondta teljesen higgadtan, de szigorúan, és csodák csodájára egy másodperc múlva egy hangot sem lehetett hallani.
- Gondolom, ezt Elena nem viszonozta.  - folytatta Goncharov.
- Azt nem tudom. Annyit tudok, hogy Marko  mindig ideges volt miatta, tehát valószínűleg nem úgy alakult a kapcsolatuk, ahogy azt
szerette volna.
- Úgy tűnik, nagyon közvetlen viszonyod volt Markoval. Nem mondott az utóbbi időben semmi gyanusat?
- Már két éve alig találkoztunk, mert én nevelőszülőkhöz kerültem a gimnázium miatt és jelenleg a város másik végén lakom. Párszor írtam neki VK-n, meg facebookon, de nagyon elzárkózó volt. Néha összefutottunk az utcán, de csak közhely dolgokról beszélgettünk. Megváltozott. -  sóhajtotta szomorúan.  A leghátsó sorban Vakha a többiekre nézett .
- Úgy tűnik, Markot is szerette valaki. Én igazából hiszem, hogy minden egyes embert szeret valaki.
- Csak engem nem. - mondta alig hallható hangon Nikolay.
- Dehogy nem. Mi barátként mindannyian szeretünk. És a szüleid is szeretnek,..És Isten is szeret, tökmindegy melyik. - mosolyodott el Vakha, de rajta kívül senki nem tudta elhúzni a száját.
- Vitaliy, nem akarod végre bevallani?- fordult Nikolay a mellette elvarázsoltan üldögélő Vityához. - Csak hogy tudjam meg, hány évet
kapok miattad.
- Nikolaynak igaza van...Ne legyél ennyire szerencsétlen.- szólalt meg Dasha is. Vitaliy lassal felemelte a karját, és összeszorított fogakkal várta, hogy Goncharov szólítsa.
- Parancsolj, Vitaliy.- szólította csodálkozva, amikor meglátta, hogy az aspergeres fiú jelentkezik hátul. Meglepődött, amiért mondani akart valamit. A tanártársai mindig affelől panaszkodtak, hogy Vitaliy tudja mindenből a legjobban az anyagot, de nem jelentkezik órán, most meg olyan, mintha valami nagyon életbevágóan fontosat akarna mondani. Kuznyecovék arcán kb ugyanez az arckifejezés ült. Vitaliy felállt, és kihúzta magát. - Hallgatlak - biztatta Goncharov.- Te is tudsz valami plusz előrevezető információt?
- Igen, egyet tudok. - mondta határozottan. -Én öltem meg Elenát és Markot.

2015. Február 20. 15 : 55

Az utcán  már sötétedett. A hőmérséklet egyre csak csökkent, de ezt a fiúk és Dasha már megszokták az utóbbi napokban. A gimnázium előtti főúton egyre több autó tűnt fel, amint a munkából hazafelé igyekeztek, és minden helyi lakos tudhatta, hogy hamarosan beáll a jól ismert, késő délutáni dugó. A négy fiatal egymástól a megszokottnál nagyobb távolságra ült az iskola lépcsőjén, miközben a késve érkezett szülők még mindig sűrűn áramlottak be az épületbe.
- Milyen gyanútlanul néznek ránk. - figyelte a befelé tartó embereket Vakha, miközben rágyújtott egy cigire. Részben igaza volt. A többség rá sem nézett a lépcsőn kuporgó négy gyerekre, vagy aki véletlenül rájuk pillantott, csak egy "mit ültök itt a hideg kövön, még felfáztok" pillantással jutalmazta őket.
- De hiszen te nem is csináltál semmit. - válaszolta Vitaliy, anélkül, hogy a szemébe nézett volna. Vitya nem udvariatlanságból, vagy illemszabályok tudásának hiányából nem nézett beszédpartnerei szemébe, hanem, ahogy a szülei mondanák rendkívül nagy pszichológiai tapasztalattal, "Vitya ilyen."
- Éppen elég, hogy mindnyájan benne voltunk. - mondta Vakha, miközben jó szokásához híven befüstölt mindent. Dasha köhögve kapott a szája elé.
- Marko is megmondta, hogy mi öten egyek vagyunk, így mindnyájunknak vállalni kell a büntetést - szólt meg rekedt hangon Nikolay. -Vitaliy miatt.- tette hozzá, miközben szúrós tekintettel nézett Vityára, aki még mindig nem volt hajlandó pillantását viszonozni. Vakha diadalmasan felállt .
- Hagyjátok már ezt az "Egyek vagyunk" dumát! Nem veszitek észre, hogy ez tehet mindenről?
- Vitaliy tehet mindenről! - vitte fel a hangját hisztérikusan Nikolay, és ismét egy könny csordult le kövér arcán.
- No- no. Ez azért nem egészen így van. Elmentél a busszal te is? Akkor te is tehetsz  róla, hogy az egész idáig fajult. Ugyanúgy, ahogy én is elmentem, így én is tehetek róla. És Dasha is tehet róla, hiába kussol, amióta itt ülünk.- nézett a lépcsőn kuporgó színes hajú lányra, aki arcát a kezeibe temetve rá sem nézett a fiúkra, és esze ágában nem volt bekapcsolódni a beszélgetésbe.
- Márpedig ezt kikérem magamnak! - állt fel Nikolay. - Én kapjak életfogytiglant, amikor a hülye Vitaliy kezdett el lövöldözni? Bolond az a gyerek, esküszöm. Egy pszichiátriai eset, ahogy az anyjáék is megmondták.
- Pszt! Csendesebben! - nézett körül Vakha, és mutatóujját a szája elé tartotta. - Ha Vitaliy nem kezd el lövöldözni, én már itt se lennék.
- Haver! Itt lennél, ha beindítod a kocsit, ahogy Marko mondja, és végighúzod a csajt az úton.
- Nem élné túl.
- Ezt honnan veszed? Max rámegyünk egy kőre, beveri a fejét, oszt agyrázkódást kap, és két perc múlva kijózanodik.- magyarázta  hevesen gesztikulálva Nikolay.
- Hát, apám nem élte túl.
Nikolay kissé zavarba jött, és a pár másodperccel ezelőtti szilárd kiállása helyett
csak ide - oda toporgott. Ez a kijelentés nem tett jót a pár napja amúgy is pocsék lelkiállapotának. Az Apjára gondolt, aki már valószínűleg az iskolai medencében lehet, majd Vakha apjára, aki már évekkel ezelőtt meghalt egy értelmetlen háborúban, és nem láthatta a fiát felnőni. Azon kapta magát, hogy ha már csak szomorú emberi sorsokra gondol, akkor is könnybelábad a szeme, és magától rájött, hogy ennek véget kell vetni.
- Ehhez nekem már végképp semmi közöm.- szólalt meg végül flegma stílusban, de az egész inkább egy betanult szerepként hatott, mintsem a folyamatos okoskodásért való visszavágásként.
- Jól van, vállalom.- nézett fel egy pillanatra Vitaliy, így mélyen ülő zöld szeme találkozott Nikolayéval. Tekintete egyenes, becsületes, és elszánt volt, ami méginkább felidegesítette Nikolayt. Elszántsága Markoéra emlékeztette, de valahogy mégis más volt. Zöld szemeiből áradt a tisztaság és  és az egyenesség, mint az őszinte  gyermeki szemekből. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy borzalmasan utálja Vityát. Nem elég, hogy megölte az egyetlen barátját, de még van képe ennyire pimaszul szembenézni vele, és büszkén vállalja is a tettét. A tekintete irritáló. Irritálóan őszinte, és folyamatosan azt sugallja, hogy hiába vár rá börtönbüntetés, tisztában van vele, hogy győztesen jött ki ebből az egészből. Irigységében legszívesebben felpofozta volna, de azért mégiscsak az iskola előtt vannak, nem teheti meg. Meg amúgy is...Ha megpofozza, és Vakha netán védené Vityát, és visszaütne, ő ottmaradna. Végül minden bunkóságát összeszedve megszólalt, elvégre az ember szavakkal sokkal jobban tud alázni, mint az erejével.
- Na. Végre valami értelmeset is hallani tőled. Amióta össze vagyok zárva veled, ez az első intelligens gondolatod.
- Nikolay, ha egyikünk is értelmesebb lenne a másiknál, nem mentünk volna bele egy ilyen emberiség ellenes hülyeségbe.- szólt közbe Vakha, mielőtt Vitaliy bármit is reagálhatott volna.
-Kérdeztelek?- förmedt rá Nikolay.- Ha ezt te emberiségellenesnek veszed, szart sem értesz az egészből. - Te pedig.- fordult Vitaliyhoz. - remélem kapsz vagy ötven évnyi börtönbüntetést, és megtanulod, hogy felelj a disznóságaidért.
- Nikolay, ezt majd a tárgyaláson eldöntik. És jobb lenne, ha felmennénk, mert már két perce elkezdődött.- nézett az órájára Vakha. Vitaliy szó nélkül felállt, csak Dasha maradt a legalsó lépcsőfokon ülve. Egész idő alatt meg sem szólalt, csak arcát a tenyerébe temetve ült. Nem lehetett tudni, hogy sír-e, vagy csak fáradt az elmúlt stresszes napok miatt.
- Gyere Dasha, ne kelljen mindig könyörögni.- nézett rá unottan Vakha. Dasha támolyogva felállt...A moszkvai hideg ellenére csak egy vékony tornacipőt viselt, szakadt farmert, és egy együttesek nevével, és kitűzőkkel sűrűn dekorált dzsekit. Színes fürtjeit a szél össze- vissza fújta, szemei pedig teljesen bedagadtak a sírástól.
- Nincs mit aggódj Dasha, mostmár csak Vitaliyt bánthatják.- vetette oda  nagyképűen Nikolay.
-Nem érdekel Vitaliy. Nekem
tök mindegy, hogy mi lesz vele...Annyit tudok, hogy Markot már semmi nem hozza vissza.- mondta rekedt hangján Dasha, és ő is elindult az épület felé.
    Az iskola épületébe belépve jóleső, meleg levegő csapta meg az arcukat. A folyosók ki voltak világítva, de a dolgukat végző takarítónők kivételével egy lélek nem járt rajtuk. A falon
tablóképek, tanárok képei, és nemzeti jelképek díszelegtek, a fal színe nyugtató zöld volt... Tulajdonképpen egy kellemes hely, csak a négy fiatal látta a legrosszabb börtönnek a folyamatos piszkálódások, gúnyos arcok, és anyázások miatt. Egyszerűen utálták ezt az épületet, herótuk volt tőle. Jelenleg az iskola teljesen kihaltnak tűnt, de csak azért, mert már minden tanár, diák, és szülő a díszteremben volt, amit eddig csak szalagavatókor használtak. Ahogy mentek fel a harmadik emeletre, ahol a hatalmas díszterem volt, elhaladtak a 10.b osztály terme előtt. Az egyik takarítónő éppen egy elszáradt rózsát szedett le az egyik szekrényről, amin hatalmas gyászszalag volt, és a tetején mécsesek.
- Szegény kislány.- dünnyögte a takarítónő, majd kidobta az elszáradt virágokat. Ez a szekrény Elena Polzina szekrénye volt. A nevét még ő firkantotta rá alkoholos filctollal, és a barátnős, bulis képeket is ő rakta rá még pár hete. Vitaliy megállt a szekrénye előtt, és egy könny csordult ki a szeméből, ahogy nézte a képeket, amiken Elena, és a baráti társasága mosolygott.
- Sosem láttam még mosolyogni.- mondta végül. -Pedig szép mosolya volt.
-Ja, szépen tudott velük más szemébe röhögni, és a tudtára adni, hogy egy örök lúzer. Most hogy meghalt, fél Moszkva ki van ugorva a gatyájából miatta, de senkinek nem jut eszébe Marko szekrényén is mécsest gyújtani. Nem is értem, mit állunk itt Elena Polzina szekrénye előtt. Ez olyan menőknek való hely.- hadarta Nikolay.
- Jobb, ha most tényleg sietünk.- mondta Vakha, és továbbment.- Lesz még alkalmunk fent is Elenáról beszélgetni. - mindegyikük tudta, hogy sajnos igaza van. Fent, a tanárok és szülők társaságában még órákat beszélgethetnek Elenáról.

2015. Február 20. 15:40

Az iskola medencéjében csend volt, csupán a bent lévők halk suttogása hallatszott, és a kintről beszűrődő hófúvás. Még húsz perc volt a kezdésig, azonban mindenki olyan feszülten figyelt, mintha bármely pillanatban bejöhetne egy bíró, és két percen belül az ítéletet is közölné…Pedig egyelőre nem bírósági ügyről volt szó, csak egy rendkívüli iskolai tárgyalásról.

                Ekaterina Kuznyecova, Vitaliy édesanyja unottan nézett körbe a teremben ülő szülőkön. Az asszony kinézete elegáns volt, tipikus jómódú, moszkvai nő. Térd alá érő szoknyát viselt, fekete, magas szárú csizmát, és egy műbőr kabátot. Világos, vállig érő haja enyhén hullámosra volt göndörítve, és szemhéját egy leheletnyi kék szemfesték tette széppé.

-          Ivan, nekem ebből elegem van. – fordult unottan a mellette ülő, ugyancsak szülői értekezlet iránt nem túl nagy érdeklődést mutató férjéhez, aki közben a széken kis híján elbóbiskolt. – Nem hiszem el, hogy egy újabb rendkívüli szülői értekezletet kell végigülnünk csak azért, hogy egy okostojás előadását hallgassuk a drogozás és a facebook veszélyeiről. Ma három páciensemet kellett lemondanom emiatt a szar miatt…És amúgy is, kik ezek az emberek? – nézett végig a szülőkön és tanárokon, akik vegyesen elhelyezkedve ültek a hatalmas terembe kihordott székeken. – Vítyáék matektanára úgy néz ki, mint valami takarítónő…Szégyen. És a másik lepukkant nő kicsoda?

-          Katya, egy pillanatra csitulj már! – nézett könyörgő pillantással a feleségére Ivan. – Egész éjjel írtam a szakdolgozatomat, vagy három órát aludtam.

-          Jól van na…Csak nehogy itt aludjál el. – hirtelen ismerős arcok tűntek fel a következő sorban. Sokolovék, akiknek fiuk, Nikolay, ugyancsak ebbe az iskolába járt, és Vitaliy osztálytársa volt. A két család már régebbről ismerte egymást. Még fiatal házas korukban egy blokkban laktak, de amikor megszülettek a gyerekek, Kuznyecovék kénytelenek voltak egy nagyobb lakás után nézni. Sokolovék nem voltak értelmiségiek, ezért is volt furcsa a két család barátsága. Sergey egy egyszerű vízvezeték szerelő volt, míg felesége Natasa bolti eladó. Elég szűkösen életek, de ennek ellenére odaadóan nevelték Nikolayt, sőt, sokak szerint egyenesen elkényeztették a fiút, azért volt az olyan nagydarab. Ekaterina boldog mosollyal üdvözölte őket, azonban Sokolovék közel nem tűntek annyira boldognak, és felhőtlennek. A széksorban közvetlenül mögéjük ültek, látszólag akartak valamit mondani, de egyikük sem tudta, hogyan kezdjenek bele. A mindig csevegő Ekaterina azonban nem bírta a csöndet, és megszólalt:

-          Egy újabb szülői, amin arról hallhatunk, hogy ne bánjunk a gyerekeinkkel, és hogyan óvjuk meg őket a drogoktól, pedofiloktól, internetes zaklatóktól, perverzektől, pszichopatáktól…Kész hiszti…Ilyeneken kell ülnünk, amikor te is családanya vagy, én is…Te is dolgozol, én is…Lenne más dolgunk, gondolom. – fordult egyenesen Natasához, aki még mindig búskomor arccal ült, mintha egy hirtelen hír nagyon lesújtotta volna. Halványan elmosolyodott Ekaterina tinédzseres kifakadásán, de ez a mosoly olyan halovány volt, mintha ott se lenne az arcán. – Csak nincs valami baj? – tette fel a kérdést némileg elbizonytalanodva Ekaterina, amikor látta, hogy Natasa szemei kis híján könnybe lábadtak.

-          Katya, te nem hallottad? – vette halkra a szót Natasa, és körülnézett.

-          Mit? – értetlenkedett, és teljesen hátrafordult, mint ahogy az iskolás gyerekek szoktak tanórán hátrafordulni a tanárok nagy idegességére. A suttogás a fáradt Ivan figyelmét is felkeltette, ő is Natasára szegezte álmos szemeit. Natasa közelebb hajolt hozzájuk, mintha tényleg valami olyasmit akarna közölni, amit társaságban nagyon nem illik.  

-          Azért hívták össze ezt a szülői értekezletet, mert két gyereket megöltek… Az iskolából. – suttogta.

-          Tessék? – nevetett kínosan Ekaterina. Először azt hitte, valamit félreértett, ugyanis el nem tudta képzelni, hogy ezen a végtelenül unalmas környéken ilyesmi történne.

-          Ez nem nevetséges. – nézett komoran maga elé Sergey Sokolov. Eketerina kissé elszégyellve magát kérdezte meg:

-          Itt Moszkvában?

-          Nem. A holttesteket Yahroma közelében találták meg.

-          Yahroma közelében?  - tettetett csodálkozást, és őszinte meglepődést Ekaterina, de valahogy nem tudta komolyan venni ezt a dolgot. Egészen biztos volt benne, hogy a nem túl magas végzettségű Sokolovék, akik elszigetelten élnek egy félig kihalt blokkban, rendesen félreértettek valamit. Ha valóban ilyesmi történt volna, már egészen biztosan hallotta volna valamelyik páciensétől, akik egyfolytában efféle ürességekről beszélnek. Ivant sem különösebben érdekelte az eset, kivette Iphone -ját a zsebéből, hogy lehalkítsa, és tovább bóbiskoljon, amíg el nem kezdődik az értekezlet. Ivant kifejezetten kevés dolog érdekelte, és az a kevés dolog is általában magához kapcsolódott. Abban a pillanatban ült le Kuznyecovék mellé tizenhat éves fiuk, Daniil, aki már előzőleg lefoglalta helyét. Daniil mind külsőre, mind belsőre inkább apjára hasonlított, míg idősebb fiuk, Vitaliy külsőre egyértelműen anyjára, belsőre pedig leginkább senkire, ahogy ezt sok vicceskedő rokontól megkapta. Daniil laza mozdulattal vágta le magát a székbe, és sporttáskájából előhúzta a telefonját, hogy egy játékmenetet befejezzen, mielőtt elkezdődik értekezlet, amin a gyerekeknek is kötelességük volt megjelenni.  

-          Daniil, fiacskám! – szólította meg az anyja, amit a kamasz fiú egy nem túl hízelgő pillantással díjazott. – Igaz a hír, miszerint…Hogy is mondjam…Két iskolatársatok különös körülmények között meghalt Yahroma közelében?

-          Nem csak úgy meghaltak, megölték őket. – javította ki Daniil, mint aki totálisan biztos a kijelentésében. Ekaterina pár másodpercig a kezét tördelve nézett férjére, és Sokolovékra. „Tehát igaz”

-          Engem is lesokkolt. – szólt sírós hangon Natasa Sokolova. – Hihetetlen belegondolni, hogy mik történnek a közvetlen környezetünkben. Ennyi erővel akár a mi gyerekeink is járhatnának így…Az én Kolyám is, amilyen kis gyámoltalan gyerek. Ki tudja, ki tette ezt, és miért...

-          Én ezt eddig hogy nem hallottam? – nézett a fiára Kuznyecova. – Daniil, semmit nem mesélsz…Sosem beszélsz az iskoláról…Ezek fontos dolgok, fiam. Enyhén kellemetlen, hogy mindent mástól tudok meg, a jegyeidtől kezdve a különös esetekig.

-          Anya, erről beszél egész Moszkva. –mosolygott gúnyosan a fiú.

-          Tényleg, még a hírekben is bemondták…- kontrázta Sergey Sokolov. Ekaterina makacsul megrázta a fejét.

-          Mi nem nézünk tévét. Kimutatták, hogy porszívó módjára szívja az agysejteket, úgyhogy se magunkat, se a gyerekeinket nem tesszük ki ilyen veszélynek, hogy a médiából tájékozódjanak. - mondta, és  előrefordult. Rettenetesen büszke volt magára, hogy még egy cikis esetből is képes pozitívan kihozni magát...Egy olyan nőként, aki alig néz TV-t és még a családját is félti a média káros hatásaitól. Aki egy elismert pszichiáter, nem egy bolti eladó, mint Natasa, és a gyerekei jóvágásúak és talpraesettek, nem úgy, mint Sokolovék kövér Nikolayja.
- Vitya még miért nem ért ide?- szakította félbe Ekatetina ábrándozását Ivan. - Már rég vége a francia órájának.
- Nem tudom. - dörzsölte meg a halántékát, mint akit fejfájás kínoz. - Nem értem, miért nekem kell itt ülni, ha valaki más nem tudott vigyázni a gyerekeire, és megölték őket.- abbana pillanatban két rendőr lépett be a terembe, mire néhányan megbámulták őket, a többiek pedig tovább folytatták a diskurálást, mintha az alábbi élethelyzet a legtermészetesebb volna a világon.
- Úgy látszik, nem csak  pletyka. - fordult felesége felé Ivan,  akin úgy látszott, mintha végre valami felkeltette volna az érdeklődését. Ekaterina unottan megnézte az óráját.
- Ha pletyka, ha nem,remélem, hamar végeznek. - még öt perc volt a kezdésig.