Rád találtam

❄
Vedd el a szeretetet, helyébe lép a gyűlölet

2015. Február 8. Csütörtök
A csütörtöki tanítási órák hosszúnak tűntek, ugyanis mindenkinek a fejében csak az elkövetkező bosszú járt. A tizenegy tag már  meg volt...Marko az egész szervezését rábízta Vakhára, míg ő úgy tervezte, hogy másnapra Alexey nevében megírja a meghívókat egy "állati jó bulira" ami a kerület egyik legnevesebb szórakozóhelyén kerül megrendezésre. Vitaliy fejében csak az járt, hogy valahogy muszáj figyelmeztetnie Daniilt, hogy ne menjen el , de mindezt anélkül, hogy a valódi ok kiderülne. Nem tudta, mit csináljon...Akármilyen is volt az öccse, akárhányszor kinevette a többiekkel együtt, és lehülyézte, nem akarta, hogy ilyesfajta veszélynek legyen kitéve. Számára még mindig úgy tűnt, hogy Marko egy nem teljesen normális ember, aki bosszúvágyából kifolyólag bármire képes. Nikolay odavolt érte, és valósággal istenítette, de ő nem bízott benne. Mindig sok idő kellett, hogy valaki a bizalmába férkőzzön, de Marko valósággal taszította.
      A 11. a osztály utolsó órája tánc volt, amin a márciusban elkövetkező szalagavatóra készültek. Már mindenki bent volt a tornateremben, és a padon ülve, tízóraijukat fogyasztva várták a tanárt.
- Szüleid nem akadtak ki, hogy nem akarsz táncolni? - ült le Nikolay Vitaliy mellé, aki "felmentettként" a pad szélén ült, és a forrócsokiját iszogatta. Már a múlt hónapban megbeszélte a tánctanárral, hogy nem fog részt venni a szalagavatón, ő pedig látva Vitaliy szétszórt, esetlen mozgását, bele is egyezett.
- Nekik mindegy. Daniil jövőre ballag, majd megnézik őt, ahogy táncikál. - felelte. Nikolay  leült mellé.
- Mázlista, akinek testvére van...Ha valamit nem akarsz, majd Daniil megcsinálja helyetted, és ők örömüket lelik benne. Nálunk nem így van. Egykeként, nekem mindent muszáj kipróbálni, és megcsinálni, hogy a szüleim mondhassák el, hogy "pont olyan vagyok, mint a többi". - a padon ülő vihogó lányokra nézett. - Elegem van már ebből a hülye táncból. Pár hete mondtam otthon, hogy nem akarom, de Anya hallani sem akart róla. Azt mondta, évek óta csak az egyetlen fia szalagavatóját várja, így táncolni fogok, és punktum. Elhívja majd az egész rokonságot...Egy horror lesz...
- Ha annyira ragaszkodnak hozzá, csak kibírod.
- Kibírom, persze. A lépéseket is tudom, csak annyi a gubanc, hogy nincs táncpartnerem. - Vitaliy ismerte ezt az érzést, hiszen ezért nem táncolt. Tudta, hogy ha beállna, nem akarna vele egy lány sem táncolni, ezért meg se próbálta. Abban a pillanatban belépett Boris Blinov, a tánctanár, így valamennyien elhallgattak.Végignézve a többieken eléjük állt, és mosolyogva megkérdezte:
- Hölgyek, és urak! Hogy mennek a lépések? Gyakoroltatok, vagy majd egymás lábujjára léptek élesben is? - célzott a múlt órán történtekre, amikor néhány fiú ügyetlensége miatt állandóak voltak a felvisítások és a hangos nevetések. - Most komolyra véve a szót...Mindenkinek van párja, és tudja, kivel fog táncolni a szalagavatón? - nézett végig a társaságon, akik sietve a párjuk mellé álltak, nehogy Blinovnak eszébe jusson bárki mellé is beállítani Nikolayt. Szegény a tömegből kizárva állt egyedül, de nem akarta felemelni a kezét, hogy nincs párja, mert még úgy jönne ki, hogy ő akarja rásózni magát valakire. Helyette valaki más emelte föl a kezét, akire senki nem számított.
- Tanár úr...A táncpartnerem lesérült, és valószínűleg nem lesz teljesen rendben a lába a szalagavatóig. Inkább kiállok. - jelentkezett Polina, az egyik ultramenő lány, akinek táncpartnere, (egy ultramenő fiú) síbaleset során lesérült, így nagyon úgy tűnt, hogy nem tud kivel táncolni a szalagavatón. Blinov a szemüvege mögül Nikolyara nézett, aki félénken állt a tornaterem közepén, és imádkozott, hogy nehogy Polina mellé kerüljön, aki mellett csak újabb megaláztatás érné.
- Nem kell kiállnod. Ott van Nikolay. - szólalt meg Blinov, aki nem is értette, hogy a két fiatal, eddig miért nem egyezett meg, hogy együtt táncolnak, hiszen ez olyan egyértelmű. A fiúnak sincs párja, és a lánynak sincs...Miért ne táncolhatnának együtt? Hiszen osztálytársak, nem ma látták egymást először. Polina sötétbarna fürtjei mügül elképedten, és ijedten nézett Nikolayra, majd a tanárra. Nagyon úgy tűnt,  eddig nem vette észre, hogy a nem éppen kedvelt osztálytársa ugyancsak pár nélkül maradt.
- Tanár úr...Én biztos vagyok benne, hogy a táncpartnerem eddig meggyógyul. - hangja egyik pillanatról a másikra szinte könyörgő lett. Mintha csak azt mondta volna " Tanár úr, kérem...Nem táncolhatok egy ilyen ronda, kövér fiúval..." Persze egy jó hírben álló, kitűnő tanuló, szép úrihölgy, mint Polina, ilyen szavakat nem vállal be. Helyette ezt mondta: - Tegnap beszéltem vele, azt mondta, már sokkal jobban van. Nagyon bízom benne, hogy tud jönni a szalagavatóra. - Blinov unottan dörzsölgette az orrnyergét.
- Én is bízom benne, Polina, de addig is táncolnod kell valakivel, hogy ne felejtsd el a lépéseket...
- Én nem felejtem el! - hangja már szinte hisztérikus volt, annyira meg akart szabadulni nem kívánt táncpartnerétől.
- Polina. - nézett szelíden a szemébe, mintha csak tanár lévén egy hisztis kislány szintjére akarna lealacsonyodni. - Azt mondtam, hogy táncolj vele a próbákon és a szalagavatón, nem azt, hogy menj hozzá feleségül. - erre a kijelentésre hangos röhögés tört ki, Polina volt az egyetlen, aki el sem húzta a száját, és mérges volt a többiekre, hogy miért nevetnek.
- Jajj Istenem! - sóhajtotta, amikor látta, hogy tánctanárával nem lehet ellenkezni, én unottan Nikolay mellé sétált. Végre mindenkinek megvolt a párja, Blinov azonban  nem kezdte el a  tanítást, hanem leült a padra, és unottan az egymással szemben ácsorgó gyerekekre nézett.
- Mint az oviban. Öt perc ment el azzal, hogy mindenki megtalálja a párját, és végre eltudjuk kezdeni a gyakorlást...Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit ciki és kellemetlen? Az öt éves kisfiam is érettebben viselkedik, mint ti, végzősök. - Nikolay titokban örült, hogy a tanár megpróbálja megvédeni, de a többséget nem gondolkodtatta el ez a beszéd. Polina még mindig durcás volt, mint egy kisgyerek, aki nem akt kapta karácsonyra, amit akart, néhány gyerek meg viccből részvétet kívánt Polinának. Blinov felállt a padról, és a tornaterem egy mindenki által jól látható szegletére sétált. - Akkor folytassuk a bécsi keringővel, amit már múlt órán elkezdtünk. Valaki vállalja, hogy bemutatja, amit már eddig elsajátított? - kérdezte, és felvont szemöldökkel a gyerekekre nézett. Nem kellett őket sokat kérlelni. Egy fiú és egy lány azonnal jelentkezett, kiment a tömeg elé. és bemutatta a múlt órán tanultakat. Polina gondterhelten nézte őket, majd a mellette álló Nikolayhoz fordult.
- Látod, milyen ügyesek? Nagyon remélem, hogy te nem fogsz szégyenben hagyni, ugyanis eljön az egész rokonság. - Nikolay erre már nem is akart reagálni. Elhatározta, hogy ma már semmin nem zavartatja magát, mert már csak két nap, és ő lesz fölényben. - Ja, és még valami: - folytatta a lány. -  Próbálj meg majd rendesen felöltözni, így is elég ciki, hogy egy jetivel táncolok.
     Nikolay már úgy érezte, sosem ér véget ez a táncóra. Amikor végre kicsöngettek, felkapta a kabátját, és azonnal rohant a kapuhoz, hogy minél hamarabb elhagyhassa ezt a förtelmes épületet, és az undorító osztálytársait. Kint nagy pelyhekben hullott a hó, alig látott valamit a folyamatosan arcán landoló hópelyhektől. Már éppen betért volna az utcasarkon, amikor valaki megérintette a vállát. Marko volt az. Nagyon megörült neki, mivel már két napja ugyanaz ez az érzés kerítette a hatalmába, ahányszor meglátta Markot. Életében először érezte, hogy valaki a barátjának tekinti, és ragaszkodik hozzá. Végre valaki, aki nem nézi le, nem gondolja rondának, és csúfolni valónak. Ilyenre is csak egy olyasvalaki képes, aki hasonló, vagy még durvább dolgokat élt át.

- Be kéne szereznünk a fegyvereket. - súgta a fülébe, miközben egymás mellett haladtak át a zebrán. Nikolay értetlenül nézett rá.
- Minek, ha úgysem öljük meg őket? Ne pazaroljuk erre az időt! Még ezen kívül is rengeteg kitervelnivalónk van.
- Megfélemlítés képpen. Sosem lehet tudni, hogy mi fog történni...Lehet, hogy ellenünk fordulnak már az első pillanattól. Undorító férgek ezek. - Nikolay megállt a járdánál, és szembefordult vele. Értette, hogy Marko miről beszél, de voltak kétségei.
- Honnan szerzünk fegyvert?
- Megvannak a kapcsolataim. - kacsintott rá. - Van egy hely, ahonnan egészen biztosan sikerül minden szükségest beszereznünk. - Nikolay hirtelen kezdte egy gengszterfilmben érezni magát, és meglepő módon tetszett is neki ez a helyzet. "Marko egy igazi menő csávó, de nem úgy menő, mint a többiek. Ő olyan, mint egy maffiavezér, aki mindenben jártas, de ugyanakkor egy jó ember, hiszen őt is felkarolta."- Nikolay jelenlegi képe ilyen volt Markoról. Végre valahára úgy érezte, hogy van egy ember, akihez ragaszkodik, és akire felnézhet. Eddig a szülein kívül senkihez nem ragaszkodott, ami nem is csoda, hiszen kortársai egyfolytában csak a "kövér, rusnya, dagadék" jelzőkkel illették. Mindig úgy érezte, hogy a csend hangosabb, mint az ő kiáltása, de most minden megváltozott, hiszen megismerte Markot, aki teljesen másképpen néz rá. Barátjának tekinti, és emberszámba veszi.
- Ugye nem haragszol, hogy Vakhát is belerángattam ebbe? - kérdezte félénken, miközben Marko irányításával elindultak egy eddig nem ismert városrész felé. Marko nem válaszolt, de arcáról pontosan le lehetett olvasni a véleményét. - Tudod, nekem ő gyerekkori ismerősöm. Ha hiszed, ha nem, őt is eléggé megszívatta az élet.
- Nálam jobban senkit nem szívatott meg az élet. - felelte komoran. Nikolay nem nagyon tudta, mit értsen ez alatt. Annyit tudott Markoról, hogy árva, és egy intézetben él gyerekkora óta. Vakháról sokkal többet tudott, hiszen régebb óta ismerte. Tudta, hogy a gyerekkora gyakorlatilag a túlélésről szólt. Először is, volt egy elég komoly betegsége, másodszorra, az apját a szeme láttára ölték  meg a szeparatisták... A moszkvai sikertelen beilleszkedésről, és a hülye bátyjáról, aki az egész családját az albérletbe költöztette, nem is beszélve. Mirza még azt se mondja meg neki, hogy le kellene szoknia a cigiról, mert kiújulhat a betegsége. Sajnálhatta volna, de Vakha Markoval ellentétben nem volt az az ember, aki elvárja, hogy bármilyen mértékben is sajnálják. Ő sosem panaszkodott. Ha reggel Nikolay nem kérdi meg tőle, hogy hogy vannak a szülei, az el sem mondja, hogy az apja meghalt. Ellenben Marko...Folyamatosan hangoztatja, hogy milyen szerencsétlen, csak nem tudja, miért.
- Miben áll az, hogy megszívatott az élet? - végre rászánta magát, hogy megkérdezze. Késztetést érzett, hogy jobban megismerje Markot. Ritkán érzett ilyet, hogy egy ember ennyire érdekli, mivel az őt körülvevő emberek nagy részét szürkének, és tucatnak látta. Markoval más volt a helyzet. Meg akarta ismerni, tudni akarta, hogy mi játszódik a lelkében.
- A szüleim születésem után rögtön lemondtak rólam, és benyomtak ez árvaházba. - kezdett bele. - Azt se tudom, kik ők, de egy tippem van. Gyáva, undorító emberek, akik egy gyerek felnevelésére sem bírják rászánni magukat. Születésemtől fogva abban a szutykos intézetben élek. Egyesek azt mondják, hogy az árvaházi gyerekeknek nagyobb a lelkük de ugyanakkor visszahúzódóbbak. A francokat...Ott is megvan a két csoport. A kutyák és juhok csoportja. A kutyák a nagymenők, akik a trendet diktálják, a juhok meg az agymosott idióták, akik ész nélkül követik őket, és félnek a haragjuktól.
Nikolay rövid gondolkozás után megszólalt:
- És vannak emberek is?
- Igen. - hangzott a válasz. - Én az vagyok, és talán te is. Mi mások vagyunk...Egy valódi érzelmekkel megáldott faj. Az állatok nyomunkba sem érhetnek. - Nikolayt büszkeséggel öntötte el, hogy Marko a nézetei szerint embernek tekinti. Ez már jelenthet valamit. Nem tekinti birkának, mert annál erősebb egyéniség.
- És nincs senki ott, aki jófej? Úgy értem, visszafogottabb? - kérdezte.
- Csak volt. Volt egy lány, Masha, aki valamelyest befogadta a mondandómat. De aztán nevelőszülőkhöz kerül, és a főváros másik végébe költöztek. Egyesek azt mondják, az új szülei vallásosak, így Masha is megtért. Én már nem beszélek vele. Túlságosan elrugaszkodott tőlem.
- Miért?
- Ha valaki vallásos, már nem vevő bizonyos eszmékre. Olyan, mintha agymosáson menne keresztül. Egyszer beszólt nekem, hogy a zene, amit hallgatok, sátánista. Mégis mi köze van hozzá? Olyan emberek követik az állítólag létező Istent, akik a való életben undorító férgek. Akkor én inkább követem a Sátánt. Legalább nem verek át másokat. - Nikolaynak kissé fájtak ezek a szavak, ugyanis az anyja vallásos volt, és egy időben még őt is hordozta a templomba. Nem mintha különösebben érdekelte volna a vallás, de azért bízott valami emberek feletti erőben, aki a sorsokat irányítja. Bár igaz...Az ő sorsát a teremtő (már ha van) elszúrta, hogy ilyen külsőt és nyámnyila természetet adott neki. Sátánizmus...Sátánizmus...Mintha egyszer - kétszer hallott volna erről. Valami amerikai baromság, mint a többi divateszme, de ilyesmiket ebben az országban nem illik hangoztatni.
- Te direkt utáltatod meg magad az emberekkel. - csúszott ki a száján hirtelen. - Provokálod őket. Ellenben én születésemtől fogva arra várok, hogy elfogadjanak. - mondta, mintha a kettőjük személyiségét elemezné. Markot olyannak látta, aki mindenkit eltaszít magától, magát pedig olyannak, akiben minden ütés / karcolás / sérelem megmarad.
- Így igaz. - mondta. Nagy meglepetésére nem háborodott fel ezen a hirtelen kijelentésen. - Néha el kell taszítani az embereket azért, hogy ne bántsanak. - Nikolay úgy érezte, ebben a mondatban kissé több van puszta közhelynél.
- Téged ki bántott? - kérdezte. Azt is megkérdezhette volna, hogy "Ennyire ki bántotta meg", hiszen világosan látszott rajta már évek óta, hogy teljesen össze van törve.
- Leginkább egy lány. - válaszolta.
- Az a lány, akiről beszéltél?
- Nem. Elena Polzina. - válaszolta hidegen, míg Nikolay fejébe felismerés szerűen ugrott be, hogy Marko elsőnek Elenát akarja megleckéztetni. Na de egy olyan embert, akit igazából szeret?
     Kilencedikes volt, amikor Elena hetedik osztályosként az iskolába került. Ezelőtt sosem fűzték gyengéd szálak lányhoz, éppen ezért ismeretlen volt számára a szerelem érzése. Először az évnyitón pillantotta meg, és meggyőződése volt, hogy sosem látott még ennyire szép lányt. Tizenhárom éves kislány...Egy átmenet a gyermek és a felnőtt között. Nem gyerek már, de még nem is nő. Leginkább az egyszerűsége fogta meg, és tévesztette meg egyszerre. Haját nem engedte ki, mint a többi lány, mindig csak egy egyszerű copfban hordta. Arcán egy leheletnyi smink sem volt, mivel nem volt mit sminkeléssel takargatnia. Hibátlan vonásai voltak. Hosszú, egyenesen vágott szőkésbarna haj, mogyoróbarna szemek, és ami Markot a leginkább megfogta - a komoly, arcának karakterességet adó tekintete. Nem olyan szétszórt és semleges, mint a többi kislányé, hanem valami egészen más... Eddig azt hitte, a szerelem érzése kizárólag csak a menőkhöz tartozik, akik nyolcadikos, sőt hetedikes koruk ellenére is kézenfogva járkáltak az iskolában, és az összes létező közösségi oldalon beállították, hogy "kapcsolatban vannak". Szánalmasnak tartotta, amikor tizenhárom éves kislányok összevesztek egy fiún, vagy éppen fiúk verekedtek össze egy lány miatt. Úgy gondolta, ilyen jellegű dolgok vele sosem történhetnek meg, és ez az álláspontja megmaradt egészen szeptember elsejéig, amikor az udvaron megpillantotta Elenát az iskolai ünneplőjében. Egyedül állt, a többiektől elszigetelten, ezért szinte biztos volt benne, hogy ő sem örvend túlságosan nagy népszerűségnek. Érezte, hogy ő más...Talán olyan, mint ő. Rocker és társadalomgyűlölő. De lehet, hogy egészen más téren képviseli a különleges emberek típusát. Talán egy olyan téren, amiről eddig Marko még nem is hallott. Álmodozva nézte, amikor kiszemeltjéhez odafutott egy vele egykorú kislány, aki valószínűleg egy évfolyamtársa lehetett. Ahogy egymás nyakába ugrottak, a nevetgélésük és visítozásuk egészen Markoig elhallatszott.
- Vannak az osztályotokban helyes fiúk? - kérdezte totál extázisban a kis szőke lány, aki megzavarta az elmélkedését. Kis szeplős, fogszabályzós lány...Rontja a látképet a kis rondaság.
- Ezek még kis pisisek. - vigyorgott Elena. - Mindenki tudja, hogy a fiúk sokkal később érnek, mint a lányok. Ezek még videojátékokkal játszanak, és szünetekben összeverekednek. Nekem normális, érett fiú kell, pl egy kilencedikes, vagy egy tizedikes. - Markonak megdobbant a szíve, hiszen ő akkor éppen kilencedikes volt. Olyan boldogság öntötte el, amit azelőtt talán még sosem érzett. Van egy különleges kislány, aki csak rá vár. Rá, aki nem olyan, mint a többi fiú.
    Aznap Masha vacsorakor mellé ült, és mosolyogva maga felé fordította.
- Egész nap annyira viccesen viselkedtél. - nevetett. - El vagy gondolkozva, mint egy filozófus, ha hozzád szólnak, csak morogsz...Csak nem szerelmes vagy?
- Dehogy. - vágta rá azonnal, Masha azonban nem tágított.
- Hogy hívják a lányt? Ki vele! - bökdöste játékosan. Pont Elenával egyidős volt, de a viselkedése és a kinézete miatt az emberek többsége sokkal fiatalabbnak nézte.
- Még nem tudom. - mondta, és remélte, hogy Masha hanyagolja a témát, és inkább az iskoláról kezdenek el beszélgetni. Közben már mindenki felállt az asztaltól. Ez az árvaházban általában így működött, ha Marko leült. Akkor érdekes módon mindenkinek sürgős dolga akadt. A fiúknak akkor jutott eszükbe, hogy még nincsenek kész a matek házival, a lányok pedig csoportosan akkor indultak fürdeni.
- Szép? - kérdezősködött tovább Masha.
- Ő a legszebb a világon.
- Akkor miért nem hívod el randizni?
- Tessék? - ilyen Markonak meg sem fordult a fejében. Úgy gondolta, hogy majd távolról csodálja, míg ő is meglátja, és bele nem szeret.
- Tudod, mozi, meg ilyenek. A lányok odavannak az ilyesmiért.
- Ő különleges, nem egy tömegpicsa, aki beéri egy mozival. - vágta rá kissé gorombán. - Ő egy különleges lány. - Masha rövid ideig gondolkozott, majd ismét megszólalt.
- Tudok egy nagyon romantikusat: vigyél neki egy szál rózsát. Ettől minden lány elolvad, akár tömeg, akár nem.- Marko nem értett hozzá, ezért inkább Mashára bízta, elvégre egy romantikus, tipikus szeretetre váró lánynak tűnt, akinek érteni kell az ilyesmikhez.
    Másnap iskola után Masha elé jött, hogy ő is lássa a nagy akciót. A hetedikeseknek már nem volt több órájuk. Elena és a tegnap látott barátnője a lépcsőn ültek, de Marko nagy elkeseredésére nem voltak egyedül. Ott ült a közelükben pár feltételezhetően nyolcadikos fiú is. Ilyen távolságból nem látta tisztán, hogy velük beszélgetnek-e, vagy csak a közelükben ülnek, és egymással diskurálnak.
- Melyik Elena? - kérdezett rá Masha elég hangosan, miközben a tömegtől távol ácsorogtak.
- A sötétebb hajú.
Masha hosszasan elnézte.
- Kedvesnek látszik. Mire vársz? Add oda a virágot, és hívd el pizzázni! Ő mondta, hogy kilencedikes pasit akar. - Masha folyamatosan a karját szorongatta, úgyhogy kezdte már úgy érezni, hogy a tizenhárom éves kislány nála is izgatottabb. Nagy hevességében szinte belelökte a tömegbe.
- Nem megy. - mondta lehajtott fejjel. - Ha meghallják mások is, kiröhögnek, és egy hónapig ez lesz a téma.
- Persze, mert irigy kutyák. - mondta határozottan Masha. - Ezeknek a hülye nyolcadikosoknak még életükben barátnőjük sem volt. A mi sulinkban is felfuvalkodott hólyag az összes...- Marko tudta, hogy nincs miért irigynek lenniük rá, hiszen az iskola egyik legnépszerűtlenebb tanulója...Masha azonban rendes, hogy próbálja megnyugtatni, pedig ő is tisztában van az iskolai helyzetével, hiszen sokat beszélgetnek erről. Úgy érezte, hogy ennyi biztatás ellenére nem tudja megtenni, hogy ne adja oda a virágot.
- Jól van. - erőltetett egy halvány mosolyt az arcára. - Odaadom. - Masha szinte ujjongott, amikor Marko végre elindult. Már csak egy lépésre volt Elenától, de a lány nem nézett rá, még mindig csak a másikkal vihogott valamin.
- Khm....Elena. - szólította meg. - Elena értetlenül nézett rá, hiszen még soha nem látta, és fogalma nem volt, hogy ez az idegen fiú honnan tudja a nevét. - Ezt neked hoztam. - nyújtottá át a vörös rózsát. Látszott Elenán, hogy még neki sem volt különösebben ilyenben része, hiszen fogalma sem volt, hogy mit kezdjen, csak udvariasan elmosolyodott. A körülötte ülő fiúk vihogni kezdtek, az egyik még a telefonját is előkapta, hogy videózza az eseményeket.
- Elena, vagy ki is vagy! - szólt hátulról egy magasabb fiú. Bizonyára nyolcadikos, vagy kilencedikes lehetett. - Ne foglalkozz vele, ez egy igazi köcsög!- erre Markonak más sem kellett. Felrohant a képcsőn a fiúhoz, a földre teperte, és teljes erejéből ütni kezdte a fejét. Néhányan a földön fekvő fiú segítségére siettek, és megpróbálták leválasztani róla Markot. Fél perc múlva már legalább öt fiú ugrált egymáson, legalább nyolc gyerek röhögve videózta, és a közelben lévő összes lány sikítozott, mintha őket akarnák megtámadni. A verekedésnek a portás vetett véget, amikor teljes hangból üvöltve kirontott az ajtón.
- Meg vagytok bolondulva? - ordította a maga stílusában, miközben végre sikerült leválasztani Markot a fiúról, aki nagy idegességében majdnem a portásnak is behúzott egyet. - Ó, hogy megint te. - szaladt végig az agyán felismerésszerűen az információ, ugyanis az utóbbi két évben már annyiszor szedte le Markot más gyerekekről, és cipelte Goncharov irodájába, hogy azt meg se tudta számolni.
- Ez a barom tönkretett mindent! - üvöltötte magából kikelve a másikra mutogatva, miközben az egy zsebkendővel próbálta elállítani az orrvérzését. A portás gúnyosan mosolygott, majd megszólalt. - Menjetek csak az igazgató úr irodájába. A tanév első napján már hiányolt titeket, de úgy látom, a második nap bepótoljátok a látogatást.
     Így került Marko Filipov és a provokáló fiú a tanév másik napján Goncharov irodája elé. Marko könnyes szemmel és kivörösödött arccal ült, a fiú pedig az tőle távol eső széken az orrvérzését próbálta elállítani. Nagyon emlékeztette arra az esetre, amikor Vakhával ült ugyanitt, mert a szituáció kb ugyanez volt. Egymástól lehető legtávolabb helyezkedtek el, az egyik az orrával volt elfoglalva, a másik pedig a könnyeivel küszködött. Aztán behívták őket...Vakha nekiállt sajnáltatni magát, ez a birka Goncharov mindent elhitt, és megint Marko maradt a történet negatív szereplője. De ezúttal mi lesz, amikor ez a fiú, ezerszer rosszabb, mint Vakha? Beégette egy lány előtt, és tönkretette a burjánzó kapcsolatát. Életében először volt szerelmes, de világosan érezte, hogy ebből sem lehet semmi, hiszen a szerelem is csak a menőknek adatik meg.
      Pár perc múlva Goncharov sétált el mellettük komótos mozgással, majd az ajtót kinyitva észrevette őket. Először Markora nézett, akit már jól ismert, majd a másik fiúra, akit még életében nem is látott.
- Ugye nem...Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy már első nap összeakasztottátok a bajszotokat? - kérdezte unottan, holott nyilvánvaló volt, hogy ez történt. - Gyertek be! - nyitotta ki az ajtót, majd leült az asztalához. Marko rutinosan helyet foglalt vele szemben, a fiú pedig állva maradt. Goncharov rágyújtott egy cigarettára, majd a gyerekekre nézett: - Na meséljetek!  - a fiú rövid idő múlva megszólalt.
- Megütött. Én csak álltam, ő meg megütött.
- Mert leköcsögöztél egy lány előtt! - ordította Marko, miközben majdnem ismét elindult felé.
- Sss. - intette csendre őket Goncharov. Marko utálta ezt benne. sosem tudott megfelelő indulattal reagálni az eseményekre. Ha a gyerekek elkezdték hibáztatni egymást, rágyújtott egy cigire, vagy éppen susugott valamicskét, amiről fogalma sem volt, hogy mire jó.
- Miért köcsögözted le? - fordult a fiú felé.
A fiú arcán felháborodottság látszott.
- Na de igazgató úr! Ő ütött meg. Miért érdekes, hogy mit mondtam neki? - Goncharovot nem érdekelte ez a nem hétköznapi stílus. Már hozzászokott, hogy a legtöbb szülő úgy beszél a tanárokkal, mintha a csatornából rángatta volna ki őket...Persze, hogy a gyerekek eltanulnak mindent, hiszen a szülő szava szent. ha azt mondják, hogy a tanár hülye, akkor a tanár hülye. Ha azt mondják, hogy az igazgató a legnagyobb hülye, akkor az igazgató a legnagyobb hülye. Ilyen egyszerű ez.
- Nézd, egy konfliktus nem nem robban ki csak úgy. Kell egy kiváltó ok. Ha leköcsögözöl valakit, csak van rá okod...Ha meg nincs, akkor nem kell leköcsögözni.
- Mindenki utálja, így köcsögnek szólítják. - mondta határozottan a fiú. Látszott, hogy volt benne idegesség.
Goncharov megigazgatta a pár milliméteres szakállát.
- Tudjátok, én jót szórakozok rajtatok. Évről évre egyre jobb okaitok vannak a verekedésre. Marko, te tavaly miért is verted meg Vakha Bataevet?  - fordult Markohoz. Ő nem válaszolt. - Segítek. Azért, mert nem tartottad túl nagyra a származását. Most meg az iskolatársaid miért köcsögözött le? Mert mindenki leköcsögöz. Remek okok ezek, minden értelmes ember így gondolkodik. - mondta iróniával a hangjában. - pont abban a pillanatban nyitott be az igazgatóhelyettes, Anna Komarova. Kb Goncharovval egyidős, hosszú évek óta egyedülálló nő volt, és rendszerint Goncharov helyett diktált mindent. - Tudjátok mit? - fordult a gyerekekhez. - Szívesen elbeszélgetnék veletek, hogy miért vagytok ennyire ferde felfogással megáldott, éretlen kölykök, de erre se időm, se energiám. - a gyerekek értetlenül néztek rá. - Szevasztok! - szólalt meg ismét, utalva arra, hogy elmehetnek. Szinte egyszerre nyitották ki az ajtót, és el is tűntek. Miután becsukódott az ajtó, Komarova kerek szemekkel nézett rá a szemüvege mögül:
- Aleksandr, neked gyerekhiányod van?
Goncharov megvonta a vállát, mert tulajdonképpen az volt. A felnőtt lánya Amerikába ment férjhez, a kisebbik lánya pedig éppen nagyban kamaszodik, mert egész nap az apjához sem szól.
- Talán. Miért kérded?
 - Mert úgy bánsz ezekkel a semmirevaló kölykökkel, mintha a sajátjaid lennének. Az előbb két fiú öszzeverekedett, ha nem vetted volna észre...Erre mit kapnak a kis nyavalyások? Csak szelíden megdorgálod őket, de egy igazgatói intőt ki nem osztanál. Erről a Marko gyerekről meg nem is beszélve... Én már egyenesen kirúgtam volna a helyedben.
- A kirúgás nem jó semmire. Nevelnünk kell a gyerekeket. - válaszolta bármilyen indulat nélkül, miközben egy újabb szál cigarettára gyújtott rá, aminek a szagától Komarova majd megbolondult.
- A nevelésre ott vannak a szülők. Ez nem az iskola feladata. Mellesleg már a gyerekek is hülyének néznek, hogy nem adsz soha intőt. Úgy érzik, bármit következmény nélkül megcsinálhatnak, mert úgy viselkedsz, mint egy szenilis nagypapa, nem mint egy iskolaigazgató. Mellesleg...Hogy várhatjuk el a gyerekektől, hogy ne a budiba zárkózva dohányozzanak, ha te is az irodában dohányzol, nem törődve mások egészségével. - köhögött az igazgatóhelyettes asszony. - Te, meg a drága kölykeid...Egyik sem különb, mint a másik. - Goncharov sok tekintetben nem bírta Komarova stílusát, de a munkájában soha sem csalódott. Nem volt férje, nem volt gyereke, így idősödő irodalomszakos tanárként mindenre ráért, nem kellett neki semmit kétszer mondani. Elvégre nem kell együtt élni vele, csak csak az iskolában kell elviselni.
- Igazából én szeretem ezeket a kis srácokat. - szólalt meg, miután eloltotta a cigarettáját, és kinyitotta az ablakot. - Épp ezért akartam tanár lenni...Mert szeretem a gyerekeket, és mindig velük akartam foglalkozni. Szerintem az a fogalom, hogy "rossz gyerek" nem is létezik. Inkább csak pocsék szülők vannak. Az lenne az igazságos, ha mindnyájan valami vizsgát tennének le, mielőtt gyereket vállalnak, hiszen néhányan nem alkalmasak erre a feladatra.
- De ilyen vizsga nincsen, tehát mindenki szabadon szülhet egy csomó gyereket, akiket nem bír megnevelni...Ebből kiindulva neveljük fel mi őket?
- A "felnevelés" túlzás, de pl, hogy a tehetségük elvesszen, azt nem hagyhatjuk. És természetesen azt se hagyhatjuk, hogy erkölcsileg rossz útra tévedjenek. Itt van ez a Marko, akinek nincs senkije. Az életben el fog veszni, ha innen kirúgjuk. Itt még nagy ember lehet belőle, ha jól tanul, de máshol, ahol nem nézik el ezt a viselkedést, nem.
- Akkor pátyolgasd csak a drága gyermekeidet. - mondta Komarova, miközben az asztalán pakolászott. - Nekem most sietnem kell. - éveken keresztül még sosem hallotta az igazgatóhelyettestől, hogy bárhova is sietnie kell. Perpillanat vagy hanyagolni akarja a témát, vagy a társkeresőn végre megismerkedett valakivel, és hozzá siet. Erre már nem mert rákérdezni, ugyanis a tanév első napján már önmagában is elég harapósnak bizonyult.
    Masha este szorosan átölelte Markot, mintha csak a fájdalmat akarná átvenni tőle.
- Csak egy lány volt. - mondogatta. - Találsz még száz ilyet. - Marko dühösen eltolta magától.
- Nem csak egy lány volt. Egyre tisztábban látom, hogy szenvedésre vagyok ítélve. A körülöttem élők mindent tönkretesznek, de ne aggódjon senki! Egyszer majd olyan bosszút állok, hogy még a hírekben is fogok szerepelni. - Masha látta Markon, hogy már nagyon fáradt, így bizonyára nem tud józanul gondolkozni.
- Nem akar neked rosszat senki. Ez csak egy hülye gyerek volt, akinek nincsenek érzései. - nyugtatgatta, és közben titokban remélte, hogy hamar elfelejti Elenát, így majd talán pár év múlva, amikor már ő is idősebb lesz, összejöhetnek.
    Marko nem tudta a fejéből kiverni Elenát, holott tudta, hogy a szeptember másodikán történteket a lány már bizonyára elfelejtette, ahogy őt is. Minden nap látta, ahogy elhaladt a termük előtt a barátnőivel viháncolva. Menő lány, aki az iskolában jól érzi magát...Nem csoda, hogy észre sem vesz egy magafajta szerencsétlen srácot. Masha egyre csak arra biztatta, hogy ha nem viszonozza a lány, ő se foglalkozzon vele, de nem akarta feladni. Erőszakosan magáénak akarta, hogy mutassa meg a sok utálójának, hogy neki is lehet egy szép és jóravaló barátnője...És persze ő is el akarta hinni, hogy joga van a boldogsághoz. Elena azonban úgy tűnt, hogy észre sem veszi, de mivel kb erre számított, nem is ez volt a legrosszabb. Rövidesen az egész iskola arról kezdett beszélni, hogy a lúzer Markonak tetszik a gyönyörű és menő Elena. A szeptemberi verekedésről készült felvételek bejárták a youtubeot és a közösségi oldalakat, aminek az lett a következménye, hogy az utcán néha olyan emberek is utána mutogattak, akiket életében nem is látott, és feltehetően nem is egy iskolába jártak. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor félév táján az egyik nyolcadikos fiú feltűnően elkezdett közeledni Elena felé. Marko először a menzán szúrta ki őket. A zselézett hajú, csőfarmert és feliratos pólót viselő fiú folyamatosan Elenáék közelében ült, és nem vicces vicceivel szórakoztatta a lányokat. A három - négy főből álló hetedikes lánycsapat nagy részén látszott, hogy majd kicsattannak az örömtől, amiért egy nyolcadikos fiú keresi a társaságukat, de Elenát láthatóan abszolút hidegen hagyta a dolog attól függetlenül, hogy a fiút nem érdekelte a többi csúnyácska lány, csakis ő. Marko ökölbe szorított kézzel nézte, ahogy a zselézett hajú fiú egyre közelebb próbál húzódni Elenához. Elment az étvágya, már nem bírt tovább enni. Eltolta magától a tányérját, és kiment a menzáról, hogy ne lássa se őket, se a sok rajta röhögő szempárt. Akkor érezte konkrétan életében először, hogy undorodik az egész iskolától és egyszer még bosszút fog állni. Ahogy sietett fel a lépcsőn, valaki megérintette a hátát. Kissé megijedt, mert nem hallotta senkinek a lépteit, bár lehet, hogy csak azért, mert túlságosan is belebonyolódott a gondolataiba. Ahogy megfordult, egy ismerős állt vele szemben, és ennek az embernek a jelenléte méginkább idegességgel öntötte el.
- Mit akarsz? - kérdezte Vakhát. - most csak arra vágyott, hogy minél hamarabb elhagyhassa az épületet, és az utcára érve fülébe dughassa a fülhallgatóját, amin max hangerőn fog üvölteni a metál.
- Én a helyedben nem csinálnám. - mondta nyugodt hangon.
- Mit?
- Kiűzném Elenát a fejemből. - válaszolta. - Az a nyolcadikos csávó, aki legyeskedik körülötte, Alexey Krupin. Az egyik évfolyamtársam...Mindenkit kicsinál, aki keresztbe tesz neki...És aki nem, azt is. - Marko nem tudta hova tenni, hogy Vakha figyelmeztetni próbálja. A tavaly év eleji ominózus eset óta egymáshoz sem szóltak. Ez bizonyára valami trükk lesz.
- Nem érdekel, ki az. Felőlem az angol herceg is lehet, de ami az enyém, azt el nem veszi. Te pedig. - nézett szigorúan a szemébe. - Ne próbálj csak azért keresztbe tenni nekem, mert neked nem adatik meg a boldogság. Mindenki látja, hogy Elena engem akar, azért nem foglakozik Alexeyel.
Vakha erre elnevette magát, Markonál meg csak kicsin múlt, hogy be nem húzott neki, mint anno egy éve.
- Én csak figyelmeztetni próbáltalak. - mondta szinte védekezően, hiszen megérezte, hogy Marko mennyire ideges. Nem számított arra, hogy különösebben fog örülni a társaságának, de ismervén Alexeyt úgy érezte, muszáj felvilágosítania, hogy milyen.
- Nincs szükségem semmiféle figyelmeztetésre. - mondta határozottan. - Lesz még a barátnőm Elena, ezt most megmondom. - ezzel a kijárat felé vette az irányt, és hátra sem nézett. Érezte, hogy Vakha bizonyára röhög, aki egy hozzá hasonlóan népszerűtlen gyerek, de még így is lenézi. Amikor egy éve megütötte, egy pillanatra azt érezte, hogy megtört. Most nem érezte ezt. Bosszantotta, hogy lelkileg mennyit erősödött, ő pedig mennyire megtört. Amit mondott, csak szerette volna elhinni. A lelke mélyén tudta, hogy Elena soha nem lehet a barátnője, mert az iskola népszerűségi listája olyan, mint az indiai kasztrendszer. Menők csak menőkkel jöhetnek össze, számkivetettek csak számkivetettekkel, de azok gyakran még egymást nem találják meg.
    Az otthonban Nataliya nevelőnő megállt Masha asztala mellett, amikor az készítette a házi feladatát. Sosem kellett neki a háziban segíteni, hiszen nagyon okos lány volt, és már régóta nagy álma volt, hogy egy jobb iskolába kerüljön, mint amibe jelenleg járt, Egy város széli művészeti iskolát nézett ki magának, de az nagyon messze volt, így nem volt megoldható a minennapi bejárás.
- Mutasd csak az arcod! - parancsolt rá szelíden. A fiatal nevelőnő szerette a kislányt, hiszen tipikus példamutató gyerek volt, sosem volt vele probléma. Masha ránézett, és pontosan tudta, hogy miről van szó. - Neked ki van festve a szemed? -  vizsgálgatta a szemhéján lévő kék szemfestéket. - Ugyan minek? Ilyen fiatalon? Szép kislány vagy te mindenféle kenceficék nélkül is. Vagy tán szerelmes vagy, és egy fiúnak akarsz tetszeni? - Masha nem válaszolt, de magában pontosan tudta a választ. Őrülten szerelmes volt.
    Marko másnap egyenesen a 8.b terme felé tartott. Még a kabátját és a sapkáját sem vette le...Úgy érezte, muszáj megtalálnia ezt a sunyi Alexeyt, aki az ő kiszemeltjét próbálja elcsábítani. Hamar megtalálta a termet, és minden fenntartás nélkül berontott. A bent lévők értetlenül néztek rá, hiszen sosem járt be más termekbe. Mindig csak a saját termükben gubbasztott a sarokban, és nem volt hajlandó beszélni senkivel. Alexey a tanári asztalon ült, mellette pedig a magas fiú vihorászott, akivel Marko év elején összetűzésbe keveredett. "Alexey legjobb haverja...Viktor, vagy hogy is hívják. A szemétláda..." - ezek jártak a fejében, miközben az asztalhoz tartott anélkül, hogy Alexey észrevette volna.
- Viktor, látogatód érkezett. - nevetett a hátsó sorból egy fiú, és Markora mutatott.
- Mit akarsz, te szarházi? - szólt hozzá lekezelően Viktor, mire már az egész osztály felfigyelt, és síri csend lett. Néhányan érezték, hogy akció lesz, így előkészítették telefonjaikat a videózáshoz.
- Rohadtul nem téged kereslek. Alexeynek lenne mondanivalóm. - erre mégnagyobb vihogás támadt. Marko nem értette, hogy miért. Talán Alexey és Elena már együtt vannak? Vagy csak a múltkori eset jutott egyeseknek az eszébe.
- Hát igen, Marko. - vigyorgott Alexey, miközben előhúzta vadonatúj telefonját a zsebéből. - Vannak itt érdekes dolgok. - a telefonon bekapcsolt egy felvételt, és Marko kezébe nyomta a készüléket. A többiek már látszólag tudták, hogy mi van a videón, mert kíváncsian lesték Marko reakcióját. A pocsék minőségű videón ő maga volt látható, amint Vakhának ecseteli, hogy Elena egy napon úgyis az övé lesz. Valaki bizonyára utánuk lopakodhatott, hiszen a szeptemberi eset után nyilvánvaló volt, hogy tetszik neki Elena. Alexey egy laza mozdulattan kivette a kezéből a telefont, miután vége lett a videónak, és visszacsúsztatta a zsebébe.
- A tiéd Elena? - nézett rá gúnyosan. - Egy egész város fog tapsolni, ha ez összejön, barátom...- nevetett. - Tudod, vannak a menők, és vannak az örök vesztesek. - Marko fölöslegesnek érezte, hogy Alexeynek essen, pedig szíve szerint megtette volna. Ha megteszi, mi történik? Megint Goncharov irodájába kerül, akit jó szokásához híven megint nem fog érdekelni semmi, így két perc után visszaküldi őket órára. Nem fogják innen kirúgni, pedig minden vágya...Goncharov mintha direkt idegesítené azzal, hogy nem rúgja ki...Nem volt rá jellemző ez a viselkedés, de egész egyszerűen a röhögő társaságot maga mögött hagyva kiment a teremből. Tudta, hogy ez a videó is órákon belül kikerül VK-ra / Facebookra / Youtubera és még franc tudja milyen menők által használt közösségi oldalakra. Tehetetlennek érezte magát ezzel szemben. Egyszer volt az iskolában egy lány, akiről nem kívánt fotók kerültek ki a netre, mire a szülei rendőrségi ügyet indíttattak. Érte ki tenné ezt meg? Hiszen szülei sincsenek, akik mellette kiállnának. Barátok? Azok soha nem is voltak. A világ kutyákból és juhokból áll...Primitív állatokból...Selejtekből...
    Egy hétre rá olyan dolog történt, amire álmában sem számított volna, mégis az egész hátra lévő rövid életére kihatott. A menzán megszólította Elena, de nem volt éppen boldog arca. Idegesnek, és gondterheltnek tűnt.
- Marko, ez olyan kellemetlen. - ült le vele szemben az asztalhoz, mire néhányan oda is néztek.
- Mégis mi? - Marko hangja olyan szelíd volt, hogy még sajátmagát is meglepte vele. Mintha próbálna segíteni Elenán, miközben ő szorul hatalmas lelki segítségre.
- Ez az egész. - dörzsölte meg az orrnyergét. - Nézd, nem tudom, mi szokás ebben az iskolában és mi nem, de én nem szoktam hozzá, hogy egyfolytában rólam beszéljenek. - Marko hosszasan elnézte szép arcát, és hosszú haját, ami most kivételesen ki volt engedve.
- Sajnálom...Tényleg. Hogy tehetném ezt jóvá?
- Úgy, hogy végre kopj le rólam. - jelentette ki határozottan. Markonak ez volt élete legszívbedöfőbb mondata, amit hallott. Nem is tudta hirtelen, hogy mit reagáljon. Szemébe könnyek gyűltek, és ugyanakkor mérhetetlen nagy haragot is érzett.
- De...de neked nem jön be Alexey. Azt mindenki látja. - nyögte ki végre.
- Akkor is...Nem caplathatsz egyfolytában utánam. Ez így nem jó.
- Miért?
Elena kissé lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát a mondandója miatt.
- Marko...Te az iskola kiutáltja vagy. Én meg népszerű akarok lenni. Ha folyamatosan loholsz utánam, ez nem jöhet össze.- abban a pillanatban Marko egész Elenáról alkotott véleménye megváltozott, pláne az egyediségét és a különlegességét illetően. Úgy érezte az egyik pillanatról a másikra, hogy undorodik tőle, és egy másodpercet sem bír tovább annál az asztalnál ülni. Idegesen felállt, az asztalhoz csapva betolta a széket, és kiviharzott a menzáról. Ekkora lélekbeli villámcsapás még soha nem érte.

2015. Február 20. 17:00

A gyilkosság áldozatot, tettest, tanút, gyanúsítottat, egyszóval mindenkit számtalan váratlan módon változtat meg. Egy "trójai" vírusprogram, ami megfertőzi a lelket, kapcsolatokat szakít meg, emlékeket hamisít meg, vagy még rosszabbat tesz velünk.

Vitaliy beszámolója a legkülönfélébb reakciókat váltotta ki. Ekaterina közben kiment a teremből, mert azt hitte, rosszul lesz, Ivan vele ment, Danil pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. A szülők felháborodottan fordultak egymás felé, suttagtak, fészkelődtek..."De hiszen az anyja pszichiáter, az apja meg egyetemi tanár" Még ilyet...Édesem, furcsa egy világban élünk, ha már a gyerekek is ilyenek...Az ártatlan gyerekek" - Vitaliy feje megfájdult a sok suttogástól, jajgatástól, és felszínes mondattól.
- Kérem, nyugodjanak meg. - szólalt meg Goncharov, de ő sem gondolta komolyan, hogy azok a személyek nyugodjanak meg, akik személyesen ismerték Elena Polzinát. Érezte, hogy máshogy kellene bánnia velük, de több éves pedagógiai tapasztalata ellenére nem tudta hogyan. Feldühödött emberek, akik, ha meg lennének a megfelelő eszközeik, akár ölni is tudnának. Arcáról nem sugárzott idegesség vagy zaklatottság, inkább egy fajta sajnálat mindenki felé, mint amikor az ember nézi a híreket, ahol mutatják Gázát, vagy egyéb háborús övezeteket, és úgy érzi, akármilyen jó ember, nem tud tenni semmit. Ugyanígy érzett az öt fiatallal kapcsolatban, akik közül már csak négy élt, és közülük is csak hárman voltak a teremben. Vitaliy volt a legbátrabb, aki az egészet mesélte. Ki se nézte volna belőle, mint ahogy azt se nézte volna ki, hogy bárkit lelő. Világ életében kitűnő tanuló volt, okos, értelmes gyerek. Vakháról ugyanezt tudta elmondani, Dashából pedig a visszahúzódottsága és szerénysége miatt nem nézte ki. Foszlányaiban ismerte a fiatalok érzéseit. Amikor annyi idős volt mint ők, vagy még kisebb, volt néhány osztálytársa, aki strébernek nevezte, de ugyanakkor voltak barátai is, akik mindig megvédték, de ettől függetlenül rosszul esett neki, hogy vannak emberek, akik nem kedvelik. Túlságosan is megértette az ifjú gyilkosokat. Vitaliyról tudott mindent. Az anyja hetedik osztály óta panaszkodott az osztályfőnöknek, hogy a fiát gyakorlatilag terrorizálják az iskolában, a tanárok meg lenézik a betegsége miatt, és nem kezelik a többiekkel azonos képességűként. Párszor próbált beszélni az osztályfőnökével, de süket fülekre talált. Mindig csak nagyvonalúan azt mondta, hogy "Vitaliy furcsán viselkedik, ezért nem szeretik a többiek, és ezzel nem tud mit kezdeni". Ami után ezt harmadszorra játszották el az osztályfőnökkel, de megoldást találni nem tudtak, inkább azt tanácsolta Ekaterinának, hogy vigyék át Vitaliyt egy speciális iskolába, de hallani sem akart róla. Nos...Ez lett a vége. Vakháról hasonlókat tudott elmondani. Emlékezett még a sok szülők által feltett sok rosszindulatú kérdésre, hogy "Hány ponttal került be?" meg hogy "Az iskolában vajon megfelelő -e a közbiztonság?" Képesek voltak ilyesmik miatt felkeresni...Ilyesmik miatt szépen mosolyogva,  családdal együtt bemenni az irodájába, és játszani az aggódó szülőt, aki csak a gyermekét óvja. Természetesen az ilyen kérdésekre nem adott kielégítő választ, hiszen nem adhat ki semmiféle adatot a tanulók felvételi eredményeiről, a szülőket pedig igyekezett megnyugtatni, hogy az iskolai biztonság teljesen megfelelő. Mindig felhúzták ezek az emberek. Nem bírta nézni az aggódó arcukat, ahogy anyuka, apuka vele szemben ülnek, apuka valami újságcikkeket nyom az orra alá, hogy "Nézze! Itt is, meg ott is terrorcselekmény történt" anyuka pedig vadul bólogat, hogy "Így igaz, ez így nincs rendjén." Ilyenkor nem tehetett semmit, csak bólintott egyet - kettőt, vagy pedig finoman a tudtukra próbálta adni az egyet nem értését, de a szülők a szelíd, diplomatikus szavakat nem mindig értették. Ők jó szülők akartak lenni, ami a mai világban annyit tesz, hogy hisztérikus, túlaggódó felnőttek, akik fényesre nyalják a gyerekeik seggét. Goncharov igazából azon lepődött volna meg, ha a többiek ezek után befogadják Vakhát. Egyértelmű volt, hogy ebben az esetben a szülők uszítanak, hiszen nem is az akkor tizenhárom - tizennégy éves gyerekek foglalkoztak ennyire intenzíven ezzel a mindent elrontó politikával. Itt a szülők óvták a fiaikat, és a lányaikat talán még jobban, hiszen valamennyi kiscsaj hibája, hogy azonnal beleszeretnek ezekbe a szép szemű, sűrű fekete hajú kaukázusi fiúkba. Ő mindig az előítéletek ellen volt, éppen ezért nem is értette, mire jó ez az egész gyanakvás és hiszti. Úgy látta, hogy egy ilyen tehetséges és okos fiúnak remek lehetőség, hogy egy ilyen jó iskolába került, hiszen így tud legjobban kiemelkedni az  előítéletek és általánosítások lehúzó mocsarából. Semmi rosszat nem feltételezett róla, pedig csak látásból  és persze a szülők elbeszéléseiből ismerte. Egyszer volt csak az igazgatói irodában a Markoval való verekedés után, de akkor sem beszélt sokat, és amilyen kis védtelennek tűnt, ahogy a törülközőt az arcához szorította, Goncharov meg is sajnálta.Utána többször is feltűnt neki, hogy kék - zöld foltok éktelenkednek a szeme alatt és a felkarján, de úgy gondolta, biztos a boxolás miatt, amit a bátyjával együtt köztudottan keményen űzött egy időben...Arra nem gondolt, hogy Mirza vette át túlságosan a szigorú apa szerepét, miután rámaradt egy tinédzser korú gyerek...Hogy Dasharól mit gondolt eddig, és most mit érzett, miután kiderült ez a dolog? Az jó kérdés, hiszen ő sem tudta pontosan. Dasha minden tanárnak találós kérdés volt, mióta az iskolába került. Senki nem volt pontosan tisztában a képességeivel...Nem tudták, hogy buta-e, vagy csak nem tanul, vagy érzékeny lelkű-e vagy túlságosan is kemény. Ezt Goncharov sem tudta, így leginkább a "kezelhetetlen" szóval illette. Ahogy ez már lenni szokott ilyenkor, a tanárok és a diákok mindenféle pletykákat találtak ki. Voltak, akik azt mondták, hogy csak azért került az iskolába, mert az Anyjának valami viszonya van Goncharovval, holott életükben nem találkoztak, attól függetlenül, hogy Goncharov eléggé szeretett volna elbeszélgetni vele a lánya elviselhetetlen stílusáról és iskolába nem illő kinézetéről. Dasha most is szomorúan és életuntan ült leghátul, mint minden tanórán, csak most éppen egy tárgyalásba torkollott rendkívüli szülői értekezleten volt. Szeme talán szomorúbb is volt, mint máskor, fekete szemfestéke lefojt az arcán, de látszólag nem zavarta. Depressziós, életunt arc...Tipikus Dasha. Ezzel az arckifejezéssel kergette őrületbe a tanárokat éveken keresztül. Utálták ők is, mert semmiből nem tudott semmit, pedig a közvélemény azt tartja, hogy a tanárok nem utálnak egy tanulót sem, csak egyesekkel szigorúbbak...Dehogy nem...Az érzelmeit senki nem titkolhatja, az indulatok pedig szavak nélkül is röpködnek az ember feje felett.
- Tudom, hogy nem könnyű, de kérem, próbálják meg megőrizni a hidegvérüket!  - intézte szavait a felbőszült szülők felé, akik olyan tekintettel néztek a teremben lévő Nikoly szüleire, mintha bármelyik pillanatban készek lennének karmolva rájuk ugrani. - Mindnyájunknak az lesz a legelőrevezetőbb, ha csak Vitaliy beszél. - annyira nem tudta, hogy egy ilyen  bonyolult, és összetett konfliktusban kinek a pártját fogja, hogy csak ennyit bírt kinyögni, pedig ő maga is úgy érezte, hogy iskolaigazgatóként egy hatásosabb beszéd lenne a feladata. A két rendőr érzéstelen arccal hallgatta az egészet. Számukra csak gyilkos volt, és áldozatok. Pont nem érdekelte őket, az egész lelki háttere, csak arra vártak, hogy Vitaliy fejezze be a beszámolót, és az esetleges segítőivel együtt elvigyék.
- Egy pillanat, és folytathatja a fiatal úr, de egy kérdést muszáj még feltennem. - szólalt meg a fiatalabbik rendőr. - Honnan kerültek magukhoz fegyverek? A jelentésben az áll, hogy mindkét áldozattal egy Makarov típusú fegyver végzett, holott az orosz törvények szerint tizennyolc év alatti személy nem birtokolhat fegyvert.
- Kettő darab Makarov volt nálunk, az egyiket Marko magánál tartotta, a másik Nikolaynál volt. - felelte Vitaliy.
- És ez a bizonyos Marko honnan szerezte a fegyvereket?
- Nikolay szerint valami neonáciktól, de nem tudom a részleteket. Én nem gondoltam volna, hogy megfélemlítést is alkalmazunk, és fegyverek lesznek nálunk, de mint látják, ezt Marko másképp gondolta...

Burjánzó eszme (4. rész)

2015. Február 8. Csütörtök
Nikolay még életében nem örült annyira Vityának, mint amikor 7:50 - kor meglátta a sarkon befordulni.
- Nocsak, Vitaliy! Hát csak ért valamit az az évadnyi okoskodás és a tegnapi kapucsapkodás, ha eljöttél mégis!- kiáltott elé vidáman. Vitaliy nem reagált semmit, Nikolay azonban a nyakába ugrott. Ezt a fura szeretetkinyilvánítási formát már másodszorra alkalmazta egy reggel folyamán, holott máskor egy újjal sem ért volna hozzá senkihez. - Üdv a csapatban, tesó! Meglátod, nem lesz ez olyan rossz...Nekünk biztos nem fog  fájni, max a sok idiótának. Jut eszembe, nem ismered Vakhát...Vitaliy, itt Vakha, Vakha, itt Vitaliy. Nem ártana megismerkednetek, mielőtt esetleg valami akcióba  lépünk. - nevetett vidáman. Teljesen fel volt pörögve, tőle nem megszokott módon. Rég nem történt vele ennyi pozitív dolog. Kora reggel találkozott egy gyerekkori barátjával, akivel hosszú évek óta nem beszélt, most meg kiderült, hogy tegnap igazából ezt a félkegyelmű Vitaliyt is sikerült meggyőznie. Hihetetlen, hogy egy közös akció mennyire összehozza az embereket. Már csak az tetőzheti a jókedvét, Marko is megérkezik, és bemutathatja neki a két új tagot. Vakha miatt nem aggódott. Bízott benne, hogy értelmes, és előbb utóbb megbékélnek Markoval, ez a félbolond Vitaliy meg majd megszokja a helyzetet.
    Pár perc múlva valóban feltűnt Marko a sarkon, Dashaval együtt. Marko nagy beleéléssel magyarázott valamit, Dasha meg megállás nélkül vigyorgott, ahogy lépkedett mellette. Látszólag olyan jókedvűen és közvetlenül beszélt Markoval, mintha már évek óta ismerné.
- Ki az a lila hajú kiscsaj? - nézett a távolba Nikolay.
- Dasha Orlova. - ismertette Vakha, miközben megint eltaposott egy cigit a földön.

- Ismered?
- Csak látásból. Tizedikes, irodalom szakos, és sötét, mint az éjszaka. Néha össze vagyunk velük vonva, mint egy évvel idősebb, irodalomszakos osztály...Olyankor hallgathatjuk a hülyeségeit és a világmegváltó gondolatait. Azt mondja, ő egy művész...Nos, egy meg nem értett művésznek biztos elmegy. - közben közelebb értek.
- Marko, ők azok? - kérdezte Dasha mosolyogva. Marko a három fiatalra nézett. Arca elkomolyodott, mandulavágású, sötétbarna szemei vadul tekintettek valakire, akit azonnal felismert.
- Mit keres itt Bataev? - nézett szemrehányóan Nikolayra. - Nem arról volt szó, hogy valami Vitaliyt hozol magaddal?
- Marko, hallgass végig! Vakha velünk van. Ő se rühelli kevésbé a menőket, mint te.
- Te meg vagy huzatva? - lépett közelebb Nikolayhoz. - Nem fogok egy csecsennel együtt dolgozni semmilyen cél érdekében. Ráadásul ez a gyerek egyszer betörte az orromat, és azt kamuzta, hogy nyom nélkül rendbe fog jönni, közben a mai napig úgy néz ki, mint egy balkezes kozákpisztoly. - Vitaliy oldalról megnézte Marko orrát, amit az egy kicsit furcsált, de úgy volt vele, hogy mivel alig egy perce ismeri, és még feltehetően elég sokáig kell együtt dolgozzanak, egyelőre nem üti le.
- Te betörted Marko orrát?- fordult Vakha felé felháborodottan Dasha. Kb tíz perce ismette személyesen Markot, de máris úgy érezte, hogy aki bántja, vagy valaha bántotta, azt kinyírja.
- Ha ennyire zokon veszitek, jobb kézzel is betöröm, és akkor úgy fog kinézni, mint egy jobbkezes kozákpisztoly. - erre Nikolay vihogni kezdett, mire Marko durván oldalba vágta.
-Befejeznéd? Azt kérdeztem, hogy kerül ide, és mégis ki adott rá engedélyt, hogy idehozd? -
Vakha gúnyosan elnevette magát, mert mást nem tudott mit tenni kínjában. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy Markonál nevetségesebb, és szánalmasabb embert még életében nem látott, sőt, biztos benne, hogy nem csak nem látott, hanem nem is létezik.
- Ide engedély kell? Ez valami diktatúra, és te vagy a nagy főnök?
- Téged meg ki kérdezett? Tudtommal jogod sincs, hogy itt legyél.
- Na aztán...És te mi vagy, hogy felvilágosítasz a jogaimról? Vedd tudomásul, hogy azt csinálok, és azt mondok, amit akarok, mert egy szabad ember vagyok.
A két fiú elég gyanúsan kezdett egymás felé közeledni, így Nikolay inkább sietve közéjük állt, mielőtt bármi meggondolatlanság történne.
- Fejezzétek már be! Nekünk össze kell tartanunk, és Vakha velünk marad! - Marko feszülten nézett Nikolayra. "Miért ragaszkodik ehhez a köcsöghöz? Tegnap megmondtam, hogy itt én vagyok az egyetlen főnök, és én döntök el mindent...Miért nem lehet ezt tiszteletben tartani, és megérteni?" - pörgött végig az agyán. Azért kereste fel Nikolayt, mert tudta, hogy befolyásolható, gyenge egyéniség...Dashát ugyanazért, azzal a különbséggel, hogy neki még magyarázkodni sem nagyon kellett, azonnal beleegyezett mindenbe. Vitaliy is elég csendesnek, és rángathatónak látszik, de itt van ez a Vakha, akiről már előre látja, hogy mindennel ellenkezni fog. Hülye kaukázusi paraszt....
- Jó, akkor vedd úgy, hogy szóbaállok veled. -monda kényszeredetten, mert nem tudott mit tenni. Mostanában egyre gyakrabban kerítette hatalmába az az érzés, hogy bizonyos embereket el kéne tenni láb alól, mert egyszerűen nincs más választás.
- Micsoda megtiszteltetés...Marko Filipov szóba áll velem. - mondta iróniával teli hangon Vakha. Marko legszívesebben lekevert volna neki egyet, de most erre se ideje, se energiája nem volt. Intett a többieknek, hogy menjenek be az iskola udvarra, mert itt az utcán nem elég biztonságos az ilyen dolgok megtárgyalása.
   Az iskolaudvaron nem volt senki. A füvet és a sportpályát éjszaka esett hó borította, néhol vastag jégréteg kandikált ki a hó alól. Marko intett a többieknek, hogy menjenek a biciklitárolóhoz. A biciklitároló a kerítés melett állt elhagyatottan, már hónapok óta senki nem használta a nagy hó miatt, így nem állt fenn az a veszély, hogy bárki esetleg odamerészkedik.
- Nikolay, jutottál valamire? - kérdezte Marko, miközben felült a korlátra. Hangja nem emlékeztetett egy tizennyolc éves fiúéra, inkább felnőttes, és komoly volt.
- Nincs más ötletem, szerintem rontsunk be az iskolába, és lőjünk le mindenkit. Mindenkit, érted? Senki ne maradjon életben. Szeretném látni a kétségbeesett arcokat, és ki szeretném várni, hogy bocsánatért könyörögjenek. - mondta beleélve magát Nikolay, ugyanazzal az arckifejezéssel, amitől a tegnapi nap folyamán annyira megrettent Vitaliy. Most a szemébe se mert nézni...Egész végig a hóban hagyott kisebb - nagyobb lábnyomokat figyelte. Marko ugyancsak unottan kaparászott egy hosszú bottal a hóban.
- Remek ötlet, Nikolay. - mondta ironikusan. - És van fegyvered?
- Nincs, de majd szerzünk.
 - Ez hülyeség lenne. - szólt közbe Vakha.- Pár másodperce rá meghalnak, és még titeket csuknak le. - Marko egy maroknyi jeges havat dobott felé.
- Tudsz jobbat, okostojás?
- Marko...Ez így tényleg nem jó. - mérlegelte Nikolay. - Elvéreznek, mielőtt az egésznek a súlya eljutna az agyukig.
- Ha bárkinek van jobb ötlete, kíváncsian hallgatom. - tárta szét a karját reményvesztetten. Egy pillanatra úgy érezte, nem lesz semmi az egészből...Az egész egy mondva csinált terv...Mint amikor a kisgyerekek csak úgy elterveznek irreális dolgokat, és persze nem lesz belőlük semmi. .
- Annyira szerettem volna ezt az egészet. - mondta, miközben zavartan megdörzsölte az arcát, és a szemeit. - A francba Nikolay...Mégis kéne nekünk egy fegyver.
- Figyeljetek! - állt fel Vakha. - Ha már embereket akartok kinyírni, csináljátok profin.
- Nocsak...Egy muszlim emberek kivégzésére biztat? - vigyorodott el gúnyosan, majd hozzátette: - Ha arra célzol, nem leszek öngyilkos merénylő.
- Azt mondtam, legyél profi, és csináld ésszel! Ha ilyesmit csinálnál, az minden lenne, csak profi, és ésszerű nem.
- Akkor nyögd már ki! Mire gondolsz?
- Ki kéne őket vinni valahova a sztyeppékre, és otthagyni. Ott az Isten háta mögött lenne idejük gondolkozni, hogy ki áll fennebb a táplálékláncban...
Nikolay szeme felcsillant.
- Vakha! Tudtam, hogy veled még sokra megyünk!
Marko igaz, hogy nem bízott Vakhában, de ezt az ötletét többé - kevésbé díjazta, még ha nem is akarta egyből kimutatni, akkor is.
- Jó, de hogy visszük oda őket?...Nem mondhatjuk, hogy jöjjenek velünk kocsikázni az orosz sztyeppékre.
- Épp ez az. Valahogy el kellene csalni őket. - gondolkodott hangosan Nikolay. - De mi a garancia rá, hogy egyáltalán szóba állnak velünk?
- El kell őket hívni egy buliba. - jelentette ki Marko, mint akinek az agyában már elkészült az egész folyamat. Nikolay kínosan elröhögte magát.
- Jó vicc. És szerinted eljönnének, ha életükben két szót nem váltottak velünk?
- Nem a saját nevünkben hívnánk meg őket, te idióta... Mondjuk Alexey, vagy valamelyik másik bájgúnár hülyegyerek nevében. - Nikolay elégedetten mosolygott, mint aki tényleg hisz az egészben, és elképzeli, hogy a következő pillanatban már vadul terrorizálhat másokat, és ő az úr. Vitaliy még mindig viszolygott az egésztől. Soha életében, még szavakkal sem bántott senkit...Nem tudta elképzelni, hogy milyen az arca, és a hangja, amikor dühös, vagy mit szólnak mások ilyenkor.
- Jól van. Bízzátok csak rám. - szólalt meg Vakha rövid töprengés után, mire Vitaliy ismét egy jól mért ütést érzett a mellkasában. Mindig ezt érezte, ha megijedt, nem tudott dönteni, vagy elege volt mindenből. Eddig Vakhában bízott...Első ránézésre egy értelmes gyereknek tűnt, aki talán letudja állítani a többieket, de csalódott benne. Ő is ugyanolyan, mint Markoék, hiába gondolja magát annyival különbnek...Csak az indulatai befolyásolják, és a józan ítélőképessége a háttérbe szorul.
- Ez jól hangzik. - mondta Marko megkönnyebbülten, de Vitaliyban egyre csak gyűlt az idegesség...Úgy érezte, elvetemült bűnözőkkel van egy társaságban, akik valami brutális dologra kényszerítik, de ellenkezni nem mer velük.
- Pontosan kiket kéne "deportálni"?- kérdezte elgondolkozva Vakha. - Túl sok emberrel nem lesz megoldható.
- Nem voltam világos? Az egész iskolát. Minden sátánfajzatot, akik tönkretették az életünket.
- Egy embert mondj! A többit majd megszavazzuk.
Marko rövid gondolkodás után rávágta.
- Elena Polzina.
A többiek meglepődtek, hiszen arra számítottak, hogy Alexeyt, Viktort, vagy valamelyik másik nagypofájú fiú nevét mondja.
- Nem vagyok benne biztos, hogy lányokat is kellene. Őket hagyjuk ki az egészből. - mondta Vakha, mint aki az egészet már magában eldöntötte.
- Szerinted ezek a hülye ribancok nem ugyanannyira hibásak mindenért? Mondtam, hogy itt én vagyok a főnök, és az van, amit én mondok.  Elena Polzinát pedig visszük. - Vakha szótlanul hallgatta Marko szavait , majd felírta Elena nevét a telefonjába jegyzetként. Ezután folyamatosan gyűltek a nevek, mígnem tíz ember neve került a listára...Tíz ember, akire már csak elpusztítanivaló féregként néztek.
- Írjad a tizenegyediket! - fordult Marko Vakha felé. - Daniil Kuznyecov. - Vitaliy ijedten felkapta a fejét, és Markora förmedt.
- Na de Daniil a testvérem!
- Itt nem léteznek testvérek, és nem léteznek családtagok...Csak két lélek van...A kutyák és a juhok lelke...És a te drága testvéred a legnagyobb kutya mindközül. Ha egyszer azt mondtam, írd le! - Vitaliy erre nem számított. Hiába nem voltak mindig jó testvérek, és Daniil gyakran a többiekkel együtt gúnyolta és kinevette, úgy érezte, nem teheti ezt a saját testvérével, és ezt valahogy meg kell akadályoznia.

Burjánzó eszme (3.rész)

Üvegkalitka fala húzódik köztem és a világ többi része között.

2015. Február 8. Csütörtök

Az emberek nem szeretik azokat, akik mások, mint ők.  Azt mondják rájuk, hogy „furák”. Aki máshogy néz ki, máshogy öltözködik, más zenéket hallgat, az mind fura…De olyan is akad, aki a gondolkodása, természete miatt más, ezért a környezete inkább „értékesnek” nevezi. Dasha egy átmenet volt a két típus között. Magát egy rendkívül érett, értelmes személynek tartotta, de igazából nem volt más, mint egy lila hajú, fültágítós tizenhat éves lány, aki első tetoválását és raszta haját tervezte. Hogy hogyan került egy ilyen neves gimnáziumba, senki sem tudta…Voltak, akik azt mondták, hogy az anyja Goncharov gyerekkori szerelme volt, így az kunyerálta be a lányát a gimnáziumba, de voltak, akik szentül állították, hogy Dasha a felvételi idején még okos volt…Akár okos volt régen, akár nem, annyit mindenki tudott róla, hogy minden félévkor és év végén a legtöbb tantárgyból a kettesért küzd. A szülei egy éves korában elváltak. Az apja lelépett egy fiatalabb nővel valahova az ország másik felébe, és sohasem kereste Dashát, ahogy Dasha sem érdeklődött túlságosan az apja iránt. Bárki kérdezte, mindig azt mondta, hogy „Az apja számára halott” és „a faszfejként” emlegette. Az anyjával élt egy éves kora óta, aki egyik kapcsolatból a másikba menekült. A gyerekkora másból sem állt, csak hol Mikhaillal vacsoráztak, hogy Evgeniyel mentek nyaralni, hol Andrey vitte el őket Franciaországba két hétre.  Egyszerűbben : Amíg kislány volt, mindenhova kísérnie kellett az anyját rózsaszín ruhácskában, két copfba font hajjal, és persze rendesen kellett viselkednie, mert nem volt kire hagyja. Ahogy teltek – múltak az évek, az anyja egyre fiatalabb pasikkal jött össze, és Dasha egyre jobban eltávolodott tőle. Lázadó szellemű lett, és igen kevés tulajdonsága emlékeztette már az embereket arra a rózsaszín ruhás, szőke kislányra, aki órákig képes volt az éttermekben az anyja mellett ülni, és hallgatni a felnőttek unalmas fecsegését. Tizenöt éves korára lilára festette a haját, és fültágítót csináltatott, amin Alexandr Goncharov iskolaigazgató igencsak kiakadt, ugyanis az efféle kirívó kinézetet szigorúan tiltja az iskola házirendje, de nem volt mit csinálni. Nem mondhatta neki, hogy borotválja le a haját, a fülcimpáját meg „szűkítse vissza”. Külseje alapján mindenki azt hihette róla, hogy egy kemény, szókimondó, rocker lány, de ezek közül csak a rocker volt valamennyire is igaz. Dasha egy érzékeny lelkű, és könnyen megbántható lány volt, egy úgynevezett "művészlélek" és ezt az osztálytársai észre is vették, ahogy az iskolába került.  
A fiúk színes haja és ruhái miatt papagájnak csúfolták, a lányok, látva, hogy teljesen más, mint ők, nem barátkoztak vele, nem hívták magukkal bulizni. Pletykálkodtak is, gonosz, undorító pletykákat. Azt terjesztették, hogy az anyja egészen biztosan prostituált, az apja pedig maffiózó volt, azért kényszerült elhagyni a várost, amikor Dasha még egy éves sem volt.
Ezeknek hatására egy idő után Dasha sem akart barátkozni senkivel. Elkönyvelte, hogy ő az osztály kivetettje, és egy ilyen helyzetben megszokott, világgyűlölő ember lett. Az osztályba járó lányokat gonosz picsáknak látta, a fiúktól pedig az égvilágon semmi jót nem várt, pedig nem szüksége lett volna a szeretetre, amit a szüleitől nem igazán kapott meg. Vad természetű, szeszélyes lány lett belőle. Egy idő után direkt nem akart hasonlítani semmiben a korosztályára, éppen azért választotta ezt a furcsa, rocker - punk keverék, előítéletekre roppant alkalmas külsőt. Minden nőiességével felhagyott, viselkedése alapján inkább egy fiú benyomását keltette. Sok ember szerint bunkó volt és közönséges, káromkodott, mint egy kocsis, feleselt mindenkinek...Megítélte mindenki, és nem akart a lelke mélyére látni.

                                                                             ***
Reggel 6:30 - kor a System Of Down - Chop Suey című száma szólalt meg a telefonján ébresztő gyanánt, amitől azonnal felriadt....Bár szó mi szó, csoda, ha valaki ettől a zenétől nem ébred fel ijedten. Dasha álmosan kinyomta a telefonját, vagy inkább ráütött, amolyan "hallgass már, te dög!" stílusban. Lassan kinyújtotta a lábait. A jól megszokott pizsamája volt rajta. Fekete, kopott, halálfejes macskanadrág, és bő, válláról lelógó póló. Zoknit az éjszakai hideg ellenére nem húzott, így takarója alól kilátszottak feketére festett lábkörmei. Körmei rövidek voltak, és lepattogzott róluk a festék, de Dashát ez nem zavarta. Ez hozzátartozott a rocker / moszkvai utcagyerek kinézethez. Csak így érezte magát egyedinek. Lassan, kelletlenül felállt az ágyából, és kis tükrénél ellenőrizte hajfürtjeit. Haja hullámosan omlott a vállára, a lila festék már kopott volt. "Rohadt lila" - mondta magában, miközben egy gubancot próbált kifésülni a hajából. Amikor házilag befestette, még jó ötletnek tűnt, de az utóbbi napokban egyre több ismerőse Tumblr oldalán látott ilyen, és ehhez hasonló hajakról készült képeket kiposztolva, ami némileg felzaklatta. Úgy érezte, így már nem egyedi...Jobb lenne a raszta. Szemét füstösre sminkelte, és felvette bőrnadrágját, egy együttesek nevével tarkított toppot, és végül a kedvenc darabját, a szegecses bőrdzsekit. Tankönyveit lazán beseperte a táskájába, (nem érdekelte, hogy a nagy részük gyűrött, piszkos, vagy éppen valami rágóhoz hasonló nyúlós anyag van a borítójára tapadva) és kiment a konyhába, valami élelemszerzés reményében. Benyitott a hűtőbe, de nem találta a csokis pudingját, se a narancslevét. "Megint valami faszi van itt" - villant át az agyán, és rettentően dühös volt arra, aki a reggelijét megette. Fintorogva nézte a hűtő többi tartalmát. Kolbász, saláta, retek,valami sajt...- inkább becsapta az ajtót, és indult volna vissza a szobájába, de az anyja szobájának ajtaja kinyírt, és egy félmeztelen, sörhasú, ötven év körüli férfi lépett ki. 
- Dasha! - kiáltott fel örömmel. - Ezer éve nem láttalak! - Igor volt az, az anyja volt barátja, akivel Dasha azt hitte, hogy már évekkel ezelőtt szakítottak.
- Üdv. - köszönt meglehetősen hidegen, és legkisebb szándékában nem állt vele beszélgetni, azonban Igor közelebb lépett hozzá. Szájából sörszag áradt, és mozgása kissé tétova volt. "Már ez se lehet szomjas"- állapította meg lenézően, arra célozva, hogy Igor még a hűtőben lévő tartalék sört is megitta.
- Dasha, van egy kis meglepetésem számodra. Édesanyáddal jövő héten megyünk Angliába...És...Találd ki, mi esik a következő hétre! - Dasha tanácstalanul állt. Fogalma sem volt, hogy mi esik a jövő hétre, ami csak egy rém szürke, és unalmas februári hét lesz, de nem is érdekelte. Egy ideje leginkább azon volt, hogy az egymás után következő napokat élje túl, nem azon, hogy előre tervezgessen, és mindenféle jelentéktelen eseményeket várjon. 
- Nem tudom. - felelte. 
- Hát a Londonban megrendezett One Direction koncert. - vigyorgott Igor azzal a bárgyú mosolyával, mintha leginkább ő akarna elmenni arra a koncertre.
- És?
- Van két jegyem. Magaddal hívhatod egy barátnődet is. - Dasha ezen felhúzódott. Ez a pasas idejön két év után, és miután megeszi az összes ehető kaját, azt hiszi, hogy két One Direction koncertjeggyel leveszi a lábáról, mert azt minden tini szereti? 
- Utálom a One Directiont, és nincsenek barátaim. Ennyi. Most már nincs is mivel elcsalogasson a szutykos Angliába, ugye? - Igor meglepődött ezen a stíluson. Legszívesebben lekevert volna egyet ennek a szemtelen kislánynak, de nem tehette, hiszen az anyja ott volt a másik szobában, őt pedig egy ideig még meg akarta tartani.
- Nem akarsz Angliába menni? Esetleg Franciaországba, Németországba? Csak hogy együtt kapcsolódhassunk ki, mint egy család. 
- Hagyjon már békén a hülyeségeivel! Nem akarok menni sehova! Jó nekem itt...- mondta, de az anyja kiszólt a szobából. 
- Dasha, viselkedj már tisztességesen, és fogadd el azt a  koncertjegyet Igor bácsitól! - hangja bágyadt volt, és kissé olyan, mint aki be van rúgva. Úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel...Mintha legalább öt évvel fiatalabb volna, és rászorul, hogy felvilágosítsák a tisztességes viselkedésről.
- Hagyjatok már békén! - mondta ingerülten, és az ajtót becsapva visszament a szobájába. Elege volt...Mindenből elege volt. Úgy érezte, rühelli Igort, rühelli a saját anyját, akit mindenki megdughat, és legfőképpen azt rühelli, hogy Igor és az anyja is egy szürke tömegembernek nézik, aki minden tömeg baromságot ugrálva elfogad. Egy kicsi, jelentéktelen tömegembernek...A szeme könnybe lábadt, ami mindig akkor történt meg, amikor ideges volt, de nem akarta lesírni a sminkjét, ezért inkább nagyokat pislogott, nehogy egy könnycsepp is kicsorduljon a szeméből. Pár percig mozdulatlanul ült a be nem vetett ágyán, majd kopogást hallott az ajtaján. 
- Bújj be! - kiáltott ki rekedt hangon. Arra számított, hogy az anyja az, de Igor lépett be vigyorogva, egy pohár vodkával a kezében. 
- Egy srác keres. - vigyorgott, majd mégbeljebb lépett, és agresszívan megragadta Dasha haját. - Velem pedig így ne beszélj, kislány! Adj hálát, hogy anyád előtt nem pofoztalak meg! - Dasha dühösen arrébb lökte, és kiszabadította haját a kezei közül. 
- Maga egy nem normális, elmebeteg barom! - ordította a képébe, mire egy hatalmas pofont kapott a bal arcára. Dasha a földre esett, és kezét a sajgó arcára szorította. Nem volt mit tenni, elkezdett sírni...Könnyei a szemfestéktől feketén hullottak a ruhájára, majd a földre. 

- Vigyázz a szádra! Belőled is csak egy cafka lesz, mint anyádból, akit csak dugni lehet. Na bőgjél, bőgjél csak! Anyád is mindig bőgött, amikor ott akartam hagyni, és lóvé nélkül maradt volna. - kilődörgött a szobából, és becsapta az ajtót. Dasha feltápászkodott, és a tükörbe nézett. A bal orcája vörös volt, a sminkjét meg teljesen lesírta. Megint sírt, megint nem maradt erős, pedig más annyiszor elhatározta, hogy nem fogja érdekelni semmi. Hiába a sok fekete, a sok halálfej, a zord külső, ha valaki ennyire egy sírós kislány. Jelentéktelen, sírós kislány. Baba. Álegyéniség.- ezek a mondatok és szavak zakatoltak a fejében, amíg kiment a fürdőbe, hogy rendbehozza a sminkjét, és lehűtse égő arcát. A fürdőszobaajtót kulccsal bezárta. Félt, hogy az egyik pillanatban vigyorgó, másik pillanatban totálisan agresszív Igor ismét bejön, és valami szörnyűséget művel. Nem érezte magát biztonságban a saját lakásában. A saját maga és az anyja lakásában, ami régen annyira meghitt, és szeretetteljes volt. Hideg vizet engedett a csuklójára, hogy némileg lenyugodjon, majd megmosta az arcát ugyanazzal a hideg csapvízzel. Most már lassabban lélegzett, és egy kicsivel nyugodtabbnak érezte magát. Ismét kifestette a szemét, majd kiment a fürdőből, és csak akkor jutott eszébe, hogy a hülye Igor azt mondta, hogy valaki várja kint. "Már biztos megelégelte a várakozást, és elment."- gondolta, de azért az ajtóhoz sétált, hogy ellenőrizze. Nagy meglepetésére egy fiú állt ott, aki abban a pillanatban éppen az órájára nézett. Amikor kinyitotta, csak akkor látta, hogy Marko az a suliból. Marko Filipov, akibe évek óta bele van zúgva. A számára tökéletes férfi, akivel világéletében egy szót nem váltott, sőt, eddig azt se tudta, hogy a létezéséről tud, de érezte, hogy ő a hozzáillő. "Marko... Az én Markom...Mintha azért jött volna, hogy megmentsen ettől a pszichopata állattól." - gondolta, miközben kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Marko gyönyörű, barna szemeit. Nagy meglepettségében nem tudott mit, mondani, de Marko nyomban megszólalt helyette. 
- Nálatok távirattal kommunikálnak, vagy mi van? Itt állok öt perce, lehetetlen ide bejutni. - Dasha szerint ez a hőbörgés édes volt. Hangja olyan, mint egy gyereké, a fiú maga meg őrülten helyes. Sötétbarna tincsei kuszán álltak, némelyik fésületlenül a homlokára simult. Ódivatú bőrdzsekit viselt, mint az igazi rockerek, akik nem csak divatból képviselik ezt a stílust, hanem valóban megvan bennük a "rocker életérzés". Legszívesebben a "megmentő" nyakába ugrott volna, de azért mégsem tehette, hiszen életükben nem is beszéltek. 
- Minek jöttél ide? - csúszott ki Dasha száján. Nem tudta, mit mondjon, nem tudott kedvesebben fogalmazni, hiába erőlködött. 
- Gyere ki, nem akarom, hogy az apád hallja. - mondta halkabban. Dashában megint élesen hasító düh futott végig. 
- Igor nem az apám! Ezt felejtsd el! Hogy lenne az apám? - közben kiment a kis bérház udvarára, és becsukta maga mögött az ajtót, miközben Marko barna szemeibe nézett. - Mit akarsz? És honnan tudtad, hogy hol lakom? 
- Fontos volt tudnom. Tegnap követtelek hazáig, valamit sürgősen mondanom kell. - Dashában megállt az ütő. Marko akar neki mondani valamit...Az egyetlen ember, aki megértheti, és akinek a véleményére kíváncsi. Mit akarhat mondani, mi olyan fontos? Ő igazából csak egy szót akart hallani, egy aprócska szót...Hogy szereti, és valami romantikusabb helyen akar találkozni vele. De miért is mondta volna ezt, szegény, szerencsétlen kislánynak, aki olyan aprócska, és gyenge...Sebezhető, mintha a bőre is viaszból volna.
- Mi az? - kérdezte reménykedő hangon. Hallani akarta azt a szót. 
- Dasha, tervezünk valamit, mi kiutáltak. - mondta. Dasha csalódottan hátralépett. Nem mondta neki Marko, hogy szereti...Bár igaz...Miért is mondta volna, ha eddig még csak nem is beszéltek? Nem tudta logikával megmagyarázni, hogy miért, de csalódott volt. Egy másodpercig elkezdett hinni valamiben. Hogy ez a fiú kiragadhatja ebből az elcseszett és mélyen gyűlölt világból, de tévedett.  Lecsüggedten vette tudomásul, hogy csupán valami iskolai bosszúról van szó, amiről nem tudja, mennyire vegye komolyan.
- Mit terveztek? És kik vannak ebben benne? - kérdezte pár másodperc múlva, amikor már megbarátkozott a gondolattal, hogy Marko nem szerelemvallás céljából kereste fel, hiszen ő a kutyának sem kell...
- Többnyire végzősök. Nikolay Sokolov, lehet, hogy Vitaliy Kuznyecov és én. - Dashának nem mondtak sokat ezek a nevek. Az osztálytársaitól és évfolyamtársaitól is igyekezett elzárni magát, a végzősöket még annyira sem ismerte. 
- És nekem ehhez mi közöm?
- Szeretném, ha velünk tartanál, hiszen te is tudod, milyen kiutáltnak lenni...- ő jól tudta, és most extra adag feszültség volt benne. Marko látta az arcán az elszántságot, és a hajlandóságot a dologra. - Jól van. Most induljunk a suliba, majd útközben mindent megbeszélünk. - Dasha szó nélkül követte Markot, még a táskáját is bent felejtette a szobájában. Őszintén megvallva, egy kicsit sem érdekelte, hogy Marko mire készül, leginkább csak annak örült, hogy vele lehet, és a részleteket beszélve együtt mehetnek az iskola felé a felszálló ködben.
 

Burjánzó eszme (2. rész)

2015. Február 8. Csütörtök

7:00 – volt. Vitaliy az ágyában feküdt félig betakarózva, fejét a karjára támasztva. Ötkor ébredt fel, azóta nem bírt visszaaludni. Agyában össze – vissza kavarogtak a gondolatok és a képek. Nikolay indulattal teli arckifejezése, Hogy menjen, vagy ne menjen, Marko…Hogy ma is be kell mennie az iskolába, amit annyira, de annyira utál. A tegnapi biológia óra, a giliszta…Szegény giliszta, amit Vitaliy megfojtott az alkoholban a boncolás kedvéért, Alexey meg Viktor pedig elvették, hogy egymásra dobigálhassák. Amit érzett, az már nem is gyűlölet volt, hanem inkább egy lelke mélyén lévő mély világfájdalom…Amikor az embernek már gyűlölni sincs energiája, csak egy tompa fájdalmat érez a szíve alatt, mintha egy kis súlyú tárgy nekicsapódna.  „Lehet, hogy Nikolaynak igaza van?” – fordult meg a fejében. Aki bánt, azt meg kell ölni? Meg kell ölni, mint a boncolási gilisztát az alkoholban?  „Még nem késő” – villant át az agyán. Az apja most indul a munkába, talán még sikerül eldobnia a suliba. Felült az ágyán, és készülődni kezdett. Az asztalra kikészített tankönyveit besöpörte a táskájába, és azt a gyűrött farmert és inget vette fel, amit a szekrényében először talált. Sosem fordított energiát ilyen kicsinységekre Daniillal ellentétben, aki állandóan pénzt kért, hol az anyjuktól, hol az apjuktól, hogy a legújabb márkás cuccokat megvehesse.

            Amikor kilépett a szobájából, az Apja már vette a kabátját. Csodálkozva nézett rá, hogy miért kelt fel ilyen korán, amikor csak 9:00 – kor kezdődik az első órája, és most még csak 7:31 van.

-  El tudsz dobni a suliba? – kérdezte bármilyen köszönés, vagy bevezetés nélkül. Más szülő ezen borzalmasan megsértődne, de Kuznyecovék már hozzászoktak ehhez. Vitaliy egyszerűen nem tudta elsajátítani a kommunikációs normákat. Olyan nála nem volt, hogy bárkinek hangosan köszönjön, megkérdezze tőle, hogy „hogy van?” vagy a különféle kérései előtt legalább valami bevezetőt mondana egy kedves mosoly kíséretében. Vitaliy nem ilyen volt. Beszélgetések során az esetek 80%-ban csak a kérdésekre válaszolt, vagy ha nem, akkor valószínűleg az aktuális kedvenc témájáról tartott kiselőadást valakinek.

- Tulajdonképpen igen. – mondta az Apja, ahogy az iratait rendezgette a mappájában. – De miért kell neked ilyen korán bemenned? Még nincs is teljesen világos…

- Nikolayjal egy fizika kiselőadásra készülünk. Vele találkozom a suliban. – mondta. Ebből nagyjából annyi volt igaz, hogy a megbeszélésen Nikolay is ott lesz, de az Apját ez pont nem érdekelte. Fáradt volt, és elfoglalt. A kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy a fia miért akar kora reggel bemenni az iskolába. Fizika kiselőadás…Nikolay…Ezek a dolgok pont nem érdekelték. Szó nélkül elvitte Vityát a suliba. Út közben két szót nem szóltak egymáshoz. Ivan a híreket hallgatta, Vitya pedig a hátsó ülésen ült, és folyamatosan csak a találkozón járt az esze. Bosszú…Bosszúállás…Esetleges bűncselekmény…Vajon ebből mit hoznak ki? Abszolút nem volt benne biztos, hogy ott kellene lennie. Aludhatott volna még otthon egy fél órát, és megmenekülne mindentől…De erre már csak utólag döbbent rá.

Tizenöt percen belül odaértek. Ivan nem közvetlenül az iskola előtt parkolt le, hanem az iskola utcájának szélén, ugyanis saját bevallása szerint nagyon sietett. Vitya kiszállt, kivételesen el is köszönt az apjától, és elindult az iskola felé a hajnalban felszálló ködben.